Napkút Kiadó

Báthori Csaba Rilke-„fordítástrilógiájának” ez a harmadik – záró – kötete (az első kettő, a Csillagközi évek és a Tér és csillagok után) megint igazi csemegékkel szolgál az olvasóknak: gyönyörű búcsú-ívben kerekíti le Rilke költői életművét azzal az anyaggal, amelyben súlyos magányos versek, jelentős töredékek, az olvasói szemhatáron eddig meg nem jelent remekművek sorakoznak. Ebben a gyűjteményben különböző jellegű szövegek kaptak helyet. Akad itt néhány nagyszerű befejezett költemény a tízes évekből (Narcissus, Óda Bellmanhoz), de váratlanul meglepetést okozhat néhány gyönyörű prózavers is. A költő négy gyászverséből itt olvashatjuk a Requiem egy fiúcska halálára című siratót, és kötetünk tartalmazza a C. W. gróf hagyatékából című talányos Rilke-füzér teljes anyagát, amely eddig szinte ismeretlen volt a magyar olvasók előtt. Kötetünk amellett, hogy gondos merítésben kínálja a Rilke alaptémáihoz köthető töredékek, cím nélküli „félversek”, kiegészítő változatok tömör darabjait, közöl egy-egy – Rilke zárt formai kultúráját lazítgató – haikut vagy képverset, jelezve, hogy a költőt a húszas években már-már a formai játékok kísértetei is megkörnyékezték. Az Ezer láthatatlan újdonsága még, hogy a fordított versek alatt – ahol szükséges – közli a német kiadás magyarázó jegyzeteit, s ezzel segít eligazodni a nagy osztrák lírikus művészi labirintusában.Aki Rilkét olvas, nemegyszer vigasztalást keres. Mindenesetre a szépségen túl ma feltétlen szükségünk van arra, hogy a költészet nyelvén valaki komolyan beszéljen hozzánk. És Rilke bizonyára ezt teszi, – hiszen érezzük, hogy mindennap megerősít telő életünkben.

Három kisfiú: a két Kiss Kurányi gyerek és Bergernek, a feltalálónak a fia szótlanul, villogó szemekkel állt Gizike Schladt sírja előtt. A magas, fekete márvány sírkő közepén, vastag üveg alól egy kis, ovális fényképről Gizike Schladt mosolygott; arcát beárnyékolták és megóvták a naptól a magasra nőtt juharfák levelei. A sírkő tövében vízzel megtöltött befőttesüveg állt, tele fehér szegfűvel.Az idősebbik Kiss Kurányi gyerek lehajolt, kivette a vízből a szegfűket, a földre dobta őket, a befőttesüveget pedig a fekete márványból készült sírkőhöz csapta. Aztán mindhárman nekiestek a juharfáknak. Letépték a leveleket, letördelték az ágakat, teljesen lekopasztották a fákat a sírkő előtt; most már semmi sem védte meg a naptól Gizike Schladt arcát. Akkor hátráltak néhány lépést a gyerekek, zsebükből parittyát vettek elő, és rengeteg apró kavicsot. A parittyákkal megcélozták a vastag üveggel fedett ovális fényképet. Az apró kavicsok hangosan koppantak a márvány sírkövön, és nagyon sok eltalálta a fényképet befedő üveget.Mire a kavicsok elfogytak, Gizike Schladt már nem mosolygott. A vastag üveg annyira összerepedezett, hogy nem is látszott ki alóla a kis, ovális fénykép. 

