Napkút Kiadó strana 6 z 18

Havasfelföldön tort ül a gyarlóság, az erény szitokszónak számít. Leiden Ahnenstolzot ábrándjai a nagyvárosba csábítják, azonban az égbe nyúló bérházak közt beteljesedés helyett csak önzést és kilátástalanságot talál. Meg egy új világrendet, mely a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolását hirdeti…Gunyoros és megrázóan valószerű kalandjai Leident, ezt a kisszerűségében nagyon is ismerős figurát a történelem útjába sodorják, s nyomában kő kövön nem marad. Fineszes főurak, vérbő perditák, zord amazonok, önkény, ármány, köpönyeg és annak forgatása kíséri végig főhősünket valóság és fikció merész, pikírt és duhaj nászán, ahol az emberi esendőség távlatait a fantasztikum eszköztára bűvöli végtelenné.A többszörösen díjazott írónő második regénye görbe tükör, abszurd humorú szatíra, mely az emberi természet fonákságait állítja pellengérre. Szarkasztikus látlelet kiüresedett, eszméit vesztett társadalmunkról. Bravúros profizmussal megírt drogos trip, ínyenceknek.Benkő-Szabó Zsanett, kritikus, blogger

Posztmodern írónak tekinthetjük Esterházyt? Magyar Miklós kötete erre a máig vitatott kérdésre keres lehetséges válaszokat. Következésképpen nem lehet és nem is kíván a téma minden kétségen felüli lezárása lenni. Sokkal inkább - összhangban azzal, ahogyan Esterházy maga is elhatárolódik alkotóművészetet merev kategorizálásától - olyan értelmezési módozatokat kínál, amelyeken keresztül az írói munkásság annak árnyaltságában, rétegzettségében tárulhat elénk. Az egyes fejezetek az intertextualitás, a humor, a sajátos olvasási lehetőségek, a nyelv egyszerre mesteri és játékos birtokba vételének kérdéseit tematizálják, miközben külön-külön és együttesen is közelebb vihetnek bennünket ahhoz, ki is az az Én. Én. Én. Én. Esterházy. "Pinta szerepként mondta: - Ezek a nők! Örömükben el-eltörik a mécses. Hát igen: napfény, patak, a sok kedves háziállat. Nagy a kísértés. - A természet öle - dörmögtem. - Öl - mondta fölösen valamelyikőnk. Fancsikó vészjóslóan forgatta el egymásion két kis virágkezét. - Megkértek, hogy holnap reggel 8-ig lennénk ha szívesek elhordani az irhánkat. - Hát hordjuk el - vonta meg a vállát Pinta, és alamuszin meglökte az asztalt. (Mit remélt?)"

Ruxandra Cesereanu Angelusa amellett, hogy számos kérdést vet fel mai átformálódó társadalmunkkal kapcsolatban, lehetséges megoldási javaslatokat (vagy legalább hipotéziseket) is ad a szentség felszínre hozatalára és a szimbolikus mélységekhez való visszatérésre egy elavult imaginációjú és racionális-pragmatikus szempontból hipertrófiás (poszt)humanitás keretében.Andrej Rubljov Szentháromságának ikonográfiai modelljét követve Ruxandra Cesereanu e parabolikus regényében a következő kérdéskörtől indul el: mi történne, ha három angyal váratlanul alászállna egy tetszőleges Metropoliszba? A regény tehát három angyalnak egy városban való, Bulgakov ördögeit idéző felbukkanását mutatja be, akik megjelenésükkel felkavarják a társadalom egész életét. Az Angelus posztmodern válasz Mihail Bulgakov A Mester és Margaritájára. Míg Bulgakov regényében egy csapat játékos és ironikus ördög száll alá a fundamentalistán pogány metropoliszba (Moszkva), hogy (őrületek és megvilágosodások által) hívőkké formálja az ateistákat, Ruxandra Cesereanu regényében a szent a szó klasszikus értelmében foglal teret a Metropoliszban (e város bármely kelet-európai fővárossal megfeleltethető), és mégis: a hatóságok és a hominidák többsége e szentséget nem ismeri fel. Marius Conkan

