Magvető Kiadó strana 3 z 97

"Erdős Gáspár 65 esztendős mezőtúri zsidó polgárt 1944 júniusában deportálták Szolnokról. Feleségével együtt azon szerencsések közé tartozott, akiket nem Auschwitzba, hanem ausztriai kényszermunkára vittek. Bécs környékén írt naplója egyedi forrása holokausztkutatás e viszonylag új területén. Erdős kitűnő tollú krónikásnak bizonyul, az események pontos rögzítésére gondosan ügyel, a fogolytársakkal töltött mindennapokat testközelből, szinte filmforgatókönyv-szerű plaszticitással ábrázolja. Deportálásuk addigi stációit is feleleveníti üzlete bezárásától a mezőtúri gettóba költözésen át a szolnoki cukorgyári gyűjtőtáborban átélt szörnyűségekig. A napló íve e mélységből, a Bécs környéki gazdaságban, majd egy betonüzemben végigdolgozott hónapok krónikája után jut el a felszabadulás eufóriájáig. Olvasunk a hazajutás kálváriájáról, a hullámzó front életveszélyes helyzeteiről, és arról is, miként vészelte át a házaspár a hazautat egy vonat huzatos fékbódéjában. A naplószöveget Erdős Gáspár életútjáról, valamint a bécsi deportálásokról szóló tanulmányok egészítik ki. A kötet külön érdekessége, hogy helyet kap benne egy ,,ki kicsoda?""a naplóban említett személyek - fogolytársak, mezőtúri szomszédok és mások - elő- és utóéletével. A számos megőrzött feljegyzés, irat, fénykép és levélközlése még élőbbé teszi a szövegeket. "

,,Nem terveztem, de továbbírom az Alkonynaplót" - értesülhetünk az új kötet egyik naplóbejegyzéséből. Az elmúlt években Oravecz Imre alkotói figyelme a naplóírás felé fordult. Életművében a lírai és az epikai mindig is izgalmasan egészítette ki egymást. Az Alkonynapló II. rövid, mindig a lényegre törő feljegyzései és megállapításai mély, zsigeri rokonságot mutatnak Oravecz Imre létösszegző költészetével. Olvasmányélmények, hétköznapi történések, az idősödő test üzenetértékű tünetei mellett visszaemlékezésekkel, felbukkanó és újraíródó álmokkal és önelemzési kísérletekkel találkozhatunk a lapokon. A 2024-ben megjelent első Alkonynaplófolytatása ékesen bizonyítja, hogy a szerző számára az írás, a rögzítés létszükséglet. 

Az emlékezés és a felejtés között bolyonganak Krusovszky Dénes novelláinak szereplői. Egy férfi elkíséri idős édesapját egy testépítő versenyre. Egy társasutazás meglepő fordulatot vesz, amikor az egyik utas szerint a megtekintett mozaik csupán másolat. Egy rejtélyes klinikán emlékektől lehet megszabadulni - és mások emlékeiből tartalékolni.Egy írót a regénye valóságával szembesít egy olvasó. A hol hétköznapi, hol szürreális történetekben közös, hogy néha a legegyszerűbb dolgok tudnak a legrejtélyesebbek lenni, és hogy a magánynak számtalan formája létezhet - még akkor is, ha éppen másokkal vagyunk.

Radnóti Sándor kritikusi munkásságában az irodalomkritikák mellett a képzőművészeti bírálatok is meghatározók, kivált, hogy e szövegei izgalmasan kapcsolódnak művészetfilozófiai kutatásaihoz. Ezt a kettős arcélt rajzolja ki és mélyíti el kötetünk duális szerkezete is. Az első részben olvasható hosszabb esszék részben más pályatársak művészettörténeti-műkritikusi életművét veszik górcső alá, így ezekben az elemzésekben a szerző módszertani, kritikaelméleti kérdéseket is érint; az ugyanide sorolt, nagyobb lélegzetű tanulmányok egy-egy korszakkal (a koptokkal, a párizsi absztraktokkal), műfajjal (a portrékkal, az állatábrázolásokkal) vagy alkotóval (Rembrandttal, Van Goghgal, Kandinszkijjal) foglalkoznak. A könyv második része ábécérendbe gyűjti az elmúlt évtizedekben publikált rövidebb, szolgáltató funkciójú képzőművészeti kritikákat: itt Radnóti zömmel egy-egy konkrét kiállítás apropóján kezd el foglalkozni az adott művésszel, ám ezek az írások - akárcsak a kötet első egysége - egy nagyobb összképet rajzolnak ki.

