Helikon Kiadó strana 18 z 70

A Furcsaság a fejemben szerelmi történet, ugyanakkor modern eposz is. Orhan Pamuk hat évig dolgozott a regényen, amelyben a bozaárus Mevlutnak és három éven keresztül szerelmes levelekkel ostromolt kedvesének isztambuli életét meséli el. Mevlut 1969 és 2012 között több mint negyven éven át árult joghurtot, bozát és piláfot Isztambul utcáin, volt parkolóőr és sok minden más. Figyelte, hogyan telnek meg az utcák a különféle emberekkel, hogyan rombolják le és építik újjá a város nagy részét. Látja az Anatóliából érkezőket és a meggazdagodókat; ugyanakkor tanúja az ország átalakulásának, a politikai csatározásoknak és puccsoknak. Az különbözteti meg másoktól, hogy érdekli, milyen furcsaság van a fejében. Soha nem tesz le arról, hogy téli estéken bozát árusítson, és a kedvesének kilétén gondolkozzon. Az ember szándéka vagy a sors a fontosabb a szerelemben? Tőlünk függ, hogy boldogok avagy boldogtalanok leszünk, vagy tőlünk függetlenek a velünk megtörténő események? Miközben a Furcsaság a fejemben ezekre a kérdésekre keresi a választ, a családi élet és a városi lét közötti összeütközésekről, a nők otthoni kiszolgáltatottságáról és haragvásairól is képet ad.

Van egy város, Quinnipak. Benne él a legszebb ajkú asszony, a titkát mélyen őrző Jun. A leghálásabb férj, Rail úr. Olyan hálás, hogy a feleségét megajándékozza Elisabethtel. Egy mozdonnyal. Itt él a legtalálékonyabb muzsikus, Pekisch úr, a humanofon feltalálója. Apja zakójában ott cseperedik Pehnt, míg egyszer csak hirtelen bele nem nő a zakóba. És idelátogat Hector Horeau, a kristálypalota megálmodója. Európának egy boldog századában vagyunk, az illúziókéban, amikor az emberek megmámorosodnak találmányaiktól, még nem tudják, hogy ezek milyen veszélyt hordoznak. Vannak szelíd tündérmesék, ilyen volt a Selyem, a Harag-várak viszont rakoncátlan, buja tündérmese. "Volt egy férfi, aki ide-oda utazgatott, s mielőtt hazatért, bársonydobozkában érkezett egy ékszer. A nő, aki várta a férfit, kinyitotta a dobozt, megpillantotta az ékszert, és tudta, hogy nemsokára hazajön a férfi. Az emberek azt rebesgették, hogy ajándék van abban a dobozban, minden szökésért valami értékes ajándék."

A lemeztelenített igazság mindig megdöbbentő, sokkoló, kemény elszánás kell hozzá, hogy szembenézzen vele az olvasó. De ha vállalja, akkor döbbenetes élményben lesz része. Szvetlana Alekszijevics vállalta a kérlelhetetlen szembenézést. Nem véletlen, hogy sem hazájában, Belorussziában, sem Oroszországban, melynek nyelvén ír, nem dédelgetett személyiség. Nem is szorul rá. Bátor asszony, aki megvívta a maga harcát, és végül győzött. Valami olyasmit tett le az asztalra, ami alapjaiban változtatja meg elképzeléseinket a második világháborúról, a szovjet hadszíntérről, arról a gigászi és kíméletlen, embereket, férfit és nőt, felnőttet és gyermeket egyaránt próbára tevő, milliónyi emberéletet követelő harcról, amit a Szovjetunió vívott a német megszállók ellen. Hősei szerelemre, családra, gyermeknevelésre született nők, akik belekerültek a háború iszonyatos, embert daráló malmába, s akik nem kapták meg érte az igazi elismerést. Főhajtás is ez előttük, mert ők valahogy kimaradtak a nagy történelemből, a dicső csatákból, az ünneplésből. Ilyen kíméletlenül őszinte könyv még nem született a Nagy Honvédő Háború másik arcáról. Korszakos műveket írtak már, Solohov, Szimonov és mások, ám mindegyiket rószaszín fátyolba borított a győzelem diadala és büszke öröme. Szvetlana Alekszijevics nem tud felhőtlenül örülni. Ha végigolvassuk a könyvét, rájövünk, miért. Szvetlana Alekszijevics (1948) Nobel-díjas belorusz író és oknyomozó újságíró. Ukrajnában született, de Fehéroroszországban nőtt fel, 2000-ben a politikai üldöztetés elől disszidált Nyugat-Európába. Több mint tíz év után visszaköltözött Minszkbe. Interjúinak, dokumentarista elbeszéléseinek témája a második világháború és a Szovjetunió története, nagyításban a szláv lélek rejtelme. A nyolcvanas években írt műveit betiltották, a Birodalom összeomlása óta viszont írásai húsz országban láttak napvilágot. Polifón passióiért 2015-ben irodalmi Nobel-díjat kapott.

