Napkút Kiadó strana 5 z 19

„Vallva, hogy a kiegyenlítődésre, egyensúlyra törekvő erők az anyagi világon túli valóságokban is érvényesülnek, éppoly törvényszerűséggel, felismertem, hogy én nem lehetnék boldog, ha ő nem lett volna boldogtalan; hogy talán egész életén keresztül az én boldogságom árát törlesztette előre. Azt kívántam, bárcsak elég lenne a szenvedése az utánam jövők megváltásához is, sok-sok emberöltőn át.” (A fekete kristálygömb) „–?Lásd, mi ketten valamiképpen mégiscsak együtt maradunk. Én, a rút, hitvány és utálatos, elkísérlek mindenhová, árnyékom ott settenkedik majd a te dicsőséged nyomában, s emlékem talán örökkön ébren tart az emberekben valamiféle balsejtelmet, a csók pedig, mit árulásul adtam néked, kísérteni fog minden csókban. A te szellemed lesz a hatalom Isten országában, az enyém pedig a lelkiismeret.” (Elcserélt kereszt) „Ürességet éreztem a lelkemben, végtelen, fagyos ürességet. Teljes bizonyossággal tudtam, hogy soha semmi nem fog megérinteni többé és versírásra késztetni; meghalt bennem a költő. Éreztem, hogy én is meghalok. Már gyúltak a csillagok az égen. Egy hatalmas, fekete madár körözött a magasban. Hála fogott el iránta, amiért valami módon társamnak tudhatom a végórámban.” (A Pegazus) „Azon is csodálkoztam, hogy túléltem az ifjúkort, melynek útvesztőiben sérült lélekkel bolyongtam, és útmutatóm, reményem és vigaszom a halál távlata volt. Tudtam, bolyongásom végén a pusztulás vár. A boldogság várt. Ám nem tudtam, hogy az visz majd a pusztulásba.” (Kék Hableány)

A 160 éve született Ambrus Zoltán, bár hűséges olvasói mindig voltak, mégsem tartozik a közismert szerzők közé. Pedig Midas király című művészregénye, novelláinak, kisregényeinek világa és főleg alakjainak lélekábrázolása új hangot hozott az első világháború előtti évtizedek magyar irodalmába. Írásainak jelentős része azonban, a kor más alkotóihoz hasonlóan, a napisajtóban jelent meg először, a pillanat aktualitása mellett azon túllépő gondolati értékeket is hordozva. E kötet cikkeit is budapesti napilapokban és a Nyugatban közölte, s most, korábbi megjelenésük után több mint száz évvel olvashatók először összegyűjtve.Az 1914 nyarán a balkáni fronttal kirobbant és ősszel általánossá vált világháborúnak már a mozgósítások alatt jelentős irodalma támadt. Ambrus viszont nem vállalta sem a lelkesítést, sem a buzdítást, és ahogy korábban, úgy most sem csatlakozott egyetlen politikai párthoz vagy irányzathoz sem. Csak 1914 novemberétől, amikor a sajtó első nagy lendülete a hadiesemények hatására erejét vesztette, kezdte meg hetente, kéthetente aktuális jegyzeteinek sorozatát. Ezek között azonban egy sem akad, amelyben akár csak néhány szó is esne a lövészárkok gyilkos valóságáról; ő a hátországok terheiről és gyötrelmeiről, megerőszakolt és kihasznált nőkről, árván maradt gyermekekről, elvakult politikusokról és cinikus értelmiségiekről írt keserű, kiábrándult és ironikus sorokban. Minden jegyzetének középpontjában kimondva-kimondatlanul a hatalom és a propaganda kritikája áll, ez teszi különösen aktuálissá és időtlenné ezeket a bátor írásokat.

