Helikon Kiadó strana 17 z 115

"Jó, figyelj, igazad van, nem kell mindenáron beszélni. Nem kényszerítelek. Csináljunk akkor valami mást. Tudod, mit? Próbáljuk ki a Beatles-terápiát! Hallgassunk meg egy dalt, és attól jobb kedvünk lesz. Jaj, ne gyere már te is azzal a dumával, hogy én csak ezt a négy ficsúrt szeretem, és teljesen beléjük vagyok bolondulva... Évtizedek óta csinálom, hidd el, hogy működik. Ha szarul érzem magam, benyomom a Beatlest, és rögtön az első taktusoktól megnyugszom." "McCartney számol: egy, két, há... Mondom, ekkor kezdődtek a hatvanas évek" - jelenti ki Benedek Szabolcs több síkon játszódó új regényének elbeszélő-főszereplője, ironikusan meghatározva a pillanatot, amely beindította az emberiség "sokadik megkésett reneszánszát", a fenyegető légkörű ötvenes és az unalomba fulladó, szürkésbarna hetvenes évek közti évtizedet. Amikor egy önmagát nagynak tartó (és nevező) generáció abban a meggyőződésben élt, hogy mindent másként fog csinálni, mint az elődei. A Beatles persze nemcsak múlt, valamelyest jelen is, az említett muzsikus koncertjeire például "percek alatt elkapkodják a tiketteket", igaz, "állóhely évtizedek óta nincs". A regény keretét egy meglepő befejezéssel záruló szerelmi történet adja, amelynek kapcsán huszonegy fejezeten keresztül sorjázik néhány ismert és sok-sok ismeretlen sztori a liverpooli fiúkról, egyik legnagyobb

Gagarinról rengeteg könyv jelent meg Oroszországban és a világban is, de - furcsa módon - sokáig senki nem írta meg az átfogó életrajzát, érintve a kényes kérdéseket is. Lev Danyilkin könyve Gagarin életének és utóéletének legteljesebb krónikája; minden lehetséges forrást felkutatva, a még életben lévő kollégákat, barátokat, szemtanúkat alaposan kikérdezve a szerző kísérletet tesz arra, hogy válaszoljon néhány alapvető kérdésre. Arra például, hogy az első űrhajós valóban rendelkezett-e különleges képességekkel (ahogy azt a Gagarin-mánia idején, az 1960-as években annyian gondolták a világon), vagy épp csak véletlen ültették be éppen őt a Vosztok-1 űrhajóba, amely megkerülte a Földet. Hogy valójában mi is történt 1961. április 12-én - mert az biztos, hogy nem minden a terv szerint alakult… Hogy önálló akarattal bíró ember volt, vagy a szovjet rendszer aggályok nélküli kiszolgálója. S persze ott van a legnagyobb rejtély is: máig sem tudni pontosan, hogy 1968 márciusában mi okozta a repülőgép-szerencsétlenséget, amelyben fiatalon, ereje teljében, a Hold-, sőt Mars-utazásról álmodozó Gagarin, „a világegyetem első polgára”, a „vörös Ikarosz” az életét vesztette.

"- Kérem, kapcsolják be a biztonsági övüket. A repülőgép utasai csak lassan engedelmeskedtek. Mind úgy érezték, hogy még nem érkezhettek meg Genfbe. Az álmosak nyögtek és ásítottak." Sir Stafford Nye csalódást okozott diplomáciai körökben. Tudták róla, hogy briliáns elme, de nem igazán megbízható. Azért néha megbízták egy-egy olyan küldetéssel, amely nem tartozott a nagy nyilvánosságra. Az újságírók úgy jellemezték, hogy ő a diplomácia világában a sötét ló. A frankfurti repülőtéren egy ismeretlen nő elkéri tőle az útlevelét, a kabátját és a beszállókártyáját, arra hivatkozva, hogy veszélyben van az élete, és biztonságban el kell jutnia Londonba. Aztán később a feladott hirdetésére jelentkezik a hölgy, akivel mindenféle kalandba bonyolódnak, megismernek egy anarchista szervezetet, amelynek élén Hitler állítólagos gyermeke áll, aki új világrendet akar megteremteni a háttérhatalom támogatásával.

