Fapadoskönyv Kiadó strana 6 z 13

Író, műfordító, könyvkiadó igazgató, 1937-ben és 1939-ben Baumgarten-díjas (1937, 1939). József Attila-díjas (1962, 1978), Kossuth-díjas (1963). Budapesten orvostanhallgató, első mestere Korányi Sándor. „Az ő klinikáján írta azokat az anamnéziseket, amelyek egy életre megtanították a fegyelmezettség, pontosság írói erényeire. Írói tehetségére Mikes Lajos figyelt fel, a Pesti Naplóban és az Estben jelentek meg első elbeszélései és tárcái.” Az érett elbeszélő biztonságával elemezi az emberi érzéseket. A Nyugat megbecsült kritikusai és esszéírói közé tartozik. Írásainak alapélménye akárcsak Márai Sándoré: „a hazai fejlődés felemás volta; a gyökértelen, a dzsentrit ideáljának valló városi és vidéki középosztály mentalitását jelenítette meg éleslátással, finom iróniával.” 1938-tól a Révai Könyvkiadó irodalmi vezetője, 1950-ben eltávolítják, jóval később annak utódja, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója. „Az irodalomba a Krétarajzok c. esszékötetével tért vissza (Bp., 1957), melyben fölidézte azokat a XX. sz.-i írókat, akik hosszú ideig feledésre voltak kárhoztatva, vagy életművüket csonkán méltatta a kor irodalomtudománya.”

Dante Isteni színjátéka a világirodalom egyik legnagyobb költeménye, Babits fordítása pedig a XX. századi magyar irodalom egyik legjelentősebb költői teljesítménye, sőt, a Divina Commedia talán legművészibb költői újrafogalmazása.

A XVII. században egy különös nevű akadémia működött Rómában, a Hiúzok Akadémiája. Csak az lehetett tagja, akinek „hiúzszeme” volt, aki olyasmit vett észre a tudományban, a művészetben, amit más még nem látott meg. Ilyen hiúz volt Galileo Galilei, az újkor egyik legnagyobb fizikusa és csillagásza. Galileire valóban ráillett ez a megtisztelő név: csillapíthatatlan vágy hajtotta, hogy szüntelenül kutasson, kísérletezzen, beletekintsen az igazság fényébe. A napra irányította távcsövét, hogy megismerje a tudomány új törvényeit. Aki azonban sokáig néz a napba, annak elkáprázik a szeme, és nem veszi észre, ami a földön van; nem törődik az útjában tátongó farkasvermekkel, amelyeket a világosság ellenségei ástak neki. Galilei, akinek szemét elkápráztatta a tudnivágyás fénye, végül belezuhant egy ilyen farkasverembe. Ellenségei ujjongtak, mert azt hitték, hogy a hiúzzal együtt a világosságot is elpusztították. De a napot, a tudás igazi fényét nem lehet elpusztítani. Galilei életéről, harcáról, kegyetlen bukásáról és eszméinek dicsőséges felemelkedéséről szól Száva István fordulatos, mindvégig érdekes regénye.

Semmelweis Ignác nevét a világon mindenütt ismerik. Magyarországon is, külföldön is kórházakat neveztek el róla. Budapesten szobrot emeltek neki, az emberiség jótevőjének, az anyák megmentőjének nevezik. Írtak róla regényt, készítettek filmet, tanulmányok, cikkek foglalkoztak munkásságával. Az olvasó mégis érdeklődéssel forgatja majd Száva István regényes életrajzát hazánk dicső orvosáról, Semmelweisről. A fordulatokban gazdag, érdekes könyv mindvégig hiteles adatokra épül, s így nemcsak szórakoztató, hanem hasznos olvasmányt is nyújt.

A mongol nyelvnek és irodalomnak ezt a ma ismert legrégibb emlékét aránylag nemrég fedezték fel a világirodalom és a tudomány számára. Szövege kalandos úton hagyományozódott ránk, és mindmáig teljes homály borítja a szerző személyét, életét és működését. Hallatlanul izgalmas olvasmány, mert - a szerző szándéka ellenére - lepelezetlenül feltárja, mint indul el világhódító útjára a jelentéktelen kis mongol törzsfőnök fia, Temüdzsin, s mint lett Temüdzsinből Dzsingisz kán, és milyen szerény kezdetekből sarjadt ki a hatalmas mongol világirodalom.