Mintha létezne a szenvedés titkos monadológiája. Mintha létezne egy benső, titkos kapcsolat nagy szenvedők között, akik rangjukat és a beszédhez való jogot nem a fennálló intézményektől kapták, hanem mintegy láthatatlanul megjelölte volna őket az élet. A gyötrelmek e szabadkőművesei, e lelki tetováltak mégis csodálatosan felismerik egymást, mégpedig úgy, hogy „ablaktalan monászokként”, saját lelkükben fedezik fel a másikat. A nagyság jelszava ezért feltörhetetlen kód, vagy megjelenik a te szemed előtt is könnyek mátrixában vagy idegen lesz számodra ez a világ bármennyit is gondolkozzál róla. Egy ilyen társ volt Nietzsche számára például Hölderlin. Erről tanúskodik az a féltékeny kisajátítás, ahogy Nietzsche emlegette a költő elődöt. „Az én Hölderlinem.” Mint egy gyermek a féltve őrzött játékhoz, úgy ragaszkodott hozzá. Ebből is látszik, hogy Nietzsche készült a művészi szenvedésre, titokban már felfegyverkezett erre a háborúra, amelyet a leggyöngédebb fegyverekkel a legkönyörtelenebbül akart megvívni.Egy esszékötetet tart kezében az olvasó, amely egy doktori disszertáció szamárbőrébe bújt, hogy intelligensebbnek tűnjön, hogy elfogadják. Mintha írója szégyellte volna, hogy személyesen is érintett a dologban. Pedig ennek épp az ellenkezője igaz. Épp ez a személyes érintettség sugárzik keresztül-kasul a művön, amitől felfeslik a szamárbőr, a rákényszerített tudományos forma, és elővillan e tanulmány igazi arculata: vallomás-jellege.

A tudomány és a költészet rendkívül izgalmas kölcsönhatása ez a kötet. A digitális világot közelebb hozza az attól talán leginkább idegenkedőkhőz is, ezzel felszabadítva azokat az áthallásokat, melyek a valódi integrációt segítik tudományon kívül (tudomány és költészet) és belül (számítástudomány és biológia) egyaránt. Forma- és témabontó, nemcsak újfajta megközelítést kínál az Olvasónak, hanem merőben új témákat is, medveállatkáktól hullámfüggvényekig. Abban a tekintetben pedig vitathatatlanul alapvető, hogy ma már minden költő minden verse valójában egyesek és nullák, még ha nem is gondolnak erre. Jordán Ferenchálózatkutató biológus   A kötet verseinek 16,74%-át mesterséges intelligencia írta. Ez elsőre megdöbbentő lehet, viszont ez azt jelenti, hogy a fennmaradó, 83, 26%-ot Balaskó Ákos írta? A gépember kooperáció poszthumán hétköznapjaink egyik evidenciája, de vajon nem volt-e az alkotás mindig is hibrid munkamegosztás ember és nem-ember között? Ki vagy mi „felelős” a szövegért? Perceptron és percepció nyelvi viszonyáért? És mi köze van ennek egyáltalán az intelligenciához, legyen az mesterséges vagy nem? A szerzőség százalékszámítása nem visz közelebb a versben megszólaló én azonosításához, de abban talán megnyugodhatunk, hogy a költészet dataizálhatatlan nyomokban, de még mindig tartalmaz valami emberit. Nemes Z. Márióköltő, kritikus, esztéta

Végy egy angol növényt és ültesd el egy bolgár kertben. Ne legyen kitéve a tűző napsugarak hevének, mert ahhoz nem szokott hozzá a ködös Albionban. Néha locsolgasd pálinkával, s ha szükséges, emeld az adagját. Ne ültess a közelébe vele rokon növényeket, csakis helyi, bolgár hervadhatatlanokat. Néhány hónap múlva a mindent semmivé transzformáló Csalafintikusz Bulgarikusz baktérium csodatéteményében lesz részed… – Így szólhatna egy étvágycsináló, amely meghozza a kedvet a 2008-ban megjelent Az angol szomszédhoz. Mihail Vesim több mint ezer tárca, több száz elbeszélés és tucatnyi könyv szerzője. A név írói álnév: visszafelé olvasva derül ki az eredeti: Misev. Apja, Georgi Misev ismert bolgár író. A történet valahol Bulgáriában játszódik egy (a magyar fordításban) Televényes nevű fiktív faluban. A település semmiképp sem szolgált rá erre a bőven termő helyet sejtető névre, mivel az erejük teljében levő lakók nem nagyon törik magukat, hogy munkaviszonyba kerüljenek a földdel. Inkább totózásból és különböző sötét ügyletekből igyekeznek megélni. Ezért aztán a boltban vásárolható paradicsom Törökországból, a sárgarépa Macedóniából származik, a pálinka meg egyenesen Skóciából… Egy szép napon betoppan a faluba egy igazi angol, aki itt vásárol magának házat. Beszerez egy traktort is, hogy felszánthassa az elgazosodott parcellákat. A falusiak gondolatai mindeközben egészen más dolgok – főleg a helyi és a globális seftelések – körül zsonganak… Vajon minek köszönhető, hogy a királynő alattvalója bizonyos idő múltán a The Guardian újságból hajtogat magának sapkát, ócsárolja az angol parlamentet, majd kritikus hangon kezd beszélni a monarchiáról is?… Dióhéjban ennyit Mihail Vesim Az angol szomszéd című regényéről. Mai kelet-európai történet, Televényes akár a legtöbb magyar faluval is behelyettesíthető.

