Fapadoskonyv.hu strana 53 z 82

Hegedüs Géza regénye 1685-ben és 1686-ban játszódik, meghatározó történelmi eseménye: Budavár visszavétele. Fohose, Dávidházy Máté, átéli azokat a kétségeket, választási lehetoségeket és választási kényszeruségeket, melyek annak idején magyar emberek javarészét, de leginkább a tanultabb-gondolkodóbb részét meggyötörték. Dávidházy Máté, a kurucok ezeres kapitánya, ebben az európai jelentoségu küzdelemben nem találhatja meg igazán a helyét: sem a törökök, sem Bécs érdekei nem esnek egybe a magyarság reményeivel. De ezredével mégis csatlakozik az Egyesült Keresztény Hadakhoz, részt akar venni a fováros felszabadításában. O vezeti az elso rohamot a még török kézen levo Budavár ellen. De ha legyozi is az önvád belülrol támadó démonait, ha tisztázza is magában, hogy a harcban való részvétellel nem pártolt át a veszedelmesen hatalmasodó ellenséghez, ha sikeresen harcol is Buda visszavételéért, a sorsa tragikussá válik. A ravaszul fölállított kelepcéket nem tudja kikerülni: elpusztítják. A váradi basa és a bécsi körök egymástól függetlenül, de egyidejuleg parancsot adnak megsemmisítésére. Váradról az egyik szeretoje, Kassáról a másik szeretoje indul Budára, hogy megmérgezze. A regény hitelesen idézi a tizenhetedik századot, amikor német és török, kuruc és labanc, pápista és kálomista, udvari és nemzeti, úri és népi szempontok és érdekek között minden döntés életveszélyesen kockázatos volt.

„Kolumbusz alakját régtől fogva sajátos rejtelmesség, sőt kétértelműség villóddza körül. Minden vitás, a jelleme, a teljesítménye, fejlődésének útja, életének eseményei és születése. Genovai földön hét város küzd a megtiszteltetésért, hogy ott ringott bölcsője, csatlakozott hozzájuk Korzika és Franciaország. Hozzávető bizonyossággal lehet föltételezni, hogy az apja szegény gyapjúszövő volt, de ezt a tényt ő maga igyekezett eltüntetni. Alacsony származása szeplőnek tűnt neki, mert a dicsőség napjaiban nemes őseiről beszél; családomban nem én vagyok az első, aki mint tengernagy jártam a tengereket, állította. Ennek a bebizonyításával adós maradt. Ellenfelei közül néhányan ezért hazugnak mondják őt. Ezeknek kevés a képzelőerejük és silány a képzetük erről a mély, szinte meg se fejthető természetről…"

A ?Gyulai Pál, Kemény Zsigmond első befejezett regénye, ez az „egészen izzó növény” – Péterfy Jenő jellemezte így – a XIX. század prózájában szinte társtalanul modern mű. Főhőse, Báthory Zsigmond kegyence, akit a „túlságba hajtott erény”, az elgondolásaihoz és a hűségesküjéhez való következetes, de korántsem aggálytalan ragaszkodás egyre menthetetlenebbül visz a tragédiába, modern dilemmák között vergődik, akkor is, amikor az ősi fészek idillje s az alkotás vonzó magánya helyett a kegyencek gyötrő magányát választja, akkor is, amikor lelkiismeretessége és hajlamai ellenére egy magasabb cél szolgálatában igazságtalanul a kegyetlenség hatalmi eszközeihez folyamodik. Ez a töprengő és boldogtalan kegyenc többszörösen érzi a tragikus megkötöttséget – életútját és magatartását nemcsak a helyzeti kényszer s nemcsak az a hűségeskü határozza meg, melyet még Báthory Istvánnak tett: helytállásra kényszeríti a nemzetféltés, a létében veszélyeztetett országért való aggódás is. S Gyulai Pál, a főhős nem találja meg a boldogulás lehetőségét a szerelemben sem: éppen az általa bebörtönöztetett Senno felesége, Eleonóra ébreszti fel benne a szerelmi szenvedélyt, az az Eleonóra, aki engesztelhetetlenül gyűlöli őt.

