Fapadoskönyv Kiadó strana 2 z 13

Kara ben Nemzi - a német -, aki Karl May regényeiben Észak-Afrikát, az Arab-félszigetet, Közel-Keletet, Törökországot járja keresztül barátaival, akiket már a Kurdisztánon át tett utazásuk alkalmával is megismertünk, az arab törzsfő, Mohammed Emin, fia, Amad el Ghandur, Hadzsi Halef szolga és a brit David Lindsay újból feltűnik a könyv lapjain, akárcsak a derék Doján kutya és a remek fekete mén. Karl May történeteiben - bármily sok harc, gyilkolás, vérbosszú, ármány is vonja keretbe ezeket - a főhős, a keresztény fehér ember nem ontja indokolatlanul embertársa vérét, hacsak nem önvédelemből! A bennszülöttekkel feltétel nélküli, lovagias, jó baráti viszonyban van; ellenkező esetben: a csalárd, hamis, alattomos hazugok az ellenségei. Ezekre rátámad ugyan, de lelkére köti embereinek, hogy csak a lovaikat lőjék ki, amúgy megelégszik a leütéssel, lasszózással, pofozással, megkötözéssel, bebörtönzéssel - aminek később persze szörnyű következményei lesznek... S a könyv utolsó mondatai megint izgalmas folytatást sejtetnek.

Á, írott disznóság, mit ér az ? mondta Mácsik, aki tovább is megmaradt a társalgás központjában ?, mondok én olyanokat, hogy azt nem tette papírra senki! S elmondott valami drasztikus históriát, amely csakúgy hemzsegett az illetlen kifejezéstol, mindenki vigyorgó áhítattal figyelt rá, szinte szétpattantotta oket a vér, az egészséges, kitörésre váró hoség. De ez a nagy nyíltság Lacit összepréselte, mint valami rászakadó ház. Nem bírta el. Titkon ápolgatott bujaságát, pincében nott satnya érzékiségét szinte leperzselte ez a hoség, amely neki túl eros volt, vad és égeto. És úgy járt, mint a tökinda a napon, lekókadt. Nem élvezetet szerzett neki a soha nem hallott brutális mesék raja, hanem fájdalmat, kínt. És az fájt neki legjobban, hogy ebben a perzselo levegoben összetört és eltunt elole az eszménykép, a noi ideál. És sírni szeretett volna, hogy így tudnak beszélni a norol, az élo norol, tanárnékról és cselédekrol, meg városszerte ismert festett arcú teremtésekrol összevissza? Mintha összezúzódott volna benne valami. Égett, fott a teste, s mintha izzó parázzsá vált volna, úgy párolgott el a norol minden, ami szépnek, ideálisnak tetszett rajta valaha

Karl May e könyvében örömmel ismerjük föl Kara ben Nemzit, kísérőjét, a hűséges Halef szolgát, David Lindsay angol Kelet-kutatót, nevezetesen a kurdok földjén. A hősök most arab barátjuk fogságba esett fiának kiszabadításán fáradoznak, s miközben ők maguk is többször életveszélybe kerülnek, megismerkednek egy titokzatos öregasszonnyal, aki nem más, mint „A barlang szelleme”, Marah Durimeh...

Szindbád Krúdy szívéhez nőtt s nagyon úgy tudja csinálni, hogy mi is kedveljük. Vele tartsunk, mikor tengerentúli útjairól megérkezik, s a szárazföldön tovább álmodja álmait. „Semmit nem írtam csak színhazugságot”, vallja egy helyütt. De hát ki keresi az ő írásaiban a színigazságot, vagy akár valamely befejezett kikerekített történetet? Azt az elandalító hangulatot kapja meg, melyet az íróban a múltak ólomöntésszerűen elővarázsolt eseményei keltenek.