Elérkezett az idő, szembe kellett néznem végre a nyilvánvaló ténnyel, hogy egy elmeszociális otthon, más néven tébolyda, más néven bolondokháza, más néven őrülde, dühöngő, vigyorgó, vicces- vagy diliház, értelmi fogyatékosok és pszichiátriai betegek otthona, szóval ez minden, csak nem otthon. Már vagy hat hónapja dolgoztam a „Békeliget” nevű állami fenntartású intézet villa- és kastélyépületeinek ódon falai között, amikor egy csapásra megvilágosodtam, hogy a létesítmény működésének egyetlen kizárólagos oka és célja az elkülönítés, más megközelítésben, az elidegenítés. Mert bármennyire is igyekezzenek barátságos és családias légkört teremteni giccses tájképek gyenge reprodukcióival, olcsó porcelánfigurákkal és tájidegen gépi terítőkkel díszítve a kórtermeket, az otthonosságnak még a látszata is hiú ábránd marad mindaddig, amíg a lakóknak idejük nagy részét a természetes lakókörnyezetüktől távol kell eltölteniük, mesterséges, ellenőrzött keretek között, a szabadság és az autonómia legelemibb érzésétől is megfosztva. Ennek megváltoztatása azonban (s ebben évszázadok, évezredek óta teljes az egyetértés) pont azok számára jelentene vállalhatatlanul nagy kockázatot, akik biztos távolban szeretnének tudni minden sérültet, beteget és nyomorultat. Egy szóval mindenkit, aki már a puszta létezésével is azzal szembesítheti őket, hogy az ember felelőssége a cselekvés lehetőségein túl a másik teljes elfogadásáig terjed.

Szekrényes Miklós novelláiban például az is tök jó, hogy kétféleképpen lehet őket olvasni. Az egyik módszerrel olyan, mintha egy filmet látnál. Egy igazi, hamisítatlan magyar szociofilmet, kocsmapulttal, falusi focipályával, kórházfolyosóval, szélsüvítéssel, a budiajtó nyikorgásával és kiürült antidepresszáns-dobozzal. A másik olvasási módban ott ül veled szemben Szekrényes Miklós, előtte, a ragacsos kocsmaasztalon egy félig üres - vagyis félig teli - söröskorsó, és ő mesél, egyre csak mesél azon a szenvtelennek tűnő, mégis feszültséggel, érzésekkel, érzelmekkel és empátiával teli elbeszélői hangján, te meg figyelmesen hallgatod. Másként nem is tudnád, hiszen annyira magával ragad. Közben elkíséred egy meccsre, vagy a Mátrába, esetleg Budapestre, időnként pedig a nem is annyira távoli múltba, amikor még voltak úttörők, a magyar focisták kijutottak a vb-re és 1984 nem egy fogalom, hanem egy évszám volt. Azt hiszem, az effajta novellákra szokás mondani, hogy életszagúak, valóságosak és hitelesek. Ennél jobb most csupán azért nem jut eszembe, mert egyre csak a hatásuk alatt vagyok. Fejbe kólintottak, akár a túladagolt feles, a szélről belőtt labda, meg a túl kemény párna a mentőautó hordágyán. Viszont a végére mégiscsak helyükre kerülnek a kirakójáték részei. És miközben ezek egymásba ölelkeznek, te rájössz arra, nyájas olvasó, hogy Szekrényes Miklós végig arról mesélt neked, hogy ami látszólag szétfolyik, valójában egyfelé tart, és mi ugyanannak a nagy egésznek az időnként kacagtató, időnként szánalmas, leginkább azonban esendő és szeretetéhes darabkái vagyunk. (Benedek Szabolcs)

„Szulejmán szultán az Oszmán Birodalom tizedik szultánja volt. A muszlim időszámítás szerint egy új, a 9. évszázad küszöbén lépett trónra, így a misztikára fogékony oszmán-muszlim világ óriási várakozásokkal tekintett uralkodása elé. Szulejmán sok tekintetben beváltotta ezeket a várakozásokat. Tizenhárom hadjáraton vett részt személyesen, és legalább másfélszeresére növelte az apjától örökölt birodalmat. Halálakor az általa uralt területek a Magrebtől az Indiai-­óceánig, Budától és a Krím félszigettől Ádenig és Etiópiáig terjedtek. A kor legerősebb hadseregével rendelkezett, s nem volt állam, amely egymagában felvehette volna vele a versenyt. Ezért nevezték el utólag 46 évig tartó uralkodását „pompázatos évszázadnak.” Nekünk, magyaroknak, Szulejmán korszaka egészen mást jelent: a Szent István-i „birodalom” bukását, a hódoltságot, a mérhetetlen szenvedést és pusztulást, amit Szulejmán hadjáratai okoztak. Ezzel azonban Szulejmán személye és az Oszmán Birodalom története nemzeti történelmünk része is lett, s ezért nekünk is foglalkoznunk kell velük. A most kiadott életrajz szerzője M. Tayyibb Gökbilgin, a múlt század egyik legjelentősebb török történésze; ezért összefoglalása kiegyensúlyozott, elfogulatlan, és mint ilyen mind a mai napig kiválik azok közül a török és nyugati történeti munkák közül amelyek – különösen az utóbbi időkben születettek – egyre kevesebb megértést mutatnak a birodalmi nagysággal össze nem egyeztethető szempontok, így a magyar szempontok iránt. Ezért is érdemes ezt a munkát a magyar olvasók számára hozzáférhetővé tenni.” Fodor Pál