Diákok, verekedés, csínytevések, szerelem, elválás, újra egymásra találás, becsület, hűség, barátság, korhelyek, mulatságok, ifjúság, életöröm és mindenek felett Selmecbánya és az Akadémia.

Még hetek múltán is így diskuráltak. Borsai félhangon beszélt, de lehetőleg úgy, hogy más is értsen belőle, Zeke meg a maga módján felelgetett. Keresztülköhögte Borsai dünnyögését, pipája füstjét vizsgálgatta nagy szakértelemmel, tenyerével hessegette el a bodor karikákat, vagy egyszerűen a földre sercintett. - Mit csináljunk? - mondta egy ízben bosszúsan a csoportvezetőnek. - Nincs még elég mérnökünk. Be kell érnünk az ilyenekkel, amíg a mieink kijönnek az egyetemről. Addig majd csak elküszködünk. - Borsait kereste a tekintetével, s hogy megpillantotta mérőléccel a kezében, amint közönyös arccal utánamért a kitűzőknek, megdörzsölte tüskés állát. - Hisz nem mondom, elvégzi a dolgát, csak éppen nem szívvel csinálja. Azt csodálom, hogy fiatalember létére ilyen puha, kényelemszerető.

Sorozatunk első könyve a D'Artagnan fia című regény megindítóan szomorú, felkavaróan izgalmas története tovább görgeti az időt. Az ifjú D'Artagnan apja hősies halála után hat évvel, börtönnek érezve a vidéki élet nyugalmát, Párizsba indul megkeresni szerencséjét. Apja hírnevéhez méltó kalandok nőnek a lába alatt.Cselszövések, ármány, gonosztevők és véletlenül felbukkanó, segíteni kész barátok kísérik útját.És természetesen a szerelem, amely minden félreértés és gonosz ármány ellenére győzedelmeskedni látszik.De a cselszövő képmutatók fantáziája kifogyhatatlan…

,,Egy piros kerti széken ült a fiatal orvos. Vele szemben egy unom, okos asszony. Az orvos boldog volt, mert szerelmes volt az életbe. Hosszú küszködések után végre feléje mosolygott az elegáns, nagystílű jövő. Nem kell már többé szegény, viaszsárga, fonnyadt munkásasszonyokat auszkultálnia, hanem bejáratos lesz illatos budoárok tilosába, és csipkék közt fogja hallgatni asszonyi szívek lázas dobogását. Szinte szerelmes volt ebbe a huszonnyolc éves asszonyba is, aki első előkelő páciense lett. És hogy a dús nedves pázsitlevél közül egy pici hirtelenzöld béka pottyant ki, mosolyogva gondolt arra az időre, mikor első, olcsó műszereit egy piszkos, mohás udvar kis békáin próbálta ki. Most jólét, fényűzés övezte. Hirtelen arra gondolt, hogy az az előkelőn gyöngéd asszony, aki vele szemben ül, képes volna-e megcsalni az urát. Az asszony nyugodt, szép szürke szeme az orvos kezén pihent, amelyen finom illatszer nyomta el egy orvosság erős, illó szagát. - Méltóságos asszonyom, - kezdte az orvos, - amióta csak ide járok, egyet tapasztalok folyton: hogy minden orvosságomnál jobban használ önnek az a zavartalan boldogság, az a csodálatosan meleg házasélet, amelyben él. - Tíz év óta - mosolygott az asszony. - Hihetetlen! Mert azt látom, hogy még mindig úgy szeretik egymást, mint ahogy a mézeshetekben szokás..."