A közel hatvanéves Achab kapitány a Pequod nevű hajón indul el útjára, melynek valódi célját a hajó tulajdonosai és a személyzet előtt is eltitkolja: meg akarja ölni Moby Dicket, a Japán-tenger híres fehér bálnáját, "aki" előző útján leszakította a kapitány lábát. Szerződött kötelességeit elhanyagolva útján mindent alárendel a Moby Dick elleni rögeszmés harcnak. Tisztjei már az út elején fölfedezik a kapitány őrült rögeszméjét, Starbuck meg is akarja ölni, mivel azonban a bálnavadászat Moby Dick keresése közben is folyik, mind a tisztek és szigonyosok, mind a hindu legénység elnyomja félelmét, s bár lelkük mélyén tudják, hogy kapitányuk halálba kormányozza hajóját, az utolsó pillanatig teljesítik parancsait. A fehér bálnával vívott harc leírása végül a világirodalom nagy csatajeleneteihez hasonló szenvedélyes vadsággal idézi fel az ámbrás cet alakjában megtestesült pusztító természeti erők hatalmát. A hajó elsüllyed és a szinte hihetetlenül megmenekülő elbeszélő kivételével mindenki a tengerbe vész.

"Ursule jobb kezében az imakönyvet, a másikban meg napernyőjét tartva, keresztapjába karolt azzal a természetes bájjal, amellyel a szép nők szép női mesterségük legnehezebb feladatait is megoldják. Ha igaz, hogy a gondolkodás mindenben visszatükröződik, joggal mondhatjuk, hogy ez a magatartás isteni egyszerűséget fejezett ki. Ursule hálóköntös módjára szabott, s kék szalagokkal díszített fehér muszlinruhát hordott. Gallérját, amelyet a ruháéhoz hasonló szalagcsokrok kapcsoltak egybe, ugyancsak kék színű széles szalag szegélyezte véges-végig, s alatta észrevehető volt felsőtestének szépsége. A sok kék, a szőkék szépítőszere, varázslatosan kiemelte nyakának tompa-fehér színét. Hosszú, lebegő végű kék öve karcsú, de hajlékonynak tűnő alakra engedett következtetni, ami tudjuk, a női nem egyik legcsábítóbb varázsa. Szalmakalapját ugyancsak kék szalagcsokrok díszítették, de nagyon takarékosan, s szalag erősítette állához, ami egyrészt kiemelte a kalap vakító fehérségét, másrészt cseppet sem homályosította el a szőke szépség arcbőrének makulátlan tisztaságátᦙ3;\"

F. Scott Fitzgerald (1896–1940) 20. század egyik legjelesebb és legnagyobb ha­tású amerikai modernista regény- és novellaírója, aki az első világháború utá­ni évek generációjához, az úgy nevezett „Elveszett nemzedékhez” tartozott. Az 1922-ben íródott elbeszélés Benjamin Button életét mutatja be, születésé­től halála napjáig, aki 1860-ban látta meg a napvilágot egy különleges rendel­lenességgel: aggastyánként született és előreláthatóan újszülöttként fog majd távozni a világból. F. Scott Fitzgerald megrendítő és elgondolkoztató novellája a másság elfogadásáról, illetve el nem fogadásáról szól, s érzékletesen mutatja be, hogyan változnak meg az ember kapcsolatai, amikor már kevésbé van rá szükség. A történet 2008-ban a három Oscar-díjjal jutalmazott azonos című film alap­jául szolgált, melynek főszerepét Brad Pitt és Cate Blanchett alakították. A kötetben nem csupán a magyar fordítás, hanem az eredeti angol nyelvű elbeszélés is olvasható.