„Kezdetben vala az Ige-n”, konstatálja az író, akinek hősei elszántan vetik bele magukat az élet-halál küzdelembe.A regény egy XX. századi freskó, amelyen az Istenhez igazodó Mama és a szókimondó Nagymama a színfoltok.A szereplők mind-mind a maguk igazát keresik, de az elbeszélés polifon harmóniája az élet elsőbbségét igazolja.Az író semmi különösnek a különleges leírásával az alig valamit is különlegessé teszi; ez kétségkívül a legfőbb erénye.

Jean-Paul Sartre és Simone de Beauvoir író-filozófusok, a huszadik század Franciaországának legjelentősebb, ugyanakkor legmegosztóbb gondolkodói, a második világháború után mítosszá váltak. Nincs egyetlen író sem, akiről olyan szélsőséges vélemények láttak volna napvilágot, mint az ikonikus párról. Egyesek a háború alatti ellenállókat látták bennük, míg mások a megszállókkal kollaboráló értelmiségieket. A könyvben elemzésre kerülnek Sartre munkásságának legfontosabb állomásai: a világhírnevet hozó első regénye, Az undor; a kristálytiszta stílusban megírt, önironikus önéletrajzi írása, A szavak, amely hozzájárult Sartre elnyert, de elvi okokból át nem vett Nobel-díjához; nagy hatású filozófiai műve, A lét és a semmi; a szabadság útjait kereső drámái. A feminizmus anyjaként emlegetett ­Simone de Beauvoirtól górcső alá kerülnek regényei: A vendég nő, a Goncourt-díjas Mandarinok és „a feminizmus Bibliája”, A másik nem. A könyv megkísérel egy elfogulatlan képet adni Sartre és Beauvoir életéről és munkásságáról. A huszadik század Franciaországában betöltött szerepük és irodalmi műveik révén egyben hű korrajzot is kapunk. A mérleg egyik serpenyőjébe kerül mindaz a vitathatatlan hozadék, amit műveik a filozófia és az irodalom számára jelentenek, míg a másikban a két író-filozófus politikai tévedései, magánéleti botlásai sorakoznak, melyek árnyékot vetnek munkásságukra. Egyfajta Ariadné fonállal a kezében az olvasó el tud igazodni a pro és kontrák labirintusában, megismerheti Sartre és Beauvoir hatalmas életművének „színét és fonákját”.

Guillaume Apollinaire, a szürrealizmus „feltalálója”, a kalligramma névadója kiszámíthatatlan zseni volt. Életútját, költészetét, baráti társaságát és szerelmeit mutatja be a monográfia a legújabb kutatások eredményei, a költő utóbbi években megjelent levelezése, fiatalkori naplója alapján. Noha Franciaországban Apollinaire külföldinek számított, az első világháború kitörésekor befogadó országa iránti szeretete az önkéntesek soraiba vezette. Koponyasérüléséig a fronton is naponta írta verseit és szerelmesleveleit. A huszadik század elejének összes merész újítása jelen van verseiben a kubizmustól a szürrealizmusig. A kor szinte valamennyi költője és festője baráti köréhez tartozott: az általa felfedezett Henri Rousseau, Blaise Cendrars, akinek hatására szüntette meg verseiben a központozást, André Breton, „a szürrealizmus pápája”, Marc Chagall, aki szelíd Zeusznak nevezte Apollinaire-t és a legjobb barát, Pablo Picasso, akivel a Mona Lisa ellopásának gyanújába keveredett, és aki halálos ágyán is költőbarátját emlegette. A barátok mellett szerelmei hagyták a legmélyebb nyomokat Apollinaire életében és költészetében. Az angol nevelőnő, Annie Playden, akibe reménytelenül volt szerelmes, a múzsa és szerető, Marie Laurencin, a szeszélyes és szenvedélyes Louise de Coligny-Châtillon, a háború alatt megismert és elhagyott Madeleine Pages, és akit feleségül vett, Jacqueline Kolb. Marie Laurencinnel történt szakítása után született meg a világirodalom egyik legismertebb verse, A Mirabeau-híd.