"Úgy lettem szerelmes a futballba, ahogy később a nőkbe is: hirtelen, megmagyarázhatatlanul, feltétel nélkül, bele sem gondolva, mennyi fájdalmat és bajt okozhat." "Hornby közelebb kerül a megszállott sportrajongók gondolkodásmódjának megragadásához, mint bárki más." A Fociláz Nick Hornby futballhoz és azon belül különösen az angol Arsenal FC-hez fűződő szenvedélyes viszonyába nyújt betekintést. Onnan, hogy gyerekkorában első látásra beleszeretett a csapatba és a szurkolója lett, egészen a harmincas életéveiig. Minden egyes fejezet egy-egy focimeccsről szól, és arról, ahogyan az kapcsolódott a klub felé totálisan elkötelezett Hornby életéhez. A Fociláz egy csapat csúcs- és mélypontjain át avat be egy élet hullámzásába, miközben a futball társadalmi vonatkozásaira is éles szemmel reagál. A könyv sikerét mi sem jelezhetné jobban, mint hogy csak Angliában több mint egymillió példányban kelt el.

„Valami kibírhatatlanul félelmest látott meg, megértette, micsoda szörnyűséges sakkörvénybe került, önkéntelenül ismét a táblára nézett, és a még soha nem érzett fáradtságtól ellankadtak a gondolatai. De a sakk irgalmatlan volt, fogva tartotta és magával rántotta őt. Volt ebben borzalom, de csakis ebben volt harmónia, hiszen mi van a világon a sakkon kívül? Homály, ismeretlenség, nemlét…” Vladimir Nabokov egyik legnépszerűbb regényének központi figurája Luzsin, az orosz emigráns sakknagymester, akinek különc, antiszociális létezése elsősorban a tábla fekete-fehér mezőin játszódik, hús-vér emberek helyett lakkozott fabábuk között. Habár az egykori csodagyereket továbbra is a legjobbak közt tartják számon, stílusa felett elszállni látszik az idő, és amikor a nagy összecsapás az új sakkszenzációnak kikiáltott olasz Turati ellen függőben marad, hősünk pszichésen összeroppan. Luzsin fejében egy minden korábbinál összetettebb játszma veszi kezdetét – a körülötte zajló eseményekben titokzatos erők ellene irányuló lépéseit, egy félelmetes végjáték baljós előjeleit véli felfedezni… A Luzsin-védelem zsenialitás, megszállottság és őrület összefonódásának krónikája, ugyanakkor felsejlik benne a gyerekkorral együtt elveszett régi Oroszország emlékezete is. A szerző korai, orosz nyelvű korszakában született regény egy „sakkban” töltött élet tragikomikus története, mely nyelvi virtuozitásával és lélektani mélységével egyaránt képes megbabonázni olvasóját. A regényből nagy sikerű film is készült (Marleen Gorris rendezésében és John Turturro főszereplésével), melyet 2000-ben mutattak be.