Egy csapatnyi asszony, akiknek férjét megölték, lépdel egy fagyos februári hajnalon a gyilkosság színhelye felé. Hullik a hó. Senki sem szól. Olyanok, akár valami fekete kenetvivő asszonyok, akik nem az örömhírt viszik, hanem azért mennek, hogy lássák a vermet, melyben salakkal betemetve fekszik férjük vagy apjuk holtteste. A hó nem marad meg sokáig ebben a fekete körben. Elolvad. Körös-körül minden hófehér, de a kör fekete marad.A regény három asszony és egy gyermek történetét meséli el, akik átélik a totalitárius rezsim borzalmait, mely a szovjet megszállás révén rendezkedett be a szeptember 9-i fordulatot követően Bulgáriában.Ezek az események mindnyájunkat, akik ’89 előtt vagy után születtünk, mindnyájunkat, akiknek van valami közünk Bulgáriához, ugyanúgy sújtottak, akár a csernobili katasztrófa. És a károk mértéke még csak most kerül napvilágra, ezzel mind fájdalmasan tisztában vagyunk.De vajon valóban eltiportak-e az „Eltiportak”?Ez az a kérdés, amely egyszerre nyugtalanított és vigasztalt, miközben a három asszonyról és a gyermekről írtam.Miben fejeződik ki az eltiportatás, és miben a diadal?Végig Szent Pál jól ismert szavai visszhangoztak a fejemben: „…az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében…”Ki az erősebb az Úr szemében – az, aki szelíden, magában sír, vagy az, aki szégyentelenségben ül diadalt?

Véletlenül, egészen ártatlanul indult a dolog. Évekkel ezelőtt újvidéki lakásomba beállított egy nagydarab asztalosmester, hasznos és szakszerű munkát végzett az ajtók, ablakok és bútorok körül, a jól végzett munka után, amint az illik, leültünk sörözni és beszélgetni. Elmondott nekem egy történetet, írtam erről egy novellát, egészen jól sikerült, az asztalos a leírt szövegben igen életrevalónak bizonyult, és a valóságban is. Egyre gyakrabban járt el hozzánk, egyre többet mesélt magáról meglepő őszinteséggel.Szép szál, lapátkezű, önérzetes öregember volt, megérett az újabb novellára, sőt novellákra, történeteink összefonódtak, és már akkor kötetben kezdtem gondolkozni. Három novellát Újvidéken írtam meg róla, a többinek a témáját áthoztam Budapestre, itt írtam tovább a békebeli történeteket, amelyekben időnként előkerülnek ugyan balták, kések vagy pisztolyok, vér is folyik olykor, de hát ez előfordul békés mindennapjainkban is.

A kötet tudományos igénnyel, korabeli, valamint újkori dokumentumokra támaszkodva közvetíti a szerző véleményét.Százados tabukat döntöget, hiszen az antiklerikális kommunizmus és a nácizmus egyyházellenességével szemben a II. vatikáni zsinatot (1962) követő korszak „mindenért” bocsánatot kérni akaró egyházi vezetői semmit sem tettek a köztudatban élő igen sötét és egyoldalú kép árnyalására.Olvassa mindenki elfogultságtól mentesen.

James Willard Schultz (indián nevén Ap-i-kun’-i) a mítoszt és a valóságot összeszőve mutatja be a feketeláb indiánok gazdag kulturális örökségét és a Gleccser Nemzeti Park lélegzetelállító tájait. Elbeszélői stílusa egyszerre antropológiai jegyzet és lírai természetimádat; generációkon átívelő, szájhagyomány útján terjedő meséket és legendákat örökít meg. Élénk leírásaival nemcsak a régió természeti szépségét dicséri, hanem a feketeláb nép és környezetük közötti spirituális kapcsolat fontosságát is hangsúlyozza. Írói munkássága, így ez a kötet is, fontos részét képezi az amerikai őslakosok irodalmának és kultúrtörténetének.James Willard Schultz (1859–1947) amerikai író és etnográfus. A feketeláb indiánok körében megélt tapasztalatok mély hatást gyakoroltak rá. Írói elkötelezettsége és az őslakos kultúrák megismerése és megértése iránti vágya ösztönözte arra, hogy dokumentálja ezeket a történeteket. Személyes élményeit ötvözte a feketelábak elbeszélései­vel, így őrizve meg legendáikat, meséiket a jövő generációi számára. Feketeláb népe iránti tisztelete és csodálata érződik minden leírt szavában, gondos kutatómunkájában és szívből szóló történetmesélésében.A Gleccser Nemzeti Park feketeláb indián történeteit azoknak ajánljuk, akiket érdekel az amerikai őslakosok néphagyománya, a természet szeretete, vagy a kulturális identitás és a környezet közötti bonyolult kapcsolat. Schultz műve arra invitálja az olvasót, hogy merüljön el egy olyan világban, ahol a teremtéstörténet és a természet találkozik. A Roland W. Reed fotóival illusztrált kötet nemcsak szórakozást nyújt, hanem mélyreható betekintést is a feketeláb indiánok örökségébe.