Miért, hogy ma is a lovas társadalom bibliája Széchenyi István Lovakrul című munkája? Holott lassan két évszázada, 1828-ban jelent meg ez a „röpirat”-ként is aposztrofált mű. Mégpedig magyar nyelven! Német fordítása is csak két évvel ezután követte. Röpirat – lótartást, lónevelést és -futtatást (versenyzést) törekszik népszerűsíteni, mégpedig a legkorszerűbb közgazdasági ismereteket is összegző tanulmány igényével. Pontról pontra veszi sorra tanácsait, miként hozható magasabb színvonalra a hazai „lóállapot”: versenyek, pályadíjak, nyilvántartás, intézmények, nevelés, felkészítés, vásárok stb. S akinek szeme van, túllát a ménesek jószágain – a versengésben nem maga a nyereség, hanem a „jutalmas nyereség lehetősége” inspirálja a vállalkozókat. Példák során bizonyítja, miért érdemes itthon befektetni, ha némelykor csak hosszú távon is visszatérülő üzletekbe. Percig sem unalmas és nem „istállószagú” elemzését a – sajnos sok tekintetben ma is aktuális – közállapotokról, élmény kézbe venni a szerzőt csak kőbe vésett emlékműként, szoborként, utcanévként ismerő generációknak is.

A magyar irodalom számolatlanul tartogat meglepetéseket. Elfeledett vagy föl sem fedezett csemegéket. A régmúltról ezt bizonnyal tudjuk, a közelmúltról nem hittük. A Hét 1893-as számában bukkant föl először egy érdekes levélíró egyéniség, Emma asszony aláírással, hogy aztán többé-kevésbé rendszeresen tanúja legyen – női szemmel – egy színes, izgalmas, ellentmondásos korszaknak. Ignotust elsősorban irodalomszervezőként, kritikusként tartottuk számon, szépírói, költői próbálkozásait kevéssé becsültük. Ez a levélsorozat azonban mesteri szépírói munka. Úgy tűnik, hogy műveltsége, sziporkázó szellemessége, eleganciája ezekben a levelekben bontakozhatott ki a legteljesebben. Nemcsak azzal ragadtatja el az olvasót, hogy széles körképet fest a képzeletbeli Emma asszony koráról, hanem azzal is, hogy valóban karakterisztikus, sokoldalúan ábrázolt nőalak bontakozik ki előttünk a levelek nyomán.

A közel hatvanéves Achab kapitány a Pequod nevű hajón indul el útjára, melynek valódi célját a hajó tulajdonosai és a személyzet előtt is eltitkolja: meg akarja ölni Moby Dicket, a Japán-tenger híres fehér bálnáját, "aki" előző útján leszakította a kapitány lábát. Szerződött kötelességeit elhanyagolva útján mindent alárendel a Moby Dick elleni rögeszmés harcnak. Tisztjei már az út elején fölfedezik a kapitány őrült rögeszméjét, Starbuck meg is akarja ölni, mivel azonban a bálnavadászat Moby Dick keresése közben is folyik, mind a tisztek és szigonyosok, mind a hindu legénység elnyomja félelmét, s bár lelkük mélyén tudják, hogy kapitányuk halálba kormányozza hajóját, az utolsó pillanatig teljesítik parancsait. A fehér bálnával vívott harc leírása végül a világirodalom nagy csatajeleneteihez hasonló szenvedélyes vadsággal idézi fel az ámbrás cet alakjában megtestesült pusztító természeti erők hatalmát. A hajó elsüllyed és a szinte hihetetlenül megmenekülő elbeszélő kivételével mindenki a tengerbe vész.

A Stadium Széchenyi elképzeléseinek összegzése, ame­lyet 1831-ben írt, és befolyásolni szerette volna vele az 1832/36-os országgyűlést. Ezt azonban nem sikerült megvalósítania, mert műve nem jelenhetett meg, csak 1833-ban, akkor is Lipcsében. Széchenyi az előszóban kifejti, hogy a nemzetnek válasz­tania kell előrehaladás és helyben maradás között. Az előrehaladást azonban csak az elavult alkotmány meg­változtatásával lehet elérni. Az alkotmány ugyanis rossz, mert nyolcszázezer nemesre alapoz, egymillió ember he­lyett. Ahhoz, hogy valamit is lehessen tenni, először fel kell ismerni a rossz helyzetet, és tudatosítani kell, hogy a helyzet megváltoztatását nem a kormánytól kell várni, hanem magunktól. Hogy hogyan lehet a jelenlegi helyze­tet megváltoztatni, arra próbál meg választ adni Széche­nyi a könyvében.

