Fapadoskönyv Kiadó strana 8 z 13

Ami az angoloknak Sherlock Holmes, az a franciáknak Arsène Lupin, azzal az aprócska különbséggel, hogy a legendás angol detektív kortársa kifogástalan gentleman ugyan, de mégiscsak egy zseniális betörő. Arsène Lupin szülőatyja Maurice Leblanc (1864 –1941) kortársa volt Sir Arthur Conan Doyle-nak, és hőse, Lupin nagyjából húsz regényben és számtalan novellában bosszantotta az arra rászolgáló gazdagokat. A szociálisan érzékeny, sármos és szoknyabolond bűnözőt Leblanc egy Marius Jacob nevű anarchista betörőről mintázta, aki mintegy 150 alkalommal hatolt be fényűző palotákba – de sosem ártott a szerinte hasznos foglalkozást űző gazdagoknak, például építészeknek, tudósoknak vagy orvosoknak –, a zsákmány nagy részét pedig a rászorulóknak adta. Maurice Leblanc valamennyi regénye bő választékot kínál izgalmakban, váratlan fordulatokban, és emellett szellemben, kellemben is igen gazdag. Aki örömét leli a klasszikus detektívtörténetekben, ezúttal sem fog csalódni.

Eötvös József (vásárosnaményi báró, Buda, 1813. szeptember 3. Pest, 1871. február 2.) író, miniszter, a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság elnöke, Eötvös Loránd fizikus apja.

„Polgárnál, pórnál, más szegény embernél nem számított a becsületszó. Egyéb biztosíték kellett. A Biblia szövegével táplálkozó középkornak kettős erkölcsére jellemző példa volt a feleség mint zálogtárgy. A férj zálogba adhatta a feleségét, és beutalhatta – nem rendes vendégfogadóba, hanem abba a nyilvánosházba, amelynek gazdájától a pénzt kölcsönvette. Ott a gazda – jogi nyelven szólva – „gyümölcsöző letétként” kezelhette, vagyis kötelezhette, hogy vegyen ő is részt a többi bennlakó hivatásának gyakorlásában. A városi tanácsok mégis megszorították a családfői hatalmat, s az erkölcsös jogügylethez az asszony beleegyezését is megkívánták. Azzal azután a törvény nem törődött, hogy a férj milyen eszközökkel csikarta ki a beleegyezést. Az épületes joggyakorlat szépen megfért azzal a felfogással, amely a megesett lányra és a törvénytelen szülöttre rásütötte a becstelenség bélyegét.” (részlet a könyvből)

Anton Pavlovics Csehov (Taganrog, 1860. január 29. Badenweiler, 1904. július 15.) orosz író, drámaíró. A 19. századi orosz irodalom egyik legnagyobbja. 1876-ban Csehov családja apja eladósodása miatt Moszkvába menekült. Iskolái befejezése miatt Csehov még három évig szülőfalujában maradt. Ez idő alatt, hogy megélhetését biztosítsa, házitanítóként és ruhagyári munkásként dolgozott. 1879-ben a gimnázium elvégzése után beiratkozott az állami egyetem orvosi szakára. 1882 őszétől a szentpéterv ári Oszkolki lap szerzője lett. 1884-ben megszerezte orvosi diplomáját és praktizálni kezdett, majd másfél évvel később hosszú időre felhagyott az orvosi gyakorlattal. 1886 elején rendszeres munkatársa lett a Novoje Vremja (Új Idő) című lapnak. Az e lkövetkező két év alatt több mint száz novellát írt, ez idő alatt megjelent két novelláskötetével elnyerte az országos elismerést jelentő Puskin-díjat. 1880-as évek közepén jelentkeztek nála kezdődő betegsége (tbc) első tünetei. 1889 nyarán tuberkuló zisban meghalt bátyja. 1892-ben Moszkvától kb. 100 km-re, Melihovo faluban birtokot vásárolt, és szüleivel együtt odaköltözött. Felújította az orvosi praxisát, de e mellett sokat írt. Itt írta 6-os számú kórterem, a Szahalin-szociográfiát, a Három év és az Életem című kisregényt, valamint drámáját, a Sirályt. A Sirály valamint Az erdő szelleme című darab megbukott. Emiatt nem akart többé drámát írni, de később a moszkvai Művész Színház vezetőivel való találkozása megváltoztatta elhatározását. A Művész Színházban nagy sikerrel mutatták be a Sirályt, és ez a színház vitte sikerre a Ványa bácsi (1899), a Három nővér (1901) és a Cseresznyéskert (1904) című műveit is. 1897 tavaszán betegsége súlyosbodott, és orvosai tanácsára így szeptembertől nyolc hónapig Nizzában volt, a következő télen a Krím-félszigeten, Jaltában tartózkodott. Itt telket vásárolt, és utána már saját házában töltötte a téli hónapokat. 1900-ban Csehovot az akadémia tiszteletbeli tagjává választották. 1901-ben Csehov f eleségül vette Olga Leonardovna Knipper színésznőt, aki nagy sikerrel játszott a szerző darabjaiban. 1904-ben, amikor Jaltából Moszkvába érkezett, hirtelen rosszul lett, feleségével gyógykezelésre, külföldre utazott. Németországban, Badenweiler tüdős zanatóriumának szállodájában halt meg. --------------------------------------------------------------------------------

