Fapadoskönyv Kiadó strana 9 z 13

Az arany ember mindmáig Jókai legnépszerűbb alkotásai közé tartozik. Szerzőjének is kedvence, becézettje, mégis mintha magányosan állana testvérei között.

Németh László így nyilatkozik könyvéről: Regényem ötven esztendő magyar történetét mondja el, egy asszony életén keresztül. Égető Eszter a század elején, a koalíció éveiben mint elemista kislány bukkan fel előttünk, s 1948-ban mint családjafosztott nagymamától búcsúzunk el tőle. A regény három részre oszlik: a világháború végéig terjedő részben az ügyvéd-apa; a restauráció éveiben a patikus férj; a népi mozgalom, a második világháború, a „négy párt” idején a politikusnak készülő fiú az, akit Eszter szőlőként indázó lelkével befut. Eszter legszembetűnőbb tulajdonsága, hogy a körülötte támadt életfolton valami édenkertfélét próbál teremteni. Akárhova vetődik, elhagyott faluba, csillogó megyei városba, a maga elmaradt szülőhelyére, rokonok vagy véletlen köré vetődött emberek közé, ő mint a pók, rögtön veti a belátás, a segítség, a szorgalom szálait, hogy az élet törvényeit követő, szép kis közösséget alakítson belőlük. A regény kilenc fejezet, kilenc ilyen meghiúsult kísérlet; a férfiak belátástalan, tetszetős eszmékbe öltöző, vakon rohanó akarata újra és újra lesodorja hálóit. A kísérletek egyetlen eredménye: Eszter lelkének beérése… Amikor elhagyjuk, érzi már, hogy az életet nem lehet foltokban átvarázsolni, az egész társadalmat kell újraszőni. A regény belátás és férfihóbort küzdelmében adja társadalombírálatát. Eszter nem azért bukott el újra és újra, mert a sors hitvány emberekkel vette körül. Sőt, mindenikükben van valami kiválóság: az apa a tanyaiakért dolgozik, a város szépítéséről álmodik; a férj valóban a technika megszállottja; a fiú a kor jobb szellemei felé tapogatódzik. Ők s a regény hozzájuk hasonló szereplői sivár világukban tartanak fenn valami mozgást, s van egy viszonylagos „magyar” érdemük, őrültségükkel csak maguknak ártanak. Törekvéseik azonban első perctől bukásra vannak kárhoztatva, s ennek az oka – ezt fedezzük fel a hősnővel együtt – mélyebben van, mint a maguk természete.

Az elsodort falu szellemi hatása egészen a máig ér. Voltak idők, amikor a tiltott könyvek listáján szerepelt. Kevesen ismerik, s többnyire csak a róla kialakult-kialakított fantomkép nyomán, amely természetesen késztetőinek felfogása szerint ilyen vagy olyan értelemben eltorzította a valóságos regényvilágot és írói mondanivalót. Szabó Dezső mindig is legfőbb munkájának tartotta Az elsodort falut, a magyar társadalom egészéről akart benne képet adni, hite szerint e művével egészen új korszakot kezdett a magyar elbeszélő irodalom történetében. Egyszerre törekedett arra, hogy regénye alapos szociológiai analízis és a magyar társadalom további fejlődését kijelölő eszmék panorámája legyen. Valóban összegző alkotás, amely számot vet a kiegyezé s utáni korszak történelmi tapasztalataival, kifejezi a háborúba taszított magyarság szenvedéseit, és előkészíti azt a magyar forradalmat, amelyre a háborús összeomlást követő forradalmi átalakulásban csalódva Szabó Dezső oly nagyon vágyakozott.

"Úgy, ahogy a török által leíratott: lábai, szőrös tehénlábak, hátán összekötött bivalybőr, homlokaiból két hátrahajló szarv nőtt elő, mely vad, ijedelmes tekintetett adott különben oly szelíd arcnak, melynek vonásain e pillanatban még örömöt, még mosolyt, még emberi vágyakat is lehete látni."

Senki nem vallotta nálánál fennebben művészete tiszteletét, s érezte mélyebben az irodalom méltóságos rangját. Egyetlen szenvedély, az írásé, töltötte be életét, utolsó napjáig. Szinte dühödt szerelem volt ez, abszolút és kizárólagos... (Guy de Ma upassant) Flaubert már a megfigyelésnek és analízisnek is igen nagy jelentőséget tulajdonított; még fontosabbnak vallotta azonban a kompozíciót és a stílust. Szerinte ez a két erény teszi legfőképpen halhatatlanná a könyveket. Kompozíció alatt ő a zt a megfeszített munkát értette, mely egyedül a lényegét igyekszik kifejezni a cselekményeknek, amint egy életen belül egymásra következnek, csupán a jellemző vonások kiválogatásával és csoportosításával, úgy kombinálva őket, hogy a legtökéletesebb módon jussanak el a szándékolt hatásig, azonban mindennemű tanulságféle nélkül. Semmi sem ingerelte föl jobban, mint a kritika őrtállóinak a morális vagy tisztes művészetről hirdetett elméletei... (részlet)

