Helikon Kiadó strana 17 z 115

A vonzás szabályai 1985-ben, egy New Hampshire-i bölcsészkaron játszódik, ahol maga az oktatás leginkább csak zavaró, de végső soron elhanyagolható velejárója a zabolátlan kollégiumi mindennapoknak: a Kokszos Keddek, Szittyós Szerdák és Dögös-Dugós bulik véget nem érő sorozatának. Ebben a miliőben bonyolódnak rövidebb-hosszabb viszonyokba egymással (és még sokakkal) a történet főszereplői: az Európát járó barátja után sóvárgó Lauren, valamint a nyíltan biszexuális Sean és Paul. És miközben hármójuk kapcsolata a vonzalmak kiszámíthatatlan dinamikája szerint hol felbomlik, hol újjáéled, nagy ritkán feltámad bennük valami homályos vágy, amit megfogalmazni és megélni ugyan többnyire képtelenek, de ami mégis túlmutat az élvezetek kényszeres, egyre fásultabb hajszolásán... A vonzás szabályai 1987-ben, alig két évvel azután látott napvilágot, hogy szerzője egy csapásra nemzedékének kultikus írójává avanzsált Nullánál is kevesebb című művével. Páratlan debütálásához hasonlóan Bret Easton Ellis második regénye is megrázó prózai látlelet egy generáció identitásválságáról és nihilbe hajló idilljéről. Ez a szikár, szenvtelen, sötét humorral színezett stílus már előrevetíti a szerző könyörtelen magnum opusát, az Amerikai psychót, amelynek főszereplője, Patrick Bateman egy rövid epizód erejéig itt is színre lép. A regényből 2002-ben sikeres filmfeldolgozás készült Roger Avary, a Ponyvaregény Oscar-díjas társ-forgatókönyvírójának rendezésében.

"- Szóval szerinted élve el kellene égetnünk a goldsteinisták gyerekeit? - Dehogyis! - vágott vissza az illető. - Ők akarják élve elégetni a mi gyerekeinket! Épp arról van szó, hogy mi mások vagyunk! Persze ha engem kérdezel, nekik a gyerekeik sem patyolatfehérek. Ha az ellenség írmagját is ki akarjuk irtani, nem feltétlenül tűzre vetve őket, csak ugye szeretnék mégis egészen megszabadulni tőlük, na, szóval... ha ez a cél, akkor akár az égetés is szóba jöhet. Igen, tűzre velük, ha erre van szükség. Égessük el a gyerekeiket! Égessük el őket élve!" Az 1984 történetének merész újragondolása női nézőpontból Julia Worthing az Igazságminisztérium munkatársa: a "cselekménygyártó gépezet" szerelője a Prózaellátóban. Minden tekintetben példás polgár - vidám, nem hisz semmiben, és egyáltalán nem érdekli a politika. Tudja, hogyan maradhat életben a Gondolatrendőrség, az újnyelv, a kettősgondol, a kiskémek és a prolinegyedek feketepiacának világában úgy, hogy a szexuális örömökről se kelljen lemondania. De egyszer csak érdeklődni kezd egy kollégája, Winston Smith iránt - és ez a kapcsolat nem várt bonyodalmakhoz vezet. Mert Juliának mégiscsak vannak emberi érzései, és minden cinizmusa ellenére egyvalamit nem tud megtanulni: igazán gyűlölni, márpedig a Nagy Testvér birodalmában ez a legfontosabb. Megbocsáthatatlan bűn, "ha egy párttag csak tessék-lássék gyűlöl". Hetvenöt évvel azután, hogy Orwell megírta ikonikus regényét, Sandra Newman megalkotta a Nagy Testvér világának olyan női főhősét, akinek élete, szenvedése, vívódása, aljassága, behódolása és végső lázadása szuggesztív erővel és provokatív kegyetlenséggel mutatja meg, milyen sorsot jelenthet egy totalitárius diktatúra a nők számára.

