Kairosz Kiadó strana 17 z 21

"Papp Lajos szívsebész professzor barátom története nemcsak az Ő története. Az Ő személyén keresztül -benne és általa- a mindenkori, de leginkább a jelenkori magyar sors jelenik meg, teljesülbe. A magyar életsors, amióta világ a világ, az egymásért élést, az egymásért való valóságot testesítette meg. Magor és Hunor, a magyar testvérpár nem egymást ölték, hanem a testvéri szeretet valósulásán keresztül egymásért harcoltak. Azt, ami akkor, ott, "azon" a szívsebészeti klinikán 1992-94-ben Papp Lajossal megtörtént -abban a kegyetlen emberi, szakmai, erkölcsi megkínzásban-, mindazt veled együtt, barátodként éltem át. Több mint harminc óra videofelvételt vettem fel, forgattam le "szenvedéstörténetedből", 1992. október 22-én azzal a mondattal kezdted az első felvételt: "Magyarország súlyosan beteg." Végigkövettem mindazt, amit ellened és a Nemzet ellen elkövettek a hatalom cinikusai, a gyilkosok. A gyilkosok ma is élnek, jól élnek, hatalmon vannak, a hatalommal visszaélve a gazság történetét teszik folyamatos jelenvalósággá, pusztítva a Nemzetet; mindezt büntetlenül. Az ország súlyos, válságos állapotban van. Papp Lajos története, igazság-könyve és filmje még várat magára, még nem jött el az ideje." (Jelenczki István)

Móricz Zsigmond Csécsén született, itt élt a Tisza menti kis településen hatéves koráig, és később is vissza-visszatért gyermekkora "tündérszigetére". A bensőséges kapcsolat ellenére a háttérben megválaszolatlan kérdések bukkannak elő az író és szülőfaluja viszonyában: -Miért egy szatmári parasztházra, és nem az író szülőházára helyezték az emléktáblát 1952-ben? -Milyen körülmények között veszítette el vagyonát a Móricz család a tüzesgép felrobbanása után? -Mikor és hol járt az író népköltészeti gyűjtőútjain? A "Móricz Zsigmond utolsó szerelme" című könyv szerzője e kötet öt önálló tanulmányában a korábban feltett, de pontosan soha meg nem válaszolt kérdésekre ad feleletet.

A könyv hasznos útmutatás a jóakaratú emberek számára, megmutatja, hogy mit lehet és mit kell tenni a mai politikai helyzetben, ahol a média túlnyomó része a kormány kezében van." (Csókay Károly)

A jelenlegi különös konformizmus közepette az abortuszellenes embert szélsőjobboldalinak minősítik, azt pedig, aki úgy merészel nyilatkozni, hogy a homoszexualitás erkölcsileg elítélendő, szükségképpen szellemileg elmaradottnak tartják, aki legföljebb megvetésre méltó. Talán nem magánügy az erkölcs? Szabadságunknak talán nem a másoké az egyetlen korlátja? Ebben a kontextusban kényelmetlenül érzi magát a konzervatív gondolkodású ember, főként ha nem vesz részt a kultúra játékában, s nem ajándékozzák meg az (igaz, megbélyegző) "értelmiségi" titulussal.

„Én ... képtelen vagyok elolvasni Franz Kafka, az író regényeit, naplóit. Méghozzá nem azért, mintha idegen lenne tőlem, hanem éppen mert túlságosan közel áll hozzám. Ifjúságom zűrzavarai, a rákövetkező testi-lelki nyomorúság ... mind Franz Kafkához, a türelmesen szenvedő emberhez juttattak el – végérvényesen. ... számomra ő nem irodalmi jelenség. ... Ő jelenti ismereteimnek, érzelmeimnek azt a szilárd alapját, melyen mind a mai napig, a kor kísérteties sodrában is megvethetem a lábam.”– írja előszavában a szerző, a prágai születésű cseh-német Gustav Janouch, aki ifjú éveiben Kafka hétköznapjainak tanúja volt.