"- Szóval szerinted élve el kellene égetnünk a goldsteinisták gyerekeit? - Dehogyis! - vágott vissza az illető. - Ők akarják élve elégetni a mi gyerekeinket! Épp arról van szó, hogy mi mások vagyunk! Persze ha engem kérdezel, nekik a gyerekeik sem patyolatfehérek. Ha az ellenség írmagját is ki akarjuk irtani, nem feltétlenül tűzre vetve őket, csak ugye szeretnék mégis egészen megszabadulni tőlük, na, szóval... ha ez a cél, akkor akár az égetés is szóba jöhet. Igen, tűzre velük, ha erre van szükség. Égessük el a gyerekeiket! Égessük el őket élve!" Az 1984 történetének merész újragondolása női nézőpontból Julia Worthing az Igazságminisztérium munkatársa: a "cselekménygyártó gépezet" szerelője a Prózaellátóban. Minden tekintetben példás polgár - vidám, nem hisz semmiben, és egyáltalán nem érdekli a politika. Tudja, hogyan maradhat életben a Gondolatrendőrség, az újnyelv, a kettősgondol, a kiskémek és a prolinegyedek feketepiacának világában úgy, hogy a szexuális örömökről se kelljen lemondania. De egyszer csak érdeklődni kezd egy kollégája, Winston Smith iránt - és ez a kapcsolat nem várt bonyodalmakhoz vezet. Mert Juliának mégiscsak vannak emberi érzései, és minden cinizmusa ellenére egyvalamit nem tud megtanulni: igazán gyűlölni, márpedig a Nagy Testvér birodalmában ez a legfontosabb. Megbocsáthatatlan bűn, "ha egy párttag csak tessék-lássék gyűlöl". Hetvenöt évvel azután, hogy Orwell megírta ikonikus regényét, Sandra Newman megalkotta a Nagy Testvér világának olyan női főhősét, akinek élete, szenvedése, vívódása, aljassága, behódolása és végső lázadása szuggesztív erővel és provokatív kegyetlenséggel mutatja meg, milyen sorsot jelenthet egy totalitárius diktatúra a nők számára.

"- Na, nem várhatja el mindenkitől, hogy olyan ragyogó ötletei támadjanak, mint magának. Magából zseniális gonosztevő válhatott volna. Egyéb észrevétel, M. Poirot?" Vadonatúj válogatás Agatha Christie tavasszal játszódó novelláiból! A napok egyre hosszabbak és melegebbek, az éjszakák rövidülnek... elő a nyugággyal, üljünk ki a kertbe a műfaj koronázatlan királynőjének történeteivel. Kibújtak a virágok, sétára csábítanak a vidéki ösvényeken, de egyszer csak eltölt minket valami baljós érzés. Gyilkosság szaga száll a levegőben? Óvakodjunk hát, ha világvégi házikóval, lopott kincsekkel vagy bosszút forraló emberekkel kerülünk szembe! De ha ott van velünk Miss Marple, Hercule Poirot, Mr. Quin és Mr. Satterthwaite, Tommy és Tuppence vagy épp Parker Pyne, akkor biztonságban leszünk.

"Galicia zökkenőmentesen állt át a dohányáruról a kokainra. A szállítmányok egyre csak érkeztek; a kolumbiaiak és a marokkóiak is joggal bíztak a helyi klánok szakértelmében. Időközben a galiciaiak példás bűnszervezetekké képezték ki magukat: gondosan szabályozták a saját működésüket, jó kapcsolataik voltak, és nem utolsósorban nagyon, nagyon gazdagok lettek." Északnyugat-Spanyolországban, azaz Galiciában évtizedek óta könnyű hozzájutni a drogokhoz. Évtizedeken át a csempészek, majd a drogcsempészek voltak itt a legnépszerűbbek, és klánjaik úgy uralták az életet, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy illegális tevékenységből keresik a pénzüket. Mert félniük sokáig semmitől sem kellett - a politikusok vagy nem akartak tudni arról, hogy mi folyik Galiciában, vagy ők is vastagon hasznot húztak ebből a bizniszből. Egészen addig, amíg az anyák meg nem elégelték, hogy fiaik fiatalon meghalnak a drogok miatt. Egészen addig, amíg a rendőrség végre el nem kezdte letartóztatni a legfőbb capókat. De ez a hely attól még maradt, ami volt: az európai kábítószerkereskedelem központja. A galiciai drogcsempészek különös történetét egy fiatal, bátor spanyol oknyomozó újságíró meséli el - aki e könyve révén az ország egyik leghíresebb írója lett.