Jókai és Csáth Géza kutatója, Szajbély Mihály most új oldaláról mutatkozik be olvasóinak. Nagy láttató erővel, olvasmányosan megírt ,,önélettörténetei" keresztül-kasul visznek térben és időben: megelevenedik a közel- és a távolabbi múlt, és benne egy gazdag élet színhelyei - Újpest, Gyopáros, Zebegény és Szeged, a Gyálarét és Szabadka, Pilismarót és Bécs, Kolozsvár és Párizs, Berlin, Brüsszel, Újvidék... ,,Ahogyan írom, jönnek elő az emlékek, olyanok is, amikről nem is tudtam, hogy emlékszem még rájuk. Az ember létrehozza önmagát, vagy legalábbis önmaga egyik variánsát, igazán nem rossz." Közel kerülnek a távoli hatvanas-hetvenes évek: a szegedi Egyetemi Színpad nagy korszaka, az Új Symposion, a délvidéki és az erdélyi irodalmi kapcsolatok, és aztán, és azóta is - találkozások és tanulmányok, könyvek és kollégák, kertek és tájak, élet és irodalom: rácsodálkozások története.

Ha nem is tudunk ott lenni, ahol éppen vagyunk, elvágyódásaink talán többet mondanak el rólunk, mint gondolnánk. Purosz Leonidasz könyvében a honvágy számtalan formája megnyilvánul: legyen az a kényszerűen elhagyott haza, a felfedezésre váró ismeretlen vagy éppen a másik ember iránti sóvárgás. Miközben a versekben ott kísért a férfiszerepekkel való kíméletlen, mégis empatikus számvetés, a kötetben egy drámai szöveg is olvasható, amely egy emigráns görög család magyarországi otthonteremtésén keresztül az idegenség és kívülállás megannyi változatát mutatja be.

„Hőseim fáradhatatlanul kutatnak és kutatni is fognak egy labirintusban, mely labirintus nem egyéb, mint saját eltévedésük helye, s ahol az embernek mindössze egyetlen célja lehet: ezt a tévedést, ennek a tévedésnek a szerkezetét megérteni. Közvetlenül saját nyugtalanságuk okát kutatják, személyes fájdalmukra keresik a gyógyírt, vagy legalább a belátást, hogy nincs gyógyír a sebre” – nyilatkozta Krasznahorkai László egy 2002-es interjúban. Ez a bolyongó, gyógyírkereső kutatás jellemzi a Kegyelmi viszonyok novelláinak hőseit is. Kutatnak az áhított rend, a megnyugtató magyarázatok, a megoldásnak tűnő cselekedetek után. Hátha egy jó helyen fölállított csapda, egy gyilkos ütés, egy körültekintően megválasztott búvóhely mindent megment. Vagy hátha a HÉV-menetrendhez igazodó fegyelmezettség, egy félkegyelműhöz való odaadó ragaszkodás vezet valahová. A hétköznapisággal fedett megszállottságot, a fáradhatatlan kényszerességet megejtően higgadt, szép, szerteágazó, de tökéletes rendszerű mondatok írják le az elbeszélésekben, s ugyanezek a mondatok a felidézett sok-sok részletből fizikai tágasságukkal csábító, mégis szorongatóan szűk tereket rajzolnak ki. Mintha a hús-vér valóság minden elemének, a fényeknek-árnyékoknak, sőt a levegőnek is mázsás súlya lenne. A kegyelem talán kézzelfogható közelségben van, de megváltás nincs. A Kegyelmi viszonyok 1986-ban jelent meg először, s a kötet nem egy elbeszélését azóta már a kortárs magyar novellairodalom klasszikusaként tarthatjuk számon.  