Móricz Zsigmond Csécsén született, itt élt a Tisza menti kis településen hatéves koráig, és később is vissza-visszatért gyermekkora "tündérszigetére". A bensőséges kapcsolat ellenére a háttérben megválaszolatlan kérdések bukkannak elő az író és szülőfaluja viszonyában: -Miért egy szatmári parasztházra, és nem az író szülőházára helyezték az emléktáblát 1952-ben? -Milyen körülmények között veszítette el vagyonát a Móricz család a tüzesgép felrobbanása után? -Mikor és hol járt az író népköltészeti gyűjtőútjain? A "Móricz Zsigmond utolsó szerelme" című könyv szerzője e kötet öt önálló tanulmányában a korábban feltett, de pontosan soha meg nem válaszolt kérdésekre ad feleletet.

"Ismertem Bernadette-et. Közelről kísértem figyelemmel a lourdes-i csodás eseményeket. A dolgokat, melyekről beszélek, láttam, hallottam; és e néhány lapnak, melynek tökéletlenségét nálamnál jobban senki sem ismeri, nincs más érdemük, minthogy egy szemtanúnak az elbeszélései."

Ez a könyv még azok számára is legenda, akik nem olvasták. Szimbóluma valaminek, ami maga is szimbólum. Uz Bence igen különleges lény, aki megtestesíti és képviseli mindazt, amit az ember a székely talpraesettségről, furfangról, mentalitásról és attitűdről gondol. A regény valamennyi fejezete egy-egy epizód Uz Bence, a havasi pásztor életéből. Ez a csavaros eszű székely góbé, akinek azonban nemcsak az esze, de a szíve is a helyén van, a székely nép sorsát megtestesítő valóságos nemzeti hős. Csendőrrel és turistákkal, városi vadász urakkal és adóvégrehajtóval történt mulatságos esetei, vagy az övéivel, az elesett emberekkel való megindító történetei mind-mind adalékok a kisebbségi sors szorításában vergődő székelység népkarakterológiai képéhez. Ezeknek az édes-bús meséknek a háttere a havas vadregényes erdősége, ahol „szerelmek, tragédiák, az élet ezerféle változása zajlik le”. Ez Uz Bence birodalma, amelynek minden szegletét úgy ismeri, akárcsak a saját tenyerét, együtt lélegzik ezzel a tájjal, belőle nő ki, és nemcsak benne, de vele él. Nevettető kalandok, ízes székely nyelvjárás, hatásos nyelvi fordulatok, lebilincselő tájleírások, néhol balladás hangvétel jellemzik az elbeszélésfüzért, mely egy olyan író tollából származik, aki maga is a székely nép szülötte és a természet szerelmese, a természeté, amelynek kemény, de igazságos törvényei vannak – és örök, akárcsak Uz Bence figurája. „Bence nem pusztulhat el, hiszen szereti minden: az emberek, a vadak, az erdő, a csillagok, a holdacska és maga az Isten is. Különösen az Isten…”

A köztudatban úgy van jelen Litkei Erzsébet, akit Móricz Zsigmond a műveiben Csibének, majd Árvácskának nevezett, mint az író modellje és nevelt lánya. Ezt a képet sugalmazzák róla a tankönyvek, és az irodalomtörténeti szakmunkákban is így körvonalazzák alakják. De az utóbbi időkben felbukkanó naplók, levelek és visszaemlékezések azt igazolják, hogy szerepe Móricz életében jóval jelentőségteljesebb volt ennél. Ebben a könyvben feltárul egész életútja az Árvácska-korszaktól a "Világ Igaza" elismerésig, és a közelmúltban feltárt dokumentumok segítségével megismerhetővé válnak Móricz Zsigmondhoz fűződő kapcsolatának eddig homályban maradt részletei. Ezek az új ismeretek sok meglepetést kínálnak az érdeklődők számára.

A kötetből megismerhetjük Árpád-házi Szent Erzsébet életét, aki átvezette a gyermekeket, a kereső fiatalokat, a hitvestársakat, a családokat, a betegeket, a senkinek se kellő öregeket, hajléktalanokat, testi-szellemi fogyatékosokat Krisztus, a világ világossága felé.