Csaba testvér füves könyve az önismeretről, az önnevelésről, a döntésről, a kihívásokról, a megpihenésről és az ember életútjáról. Részlet Csaba testvér előszavából: "Nem fogok nekiállni tanulni! Még egyszer nem megyek neki a megalázó érettségi vizsgának!" - mondja nekem is dacosan egy fiatal, és leszegi a fejét. Nézem a sudár, szép növésű gyermeket. Mit is mondhatnék neki? Érvek, győzködés helyett egy rövid történetbe kezdek: Nemrég egy roma származású férfi keresett meg Fogaras mellől, koldult, segítséget kért. Kezet fogtunk, és mivel furcsán állt a keze, rákérdeztem, mi történt vele. "Körfűrész levágta, de én addig kiabáltam, míg visszavarrták." Kérdőn, kerek szemmel néztem rá, és ő elkezdett beszélni: "Óvatlan voltam, és a forgó acél a csukló fölött elkapta a karomat, egy pillanat műve volt, a kezem leesett, de én felvettem a fűrészporból és lepalltam róla a faforgácsot, majd kiabálva orvoshoz szaladtam, kértem, hogy varrják vissza. Az orvos a faluban nem tudott segíteni, de én sírva kértem újból és újból. Végül azt tanácsolta, hogy Marosvásárhelyen próbáljak szerencsét. Egy zacskóba jeget tettek a kezemre, és elvittek a kórházba. Az út hosszú volt, nem akartak fogadni, se pénzem, se betegbiztosításom nem volt, de sírtam, könyörögtem, hangosan kiabáltam, és végül visszavarrták a kezemet. Most már tudok fogni is vele." Néztem az egyszerű embert, hatalmas hitével maga vitte el levágott kezét a háromszáz kilométerre lévő kórházba! Bátran, a természet törvényeivel, a gyáva, kishitű józan ésszel és a bürokrácia labirintusával szembement egymagában, és megmentette a levágott kezét. Saját kezemre néztem! Vajon én felvettem volna a magam kezét a porból? Vajon én az orvosi józan ész érvei hallatán belenyugodtam volna a veszteségbe, vagy nekiindultam volna az egy százalék esélynek sírva, zokogva? Hiszek-e ennyire az orvosi tudásban, az emberi jóságban, a természet gyógyító erejében, a nehézségeken győzedelmeskedő emberben, mint ez a koldus? Szó nélkül néztem az embert, és csodálattal újból megfogtam a kezét, de most már nem mint adakozó, hanem mint egy koldus, ki a hitben, reményben, élni akarásban gazdagabb testvérétől tanulni akar. A történet véget ért. A komolyan figyelő tizenéves szemébe néztem: "Tudod mit? Legyen ez a levágott kéz a te példaképed, mely reményből, hitből újjászületett! Ne add fel! Menj neki újból a vizsgának, és ha nagyon akarod, győzedelmeskedni fogsz!" Adtál, Urunk, egy életet, s hogy mi fér bele a születésünk és halálunk közé, az rajtunk múlik. Az óra ketyeg, biztos, hogy megáll. Adj erőt, Urunk, hogy talpra állva továbbmenjünk, és elérjük céljainkat! Szeretettel, Csaba testvér