"- Na, nem várhatja el mindenkitől, hogy olyan ragyogó ötletei támadjanak, mint magának. Magából zseniális gonosztevő válhatott volna. Egyéb észrevétel, M. Poirot?" Vadonatúj válogatás Agatha Christie tavasszal játszódó novelláiból! A napok egyre hosszabbak és melegebbek, az éjszakák rövidülnek... elő a nyugággyal, üljünk ki a kertbe a műfaj koronázatlan királynőjének történeteivel. Kibújtak a virágok, sétára csábítanak a vidéki ösvényeken, de egyszer csak eltölt minket valami baljós érzés. Gyilkosság szaga száll a levegőben? Óvakodjunk hát, ha világvégi házikóval, lopott kincsekkel vagy bosszút forraló emberekkel kerülünk szembe! De ha ott van velünk Miss Marple, Hercule Poirot, Mr. Quin és Mr. Satterthwaite, Tommy és Tuppence vagy épp Parker Pyne, akkor biztonságban leszünk.

"Galicia zökkenőmentesen állt át a dohányáruról a kokainra. A szállítmányok egyre csak érkeztek; a kolumbiaiak és a marokkóiak is joggal bíztak a helyi klánok szakértelmében. Időközben a galiciaiak példás bűnszervezetekké képezték ki magukat: gondosan szabályozták a saját működésüket, jó kapcsolataik voltak, és nem utolsósorban nagyon, nagyon gazdagok lettek." Északnyugat-Spanyolországban, azaz Galiciában évtizedek óta könnyű hozzájutni a drogokhoz. Évtizedeken át a csempészek, majd a drogcsempészek voltak itt a legnépszerűbbek, és klánjaik úgy uralták az életet, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy illegális tevékenységből keresik a pénzüket. Mert félniük sokáig semmitől sem kellett - a politikusok vagy nem akartak tudni arról, hogy mi folyik Galiciában, vagy ők is vastagon hasznot húztak ebből a bizniszből. Egészen addig, amíg az anyák meg nem elégelték, hogy fiaik fiatalon meghalnak a drogok miatt. Egészen addig, amíg a rendőrség végre el nem kezdte letartóztatni a legfőbb capókat. De ez a hely attól még maradt, ami volt: az európai kábítószerkereskedelem központja. A galiciai drogcsempészek különös történetét egy fiatal, bátor spanyol oknyomozó újságíró meséli el - aki e könyve révén az ország egyik leghíresebb írója lett.

"Ha valaki kiválasztottnak látja magát, és elbukik, akkor a bukásáért szükségszerűen másokat fog okolni, és az orosz történelemben ez a "mások" mindig is a Nyugatot jelentette." Oroszország gondolkodói mindig is kitüntetett történelmi küldetést tulajdonítottak hazájuknak, és ez a több évszázados kollektív identitáskeresés jellemzően egy éles kettősség mentén, vagyis a Nyugat viszonylatában zajlott: vajon az ország jövője Európában rejlik, vagy épp ellenkezőleg, Oroszországnak a saját útját kell járnia, eltávolodva a "hanyatló Nyugattól"? A Mi és ők olvasmányos és informatív áttekintése az orosz eszme szerteágazó történetének, a cári idők nyugatos-szlavofil vitáitól egészen a putyini politika ideológiai hátterét adó elméletekig. Bengt Jangfeldt könyve egyszersmind fájóan aktuális számvetés azzal, hogyan fonódott össze Oroszország messianisztikus identitáskeresése az autokratikus hatalomgyakorlással, és hogyan vált az orosz eszme időről időre véres valósággá.