Vannak festők, akik a világot ábrázolják, és vannak, akik újra felfedeztetik velünk. Pierre-Auguste Renoir ilyen művész volt, olyan alkotó, aki nemcsak látni tanított, hanem érezni is. Képei nem pusztán jelenetek, hanem fényből, levegőből és emberi közelségből szőtt, élő pillanatok. A lombok között rezgő napfény, egy nyári délután aranyló könnyedsége, a beszélgetések halk moraja, a táncoló párok örvénylő mozgása, barátok egymásra hajló tekintete mind-mind életre kel vásznain. Renoir festészetében az élet nem távoli vagy ünnepélyes, hanem közvetlen, meleg és lüktetően eleven. E könyv lapjain egy olyan festő élete bontakozik ki, aki a mindennapok egyszerű szépségében találta meg a művészet örök témáját. A párizsi műtermek világából indulunk, ahol a fiatal Renoir kitartással és kíváncsisággal kereste saját hangját, majd végigkísérjük a Montmartre pezsgő utcáin, a kávéházak és tánchelyek vidám forgatagában. Megelevenednek az impresszionista barátságok, a műtermek modelljei, a hűséges mecénások és a múzsák világa, köztük Aline Charigot alakja is, aki nemcsak festményeinek derűs szereplője, hanem a művész életének csendes középpontja lett. A könyv felvillantja a keresés és az átalakulás éveit, az itáliai utazások meghatározó élményét, amikor a reneszánsz mesterek harmóniája új irányba terelte festészetét. Elvezet továbbá a dél-francia tájak ragyogó csendjébe, ahol a mediterrán fényben megszülettek utolsó művei, telt formákkal, meleg tónusokkal és időtlen nyugalmat sugárzó alakokkal. Renoir egész életében ugyanazt a titkot kutatta: miként ragadható meg a festészet nyelvén a fény, az emberi test lágysága és az egymás közelében élő emberek csendes intimitása. Képei nem csupán látványt őriznek, hanem egy életérzést, a pillanat törékeny boldogságát. Talán éppen ezért különösen megrendítő életének utolsó fejezete. Amikor a betegség már minden mozdulatot fájdalmassá tett, amikor ujjai alig engedelmeskedtek, makacs derűvel és rendíthetetlen hittel festett tovább, mintha minden ecsetvonással az élet szépségét erősítené meg újra és újra. Utolsó éveiben, a dél-francia fény ölelésében született képei különös békét sugároznak. Csendéletei, portréi és az emberi test szépségét megidéző festményei egy hosszú élet derűs vallomásai. Arról tanúskodnak, hogy a szépség mindig jelen van a világban, csak meg kell tanulnunk észrevenni.

Áll Ványai Fehér József szülőfaluja (-városa) főterén, ha szemből nézzük, balra a református, jobbra a katolikus templom, utóbbiban keresztelték. Mintha afféle világcsavargót, hobót alakítana, de ne vegyük túl komolyan tőle, mert póz, szerep, játék ez, ami az irodalomban, lírában nagyon is lehetséges. Az igaz, hogy a csövesnemzedék tagjaként hatottak rá a beatek, de Ványai Fehér sohasem tagadta meg a tsz-fiút, aki tizennégy éves korában odahagyta a „tejszagú falut’’, s utazótáskáját felnyalábolva bevonult a Lékai János (van, aki e nevet nem ismeri?) Kollégiumba. Persze hogy részben beszippantotta a kor multikultija, a rock, abból is az érdesebb hangzást, a P. Mobilt, a Beatricét, a Motörheadet kedvelte, másrészt viszont megmaradt vágásszéli gyereknek, aki két váltás klottgatyában (kék és fekete színű), szükség esetén, tornacipő (dorkó) híján mezítláb rúgta a fűzős, ötös bőrfocit a vályogvető gödrök között.Aztán „újságíró, író, költő’’ lett, ha Móricz, Krúdy, Ady után valaki egyáltalán állíthat ilyeneket magáról, eddig tizenhat könyv előállításában közreműködött, jórészt szerzőként, ez a tizenhetedik a sorban. Közülük öt volt verskötet.Az Ama napok után negyven verset tartalmaz, melyek a szerző szándéka szerint a létbe kivetett ember megmaradásért folytatott küzdelmének tanúi. Túl stílusokon és irányzatokon, a puszta kifejezés a cél, míg odakint dörög és villámlik, egy naiv figura szikár jeleket vés a barlang falára.