A lexikonban csak ez áll: politikus és ügyvéd. Mindenki, aki magyar, érezni fogja e meghatározás kényszerű lazaságát. Eötvös Károly nagy darab magyarság, egy darab történelem, egy darab múlt, a nemesi kúriák hervatag fuvalma, s az új kor lehelete, aranyló humor s politikai bátorság, kedély s hősiesség, dohogó tréfakedv s gyengéd, szemérmes, andalgó költészet. Ki tudja lefordítani más nyelvre, megérzékeltetni idegenek számára, hogy milyen villamos áram futott végig a huszadik századbeli magyar idegzetén, mikor a vajda nevét hallotta. () Néha forradalmárnak gondoltuk, néha a konzervativizmus megtestesülésének, néha költőnek, néha boszorkányos fiskálisnak, néha egy áldott kedélynek, néha pedig egy eleven lexikonnak. Annyi képesség, erő lak ozott benne, hogy a jövő aligha tudja őt egypár szóval, lakonikusan jellemezni. A nevét kell majd idézni, mely gazdagságot rejt magában, mint egy kedves, drága ékszertok. (Kosztolányi Dezső)

Házasodjanak-e a papok? Helyénvaló és Istennek tetsző-e a papi nőtlenség, vagy pedig nem egyéb, mint a természet megcsúfolása? – teszi fel a kérdést a századforduló idején játszódó regényében Erdős Renée. S hogy mennyire igaz módra és helyesen felel rá, bizonyítja a „Santerra Bíboros” mindmáig el nem évülő sikere. Santerra bíboros szerzetes szeretett volna lenni, de tehetsége, kiváló képességei miatt már fiatalon a Vatikánba került, és az Egyház diplomatái között vívott ki magának tiszteletreméltó helyet. Példamutatóan tiszta élete, jellemessége és emberi jósága miatt hívei valóságos szentnek tartják és minden­ki úgy véli: erősen esélyes a pápaságra. Ekkor ismerkedik meg Lavínia Tarsinnal, a gyönyörű és rendkívül tehetsé­ges fiatal orosz szobrásznővel, egyetlen, hajdani szerelmé­nek lányával. Lavínia igen eredeti, önálló egyéniség, aki művészetének rendeli alá egész életét, így a szerelmet is. A bíboros kezdetben meg akarja téríteni a hitetlen Lavíniát, kettőjük kapcsolatából azonban szerelem lesz: olyan szere­lem, ami egyszerre ostromolja az eget és a földet, amely­ben vallás és emberi értékek csapnak össze, s amelyben az érzelmek magas hőfoka szinte kibírhatatlan. Ennek a nagy szerelemnek megrendítő ábrázolása felejt­hetetlen emlékeket hagy az olvasóban. Lavínia és a bíboros története ma is élő és aktuális kérdést feszeget, amely napja­inkban ismét az egész világot foglalkoztatja. Az írónő magával ragadó regénye a szenvedő lelkek vergődését és felemelkedését ábrázolja nagy erővel.

Minden idők legsikeresebb írónője több novellát is átnyújt a közönségének. A címadó novella hősnője, Irma, a szőke szépség, briliánsaival, millióival, királyi rokonságával kápráztatja el környezetét. Minden csodás és csillogó – vagy mégsem? Szerelem, romantika, izgalom, merész, de finom humor… Aki ezt a könyvet elolvassa, megérti, miért bestsellerek Claire Kenneth művei szerte a világon.