"Azt hiszem, az lenne itt a trükk, hogy az ember el tudja hessegetni az önvád érzését. Ez a lényeg. Örökre persze nem tudjuk elhessegetni, mert mindig elkövetünk olyan hibákat, amelyek miatt önvád mardossa az embert, de a legjobbak közülünk képesek elevickélni a hatvanas vagy hetvenes éveikig, és csak akkor adják be a derekukat. Én harminchét évig bírtam..." Katie Carr jó ember - legalábbis mindig ezt hitte magáról. Elvégre hű feleség, derék családanya s amellett orvos... Ám egyszer csak megcsalja a férjét, aztán közli vele, hogy válni akar. Nem az új szerelem miatt - ha az szerelem egyáltalán -, hanem mert nem bírja tovább férje állandó cinizmusát, mert a húsz év házasság szép lassan felmorzsolta kapcsolatuk meghittségét, s mert... mert kicsúszott a száján. S ekkor váratlan fordulatot vesznek az események. Nemcsak Katie házasságában, hanem a fejében is minden alaposan összezavarodik, amikor megjelenik a képben a DJ JóHír nevű "hitgyógyító". És amikor a férje az ő hatására egy csapásra megváltozik - az addig mindennel elégedetlenkedő, morcos David most mindenkit meg akar érteni, mindenkit szeretni próbál, sőt... Hát igen, ami ezután következik, az már végképp túlzás egy olyan ember számára is, aki egyébként büszke rá, hogy legjobb tudása szerint segít másokon, és a gyerekeit is e szerint próbálja nevelni.

Budapest mint modern európai metropolisz a századforduló táján érte el zenitjét. John Lukacs ezt a kiegyezéstől az első világháború kitöréséig tartó érát eleveníti fel: magával ragadó stílusban mesél Budapest nyüzsgő mindennapjairól, lenyűgöző épületeiről, virágzó kulturális életéről, de a ragyogó felszín mögött megbúvó problémákról is.A Budapest 1900 érzékeny és részletgazdag tablókép egy fejlődésének csúcspontjára jutott fővárosról és annak lakóiról, egyszersmind elgondolkodtató számvetés a korabeli magyar társadalom erényeivel és gyengeségeivel, amelyek a jelen számára is fontos tanulságokkal szolgálhatnak."Budapest lármás nyüzsgése mögött ott volt egy töprengő, szomorkás dallam is."

Vonnegut harmadik posztumusz novelláskötetét tartja kezében az olvasó. Tizenhat kitűnő történet sorakozik a könyvben. Jobbnál jobbak. És bővelkednek életrajzi elemekben. Egy falusi asszony elhatározza, hogy megkeresi szerelmes levelezőpartnerét. Az ateista lapszerkesztő akaratán kívül lesz a karácsonyi ünnep motorja. A diktafonról dolgozó vidéki gépírólány egy gyilkos szavaitól gyúl szerelemre. A ripacs hőstenort fánküzletével tartja távol az operaszínpadtól saját énektanára. És hát a két festő felejthetetlen párviadala! Csupa döbbenetes írás. Mulattatnak, megrendítenek. 1950 és 1954 között keletkezhettek. Amikor az amerikai emberek a győztes háború után vagyonról és hírnévről, könnyű életről álmodoztak, de kemény falakba ütköztek. Vonnegut abszurd humora és kimeríthetetlen fantáziája már a pályakezdés idején is pontosan jelezte, hogy belőle majdan a földkerekség egyik legragyogóbb és legnépszerűbb gondolkodója lesz."- Normális esetben a mézeshetek elmúltával a férj első és legvadabb álmai köddé válnak - elmélkedett Hoenikker. - Asszonya többé már nem égi tünemény. A férfinak ilyenkor az a nehéz, de vonzóan érdekes feladata, hogy megvizsgálja, voltaképpen kit is vett feleségül.George azonban más utat keresett. Örökre megőrizheti azokat a legelső, vad álmokat, övé maradhatna a mézeshetek előtti nő, ha Jennyben új életre kelti.""Kamaszkorom óta faltam Vonnegut könyveit, de valahogy csak akkor döbbentem rá, milyen erőteljes erkölcsi pedagógia árad belőlük, midőn elolvastam két posztumusz novelláskötetét, A repülő macskát és ezt a gyűjteményt."Dave Eggers