"Kiadónk Boris Vian-életműsorozatának harmadik kötetében a szerző nyolc novellája és két drámája kapott helyet. Valamennyi novella - csakúgy, mint a kötet címadó drámája, a Tábornokok uzsonnája - most jelenik meg először magyarul, a másik, a Birodalomépítők című darabot pedig új (teljesebb és pontosabb) fordításban kínáljuk az olvasóknak. A novellákat olvasva a már jól ismert viani világba csöppenünk, ahol beszélő kutyák, elképesztő öltözékek és ötletek, szőke vagy barna bombázók és mókás nyelvi játékok adnak egymásnak találkozót. A drámákhoz érve megváltozik a hang és a hangulat, először egy vitriolba mártott tollal írt szatírán nevethetünk, aztán a birodalomépítést törvényszerűen követő bukás kapcsán elgondolkodhatunk azon, hogy mit tennénk, ha egy szép napon a mi lakásunkban is felbukkanna egy Schmürz." (a Kiadó) "1954-ben írt, A dezertőr című dalával Vian majd tárgyilagos, komoly hangon fog tiltakozni a háború(k) ellen. Három évvel korábban a Tábornokok uzsonnájában viszont olyan ádáz iróniával teszi nevetségessé a katonákat - s velük együtt a háború kirobbantásáért ugyanúgy felelősséget viselő politikusokat és az egyházat is -, olyan nyíltan fordul szembe a franciák gondolkodását Napóleon óta meghatározó grandeur és gloire (nagyság és dicsőség) eszméivel, a francia tábornokokat gyerekesnek és ostobának, hiúnak és felelőtlennek, pétainistának és pederasztának beállítva annyira durván tapos bele a katonai erényeikre oly büszke gallok lelkébe, hogy ő maga is kénytelen belátni: ezt a drámáját "komoly színház soha nem fogja a műsorára tűzni." (Takács M. József)

Marcus Aurelius, a filozófuscsászár a sztoikus irányzat egyik legjelentősebb római képviselője. Görög nyelven írt naplójegyzeteiben az uralkodó, aki gyakorlatilag egész életét háborúskodással töltötte, a lemondásról, a kötelességteljesítésről, szolgálatról, erkölcsiségről fogalmazott meg ma is rendkívül értékes és népszerű gondolatokat.

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij kisregénye közvetlenül a Bűn és bűnhődés előtt született. Főszereplője egy negyvenéves, nyugállományba vonult kishivatalnok, aki megfigyeli a világot, és magára vállalja a bíráskodást felette. A világnak azonban ő is része, csak nem olyan törekvő, mint mások; így csupán szemlélődik, és odújából kikukucskálva utasítja el a kegyetlen világot, de helyzete megalázottságán változtatni nem tud.

A vers véresen komoly játék. Lackfi János Kosztolányi és Weöres szellemében bukfencezik a szavakkal, szárnyat igéz rájuk, röpteti őket. Amit csinál, nem csak bot és vászon, hanem bizony zászló, rajta az élet címere. Tolla alól kikerül fogyókúra-sanzon, radiátor-keringő, hátborzongató madrigál, Skoda-dal, útszéli ballada, lángoló szabadvers, virtuóz Énekek Éneke-változat, elégia a villamosgarázsról, rongyszőnyeg közmondásokból, meditáció öt pár kínai zokniról (együtt olcsóbb). A vers a legjobb utazási iroda. Elröpít ezer kilométerekre, ezer évekre, szinte szédülünk. Látjuk, ahogy egy kéz leírja az Ómagyar Mária-siralom sorait. Ahogy komoly szakik suvickolják a csillagokat, nehogy már hiába fizessük a fényreklámot. Ahogy a Szent Dénes-templom kriptájában márványkirályok alszanak. Ahogy a költészet nudista strandján a napkorongot használják gumilabdának. Ahogy az égbolt húslevesében járókelők úszkálnak, mint cupákok. Ahogy a szerelmesek egymás testéről eszik le a mazsolát. Ahogy a gyerekek zsivány tekintetükkel felrobbantják a világot. Egy irodalmi estre várva valaki így szólt a mellette ülőhöz: "Tudod miért akartam eljönni? Mert ez a Lackfi olyan mostani költő." Mostani és mindenkori. Lackfi János író, költő, műfordító, tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász. Harmincnál több kötet. Fele gyerekeknek, fele felnőtteknek. Fele vers, fele próza. Harmincnál több kötetnyi műfordítás franciából. Tizenhét év tanítás az egyetemen. Évi száznál is több fellépés. Sok-sok dalszöveg, dráma, tárca, esszé, glossza, ezer aprócikk. József Attila-díjas, Prima Primissima-díjas. 1971-ben született Budapesten, jelenleg Zsámbékon él feleségével és hat gyermekével. Van két unokája.