Három főhőst mozgat egyszerre Sallai Gergely, az ismert történész első regénye, s amikor őket szép sorban először elénk vezeti, az első megjelenésük elé mindegyikük tréfás önéletrajzát is mellékeli. Ezeket olvasva szabályosan szakadnunk kell a röhögéstől: amikor például azt látjuk, hogy az Angyal becenévre hallgató delikvenst a világcsavargásból fakadó megnyugvás nemzetközileg is elismert oktatójaként, annak Borissza nevű barátját a szánalmas illúziók dühödt kergetéseként leírható kutatási terület szakértőjeként, kettejük közös cimboráját, Álmodozót pedig az alkohollal és a nőkkel való flörtölés tántoríthatatlan művelőjeként mutatja be.A mosoly azonban hamar az ajkunkra fagyhat, amikor a történet kibomlása közben átérezhetjük a mindhármójuk elsődleges szakterületének bizonyuló örök álmodozás, szemlélődés és ökörködés árnyoldalát, a gyorsan kialakuló drámai és keserves függést is. A függést a gyorsan változó nők kínálta testi gyönyörtől, s a gyorsan lecsúszó felesek, üveg borok és sörök nyújtotta részeg mámortól.Kívül vagyok a valóságon, de dolgom van vele – jegyzi meg a három alakmás egyike a regényben, amivel mindegyik hasonszőrű barát dilemmáját jól írja le. A regényben ezek után már csak az a kérdés, hogy ki mennyire reked kívül a valóságon, s kinek milyen lehetőségei maradnak még a távolinak tűnő való világ: a rendes család és a rendes munka felé tartó körülményes visszaútra. Beleértve ebbe a legsúlyosabb sorsfordulatokat is: a reménytelen zuhanást, a pszichiátriai kezeléseket, a kétségbeesett keresést.

Emberölésért nem, de később ártatlanul halálra ítélték az Akasztottak balladája költőjét, François Villont. Önhibáján kívül vált gyilkossá, menlevelet kapott a királytól, így elkerülte a kötelet. Másodszor is felmentették, de ekkor száműzték Párizsból. Hihető-e, amit Villon állít, hogy szerelmi csalódása miatt menekült el Párizsból, vagy azért tűnt el, mert társaival kirabolta a navarrai kollégiumot és nem várta meg a leleplezést? Miért vettette börtönbe Orléans püspöke? A költő elcsábította unokahúgát, vagy ellopott a templomból egy ereklyét? Tagja volt-e a Kagylósok elnevezésű bűnbandának, ahogyan azt több életrajzírója állítja? Kevéssel azután halt meg, hogy 1463. január 5-én kitiltották Párizsból, avagy higgyük el François Rabelais-nak, hogy Villon öreg napjait Saint-Maixent-­ben töltötte, ahol színjátékokat rendezett? Barátai közül, akik vele együtt kocsmák, bordélyházak törzsvendégei voltak, nem egy akasztófán végezte, és olyan is akadt, akit hamis pénz gyártása miatt a középkori törvények alapján elevenen megfőztek. Villon kortársai pontosan tudták, kik azok az örökösök, akiknek nem létező vagyonából hagyatékozott verseiben, ám nem árt, ha a mai olvasó számára ezek kilétét felfedjük. Csakúgy, mint azokat a hatásokat, amelyek a Rózsa­regény és Rutebeuf vagy Eustache Deschamps révén érték. Azok, akik Faludy György Villon-átköltéseiből ismerték és szerették meg François Villont, bizonyára meglepődve olvassák, hogy – ahogyan maga Faludy mondja – a Nagy Testamentumból mindössze két sor Villoné, a többit a fordító saját költeményeinek tekinti. De nem ez a legfőbb baj az átköltésekkel, hanem az, hogy Faludy meghamisítja az eredeti versek tartalmát és formáját, így torz képet ad Villon életéről és költészetéről. A kötet tanulmányai a fenti kérdések és problémák körüljárásával próbálják közelebb hozni az olvasóhoz a már életében legendává vált Villont.