Anton Pavlovics Csehov (Taganrog, 1860. január 29. Badenweiler, 1904. július 15.) orosz író, drámaíró. A 19. századi orosz irodalom egyik legnagyobbja. 1876-ban Csehov családja apja eladósodása miatt Moszkvába menekült. Iskolái befejezése miatt Csehov még három évig szülőfalujában maradt. Ez idő alatt, hogy megélhetését biztosítsa, házitanítóként és ruhagyári munkásként dolgozott. 1879-ben a gimnázium elvégzése után beiratkozott az állami egyetem orvosi szakára. 1882 őszétől a szentpéterv ári Oszkolki lap szerzője lett. 1884-ben megszerezte orvosi diplomáját és praktizálni kezdett, majd másfél évvel később hosszú időre felhagyott az orvosi gyakorlattal. 1886 elején rendszeres munkatársa lett a Novoje Vremja (Új Idő) című lapnak. Az e lkövetkező két év alatt több mint száz novellát írt, ez idő alatt megjelent két novelláskötetével elnyerte az országos elismerést jelentő Puskin-díjat. 1880-as évek közepén jelentkeztek nála kezdődő betegsége (tbc) első tünetei. 1889 nyarán tuberkuló zisban meghalt bátyja. 1892-ben Moszkvától kb. 100 km-re, Melihovo faluban birtokot vásárolt, és szüleivel együtt odaköltözött. Felújította az orvosi praxisát, de e mellett sokat írt. Itt írta 6-os számú kórterem, a Szahalin-szociográfiát, a Három év és az Életem című kisregényt, valamint drámáját, a Sirályt. A Sirály valamint Az erdő szelleme című darab megbukott. Emiatt nem akart többé drámát írni, de később a moszkvai Művész Színház vezetőivel való találkozása megváltoztatta elhatározását. A Művész Színházban nagy sikerrel mutatták be a Sirályt, és ez a színház vitte sikerre a Ványa bácsi (1899), a Három nővér (1901) és a Cseresznyéskert (1904) című műveit is. 1897 tavaszán betegsége súlyosbodott, és orvosai tanácsára így szeptembertől nyolc hónapig Nizzában volt, a következő télen a Krím-félszigeten, Jaltában tartózkodott. Itt telket vásárolt, és utána már saját házában töltötte a téli hónapokat. 1900-ban Csehovot az akadémia tiszteletbeli tagjává választották. 1901-ben Csehov f eleségül vette Olga Leonardovna Knipper színésznőt, aki nagy sikerrel játszott a szerző darabjaiban. 1904-ben, amikor Jaltából Moszkvába érkezett, hirtelen rosszul lett, feleségével gyógykezelésre, külföldre utazott. Németországban, Badenweiler tüdős zanatóriumának szállodájában halt meg. --------------------------------------------------------------------------------

Író, műfordító, könyvkiadó igazgató, 1937-ben és 1939-ben Baumgarten-díjas (1937, 1939). József Attila-díjas (1962, 1978), Kossuth-díjas (1963). Budapesten orvostanhallgató, első mestere Korányi Sándor. „Az ő klinikáján írta azokat az anamnéziseket, amelyek egy életre megtanították a fegyelmezettség, pontosság írói erényeire. Írói tehetségére Mikes Lajos figyelt fel, a Pesti Naplóban és az Estben jelentek meg első elbeszélései és tárcái.” Az érett elbeszélő biztonságával elemezi az emberi érzéseket. A Nyugat megbecsült kritikusai és esszéírói közé tartozik. Írásainak alapélménye akárcsak Márai Sándoré: „a hazai fejlődés felemás volta; a gyökértelen, a dzsentrit ideáljának valló városi és vidéki középosztály mentalitását jelenítette meg éleslátással, finom iróniával.” 1938-tól a Révai Könyvkiadó irodalmi vezetője, 1950-ben eltávolítják, jóval később annak utódja, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója. „Az irodalomba a Krétarajzok c. esszékötetével tért vissza (Bp., 1957), melyben fölidézte azokat a XX. sz.-i írókat, akik hosszú ideig feledésre voltak kárhoztatva, vagy életművüket csonkán méltatta a kor irodalomtudománya.”

Csáth Géza, eredeti nevén Brenner József (Szabadka, 1887. február 13. – Kelebia és Szabadka közelében, 1919. szeptember 11.) magyar író, orvos, zenekritikus. Kosztolányi Dezső unokatestvére.

A XVII. században egy különös nevű akadémia működött Rómában, a Hiúzok Akadémiája. Csak az lehetett tagja, akinek „hiúzszeme” volt, aki olyasmit vett észre a tudományban, a művészetben, amit más még nem látott meg. Ilyen hiúz volt Galileo Galilei, az újkor egyik legnagyobb fizikusa és csillagásza. Galileire valóban ráillett ez a megtisztelő név: csillapíthatatlan vágy hajtotta, hogy szüntelenül kutasson, kísérletezzen, beletekintsen az igazság fényébe. A napra irányította távcsövét, hogy megismerje a tudomány új törvényeit. Aki azonban sokáig néz a napba, annak elkáprázik a szeme, és nem veszi észre, ami a földön van; nem törődik az útjában tátongó farkasvermekkel, amelyeket a világosság ellenségei ástak neki. Galilei, akinek szemét elkápráztatta a tudnivágyás fénye, végül belezuhant egy ilyen farkasverembe. Ellenségei ujjongtak, mert azt hitték, hogy a hiúzzal együtt a világosságot is elpusztították. De a napot, a tudás igazi fényét nem lehet elpusztítani. Galilei életéről, harcáról, kegyetlen bukásáról és eszméinek dicsőséges felemelkedéséről szól Száva István fordulatos, mindvégig érdekes regénye.