"Lehet-e izgalmas egy Agatha Christie-regény tojásfejű belgák, angol vénkisasszonyok és persze gyilkosságok nélkül? A krimi királynőjének Mary Westmacott álnéven írt érzékeny lélektani regényei egyértelmű igennel felelnek a kérdésre. Az e lapokon kibontakozó, idill és tragédia közt ingadozó élettörténetek finom társadalom- és élénk karakterrajzzal egészülnek ki, elfeledtetve a hullák hiányát. Az óriás kenyerének első lapjain az új londoni operaház nyitódarabján találjuk magunkat, mely erősen megosztja a zeneértő közönséget: van, aki értetlenül áll a befogadhatatlannak tartott ""gépzene"" előtt, mások viszont zseniális műnek, a jövő zenéjének tartják. Vernont, az ismeretlen komponistát egyedül az operaház igazgatója ismeri, akihez gyerekkora óta mély barátság fűzi. Vernon Deyre egy ősi angol nemesi család utolsó sarja, akiben a muzsika géniusza lakozik - és ez a géniusz kisajátítja, és tragikus választásra kényszeríti az ifjú zeneszerzőt. De vajon békében, biztonságban és kényelemben élje le középszerű életét, vagy elégjen a zene tüzében, hogy maradandót alkosson? ""Vegye már tudomásul, hogy az élet nem ponyvaregény."""

Nagy érzelmi amplitúdókat megélő emberek voltak mindketten. Naplóikat olvasva olyan élénken láttam már őket, mintha filmet néznék, és ezt, az én belső filmemet akartam megmutatni az előadás-sorozatban a közönségnek is. Szeretném, hogy a nézők - és most az olvasók is - láthassák Lolát és Sándort együtt... Számomra nagy élmény, hogy ezen a "tükörnapló" - párbeszéden keresztül megmutathatom a közös életüket...Takáts AndreaMárai Sándor:1953. január 13.Reggel, ébredés után, élesen és különösen láttam Lolát, amint jön és megy, beszél - végtelen ismerősen, s mégis idegenül. Néha így látom magam is, amint benyitok egy régi szobába, mozgok, egy asztal felé hajlok, tíz vagy húsz évvel fiatalabban.Márai Ilona (Lola):1953. január 28.Fantasztikus közös ritmusa az életünknek, a mindig egyszerre arra gondolás, amit a másik gondol. Az Ő naplójában olvasom: "látom magam mozogni tíz-húsz évvel fiatalabban". Napokkal ezelőtt, talán mikor ezt írta, folyton magam előtt láttam őt fiatalon mozogni, jönni felém. Csodálatos ez a gondolatátvitel, az antenna, ami mindent megérez a másikról."Előszót írta: Takáts Andrea, Hegedűs D. GézaAz itt olvasható szövegkönyvből készült Lola naplója című felolvasószínházi-sorozat Takáts Andrea és Hegedűs D. Géza előadásában 2023 februárja óta látható a KuglerArt Szalonban.