A vonzás szabályai 1985-ben, egy New Hampshire-i bölcsészkaron játszódik, ahol maga az oktatás leginkább csak zavaró, de végső soron elhanyagolható velejárója a zabolátlan kollégiumi mindennapoknak: a Kokszos Keddek, Szittyós Szerdák és Dögös-Dugós bulik véget nem érő sorozatának. Ebben a miliőben bonyolódnak rövidebb-hosszabb viszonyokba egymással (és még sokakkal) a történet főszereplői: az Európát járó barátja után sóvárgó Lauren, valamint a nyíltan biszexuális Sean és Paul. És miközben hármójuk kapcsolata a vonzalmak kiszámíthatatlan dinamikája szerint hol felbomlik, hol újjáéled, nagy ritkán feltámad bennük valami homályos vágy, amit megfogalmazni és megélni ugyan többnyire képtelenek, de ami mégis túlmutat az élvezetek kényszeres, egyre fásultabb hajszolásán... A vonzás szabályai 1987-ben, alig két évvel azután látott napvilágot, hogy szerzője egy csapásra nemzedékének kultikus írójává avanzsált Nullánál is kevesebb című művével. Páratlan debütálásához hasonlóan Bret Easton Ellis második regénye is megrázó prózai látlelet egy generáció identitásválságáról és nihilbe hajló idilljéről. Ez a szikár, szenvtelen, sötét humorral színezett stílus már előrevetíti a szerző könyörtelen magnum opusát, az Amerikai psychót, amelynek főszereplője, Patrick Bateman egy rövid epizód erejéig itt is színre lép. A regényből 2002-ben sikeres filmfeldolgozás készült Roger Avary, a Ponyvaregény Oscar-díjas társ-forgatókönyvírójának rendezésében.

"Ha valaki kiválasztottnak látja magát, és elbukik, akkor a bukásáért szükségszerűen másokat fog okolni, és az orosz történelemben ez a "mások" mindig is a Nyugatot jelentette." Oroszország gondolkodói mindig is kitüntetett történelmi küldetést tulajdonítottak hazájuknak, és ez a több évszázados kollektív identitáskeresés jellemzően egy éles kettősség mentén, vagyis a Nyugat viszonylatában zajlott: vajon az ország jövője Európában rejlik, vagy épp ellenkezőleg, Oroszországnak a saját útját kell járnia, eltávolodva a "hanyatló Nyugattól"? A Mi és ők olvasmányos és informatív áttekintése az orosz eszme szerteágazó történetének, a cári idők nyugatos-szlavofil vitáitól egészen a putyini politika ideológiai hátterét adó elméletekig. Bengt Jangfeldt könyve egyszersmind fájóan aktuális számvetés azzal, hogyan fonódott össze Oroszország messianisztikus identitáskeresése az autokratikus hatalomgyakorlással, és hogyan vált az orosz eszme időről időre véres valósággá.

"Azt hiszem, az lenne itt a trükk, hogy az ember el tudja hessegetni az önvád érzését. Ez a lényeg. Örökre persze nem tudjuk elhessegetni, mert mindig elkövetünk olyan hibákat, amelyek miatt önvád mardossa az embert, de a legjobbak közülünk képesek elevickélni a hatvanas vagy hetvenes éveikig, és csak akkor adják be a derekukat. Én harminchét évig bírtam..." Katie Carr jó ember - legalábbis mindig ezt hitte magáról. Elvégre hű feleség, derék családanya s amellett orvos... Ám egyszer csak megcsalja a férjét, aztán közli vele, hogy válni akar. Nem az új szerelem miatt - ha az szerelem egyáltalán -, hanem mert nem bírja tovább férje állandó cinizmusát, mert a húsz év házasság szép lassan felmorzsolta kapcsolatuk meghittségét, s mert... mert kicsúszott a száján. S ekkor váratlan fordulatot vesznek az események. Nemcsak Katie házasságában, hanem a fejében is minden alaposan összezavarodik, amikor megjelenik a képben a DJ JóHír nevű "hitgyógyító". És amikor a férje az ő hatására egy csapásra megváltozik - az addig mindennel elégedetlenkedő, morcos David most mindenkit meg akar érteni, mindenkit szeretni próbál, sőt... Hát igen, ami ezután következik, az már végképp túlzás egy olyan ember számára is, aki egyébként büszke rá, hogy legjobb tudása szerint segít másokon, és a gyerekeit is e szerint próbálja nevelni.