A Nővérsérülések helymeghatározás és helykeresés. Noha jól ismerjük a helyet, az országot, a megismerés mikéntje újabb és újabb megvilágításba helyezi azt: látjuk kívülről, belülről, alulról, felülről, közelről, távolról, nagyon távolról, még távolabbról, és olyan közelről, hogy nem látszik, vagy elfordulva, mellé nézve, csukott szemmel, kábán, szerelmesen. A Nővérsérülések a csodák könyve, amelyből kiderül, hogy a legegyszerűbb esemény is csoda, ettől pedig nem megijedni kell, pusztán észrevenni. A kötet azonban a tények könyve is, földhözragadt a leghétköznapibb értelemben. Viszont ebből fakadóan a kutatás könyve mégis. Mert a kíváncsiság benne a legfontosabb: mozgatórugó és szervezőerő. Ettől az újraírás könyve lesz, hiszen a kíváncsiság sosem kielégíthető, minden átíródik a következő pillanatban, ezt pedig nem egyszerűen észreveszi ez a könyv, de tudatosan felhasználja. Ennek némileg ellentmondva az anakronizmus könyve, az időt alárendeli a kíváncsiságnak és az újra-, át- és felülírásnak. Az emlékezés könyve mégis, mert bár támogatja a felejtést mint az emberiség egyik legszebb tulajdonságát, elismeri az emlékezés fontosságát.

A bolondajtó című kisregény az 1990-es évek délszláv háborújának idején játszódik. A történet azonban túlmutat a pillanatnyi helyzeten: a minden korban, minden körülmények között előforduló, az ember lényegét érintő lelki választásról szól. Hogyan juthatunk el az adott történelmi létezés viszonyai között – legyenek azok nyugalmasak, kellemesek, békések, vagy mint ebben a műben, keservesen megpróbálók – az élet teljes távlatának felismeréséig, a földi létezésen túlmutató bizonyosság kereséséig. A kisregény fiatalember hőse a véletlen folytán – a véletlen persze üres szó, a belső út törvényéről van szó – annak köszönheti megmenekülését az ellenség elől, hogy magára ölti, mintegy álruhaként a ferences szerzetesi ruhát. Hogyan válik belsővé ez a kényszer szülte külső választás? Mire véget ér a város ostroma, s megszületik a fegyverszünet, milyen felismerésig jut el a lélek? A Violin című kisregény – kimondatlanul, de felismerhetően – Antonio Vivaldi Velencéjébe vezet el minket. A maestro egy leánynevelő intézet énektanára, katolikus pap és zeneszerző. Velence, ez a tengeren lebegő város a kifinomult művészet szeretetének és keresésének szépséggé emelkedő környezete. A művészet folyamatosan arra tesz kísérletet, hogy felnyissa az ember tekintetét a látható világon túli láthatatlan felé, amely láthatatlan világ életünk elválaszthatatlan, lényegi meghatározója. A zeneszerző ezért tesz újra és újra kísérletet – a teljesség utáni vágytól hajtva – a tökéletes mű megkomponálására. Ihletadóként az egyik növendékleány hangja szolgál számára. A környezet azonban félreérti ezt, s arra gondolnak, az idősödő pap-művész szerelmi történetének tanúi…

– Gergián tényleg fel akarja építeni azt a vacak tornyot? – kérdeztem.– Fel fogja építeni. Megmondta, hogy felépíti, tehát fel fogja építeni. És én megígértem neki, hogy segítek.– Marhaság – mondta Hodonicki Oszkár. – Sokkal fontosabb dolgunk van…– A torony nagyon fontos – szögezte le még egyszer konokul Burai J. Aztán hadarni kezdett. – Okvetlenül kell a torony, hogy az ember felkapaszkodjon a magasba, egészen oda, ahol a darvak szállnak, aztán még magasabbra…

Márta teáscsészéket hozott ki a konyhából és lerakta elénk az asztalra. Fehér teáscsészék voltak, hosszú farkú, furcsa zöld színű festett állatok tekeredtek rajtuk.–?Ezek gyíkok? – kérdezte Szivel Sanyi.–?Sárkányok – mondta Zsuzsanna.–?Kínai porcelán – mondta Elvira.–?A kastélyban kínai tányérjaink is voltak, de a tányérokat összetörték a bőrkabátosok. Ordítoztak és a földhöz csapkodták a kínai tányérokat, Écskai Pistát meg elvitték a börtönbe, mert nem tudott nekik búzát és zsírt adni.–?Valakivel fel kell ásatni a kertet – mondta Zsuzsanna. – Hamarosan tavasz lesz, be kell ültetni a kertet, kár lenne parlagon hagyni. 