A ?XVII. században egy különös nevű akadémia működött Rómában, a Hiúzok Akadémiája. Csak az lehetett tagja, akinek „hiúzszeme” volt, aki olyasmit vett észre a tudományban, a művészetben, amit más még nem látott meg. Ilyen hiúz volt Galileo Galilei, az újkor egyik legnagyobb fizikusa és csillagásza. Galileire valóban ráillett ez a megtisztelő név: csillapíthatatlan vágy hajtotta, hogy szüntelenül kutasson, kísérletezzen, beletekintsen az igazság fényébe. A napra irányította távcsövét, hogy megismerje a tudomány új törvényeit. Aki azonban sokáig néz a napba, annak elkáprázik a szeme, és nem veszi észre, ami a földön van; nem törődik az útjában tátongó farkasvermekkel, amelyeket a világosság ellenségei ástak neki. Galilei, akinek szemét elkápráztatta a tudnivágyás fénye, végül belezuhant egy ilyen farkasverembe. Ellenségei ujjongtak, mert azt hitték, hogy a hiúzzal együtt a világosságot is elpusztították. De a napot, a tudás igazi fényét nem lehet elpusztítani. Galilei életéről, harcáról, kegyetlen bukásáról és eszméinek dicsőséges felemelkedéséről szól Száva István fordulatos, mindvégig érdekes regénye, melyet most második kiadásban nyújtunk át az olvasónak.

Az 1938-ban tragikusan fiatalon elhunyt írót sokan úgy emlegették, hogy humora Karinthyéval vetekszik. E két ifjúsági regénye egyértelműen beleillik kiadónk Klasszikusok fiataloknak sorozatába, s mint ahogy a többi klasszikust, ezt is élvezettel forgathatják gyermeklelkű felnőttek is. A Felfedezők öttagú társasága fogalom a suliban. Némi töprengés után vakációjuk két hetét osztálytársuk, a „báró” papájának sápvári birtokán töltik.Ennek során mozdonyt vezetnek, porrá zúznak egy autót, találkoznak az ősök szellemével, megverik az urasági inast és még számtalan kalandban van részük. Ezután döntenek úgy, hogy a téli szünetet is együtt töltik, ezúttal egy alpesi síparadicsomban. Itt sem kerülik el őket az izgalmak, és újra találkoznak a „báró” húgával, Xénia baronesszel. És ez – nem véletlenül – újabb galibákat okoz…

Stendhalnak, ?aki a Vörös és feketével kezdte regényírói pályáját, A pármai kolostor öregkori, utolsó, legérettebb remekműve. A maga korában kevesen értették meg, de e kevesek közt nagy vetélytársa, Balzac, így nyilatkozott róla: „Stendhal olyan regényt írt, amelynek minden fejezetében a fenséges szólal meg!… Csak lángész teremthette meg ezeket a helyzeteket, eseményeket, újra és újra feltáruló bonyodalmakat – egy zsarnok udvarát!… Nagyszerű, szellemes, szenvedélyes és mindvégig igaz mű!… Micsoda könyv! A szenvedély nagy kiáltásait halljuk majd minden oldalán!” „A pármai kolostor mindenekelőtt a tizenkilencedik század nagy regénye, a szabadság és a boldogság követelése a szent Szövetség, Európa akkori Atlanti Paktuma korában” – írta róla legutóbb Aragon. A Pármai kolostorban csodálatos egységben találkozik Stendhal társadalmat leleplező kritikai realizmusa és páratlan romantikája, mely ártatlanságukban és romlottságukban egyaránt elragadó nőalakokban és varázslatos olasz tájakban bontja ki az öreg Stendhal szenvedélyes és mégis szemérmes líráját, végső vallomását az életről és a világról. Stendhalnak ezt a regényét is Illés Endre fordítói művészete hozza közel a magyar olvasóhoz.

A két világháború közti időszakot méltán tarthatjuk a magyar ponyva aranykorának, amikor is több tucat kiadó százával, ezrével jelentette meg azon műveket, melyeknek az egyszerű szórakoztatáson túl nem igen voltak magasabb rangú célkitűzései. A zömében nyugati mintára íródott kalandregények között azonban időről-időre felbukkant jó néhány gyöngyszem, akik nélkül valljuk be, a magyar nyelvű irodalom szegényebb volna. A műfaj vitathatatlanul legnagyobb zsenije természetesen Rejtő Jenő volt, azonban az ő kortársai között nem kevesen vannak olyanok, akik e műfaj keretein belül a legmagasabb szakértelemmel „termelték” a western, idegenlégiós, detektív vagy épp szerelmes történeteket. E mindig is népszerű műfaj, mára klasszikussá vált darabjaiból állítottuk össze sorozatunkat.