Nádas Péter igen fiatalon (1967-ben) jelentkezett érett szemléletű kisregényével, A Bibliával. Ez a kötet az első a Helikon Zsebkönyvek sorában, mely ma élő, kortárs magyar szerző munkája. A Biblia az első nagy életszakasz, a gyermekkor élményeinek összegzése, bár nincsenek önéletrajzi vonatkozásai. Főszereplője egy kisfiú, aki egy morált vesztett közegben, annak részeseként döbben rá, hogy milyen átláthatatlanul szövevényes, hamis közegben él, hogy milyen könnyen mocskolják be itt, ami tiszta, jó és egyszerű; s irtózatos erőfeszítéssel próbálja szétvágni maga körül a hazugság szálait.

A dzsungel könyve új fordítása több szempontból is izgalmas vállalkozás. Egyrészt az első megjelenés óta eltelt több mint száz esztendő Kipling-kutatásait figyelembe véve sorakoznak benne a jól ismert novellák, másrészt szakértőnk segítségével igyekeztünk az eredeti kiejtést legjobban megközelítő változatban megadni a szereplők nevét. A korábban előforduló félreértéseket is javítottuk - köszönhetően az azóta felgyűlt jegyzetanyagnak. Reméljük, hogy munkánk új és lelkes olvasókat szerez e megunhatatlan remekműnek, s Mauglinak és társainak kalandjai továbbra is feledhetetlen élményeket kínálnak kicsinek és nagynak egyaránt." (a fordítók) Greskovits Endre több Kipling-novelláskötet fordításában is részt vett (Indiai történetek, A Száz Bánat Kapuja, Aki király akart lenni, A gondolkodó bika, Hogyvolt-mesék), és annak a Salman Rushdie-nak a fordítója, aki legnagyobb mesterei közt tartja számon Rudyard Kiplinget. Horváth Viktor regényíró és műfordító. Kötetei: Át (2004), Török tükör (2009), A diótörő (2011), A kis reccs (2012), Möbion (2015). Versfordításai a trubadúrköltészetet bemutató antológiákban és regényekben szerepelnek; versírást és -fordítást tanító módszertani könyve A vers ellenforradalma (2014). Szabó Levente mintegy tíz éve szabadúszó grafikusként, illusztrátorként dolgozik hazai és külföldi megbízóknak. "- Figyelj ide, legdrágább kincsem - mondta Bhálú. - Téged se szó, se akarat nem tud visszatartani. Nézz fel! Ki vonhatja kérdőre a dzsungel urát? Láttam, amikor kisbéka korodban amott játszadoztál a fehér kavicsokkal; látott Baghírá is, aki egy frissen elejtett fiatal bikával megváltott. Arról a szemléről már csak mi ketten maradtunk; mert Ráksá, a nevelőanyád meghalt a nevelőapáddal együtt; a régi farkasfalka is rég meghalt; tudod, hová lett Sér Khán, Akélá pedig a dhólok közt halt meg, ahol a te bölcsességed és erőd nélkül meghalt volna a második szioníi falka is. Itt nincs már más, csak vén csontok. Már nem az emberkölyök kéri, hogy elhagyhassa a falkát, hanem a dzsungel ura választ új utat magának. Ki vonja kérdőre az embert?"

"A kaotikus forrongás napjaiban írom e sorokat, amikor emberi ész nem tudja még meglátni a nemzeti és társadalmi erők leendő egyensúlyviszonyait. Csak annyi látszik bizonyosnak, hogy a régi többé vissza nem tér, hogy mind a régi nemzeti eszme, mind a régi társadalmi rend olyan gyökeres átalakuláson megy keresztül, milyent a kereszténység terjedése óta a világ nem látott, hogy tehát erről a korról mint a régi Magyarország utolsó korszakáról kell beszélnünk, bár töretlen hittel bízom az új Magyarországban, a magyar nemzetnek most ellankadt és megzavart, de feltámadásra rendelt életerejében és hivatásában." Nagyapponyi gróf dr. Apponyi Albert György (1846, Bécs-Genf, 1933) miniszter, belső titkos tanácsos, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, az Aranygyapjas rend lovagja, kortársai szemében a "Legnagyobb élő magyar" volt. Az 1920-as párizsi békekonferencián ő vezette a magyar delegációt, a békeszerződést viszont nem írta alá. 1911 és 1932 között ötször jelölték Nobel-díjra. Káprázatos politikai pályafutása a kiegyezéstől a trianoni időszakig tartott. Nemcsak a magyar belpolitika meghatározó alakja, hanem nemzetközileg elismert közéleti személyiség volt, ráadásul az egyetlen államférfi, aki a képviselőház felkérésére fogott bele emlékiratai megírásába. A magyar emlékirat-irodalom remekműve először lát napvilágot teljes egészében. Benne megfejtésre kerül a megfejthetetlennek ítélt korszak rejtélye, a többnemzetiségű Osztrák-Magyar Monarchia sokarcúsága, melynek bukásával valami végérvényesen véget ért Közép-Európában.