A névtelen világ Győrffy Ákos 1996 és 2026 között írott verseiből (eddigi öt kötetéből és az elmúlt években írt darabokból) ad erős és karakteres szerzői válogatást. Kiindulásunk nem is lehetne más, mint maga a táj. A leírható, feltérképezhető és megnevezhető táj. Első kötete, A Csóványos északi oldala már címében is mutatja ezt. Egy kötetbe rendezve szépen és pontosan kirajzolódnak a Győrffy-líra főbb ösvényei: az ember és a táj kapcsolata (,,Lehet-e, hogy valaki inkább már táj"), a közelség és a távolság, az emlékezés folyamatossága, az írás és a rögzítés fontossága, a másik keresése, a hiány megtalálása (,,valami mindig hiányzik"). Alakulásában és vándorlásai közben találkozunk azzal a költői énnel, aki egyik első versében innen indul: ,,Ami él, helyet hasít ki / magának, kihasítja a sötétségből, amire / nem találok nevet, és félek is keresni / rá", hogy az elmúlt években írt darabok között erre a szakaszra bukkanjunk: ,,A névtelen világon nincs mit / nézni, észre sem veszem. Neveket aggatok / a fákra, a madarakra." Győrffy Ákos költészete felmutat, és megnevez. Visszapillant, és előre is tekint. Egyre idegenebb világunkban fontos iránytű egy ilyen önazonos és párbeszédre hívó líra.

A középkorúságnak nincs története - nem csoda, ha igazából csak versben lehet róla hitelesen beszélni. A mindennapok apróbb-nagyobb számvetésein egyszerre túl és innen a hétköznapok megbékélései és megalkuvásai közötti területet térképezik fel Grecsó Krisztián versei. A szövegek egyszerre szólnak felismerhetően a máról, és idéznek meg ősi, bibliai történeteket: felismerve, hogy a változás nemzedékeken át lehet ugyanolyan, mégis másmilyen. 

A 2020-as években a középkorú író elindul a Stefánián. Sétáján száz év történeteit idézi fel. Időseket, fiatalokat, professzorokat, ügyvédeket, a hatalom szolgáit és áldozatait. Álmodik róluk, a sorsukról, a küzdelmeikről. Ő maga egy tüntetésbe keveredik. Letartóztatják. Cellatársai sorsáról is tapasztalatokat gyűjt. Néhány nap után szabadul. Sándor Iván múltat, jelent, sejthető jövőt, időt-teret egymásba kapcsolva mutatja be azt a világot, amelyben élünk. A regényhez csatolt Naplóját 2024 tavaszán kezdte írni barátairól, munkájáról, ismert színészekről, írókról, az ország-világ hétköznapjairól. A Napló tényei erősítik, igazolják a regényfikciót, végkifejletükben élet és halál küszöbén találkoznak. 

A húszéves Kristian Hadeland 1985-ben Londonba költözik, hogy fotózást tanuljon. Nagy ambíciókkal érkezik a városba, és hiába kap kezdetben negatív kritikákat a képeire, úgy érzi, művészként sokra hivatott. Amikor találkozik Hansszal, a különc holland művésszel, és Viviannal, a színházi rendezővel, felgyorsulnak az események. Vivian Christopher Marlowe Doktor Faustusát állítja színpadra, és őt kéri meg, hogy készítsen fényképeket az előadáshoz. Kristian bebiciklizi Deptfordot Marlowe nyomában, egyre mélyebbre merül az okkultizmus történetében, és egyre vakmerőbben feszegeti művészet és erkölcs határait. Évtizedekkel később művészi álmai valósággá válnak, az egész világ ismeri a nevét, New Yorkban nagyszabású retrospektív kiállítást rendeznek a képeiből. Ám a múltja lassan utoléri, és a világa omladozni kezd. Knausgard Hajnalcsillag sorozatának negyedik részében egy sötét és nyugtalanító fausti alkuról olvasunk: arról, milyen messzire vagyunk hajlandók elmenni a sikerért. 

,,Amíg ezt írom, senkinek nem esik bántódása", mantrázza az elképzelt merénylő másnapra tervezett ámokfutása előtti monológjában hol elszántan, hol fölényesen, hol szorongva, hol reménykedve. A kisregény fiktív világának drámai kerete az írás egyetlen éjszakája, de visszatekintve kirajzolódik egy hiábavalónak ítélt élet árnyképe és egy túlzottan is látható, mégis nehezen észrevehető nemzedék tablója is. Az íródó szöveg az elbeszélő segélykiáltása: prófécia és menekülés. Magyarázat a semmire. Fehér Renátó megrendítő és zuhogó regénymonológja egy végletes helyzetben mutat rá közös valóságunk és korszakunk nyomasztó jelenségeire: ami tegnap még zavar és mélabú, az holnap már indulat és támadás lehet; a gyúanyag pedig itt van a szemünk előtt. De bele merünk-e nézni a megreccsent kaleidoszkópba? A kockázatvállalás vezethet-e tisztánlátáshoz? És hajlandóak leszünk-e máshova visszatérni ebből az alászállásból?  