„Csenge madaras kötete, Csenge versei.Ez a sok érzelem, ez a sok szorongás, ez a sok gyász, lassú elengedés, sétáló merengés, ez a sok remény, bámészkodás, amit mindenki úgy ismer.Ez a sok érzelem, ez a sok szabadság, ez a lebegés, ez a lágyság, ez a sok költészet, amit mindenki úgy keres.”Horváth László Imre

Adamek Katalin rövid írásai nem önmagukban nyernek értelmet, hanem – az író által félve csak „trilógiaként” hivatkozott – egész részeként. Önöknek, az olvasóknak ugyanúgy ki kell alakítaniuk valamilyen álláspontot, hogy megkezdhessék és élvezhessék a befogadást, mint nekem, a könyvek szerkesztőjének is. Számomra ez az volt, hogy a történeteket meghagytam értékükben: kordokumentumként. Nagyon őszinte, személyes nézőpontú, egyéni világ- és történelemképű, mégis kollektív létjogosultságú visszaemlékezésként. A gyermeklét számos rövid története, valamint a gimnázium felvillantása sokat elárul az 1940-es és 1950-es évek mindennapjairól, köztük életről és halálról, hitről és választásról, de akár a nemzetiségek egymás mellett éléséről, a csengőfrászról, a kényszerkitelepítésekről és az októberi forradalmi eseményekről is.A terézvárosi remetemagányban élő nyolcvanöt éves szerző az itt közreadott szövegekkel tette a legnagyobb érzelmi utazást; az írások lényegre törőbbek, személyesebbek és szemérmesebbek, mint bármi, amit valaha papírra vetett. Örültem, hogy elsők között találkozhattam a szöveggel, majd immáron, újra együtt dolgozva, folyamatában láthattam és segíthettem karcsúsításukat és bővítésüket. Adamek Katalin írásai ugyanis élményszámba mennek, mintha egy idős nagyszülőt hallanánk mesélni élete legmeghatározóbb időszakáról.

Jean-Paul Sartre a huszadik század második felére az elkötelezett entellektüel szimbólumává vált. A tanulmánykötet első része az író-filozófus vargabetűkkel tűzdelt életútját mutatja be. Politikusként Sartre nem egyszer rosszul kötelezte el magát. Az 1950-ben kirobbant koreai háború után a Francia Kommunista Párt „útitársa” lett, a Szovjetunió feltétel nélküli dicsérője. 1956-ban ismét pálfordulás következett be Sartre politikai állásfoglalásaiban. Ezúttal nem tévedett, és egy igaz ügy mellé állt. Elítélte az 1956-os magyar forradalom vérbe fojtását, majd szakított a kommunistákkal. A könyv második részében máig legolvasottabb regénye, Az undor kerül górcső alá. A mű élményanyagát az író gimnáziumi tanárként gyűjtötte össze Le Havre-ban, ahol rendhagyó óráival megbotránkoztatta kollégáit és a szülőket. A regény tüzetes elemzése során az is kiderül, hogy az elhíresült gesztenyefa valójában juharfa volt, és az író két, valóban létező szereplőjét is összekeverte. A Sartre és a többiek című fejezet a címadó tanulmánnyal kezdődik, amelyben legtöbbet idézett és leginkább félreértett mondatát – A pokol a többiek – maga Sartre magyarázta meg. Ebben a részben olvashatunk az író és Charles de Gaulle kibékíthetetlen ellentétéről, idézve a tábornok elhíresült mondatát: „Voltaire-t nem börtönözzük be.” Sartre Marcel Proustot sem szerette, ugyanakkor művét felhasználta saját filozófiájának alátámasztása érdekében, még annak árán is, hogy meghamisította a prousti szándékot. A kötet utolsó része a legkevésbé ismert Sartre-ról szól. Arról, hogy a filozófus-író a festészethez is értett, sőt beható tanulmányokat írt olasz mesterekről. Arról is kevesen tudnak, hogy filmrendező akart lenni. A könyv utolsó tanulmányából megtudjuk, hogy Sartre nemcsak szerette a zenét, de maga is zongorázott, és hogy egyik legkedvesebb zeneszerzője Bartók Béla volt.