Mély, illatos völgy fenekén, egy kék forrásban élt Chreseys, a kicsiny naiád... Körülötte nagy csend volt mindenkoron, csak feje felett suttogott a rengeteg, melyet sűrű boltozattá font össze a vadszőlő kúszó indáival... És ezért nem látta még soha a napot, a holdat és a csillagokról is csak azt tudta, amit a fák hamadryádjai csendes éjtszakákon neki elmeséltek. Mióta visszaemlékezett, itt élt ő a hűvös zöld homályban, a mohos fák alatt. Atyja Achelois a folyó, anyja egy aranyhajú nympha volt. M int gyermeket hozta őt magával a hegyekről és tette le ide a mohára, sápadt irisek közé... Azután jött egy satyr s addig furulyázott, míg anyja elment vele a vadonba és nem tért vissza többé soha. Így maradt egyedül a szakadék fenekén s a hamadryadok elnevezték Chreseysnek. Gondosan őrködtek felette, megvédték forróságtól, vihartól és ő hálából fiatal életerejét ontotta rájuk. Ettől lett évről-évre sűrűbb a platánok, tölgyek koronája s árnyasabb a kis naiád fekhelye.

Tizenhárom agglegény számol be egymásnak - s önmagának - arról, miért nem nősültek meg, miért tartanak okkal-joggal vagy oktalanul-jogtalanul a Hosszúhajú veszedelemtől.

A tudós kelet-római Priszkosz rétor fiaként neveli fel Zétát, akit a rabszolgasorból emel ki, majd felszabadít. A fiú a császári követség tagjaként Atilla udvarába kerül, és beleszeret a hun Csáth leányába, Emőkébe. Zéta, hogy szerelméhez közel legyen, hűtlenné válik nevelőjéhez, és Csáth szolgálatába szegődik; újra rabszolgasorba kerül. Amikor Csáth értesül hűtlenségéről, félholtra veri a fiút. Hónapok múlva gyógyul fel, és csatlakozik a hunok seregéhez, harci sikere révén remélve, hogy magasabb rangra kerülhet, s így elnyerheti Emőke kezét. Reményeiben azonban csalatkozik, súlyosan megsebesül, és amikor Atilla győztes csatáiból visszatér, Zétát a szolgák közt ugyan elsővé teszi, de fel nem szabadítja. Atilla váratlanul meghal, s temetésén - Zéta helyett - a csuklyás halottkísérők közé kéredzkedett Emőkét is lenyilazzák. Kiderül, hogy Emőke olthatatlan, reménytelen szerelme Atilla volt. Végül Zéta is megbékél, s elfogadja az őt régóta szerető görög leány, Dzsidzsia szerelmét. Gárdonyi e nagy ívű, mozgalmas történeti regényében a hun-magyar rokonságot szándékszik bizonyítani, s a hunok romlatlanságát, becsületességét, szerénységét erkölcsi példaként állítja elénk.

A legendás Huang Dinek, vagyis a Sárga Császárnak tulajdonított mű mindmáig a hagyományos kínai orvoslás legjelentősebb forrása. A több mint kétezer éve íródott és összeállított könyv jelentőségét a nyugati orvostudomány alapjainak számító Hippokraté szi gyűjteményhez szokás hasonlítani.Ez a mű nem hiányozhat az olyan szakemberek könyvárából, mint a természetgyógyászok akupunktorök, de rendkívül hasznos és értékes olvasmánya lehet a természetgyógyászat civil elkötelezettjeinek, az egészségmegőrzé s és gyógyítás alternatív módjai iránt érdeklődőknek épp úgy, mint a kínai filozófia szerelmeseinek.A műben szereplő szemelvények Tokaji Zsolt szakértő tolmácsolásában és válogatásában olvashatók.