Még sosem volt ilyen vidám az illúzióvesztés, mint Vida Kamilla verseskötetének lapjain! Aki ezekben a szövegekben beszél, már nem pályakezdő, de még nem középkorú: tudja, hogy amit másokon számonkér, azt előbb-utóbb rajta is számonkérhetik. Itt és most szól, de tudja, milyen közelmúlt van mögötte, és tudja, milyen jövőt remél. Nem véletlenül lesz a könyv vezérmotívuma Kónya Imre és Pető Iván 1991-es vitája a történelmi igazságszolgáltatásról: Imre és Iván, mint két testvér, a mindenkori történelemben rejlő két erőként jelenik meg a versekben. Náluk is fontosabb azonban, hogy mit tanulhatunk tőlük. A történelem itt van, és soha nem érhet véget.

Gonosz köd ereszkedik Kavicsvárra, és a Fagy Tökfőzelékháború után újabb veszély fenyegeti a városka nyugalmát. Az emberek már nem is köszönnek egymásnak, s úgy élnek egymás mellett, mint az idegenek. Megalakul a Gonoszok Szövetsége, hogy átvegye a hatalmat. Zűrzavar uralkodik mindenütt: a fejekben éppúgy, minta városka terein és otthonaiban. Vajon elég lesz-e Trapiti szeretete ahhoz, hogy megváltoztassa a dolgok menetét? És vajon időben elkészülnek-e a jóságbogyók, amelyek képesek a rosszat jóra változtatni? Az Év Gyermekkönyve-díjjal kitüntetett Trapiti című meseregény folytatásában Darvasi Lászlóa műfaj legjobb hagyományait követve éppúgy figyelemre méltó tisztelettel és szeretettel fordul a mesék felé, mint a gyerekek és a mesét szerető felnőttek felé.  

Nem elég, hogy 1912-ben egész Európa forrong, de még egy rendkívüli autóverseny is lázban tartja a Balkánt! Itt tűnik fel Skrabek, a bérgyilkos, és kedvese, Katinka, a szökött úrilány, a magyar Fráter Böske és az orosz-indiai Olga Grovkova, Porcsin, a nádudvari szabó, továbbá Mahmutlar, a török titkosszolgálat egyik vezetője, és sokan mások... A háttérben pedig Lorenzo von Hadházi próbálja irányítani a szálakat - egy Magyarországon nevelkedett török szultáni leszármazott, aki svájci varrodájából készül a remélt hatalomátvételre. A Budapestről startoló autós túraverseny mezőnye Románián és Bulgárián keresztül - a Sipka-szoroson átkelve - nyolc nap alatt jut el az Isztambul melletti Fergadába. Vérbeli kalandregényt olvasunk, amely végigkíséri a tizenhét automobilt a starttól a célig, valós eseményekbe és politikai történésekbe ágyazva a fikciós cselekményt. Az alcím is jelzi, hogy a regény operett is mindeközben: zene, dalok, kettősök, kórusok kísérik a történetet. Fehér Béla utolsó regénye a szerző halála után jelenik meg, és minden mondatával ünnepli az életet.  

Huszonöt beszélgetés ugyanarról A cím megtévesztő: Krasznahorkaitól sokan kérdeznek sokat, ő pedig alázattal és nagy körültekintéssel válaszol. A kötet több mint két évtized interjúiból készített gazdag válogatás. Aki ismerős a Krasznahorkai-univerzumban, izgalmas részletkérdésekre, műveken átívelő jelenségekre és problémákra figyelhet fel; aki pedig még csak ennek a misztikus-különleges világnak a bejáratánál tartózkodik, jobb kalauzt nem is kaphatna útitársul. A beszélgetésekben műhelytitkok, keletkezéstörténeti érdekességek ugyanúgy szóba, és Krasznahorkai-mondatba kerülnek, mint a hagyománnyal, a kelettel, a válsággal, a sikerrel kapcsolatos reflexiók. Megismerhetjük az írót és a magánembert is. És Krasznahorkai nemcsak válaszol, hanem kérdez is. Magától és mindnyájunktól. A beszélgetés végtelen.