Ez a könyv még azok számára is legenda, akik nem olvasták. Szimbóluma valaminek, ami maga is szimbólum. Uz Bence igen különleges lény, aki megtestesíti és képviseli mindazt, amit az ember a székely talpraesettségről, furfangról, mentalitásról és attitűdről gondol. A regény valamennyi fejezete egy-egy epizód Uz Bence, a havasi pásztor életéből. Ez a csavaros eszű székely góbé, akinek azonban nemcsak az esze, de a szíve is a helyén van, a székely nép sorsát megtestesítő valóságos nemzeti hős. Csendőrrel és turistákkal, városi vadász urakkal és adóvégrehajtóval történt mulatságos esetei, vagy az övéivel, az elesett emberekkel való megindító történetei mind-mind adalékok a kisebbségi sors szorításában vergődő székelység népkarakterológiai képéhez. Ezeknek az édes-bús meséknek a háttere a havas vadregényes erdősége, ahol „szerelmek, tragédiák, az élet ezerféle változása zajlik le”. Ez Uz Bence birodalma, amelynek minden szegletét úgy ismeri, akárcsak a saját tenyerét, együtt lélegzik ezzel a tájjal, belőle nő ki, és nemcsak benne, de vele él. Nevettető kalandok, ízes székely nyelvjárás, hatásos nyelvi fordulatok, lebilincselő tájleírások, néhol balladás hangvétel jellemzik az elbeszélésfüzért, mely egy olyan író tollából származik, aki maga is a székely nép szülötte és a természet szerelmese, a természeté, amelynek kemény, de igazságos törvényei vannak – és örök, akárcsak Uz Bence figurája. „Bence nem pusztulhat el, hiszen szereti minden: az emberek, a vadak, az erdő, a csillagok, a holdacska és maga az Isten is. Különösen az Isten…”

Két különös gondolkodó talál egymásra e könyv lapjain: Vincent van Gogh, a festő és Walter Nigg, a teológus. A szerző a vallás érdekesen új szemszögéből tárja fel előttünk a festő, próféta illetve istenkereső életét. A mű tulajdonképpen a modern ember passiótörténete.

Ma már nem az a kérdés, hogy milyen. Hogy hány tenger hullámai nyaldossák partjait, vagy hogy miféle népek lakják. Mert bajban van az én hazám a határain belül, és kívül is. szerkezetének eresztékei recsegnek-ropognak, eltűnik az ezeréves rendszer, tíz falu nem épít templomot, helyette bezárja az iskoláit, a kispostát, holnap már a hivatalt is, holnapután pedig a vonat meg a busz sem jön többé... De miként jutott idáig az én hazám? Valami végleg elromlott: szeretet, szolidaritás, szinergia - egyik sem magyar kategória. Tatárt, törököt, Trianont még túléltük, de most - most veszélyben van a mi hazánk.

"Kétségtelen tény, hogy a filmekkel, elsősorban a dokumentumfilmekkel, sok fontos dolgot meg lehet fogalmazni. Az is tény, hogy volt sok olyan téma, amellyel történészeknek, íróknak kellett volna foglalkozniuk, nem a filmeseknek. Hogy ez miért alakult így? Talán másként működött nálunk a cenzúra? Mindenesetre a filmek elkészültek, s ha olykor dobozban is maradtak, előbbutóbb csak levetíthettük őket. A könyveket, a lapokat, a Tiszatájt például gátlástalanul bezúzták, a film megmaradt. Úgyhogy nem vonom én kétségbe a film fontosságát. A rendszerváltozás előtt különösen nagy szerep jutott a dokumentumfilmeknek. A kultúrpolitika különös helyzetbe került. Mivel Aczél György mindig azt hangoztatta, hogy nem kávéházban kell történeteket kitalálni, hanem az életről kell filmet készíteni, valójában nem szólhatott ellene."

Debreceni születésű zsidó vagyok, magyar vagyok, és amerikai újságíró, s hogy melyik éppen az elsődleges, azt a hely és a pillanat határozza meg" - mondja Charles Fenyvesi a vele készült riportkönyvben.