Tribulat Bonhommet, a híres orvos, a természettudományok tanulmányozása közben megtanulta, hogy a hattyúk haláluk előtt énekelni szoktak. Hallani akarta ezt az éneket. Egy elhagyott, sűrű parkban, százados fák árnyékában, egy szent tóra bukkant. A tó vízének sima tükrén tizenkét madár úszkált békésen. Éjszakánként egy fekete hattyú vigyázott rájuk. Szemét tágra nyitva virrasztott. Hosszú, rózsás csőrében sima kavicsot tartott, melyet a legcsekélyebb zajra a vízbe ejtett. Mikor a többi hattyú a kő csobbanását meghallotta, szanaszét repült. (részlet)

Kriza János 1863-ban megjelent Vadrózsák c. népköltési gyujteménye óta az irodalmi köztudatban a székely népballada különleges rangot nyert# az egész magyar balladaköltészet szépségeinek és gazdagságának legméltóbb képviselojét szokás tisztelni benne. Több mint száz év alatt balladaismereteink földrajzilag és történetileg egyaránt nagymértékben kitágultak, ámde minden újabb gyujtés után bizonyosabbá vált, hogy a legtöbb klasszikus balladát valóban a székely folklór orizte meg számunkra, ide számítva a székelységbol kivált csángók és bukovinai székelyek folklórját is. Kriza jeles munkatársai (köztük Gálfi Sándor, Ürmösi Sándor) és kortársai (Gyulai Pál, Szabó Sámuel, Vass Tamás és mások) után a századforduló tájáig a székely balladagyujtés munkája foleg Benedek Elek, Sebesi Jób, Mailand Oszkár, Versényi György és Kanyaró Ferenc nevéhez kapcsolódott. A múlt századi gyujtésekbol állította össze Benedek Elek Székely népballadák c. válogatását (Budapest, 1921), amely jelen kötetünk alapjául szolgált.  

A két világháború közti időszakot méltán tarthatjuk a magyar ponyva aranykorának, amikor is több tucat kiadó százával, ezrével jelentette meg azon műveket, melyeknek az egyszerű szórakoztatáson túl nem igen voltak magasabb rangú célkitűzései. A zömében nyugati mintára íródott kalandregények között azonban időről-időre felbukkant jó néhány gyöngyszem, akik nélkül valljuk be, a magyar nyelvű irodalom szegényebb volna. A műfaj vitathatatlanul legnagyobb zsenije természetesen Rejtő Jenő volt, azonban az ő kortársai között nem kevesen vannak olyanok, akik e műfaj keretein belül a legmagasabb szakértelemmel „termelték” a western, idegenlégiós, detektív vagy épp szerelmes történeteket. E mindig is népszerű műfaj, mára klasszikussá vált darabjaiból állítottuk össze sorozatunkat.

Gárdonyi ?Géza kisregénye, A lámpás 1894-ben jelent meg először. Személyes vallomás ez a könyv önnön pedagógiai és emberi küzdelmeiről, a korabeli hatalmakkal és hatalmasságokkal vívott harcáról. Arról a harcról, melyet azért vívott, hogy az egyszerű nép számára fényt sugározhasson, hogy lámpás lehessen. „Kovács Ágoston néptanító ötven esztendeig tartó szolgálatának ideje alatt minden erejével harcol az ismételten rákényszerített ,véka alá tett gyertya' szerep ellen, s megpróbálja legalább a gondjaira bízott maroknyi ember, tanítványok és szülők életét a maga szerény fénykörébe vonni” – írja előszavában Petrőczi Éva, majd így folytatja: „Számomra ez a könyv nem elsősorban a templom és az iskola minden esélyegyenlőség nélküli küzdelmének regénye. Sokkal inkább kemény hangú vallomás arról, hogy mifelénk a világítás veszedelmes mesterség volt minden időben. … Egy bizonyos: ha rajtam múlna, minden oktatásügyi vezetőt A lámpás egy példányával fölszerelve engednék csak hivatalba lépni, hogy látva lássa, hány lelket károsít meg, ha a magukat világításra szánók egyre gyérülő, egyre inkább a megbecsülés szélére szoruló táborától megvonja a világítás elemi jogát.”