A XIX. századi lengyel irodalom klasszikus remekét, a „lengyel Iliász”-t, Mickiewicz emigrációban írta. Távol hazájától tehát, s távol az 1830-as tragikus felkeléstől, melynek leverése mélységesen kétségbe ejti. Ekkor, a gyász, a fájdalom napjaiban érik meg benne a gondolat, hogy megírja a lengyelek nagy nemzeti eposzát, megörökítse a régi szép idők mindennapjait, mindazt, ami már visszahozhatatlan: mert az a világ, melyben az ifjú Tadeus bűbájos szerelmi históriája zajlik, immár az emlékezetben él csupán. Gyermekkorának nosztalgikus fényében ragyognak a szülőföld tájai, a háborítatlan ősvadonok, a csendet kürtszóval fölverő medvevadászat, a kisnemesi falvak sajátos embertípusai, a lakomák, az összecsapások, szablyák suhanása, mordályok füstje, szerelem és hazaszeretet kitörései – a nemzeti viseletek, a jellemek, melyek egyképp viselik magukon az európai romantika s a lengyel-litván vonások jegyeit. Eposzt írt Mickiewicz? Verses regényt? A kettő keverékéből csinált valami újat? Egy bizonyos: tapintható gyönyörűséggel és szerethető iróniába mártott tollal ábrázol, minden során, minden leírásán, legyen az bozótos erdőé, nemesi udvarházé, felejthetetlen naplementéké, táncoké, „eposzi harcoké”: mindenen ott érezni a megjelenítés örömét, művészi gyönyörűségét. Az örömet és élvezetet, aminek talán fő része van benne, hogy valóban sikerült remekművet alkotnia, mely elsősorban abban homéroszi, hogy végtelenül természetes. A Pan Tadeus-t, mely Sebők Éva fordításában 1957-ben először jelent meg magyarul, most Rónay György fordításában adjuk közre.

Világ, vagyis felvilágosító töredékek némi hiba, s előítélet eligazítására. Hogy küzdelmeiben Széchenyi magát és az országát is nagyon egyedül érezte az bizonyos. Az egye­düllét érzete ma sem ismeretlen, történelme folyamán a magyar ezt nagyon sokszor érezte, „bőrén tapasztalta”. Tudta ő is, hogy a magunk erejéből építhetjük csak fel a nemzet jövőjét. „... senki a tágos világon rajtunk segíteni nem fog, ha értelmi súlyunk s férfiúi tenyerink nem; s így az értelmi súlyt, mely megint Nemzetiségünket ne­mesíteni s emelni fogja, jobban-jobban kifejteni s a ha­zánkban lévő számos henye kezet egyesítni; szóval: a nemzeti tétek rugósságát, vagy a közlelket felébreszteni, az amit akarunk.” (Világ, 327-328, vagy egy más megnyi­latkozásban: „...nemzetnek erénye s felsőbbsége csak annyiban van, amennyiben lehető legtöbb tagja ugyan­csak betölti saját helyét férfiúlag és szeplőtlen.”

Németh László így nyilatkozik könyvéről: Regényem ötven esztendő magyar történetét mondja el, egy asszony életén keresztül. Égető Eszter a század elején, a koalíció éveiben mint elemista kislány bukkan fel előttünk, s 1948-ban mint családjafosztott nagymamától búcsúzunk el tőle. A regény három részre oszlik: a világháború végéig terjedő részben az ügyvéd-apa; a restauráció éveiben a patikus férj; a népi mozgalom, a második világháború, a „négy párt” idején a politikusnak készülő fiú az, akit Eszter szőlőként indázó lelkével befut. Eszter legszembetűnőbb tulajdonsága, hogy a körülötte támadt életfolton valami édenkertfélét próbál teremteni. Akárhova vetődik, elhagyott faluba, csillogó megyei városba, a maga elmaradt szülőhelyére, rokonok vagy véletlen köré vetődött emberek közé, ő mint a pók, rögtön veti a belátás, a segítség, a szorgalom szálait, hogy az élet törvényeit követő, szép kis közösséget alakítson belőlük. A regény kilenc fejezet, kilenc ilyen meghiúsult kísérlet; a férfiak belátástalan, tetszetős eszmékbe öltöző, vakon rohanó akarata újra és újra lesodorja hálóit. A kísérletek egyetlen eredménye: Eszter lelkének beérése… Amikor elhagyjuk, érzi már, hogy az életet nem lehet foltokban átvarázsolni, az egész társadalmat kell újraszőni. A regény belátás és férfihóbort küzdelmében adja társadalombírálatát. Eszter nem azért bukott el újra és újra, mert a sors hitvány emberekkel vette körül. Sőt, mindenikükben van valami kiválóság: az apa a tanyaiakért dolgozik, a város szépítéséről álmodik; a férj valóban a technika megszállottja; a fiú a kor jobb szellemei felé tapogatódzik. Ők s a regény hozzájuk hasonló szereplői sivár világukban tartanak fenn valami mozgást, s van egy viszonylagos „magyar” érdemük, őrültségükkel csak maguknak ártanak. Törekvéseik azonban első perctől bukásra vannak kárhoztatva, s ennek az oka – ezt fedezzük fel a hősnővel együtt – mélyebben van, mint a maguk természete.