A szerző egy nap különös ösztöndíjat nyer el: nemalkotói támogatást. Ám a havi apanázst csak akkor folyósítják, ha nevezett novellista az égvilágon semmit sem ír, szóval, ha megszűnik írónak lenni. Az irodalmi túltermelést - és az ezzel járó jelentős minőségcsökkenést - orvosolni kívánó stipendium évei alatt a szerző egyetlen novellát sem ír, hiszen nem kíván elesni a borsos összegtől. Most a kedves olvasók éppen ezeket a történeteket olvashatják egy kötetben - azokat, melyeket az író nem írt meg. Misikéék Székelyföldön meglelik Csaba királyfi kardját, Virág elvtárs párthűsége és a nemzetközi helyzet egyre fokozódik, valahol a Tisza mentén kézműves guillotine gyilkol... És így tovább. Cserna-Szabó András új novelláskötetében az utolsó magyarok - férfiak és asszonyok - csetlenek és botlanak a történelem színpadának véres és göcsörtös deszkáin. Végül vagy a világ pusztul el, vagy csak a magyarok halnak ki, mint egykor a dinoszauruszok, s még az Eltévedt Lovas sem tud segíteni. Nem túl reménykeltő és optimista ez a könyv - még szerencse, hogy a szerzőnek volt annyi esze, hogy ezeket a történeteket végül nem írta meg. "Az örök túlvilágra megyünk?" - kérdezi Szabolcs. "Hát nem is egy hajdúszoboszlói wellnesshétvégre, kicsibarátom", szól a tréfás kedvű Griff. "Érdekes, már nem is fáj annyira. Pedig a pálinka ottmaradt." "Mindjárt jó lesz. A túlvilág a legjobb pálinka. Nem fáj semmi. Nekem elhiheted, vadmagyar." Szabolcs a messzeségben megpillantja a Halálfát, és rajta egy fényes odút. Hirtelen olyan sóvárgás fogja el a világosság után, amilyet életében sosem érzett. A Griff még annyit mond: "Kérem, csatolják be biztonsági öveiket, megkezdjük a leszállást!"

A Párizs és Croydon között közlekedő Prometheus utasszállító repülőgép hátsó utasterében, a kilencedik ülésen Hercule Poirot várja, hogy mihamarabb megérkezzenek, és véget érjen a szenvedése. Utastársai - két francia régész, egy csinos fodrászlány, egy fogorvos, két arisztokrata hölgy, egy orvos, egy középkorú francia nő, egy üzletember és egy krimiíró - könnyed beszélgetéssel ütik el az időt, míg az egyik utaskísérő észre nem veszi, hogy a francia hölgy gyanúsan mozdulatlan. Megpróbálja felébreszteni, de nem jár sikerrel. Dr. Bryantet hívja, aki megállapítja: a nő legalább fél órája halott, és egy szúrásnyom van a nyakán - valószínűleg darázscsípés okozta a halálát. Poirot azonban a holttest lábánál észrevesz egy furcsa tárgyat, egy fúvócsőből származó tűlövedéket - ezzel ölték meg nőt... És a híres detektív szintén a gyanúsítottak között van. „Csak nem azt várja el egy bűnügyi regénytől, hogy az életet tükrözze vissza?”

"Ha Agatha Christie a krimi királynője, akkor Carla Valentine az igazságügyi patológia királynője. Könyve kötelező olvasmány minden Christie-rajongónak." Deanna Raybourn Agatha Christie minden könyvében van legalább egy, de inkább több hulla. És amit ezekről és a tetthelyekről leír, az helytálló a kor tudományos ismeretei szerint. Természetesen a regényekben és novellákban nem a mai tudásunknak megfelelő igazságügyi vizsgálatok szerepelnek, de Poirot-nál például megelőlegezte a helyszínelőkészletet: A titokzatos stylesi eset lapjain fiolákba és kis borítékokba gyűjti a nyomokat (kesztyűben, csipesszel!) évekkel azelőtt, hogy a rendőrségnél ezt bevezették volna. Történeteibe beemelte az akkor egészen új helyszínelői módszereket, mint a luminol használatát, mellyel a látens vér jelenlétét lehet kimutatni, és bemutatta az ujjlenyomat rögzítésének ügyes módszereit. Christie lépést tartott a tudomány fejlődésével: olvasta a tudományos lapokat és a bulvárlapokat is, és mindkettőből kimazsolázta, amire szüksége volt. Carla Valentine pedig nagy élvezettel vezet végig minket az életművön egy tudós és gyakorlati szakember nézőpontjából. ,,Teljesen véletlenül Agathának van egy pontosan olyan szereplője, mint én voltam gyerekkoromban: a tizenkét éves Pippa a Pókhálóban. Amikor a darabban a Clarissa Hailsham-Brownnál vendégeskedő Jeremy Warrender felteszi a kérdést Clarissa nevelt lányának, Pippának, hogy mi a kedvenc tantárgya az iskolában, a lány lelkesen és azonnal rávágja: ,,A biológia. Az a legklasszabb. Tegnap egy békalábat boncoltunk."