E könyv sírfelirata a következő lehetne:Átsuhanó érzések villanó sarlóival metszett, költői képek kévéibe kötött gondolatok, amelyek ott hevertek eddig valahol a mezőn, s most itt állnak begyűjtve, e könyvben, mint a szérűben. S csakugyan, valami aratás, könnyeké és drága emlékek magvainak összehordása, megágyazva nekik a csöndben.Naplóbejegyzéseim folytatása, a 2. füzet

Vincent van Gogh története fájdalmas, felemelő és mélyen emberi. Egy érzékeny lélek útja a szigorú parókia falai közül a színek és formák felszabadító világáig. Vincent gyermekkora és fiatalsága a Borinage, Etten és Nuenen komor világához kötődik, ahol a szegénység, a kemény munka és az emberi kiszolgáltatottság mindennapi megtapasztalása formálja látásmódját. Ezekben az években születik meg a festő, aki A krumplievők sötét, földszínű alakjaiban nemcsak a nyomorúságot, hanem az együttérzést és az emberi méltóság csendes jelenlétét is megmutatja. A párizsi évek új korszakot nyitnak életében, a Montmartre válik önkeresésének egyik meghatározó színterévé. A szélmalmok árnyékában, a kávéházak és az új barátságok közegében lassan körvonalazódik saját útja. Arles napfényében kerül közelebb ahhoz, amit egész életében keresett. A Napraforgók izzó sárgája, az arles-i művésztelep álma és Paul Gauguin közelsége egy különösen intenzív korszakhoz kötődik, amely egyszerre rendkívül termékeny és belső konfliktusokkal terhes. Saint-Rémy-de-Provence elmegyógyintézetében új, elementáris erejű kifejezési mód születik. A Csillagos éj kavargó égboltja a nyugtalanság és a remény drámai egységét hordozza, míg a Virágzó mandulafaág az újrakezdés törékeny ígéretét jeleníti meg. Auvers-sur-Oise az utolsó állomás, ahol az életmű záró darabjai készülnek el. Ez a könyv nem csupán Van Gogh életét és műveit mutatja be, hanem azt is, miként válhat a szenvedés alkotóerővé, a fájdalom szépséggé, a sötétség fénnyé. Egy ember története, aki egész életében a fény és a színek erejével próbálta kimondani a kimondhatatlant.

Somorjai Ádám bencés szerzetes (1952) huszonhat évet élt Rómában: 1984-1986 között tanulmányi céllal, 1993-tól 2016-ig egyházi beosztásokban. Ez idő alatt doktori címet szerzett erkölcsteológiából, dolgozott a bencés rend központi házában, majd hosszabb ideig a szentszéki államtitkárságon. A Három pápa magyar írnoka címmel megjelent, Ádám atya életútjáról szóló beszélgetőkönyv után a mostani kötet, melyben ismét Elmer Istvánnal beszélget, Rómáról és a Vatikánról - a Szentszékről - olyan közelképet nyújt, amellyel az "örök városba" látogató turista, s akár egyházi személy sem találkozhat. Sajátos fénytörésben ismerhetünk meg jelentős egyházi méltóságokat, egyben a római, vatikáni élet ünnep- és hétköznapjainak sodrába kerülünk. A könyv élvezetes olvasmány, miközben betekintést enged a világegyház központjának, hivatalainak működésébe, a pápai diplomáciának, Rómának és a Vatikánnak olykor történelmi, olykor mindennapi viszonyaiba, és ízelítőt kapunk a római - itáliai - emberek mentalitásából is. Ádám atya arra is kitér, látszik-e Magyarország Rómából, és megtudhatjuk azt is, mit értsünk a "Mi is rómaiak vagyunk" fejezetcímen.