1869-ben, tehát a kiegyezés után két évvel írta Jókai e regényt. Élményanyagul saját, eltörölhetetlen és egyre fényesedő emlékein kívül - ilyen akár a közelről látott bécsi forradalom, akár a Boksa Gergő alakjához hasznosított Rózsa Sándor - felhasznált leírt és elmesélt élményeket is, amelyeket főleg az 1860-61-ben mozgalommá szélesedő honvédemlékgyűjtés közben szedett össze. A szakirodalom természetesen igen sokat foglalkozott az író ezen sikeres és külföldön is igen kedvelt regényével. Eszerint a Jókai életének legfőbb élményforrását képező forradalom és szabadságharc mitológiai fenségű ábrázolását sikerült összeegyeztetnie a kor társadalmi életének fő ellentmondásait szerencsésen sűrítő családi bonyodalomrajzában.

Grendel Lajos 1948-ban született Léván író, publicista, esszéista, a Kalligram kiadó egyik alapítója. Pozsonyban él, a prágai egyetemen tanít. A kortárs magyar irodalom egyik legeredetibb alakjaként tartják számon, egy-egy regényének, novellás- vagy esszékötetének megjelenése mindig esemény. Művei a szlovákon kívül angol, francia, olasz, német és lengyel fordításban is megjelentek. Számos elismerés mellett József Attila és Kossuth-díjas. Számos regény, novellás- és, esszékötet szerzője. Több kö nyvében az 1989 utáni társadalmi-politikai helyzettel foglalkozik. Grendel írásművészete a magyar prózairodalom radikális átalakulásának idején bontakozott ki, s ő pillanatokon belül e nagy mozgás centrumában találta magát - s e pozícióban nagyon j ól fel is találta magát. Ízig-vérig szlovákiai magyarként írja új regényeit, de oly módon, hogy szlovákiaisága az irodalomban tulajdonképpen csupán mint külső helyi meghatározottság (íróilag szólván: mint tematika) jelentkezik, s írásainak mind tarta lmisága, mind narrációja, mind retorikája túlmutat a regionális irodalom keretein. Olyan szerző ő a mai irodalomban, mint amilyen hajdanában, száz évvel ezelőtt Mikszáth Kálmán lehetett, akiről és akinek írásairól persze rögtön lehetett tudni, hogy m ilyen helyi meghatározottságúak (azaz hogy a szlovák-magyar együttélés területéről és történetéből származnak), de kinek irodalma eleve azt célozta meg, s azt is találta el, hogy a regionális területen kívüli minden érdeklődőnek, aki a modern irodalm iságban érdekeltnek is érzi magát, jelentőségteljes és élvezhető műveket produkáljon. írta Grendelről Margócsy István.

William Shakespeare 1564. április 23. (?)(keresztelési dátum: 1564. április 26.) – 1616. április 23.(Juliánus-naptár) / 1616. május 3. (Gergely-naptár)angol drámaíró, költő, színész. Lapozzon bele!

„Ne vegye tőlem rossznéven, hogy oly ritkán és oly sokára írok. Kétannyi a dolgom, mint amennyi az időm: a lappal való foglalatosságok elveszik annyira egész nap az időmet, hogy csak estefelé pihenhetek meg – pihenésnek nevezem pedig azt, amikor leülök írni.” 1853-ból datálódik e levélrészlet, melyet Jókai Mór írt édesanyjához. A pihenésképpen írott regény pedig az Egy magyar nábob volt. És valóban: olyan belefeledkező kedvvel, édes színeket szőve meséjének szövetébe, annyi természetes, üde bájjal, humorral adja azt elő, mint talán egyetlen regényét sem. A regény keletkezéséről több változatot ismer az irodalomtörténet; a szerző maga kétízben is megemlítette, hogy az alapötletet, „az első akkordokat” feleségétől kapta. Hogy így volt-e valóban, nem tudjuk, aminthogy az sem eldöntött, ki szolgált a regény főhősének, a nábobnak modelljéül. Talán – legalábbis így mondotta később Jókai – Józsa Gyuri, a hirhedt alispán, akiről adomák sora keringett akkor a két hazában. Mikszáth Kálmán szerint a regény valóságos történelmi alapja Kékkő várurának, báró Balassának története, aki hetvenéves korában egy fiatal, szegénysorsú lányt vett feleségül. Bennünket persze sokkalta jobban érdekel, hogy Kárpáthy János személyében Jókai a magyar középnemesség halhatatlan típusát alkotta meg, kinek öregkori megifjodása mintha távolról azt a másik, nagy változást is példázná, ahogyan egész Magyarország megújult a reformkor éveiben. Valóságos történelmi személyek rejtőznek Szentirmay Rudolf, István gróf, Miklós báró figuráiban is. E férfiak a reformkor vasakarattal, izzó értelemmel küzdő hősei; nem nehéz felfedezni bennük Széchenyi Istvánt, Wesselényi Miklóst. Hogy ösztönösen vagy tudatosan – nem fontos –, de Jókai egy ígéretesen tündöklő, gyönyörű korszak eszméit elevenítette fel az 1853-as esztendő szomorú Magyarországában.