Á, írott disznóság, mit ér az ? mondta Mácsik, aki tovább is megmaradt a társalgás központjában ?, mondok én olyanokat, hogy azt nem tette papírra senki! S elmondott valami drasztikus históriát, amely csakúgy hemzsegett az illetlen kifejezéstol, mindenki vigyorgó áhítattal figyelt rá, szinte szétpattantotta oket a vér, az egészséges, kitörésre váró hoség. De ez a nagy nyíltság Lacit összepréselte, mint valami rászakadó ház. Nem bírta el. Titkon ápolgatott bujaságát, pincében nott satnya érzékiségét szinte leperzselte ez a hoség, amely neki túl eros volt, vad és égeto. És úgy járt, mint a tökinda a napon, lekókadt. Nem élvezetet szerzett neki a soha nem hallott brutális mesék raja, hanem fájdalmat, kínt. És az fájt neki legjobban, hogy ebben a perzselo levegoben összetört és eltunt elole az eszménykép, a noi ideál. És sírni szeretett volna, hogy így tudnak beszélni a norol, az élo norol, tanárnékról és cselédekrol, meg városszerte ismert festett arcú teremtésekrol összevissza? Mintha összezúzódott volna benne valami. Égett, fott a teste, s mintha izzó parázzsá vált volna, úgy párolgott el a norol minden, ami szépnek, ideálisnak tetszett rajta valaha

Vannak egyműves írók, Kuncz Aladártól is hiába tartunk számon egy másik regényt (Felleg a város felett), könyvkritikákat, és egy rendkívül értékes levelezést, ő csak a Fekete kolostor szerzője maradt. Öt évet töltött a Noirmoutier, majd az Ile d’Yeu táboraiban. „Kuncz Aladár a háború kitörésekor huszonnyolc éves fiatalember, hivatására nézve író, foglalkozására tanár, rajongója az életnek... A mozgósítás hírére menekülni próbál a zűrzavarból haza... Aztán öt évet töltött fogolytáborokban, tömlöcökben, egy sziget várbörtönében, kegyetlen vagy közönyös parancsnokok alatt, magyar, osztrák, német polgári foglyok társaságában, kedves és visszataszító, finom és faragatlan emberekkel, betegekkel, haldoklókkal, gyilkosokkal és dühöngő őrültekkel" - így összegzi a Fekete kolostor színterét, környezetét és lesújtó hányattatásait a Nyugatban, 1931 júniusában Kosztolányi.

Tizenhat történelmi tárgyú elbeszélést és regényrészletet tartalmaz a kötet. A főszereplők egytől egyig magyar királyok, Szent Istvántól IV. Károlyig. Krúdy pályája különböző szakaszaiban eleven érdeklődéssel fordult a koronás fők nagyon is emberinek megrajzolt alakjai felé. Különösen szívesen idézte föl a tatárjárás éveit, a dicsőséges Anjou-kort, majd a Mohács utáni kettős királyválasztás országvesztő korszakát. Ferenc József uralkodásának idejéről temérdek írása született, kortársként személyes tapasztalatok vezették tollát az emlékezésben. Prózája kerüli a népszerű történelmi regények sablonjait. Nem törekszik maximális hitelességre sem, de olykor jóval többet mond a régmúltba vesző időkről, mint a szaktanulmányok serege, s ráadásul vonzó olvasmány.

Nagyon sok elméleti munka jelent meg már nálunk a reinkarnációról, az előző életekbe való visszautazásról, gyakorlati vonatkozásukról azonban csak a betegségek megszüntetésével kapcsolatban került napvilágra néhány mű. Dávid Márta Barbara írása hiánypótló mű, mert a benne olvasható regressziós utazásokkal arra mutat rá, hogy zsákutcába jutott, megoldhatatlannak tűnő kapcsolatainkat (párkapcsolat, szülő-gyermek kapcsolat, stb.) miként tehetjük ismét harmonikussá azáltal, hogy az aktuális előző életünkbe való visszautazással megismerjük a kialakult helyzet valódi okát.

Csáth Géza, eredeti nevén Brenner József (Szabadka, 1887. február 13. – Kelebia és Szabadka közelében, 1919. szeptember 11.) magyar író, orvos, zenekritikus. Kosztolányi Dezső unokatestvére.

Csáth Géza, eredeti nevén Brenner József (Szabadka, 1887. február 13. – Kelebia és Szabadka közelében, 1919. szeptember 11.) magyar író, orvos, zenekritikus. Kosztolányi Dezső unokatestvére.