A Rothschild név senkit sem hagy közömbösen. Hiedelmeket és legendákat táplál évszázadok óta. A pletykák leginkább egy feltételezett titkos háttérhatalom és a háborúk során szerzett vagyon körül forognak.De mit is tudunk valójában a Rothschildokról?Élie de Rothschild jr beleásta magát a család történetébe, és könyve messze túlmutat a mítoszon. Az alapvető szándéka az volt, hogy az emberek természetes kíváncsiságát kielégítse. Amellett, hogy felvázolja az antiszemitizmus működésmódját, megvizsgálja a fontosabb pénzügyeket, és részletesebben is bemutatja a kulcsfigurákat, a família kiemelkedő tagjait.Nem elégszik meg azzal, hogy papírra vesse, amiről az idők folyamán mások már beszámoltak, hanem értékeli, elemzi is a történteket és azoknak a hatását az európai társadalmakra. Feltárja a Rothschildok speciális vonásait, sikerességük receptjét. Mindennek eredményeként jobban megérthetjük az ő érdekeiket, de az európai társadalmak vezető rétegeinek, irányítóinak érdekeit is, valamint a politikai döntéseket meghatározó kérdéseket."...uralkodók kisegítése, bútor, posta, pénz szállítása mindenkinél gyorsabban, adni-venni bármit, ahogyan a kereslet kívánja, a hatalmasok meggyőzése úgy, hogy fenyegetettnek ne érezzék magukat: így csinálta meg szerencséjét a család, nyereségét államkötvények révén konzerválva, majd diverzifikálva üzleteit, a társadalmi szférába terjeszkedve, alkalmazkodva minden helyzethez, a haladáshoz, a korszellemhez..."

„Nem, nem, fiatalember, ebben téved. Gyilkolni könnyű" - ezzel zárja Miss Pinkerton a falujában történt titokzatos halálesetekről szóló beszámolóját, amit utastársának, a gyarmatokról hazatért egykori rendőrnek, Luke Fitzwilliamnek mesél. Az idős hölgy épp a Scottland Yardra igyekszik, hogy bejelentést tegyen, és ezzel megakadályozza a következő kiszemelt áldozat, Humbleby doktor halálát. Fitzwilliam nem veszi komolyan a történetet mindaddig, amíg a másnapi újságban meg nem látja, hogy Miss Pinkertont elgázolta egy autó. Luke-ból a kétely szikrája is eltűnik, amikor egy héttel később a Timesban John Edward Humbleby gyászjelentését olvassa. Ekkor hirtelen eszébe jut az idős hölgy eddig képzelgésnek vélt intelme - „a gyilkost elárulhatja a tekintete" -, és elhatározza, hogy a végére jár a Wychwood-under-Ashe-ben történt szokatlan haláleseteknek.

Míg a lord haláláról már a regény címéből értesülünk, és az írónőt ismerve ez csakis gyilkosság lehet, addig a tett elkövetésének oka nem ennyire nyilvánvaló. Magyarázatként kínálkozik szinte azonnal, hogy a lordnak nem állt szándékában elválni szépséges feleségétől, aki máshoz kívánt nőül menni, ám Poirot még az áldozat halála előtti napon személyesen találkozik vele, és a lord közli a felügyelővel, hogy semmi kifogása a válás ellen.Akkor hát miért kellett meghalnia? A talány megfejtése olyan nagy kihívást jelent Poirot számára, hogy néha már a hűséges Hastings is kezd Japp felügyelővel egyetérteni abban, hogy még egy akkora zseni is tévedhet néha, mint Poirot. Holott erről szó sincs.