Éric-Emmanuel Schmitt mindig álmodozott róla, hogy elutazzon a Szentföldre, de hosszú évtizedeken át nem jutott el "oda, ahol minden elkezdődött". Egy nap azonban kapott egy ellenállhatatlan ajánlatot a Vatikántól, hogy látogasson el az izraeli-palesztinai bibliai tájakra, és abból, amit ott tapasztal, írjon könyvet. Ebből az utazásából született a Jeruzsálem kihívása.Zarándoklata kihívások elé állította, önvizsgálatra szólította fel. Bejárta Betlehemet, Názáretet, Cézáreát. Ellátogatott a judaizmus, a kereszténység és az iszlám szent városába, Jeruzsálembe. Végletekig őszinte, személyes útinaplója kérdéseket, elmélkedéseket, érzéseket, rácsodálkozásokat, spirituális tapasztalatokat rögzít - egészen egy olyan jeruzsálemi találkozásig, amit Schmitt is felfoghatatlannak nevez. Végezetül a szerző találkozhatott a Szentatyával a Vatikánban, és erről a revelatív beszélgetésről is rögzítette tapasztalatait.A Jeruzsálem kihívása mindezeknek köszönhetően egyedülálló és felejthetetlen lelki élményben részesíti olvasóit.Ha megértesz valamit abból, hogy mi történik ma Jeruzsálemben, akkor biztos lehetsz benne, hogy rosszul magyarázták el.

1951 áprilisában Jack Kerouac három hét alatt, a spontán alkotás lázában írta meg az Úton eredeti változatát egyetlen, a végtelen utat jelképező papírtekercsre: annak a történetét, ahogy Neal Cassadyvel többször is beutazták Amerikát - ahogy száguldoztak a "jajongó kontinensen" át, s közben mindent meg akartak tapasztalni, ami csak kifacsarható az életből. A beatnemzedék első nagy műve volt ez - előbb született, mint Ginsberg Üvöltése vagy Burroughs regénye, a Meztelen ebéd -, de csak 1957-ben jelenhetett meg, miután Kerouac átírta: kihagyta az akkoriban még botrányosan merésznek számító részeket, és minden szereplőnek más nevet adott. Az ős-Úton csak jóval Kerouac halála után, 2007-ben jelent meg először, s azóta a mű két változatban létezik - mindkettő autentikus, de az Eredeti tekercs a maga nyersebb módján még inkább kifejezi a beatnemzedék életérzését és törekvését: hogy spontán, gátlástalan, lázadó, lüktető, száguldó, őrült, az élet titkának mélyére hatoló, új irodalmat akartak létrehozni. 

“Idegen vagy. Tegyél csodát.”"Mikor a San Gennaro vérét olvasom, mindig megtörténik a csoda. Itt minden megvan, itt Márai mindent tud, amit csak író tudhat. Egyik kezével tájat fest, a másikkal lelket ábrázol. Aki sosem volt Nápolyban, az is érzi a tenger sós illatát, a reggel fogott hal délutáni szagát, a szegénység bűzét. Néha kriminek álcázza a metafizikát, néha bédekkernek a végzetet. Tud feszültséget teremteni és tud lágyan ringatni érzelmekkel. Tud átlépni a transzcendensbe és tud visszalépni a hótreálba. Érti a szerelmet, a szentséget, a halált. Egyszerre stiliszta, moralista és költő - vagyis igazi prózaíró. Tablóban látja az egész európai sztorit, rá is pingálja a málló vászonra. Néha olyan imádnivalóan veszik el a részletekben, mint egy részeg panteista tájképfestő. Kegyetlen és könnyed. Romantikus és tragikus. Humora elegáns és fekete, akár egy világon végighurcolt, de azért megkímélt cilinder. Sosem szájbarágós, és sosem ködösít fölöslegesen. Parádés szerkezet, vibráló hang.Ez a regény: világirodalom." - Cserna-Szabó András“Már maguk sem tudják, miben, de reménykednek. Már tudják, hogy nincs hazájuk - egy hazát csak feltétlenül és véglegesen lehet elveszteni, s történelmi fordulatok legtöbbször csak ötletszerű, elsietett hazatérésekre adnak módot, de hazát újra nem adnak -, és mégis várják a postát. Tudják, hogy a haza nemcsak egy térképen meghatározható földrajzi tünemény volt, hanem egy élménykör, mint a szerelem. Aki ebből az élménykörből egyszer kilépett, hasztalan tér vissza ahhoz, amit vagy akit szeretett: nem egy hazát talál, nem is szerelmesét, hanem egy országot vagy egy nőt, aki időközben kissé meghízott, vagy máshoz ment feleségül.”Az utószót írta: Cserna-Szabó András