Egy író életművének alapos gondozását, a filológiai-irodalomtörténeti koronát a kritikai kiadás jelenti. Nem csak a szövegvariánsok, variációk, módosulások tűnnek fel a gondozott szövegben, de a keletkezés és a fogadtatás dokumentumai is. Természetesen csak kis lépésekben juthatunk el idáig, először az „Összegyűjtött”, azután az „Összes”művek megjelentetése előzheti meg a „végső”, azaz kritikai kiadást. Tamási Áron esetében jó okunk van feltételezni, hogy hamarosan eljutunk idáig, az utóbbi évtizedekben megéledő kutatási kedv a garancia erre, véli Urbán László irodalomtörténész, a kötet összeállítója. A jelen antológia az ismeretlenből válogat, vagyis első utánközlésekről (cikkek, tárcák, jelenetek, beszédek, feljegyzések) van szó, de nem maradtak ki Tamási nyilatkozatai, interjúi, korai írásai sem. Lezárásként a Függelék az íróra emlékezők írásaiból, nyilatkozataiból mutat egy csokorra valót. Az Eszmélj, Ábel! különleges Tamási-portré, ami az ismert életművet színesíti. Mert: „regényeim igényes nagy gyermekek. Mindig elégedetlenek és elvágyódnak hazulról a nagyvilágba. Színjátékaim nyugtalan kamaszok. Az elbeszéléseim az én legkedvesebb apró gyermekeim”, nyilatkozta Tamási 1943 januárjában.

Sok szereppel próbálkoztunk már. Voltunk már "kelet népe", mely az ősi Ázsiából hoz holmi különleges üzenetet Európának; de az üzenetet útközben elfelejtettük, vagy soha nem is tudtuk. Voltunk már, vágyainkban, "Kert-Magyarország", de a valóságban magyar ugar maradtunk. Voltunk már, álmainkban, "Kelet-Európa Svájca", csak éppen a kicsiségen kívül másban nem hasonlítottunk a modellre. Ajánlkoztunk "kompországnak" Nyugat- és Kelet-Európa között, csak éppen elfelejtettük, hogy ennek érdekében tenni is kellene valamit. [...] Csodálkozhatunk-e azon, hogy mások nem Kert-Magyarországnak és Kelet-Európa Svájcának láttak és tituláltak minket, hanem "dzsentry-országnak", "urambátyám-országnak", az "utolsó csatlósnak", "cigányországnak", "gulyáskommunizmusnak", vagy vállon veregetve a "legvidámabb barakknak"?

A Márai-napló tizenhatodik kötete újabb négy évet mutat be az író életéből, gondolataiból. Ezúttal is a minden iránt érdeklődő intellektus nyilvánul meg a lapokon: a könyvolvasó, a Pasolini-filmet néző és bíráló, a körülötte lévő világ örömteli híreit és vadhajtásait egyaránt megfigyelő és kommentáló íróé. Témáját illetően ebből is adódik a kötet enciklopédikus jellege. Természetesen beavatást nyerhetünk saját művei munkanaplójába is (Föld, föld!..., A delfin visszanézett) s ezek is jól érzékeltetik: Márai salernói évei (az öregedés visszahúzó, állandó alaptémája ellenére is) a legpezsgőbbek közé tartozik. Ezzel együtt egy civilizáció haldoklásának diáriuma is e kötet: Szilveszter éjjel a televízió táncos-öklendező műsort közvetített, és ez a vonagló, rángatózó, nyívó és állatbőgésre emlékeztető produkció tökéletesen kifejezte azt a színvonalat, ahová lesüllyedt egy civilizáció. De mit tehet egy hagyományokhoz ragaszkodó, napirend szerint élő és alkotó művész?