Adamek Katalin „beutazta a világot”: részben foglalkozásának köszönhetően, részben álmait követő turistaként. Már fiatalon különböző külkereskedelmi vállalatokhoz került, és kiállításszervezőként olyan országokba is kiküldték, ahová magyar állampolgárok akkoriban nem kaphattak vízumot. Az első, másfél évig tartó iráni kiküldetés óta munkája elvitte Líbiába, Peruba, Ausztráliába, Japánba, Indiába, Törökországba, Egyiptomba, Svájcba is, valamint már olyan nem létező államalakulatokba, mint a Szovjetunió, Csehszlovákia, Nyugat-Németország (NSZK) és a Német Demokratikus Köztársaság (NDK). Magánúton visszatért Japánba is, bejárta Mongóliát, Kubát és többek között az Azori-szigeteket, felkereste a Grand Canyont, és egy római katolikus csoporttal elzarándokolt a Szentföldre. Könyve mégis több az emlékidézésnél: a történelmi tények és szokásrendszerek mellett tapasztalatairól, gasztronómiáról, anekdotákról, vágyakról és kapcsolatokról is beszél.

Völgyi Anna kötete nem egy furcsa ételkülönlegességeket taglaló szakácskönyv, hanem egy szellemes, fiatalosan könnyed, néhol borúlátóan romantikus történet, amely a főhőst kíméletlenül szembesíti a rossz döntéseivel. Csongor elmeséli, hogyan ingázott a város és az agglomeráció, az egyetem és a borozó, költészet és valóság, szerelem és társtalanság között. Megtudjuk, hogy a versek mindent képesek helyrehozni és elrontani. Láthatjuk, hogy múzsának lenni sem könnyű, és egyáltalán: hogy lenni néha nehéz. Vajon a tragédiák közelebb hoznak két embert egymáshoz vagy szétszakítják őket? Milyen ízű a karamellás kétszersült? A regényben ezekre a kérdésekre is választ kapunk. „Vér száguldott a fülemben. Fénykarikák, sodrás. Lehúzott egy örvény. Nehéz voltam, mint egy kődarab, talán megállt a szívem. Hínár csavarodott a lábszáramra, egyre mélyebbre merültem. A víz alatt mintha Bori közeledett volna – megragadta a karom, felfelé indultunk. Sötét hullámok a felszínen, látóhártya-égető napfény, fehér, vizet simítgató karjaink. Bori egyik tincse vízcseppektől fénylő nyakára tapadt, ázott pólója alatt a húsába vágott a melltartópántja. Elfáradtam, az Achilles-inamon felkúszó nyilallások pedig egyre azt sugallták, hogy sok lesz lassan a jóból.”

Csillagvölgy egy mesebeli kisváros, melynek keletkezése legendás: réges-régen, amikor még az idő másképpen telt, mint napjainkban, az ég a völgybe omlott, és a lezuhant csillagok porából emberek születtek, akik aztán csillagporból építettek maguknak utat, várost, házakat és egy patikát. Ebben a patikában gyülekeznek esténként a csillagvölgyiek, és beszélgetnek, vitatkoznak, vagy csak nézelődnek, miközben a mindenki által kedvelt öreg csillagvölgyi patikus színes főzeteit és leheletfinom porait készíti. A patikus napjai egyformák, életében az időnek nincs tétje. Soha nem történik vele semmi, soha nem megy sehová a patikán és az otthonán kívül. Eközben egy messzi füvészkertben egy fiatal, kék hajú lány pihen az égig érő fa tövében. Egyik nap levele érkezik a csillagvölgyi patikustól, akit addig csak hallomásból ismert. Levelezésük addig elképzelhetetlen események sorát indítja el. Nemcsak a saját életük, hanem a körülöttük élő emberek élete is kizökken a megszokott mederből, és mire rádöbbennek, hogy mi történik velük és körülöttük, addigra már minden megváltozott, és nincs visszaút.