„Oroszország maga volt Mordor, ellenszenves figurákat ontott a világra, de a szabadon konvertálható szuperhősök terén nem aratott fényes sikereket. Tulajdonképpen csak egyetlen ilyen hőse volt, a kurta "Induljunk!" (Pojehali!) szállóige mindig fülig érő szájú szerzője, aki isten tudja, honnan, hogyan került elő és hová tűnt, de érdekes módon éppen ő az, aki népszerűbb lett, mint a Beatles, Marilyn Monroe és Che Guevara. Nincs az a rating, kérdőíves felmérés, ügyfelektől kapott visszajelzés és eladott példányszám, amely megfelelően érzékeltetni tudná az emberi hódolat óceánjának mélységét, amelybe Jurij Alekszejevics Gagarin belemerült a világűrből való visszatérése után.” Gagarinról rengeteg könyv jelent meg Oroszországban és a világban is, de - furcsa módon - sokáig senki nem írta meg az átfogó életrajzát, érintve a kényes kérdéseket is. Lev Danyilkin könyve Gagarin életének és utóéletének legteljesebb krónikája; minden lehetséges forrást felkutatva, a még életben lévő kollégákat, barátokat, szemtanúkat alaposan kikérdezve a szerző kísérletet tesz arra, hogy válaszoljon néhány alapvető kérdésre. Arra például, hogy az első űrhajós valóban rendelkezett-e különleges képességekkel (ahogy azt a Gagarin-mánia idején, az 1960-as években annyian gondolták a világon), vagy épp csak véletlen ültették be éppen őt a Vosztok-1 űrhajóba, amely megkerülte a Földet. Hogy valójában mi is történt 1961. április 12-én - mert az biztos, hogy nem minden a terv szerint alakult... Hogy önálló akarattal bíró ember volt, vagy a szovjet rendszer aggályok nélküli kiszolgálója. S persze ott van a legnagyobb rejtély is: máig sem tudni pontosan, hogy 1968 márciusában mi okozta a repülőgép-szerencsétlenséget, amelyben fiatalon, ereje teljében, a Hold-, sőt Mars-utazásról álmodozó Gagarin, "a világegyetem első polgára", a "vörös Ikarosz" az életét vesztette.

"Röviddel a háború után járunk, a szepességi helyőrséget egy forradalmi nemzeti bizottság irányítja a Vörös Hadsereg őrnagyának felügyelete alatt. Neki engedelmeskedik mindenki - az ott élő utolsó k. u. k. bárónőt, Czóbel Margitot kivéve. Az egykori ifjúkommunista Šlauko azt a feladatot kapja, hogy a nagyőri kastély ""bérlőjeként"" tartsa őt szemmel és jelentsen róla. A bárónő átlát a szitán, Šlaukót mégis a bizalmába fogadja, beengedi a könyvtárába, a műtermébe, megosztja vele emlékeit, feljegyzéseit. Šlauko pedig a vele való beszélgetések nyomán szűkebb pátriájának, az országok és birodalmak közé beékelődött, kényüknek-kedvüknek kiszolgáltatott, valamikor jobb napokat látott, jobb sorsra érdemes Szepességnek és lakóinak a krónikásává válik. Utószót írta: Ruff Orsolya ""Egyhamar nem lehet elfelejteni. Nem is szabad."""