Karl May regénye szerves folytatása az író A Rio de la Plata mentén című munkájának, ám annak ismerete nélkül is tökéletesen érthető. A főhős (aki azonos a közel-keleti történetek Kara ben Nemszijével, az észak-amerikai kalandok Old Satterhandjével, ám itt Dél-Amerikában még nem tett szert megkülönböztető névre) ezúttal egy gonosz fehér embert üldöz, aki a telepesek vezetőjeként a benne bízókat jó pénzért kegyetlen indiánok kezére játssza. Ugyanez az ember kincsekhez vezető kipukat is zsákmányol, és ezeket is vissza kell szerezni tőle. Kaland kaland hátán, de - mint a May-regényekben általában - csak a leggonoszabbak bűnhődnek halállal, a többiek legyőzetnek ugyan, de meg is békíttetnek.

Karl May e könyvében örömmel ismerjük föl Kara ben Nemzit, kísérőjét, a hűséges Halef szolgát, David Lindsay angol Kelet-kutatót, nevezetesen a kurdok földjén. A hősök most arab barátjuk fogságba esett fiának kiszabadításán fáradoznak, s miközben ők maguk is többször életveszélybe kerülnek, megismerkednek egy titokzatos öregasszonnyal, aki nem más, mint „A barlang szelleme”, Marah Durimeh...

Kara ben Nemzi - a német -, aki Karl May regényeiben Észak-Afrikát, az Arab-félszigetet, Közel-Keletet, Törökországot járja keresztül barátaival, akiket már a Kurdisztánon át tett utazásuk alkalmával is megismertünk, az arab törzsfő, Mohammed Emin, fia, Amad el Ghandur, Hadzsi Halef szolga és a brit David Lindsay újból feltűnik a könyv lapjain, akárcsak a derék Doján kutya és a remek fekete mén. Karl May történeteiben - bármily sok harc, gyilkolás, vérbosszú, ármány is vonja keretbe ezeket - a főhős, a keresztény fehér ember nem ontja indokolatlanul embertársa vérét, hacsak nem önvédelemből! A bennszülöttekkel feltétel nélküli, lovagias, jó baráti viszonyban van; ellenkező esetben: a csalárd, hamis, alattomos hazugok az ellenségei. Ezekre rátámad ugyan, de lelkére köti embereinek, hogy csak a lovaikat lőjék ki, amúgy megelégszik a leütéssel, lasszózással, pofozással, megkötözéssel, bebörtönzéssel - aminek később persze szörnyű következményei lesznek... S a könyv utolsó mondatai megint izgalmas folytatást sejtetnek.

„Polgárnál, pórnál, más szegény embernél nem számított a becsületszó. Egyéb biztosíték kellett. A Biblia szövegével táplálkozó középkornak kettős erkölcsére jellemző példa volt a feleség mint zálogtárgy. A férj zálogba adhatta a feleségét, és beutalhatta – nem rendes vendégfogadóba, hanem abba a nyilvánosházba, amelynek gazdájától a pénzt kölcsönvette. Ott a gazda – jogi nyelven szólva – „gyümölcsöző letétként” kezelhette, vagyis kötelezhette, hogy vegyen ő is részt a többi bennlakó hivatásának gyakorlásában. A városi tanácsok mégis megszorították a családfői hatalmat, s az erkölcsös jogügylethez az asszony beleegyezését is megkívánták. Azzal azután a törvény nem törődött, hogy a férj milyen eszközökkel csikarta ki a beleegyezést. Az épületes joggyakorlat szépen megfért azzal a felfogással, amely a megesett lányra és a törvénytelen szülöttre rásütötte a becstelenség bélyegét.” (részlet a könyvből)

A régi ember nem érte be azzal, hogy csupán a környező világot népesítse be babonás jelenségekkel. Magához az emberhez is babonás képzeteket fűzött s nem egy közülük örökül maradt apáról fiúra, fiúról unokára. A régi kalendáriumok tele voltak piros betűs napokkal. S úgyszólván ahány nap annyi babona. Ezeket a nép többnyire az ünnep vallási jelentésével kapcsolta össze s eszébe sem jutott, hogy akárhány ünnepnapnak eredetét a pogány ókorban lehet megtalálni. Sok, sok tévedésen kellett az embernek átküzdenie magát, hogy végül megismerhesse az őt környező világot. A régi tudós éppen úgy tévelygett a babonák ősbozótjában, mint a hétköznap embere. Temérdek tévhit fonódott iszalagként köréje; fogvatartotta, nem engedte, hogy kivergődhessék a fojtogató sűrűből.