Oskar ?nagyapa egyik szokása az volt, hogy megszámolta a közvetlenül az állomás mögött álló ház erkélye alatt elzúgó tehervagonokat. A nagyapa egykor a közeli üzemben öntötte az alumíniumot, ami Olaszországba, onnan pedig az egész világba eljutott. Ezzel szemben az ő legtávolabbi utazása egy svájci kisvárosig, Einsiedelnig tartott. A távoli, félreeső kis hegyifaluban, ahol az utcácskák olyan szűkek, hogy a gyerekek a háztetőkön ugrálva is átkelhetnek rajtuk, magányosan éldegél a nagymama, aki mindig másik életről álmodott, és éjjelente verseket írt. Már régen elmúltak azok az idők, amikor a meredek hegyoldalon létrákon szállították az árut. Manapság Subaruval szokás bevásárolni a Placette-ben minden szombaton. Amikor egy februári napon nagyapa megkéri az unokáját, hogy kísérje el a szőlőbe metszeni, mindketten tudják, hogy nem csak a szőlő napjai vannak megszámlálva. Rolf Hermann első elbeszéléskötete valódi irodalmi újdonság. Gyermek- és ifjúkorára pillant vissza, amit egy égbe nyúló hegyekkel körülölelt völgyben töltött a svájci Wallis tartományban. Három generáció életterét ábrázolja az idők változásában, melegséggel és érzelemmel teli gazdag képleírással, sajátos nyelvezettel. Csendes vágyódásokról és halk búcsúzásokról mesél – gyengéd melankóliát, néhol éles fájdalmat váltva ki az olvasóban. És az írásról, arról a tevékenységről, ami a tárgyaknak és az azt kedvelő embereknek halhatatlanságot kölcsönöz.

A Sárgaházi etűdök két férfi találkozása egy elmegyógyintézet udvarán. Emlékeik lassú kibontakozása, kavarogva térben és időben. Történetek a rendszerváltás előtti Bulgáriából és Magyarországról, emlékfoszlányok háborúkról, menekülésről, elveszettségről. Egy nagymamáról, a szexizmus ellen folytatott harcáról, és magányos anyaságának történetéről. Arról, miként is nézhetünk szembe a korábbi generációk vétkeivel.Nagy Kiril első regénye ironikus éleslátással tart tükröt elénk, benne pedig akarva-akaratlanul meglátjuk saját világunk egyszer humoros, másszor tragikus elcsúszásait. Mágikus realizmus a fikció és történelmi valóság hajszálvékony mezsgyéjén.

Havasfelföldön tort ül a gyarlóság, az erény szitokszónak számít. Leiden Ahnenstolzot ábrándjai a nagyvárosba csábítják, azonban az égbe nyúló bérházak közt beteljesedés helyett csak önzést és kilátástalanságot talál. Meg egy új világrendet, mely a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolását hirdeti…Gunyoros és megrázóan valószerű kalandjai Leident, ezt a kisszerűségében nagyon is ismerős figurát a történelem útjába sodorják, s nyomában kő kövön nem marad. Fineszes főurak, vérbő perditák, zord amazonok, önkény, ármány, köpönyeg és annak forgatása kíséri végig főhősünket valóság és fikció merész, pikírt és duhaj nászán, ahol az emberi esendőség távlatait a fantasztikum eszköztára bűvöli végtelenné.A többszörösen díjazott írónő második regénye görbe tükör, abszurd humorú szatíra, mely az emberi természet fonákságait állítja pellengérre. Szarkasztikus látlelet kiüresedett, eszméit vesztett társadalmunkról. Bravúros profizmussal megírt drogos trip, ínyenceknek.Benkő-Szabó Zsanett, kritikus, blogger

Különös legendák keringenek a Tündérfürt utca egyetlen épülete, egy elhagyatott szélmalom körül. Egyesek szerint ha tizenkétszer körbeszaladod, a malom tündérei valóra váltják a kívánságodat. A falubeli gyerekek vágyai pedig sorra teljesülnek is. Szilágyi Filkó bármit megtenne azért, hogy bizonyítékot találjon a tündérek létezésére, és végre elhallgattassa kételkedő ikertestvérét, Kelement. A nyomozásnak újabb lendületet ad a malomba költöző új jövevény, aki bátorrá tevő gumicsizmájában fenekestül felforgatja a fiúk mindennapjait. De vajon tényleg tündérek teljesítik a kívánságokat? Mi van akkor, ha egy kívánság örökre kívánság marad? Szegődj a tündérek nyomába Bertivel, Filkóval és Kelemennel, hogy megtudd a választ!

A haszon nélkül való dolgokat Baras a központi vendéglő kerthelyiségében elmondott híres beszédében említette először, egy meleg júniusi délutánon. Zöldre festett székeken ültek, két összetolt bordázott asztalnál, csendben figyelték az izzadt hátú pincért, amint egy kancsó bort és meleg szódavizet rakott az asztalra, forgatták kezükben a poharakat, és ekkor Baras így szólt: – Itt maradunk heten, hogy erőnkhöz és tehetségünkhöz mérten megostromoljuk a tudomány bástyáit és megmásszuk a tudás meredek hegycsúcsait.