A magyar apától és osztrák anyától származó, s ily módon kétnyelvűen felnőtt „perlekedő pacisfista” Andreas Latzko / Latzkó Andor (1876–1943) az első világháborúban előbb a 15-ös számú császári és királyi tüzérezredben harcolt az Isonzó-fronton mint hadnagy, mígnem 1915-ben – ahogy később maga is beszámolt róla – gránáttól származó légnyomást kapott: manapság ezt poszttraumás sokknak nevezik, annak idején pedig a „háborús reszketés” szakkifejezést használták rá. Amikor ezt követően az a veszély fenyegette, hogy parancsmegtagadás és dezertálás miatt hadbíróság elé állítják, 1917–18-ban a semleges Svájcban, egy szanatóriumban lábadozva írt egy sor novellát, amelyeket először újságokban adott közre, majd pedig könyv formában is megjelentette őket. Az első kötet, a Menschen im Krieg 1917-ben kapott nyilvánosságot (Emberek a háborúban, Napkút Kiadó, 2017), és világszerte nagy visszhangot keltett. A Max Rascher Kiadó ezért csakhamar (1919) előrukkolt egy másodikkal is, Friedensgericht címmel. Ez a több állandó figurát mozgató, műfaji meghatározásként „regénynek” nevezett Békebíróság az Emberek a háborúban-hoz hasonlóan szintén egy sor lazán egymáshoz illeszkedő novellából áll, s magát a háborút állítja irodalmi úton békebíróság elé.Ez a Romain Rolland-nak ajánlott regény a nyugati fronton játszódik; a szereplők katonák, akik követték hazájuk hősöket és hőstetteket követelő felhívását, hogy aztán egy év múltán a hadsereg barbár kényszereinek és a társadalom kusza elvárásainak való teljes kiszolgáltatottság legyen az osztályrészük. Gadsky, a harminchárom éves főhős, a szegény családból származó zongoraművész, igen problematikus figura. Attól a gyermeteg reménytől sarkallva, hogy majd „hősként, kitüntetésekkel teleaggatott tisztként s a sorssal kétszer is sikeresen megküzdő igazi férfiként” léphet nemesi származású színésznő kedvese, Mathilde elé, önként jelentkezik frontszolgálatra. Ő kétségkívül a leghallhatóbb, ugyanakkor nem a domináns hang ebben a könyvben. A hadigépezet egyik reprezentánsa, a magát jóindulatúnak tartó Stuff őrmester csak a gőgös művészt látja benne, akinek meg kell törni a csökönyösségét. A többi újonccal Gadsky nem tud mit kezdeni, mivel azok ellenkezés nélkül alávetik magukat a katonai élet szabályainak, s nemegyszer csak a ranglétrán való feljebb kerülést tartják szem előtt. Talál azonban olyan kivételeket is, mint a lírikus Weiler, aki következetes pacifista, és szintén hajlam

Az ember természetének velejárója bűnök elkövetése. Lehet gondolattal, szóval, cselekedettel vagy akár mulasztással. És ahol felüti a fejét a bűn, az embernek meg kell küzdenie annak súlyával. A külső büntetést a mindenkor érvényes jogrend szabja meg, a belső büntetést a lelkiismeret rója ki.A Találkozás az ördöggel egy dalmáciai nyaralás során játszódik. A házaspár egy furcsa gyilkossági ügybe keveredik. Csakhogy ki az áldozat, és ki a tettes? Erre a kérdésre keres választ a regény, a krimik megszokott világától eltérő módon, a szépirodalom eszközeivel. Az Alattunk a pokol szobrász főhőse az embert szeretné megmintázni. De milyen az ember, milyen módon ragadható meg valódi természete? Ennek a művészi töprengésnek az útján – többszöri kudarcot követően – végül egy járvány idején vállalt önkéntes munka során jut el ahhoz a tapasztalathoz, amelynek hatására formálódik az anyag a keze alatt: íme, az ember!

Miért áll egy pályakezdő újságíró hirtelen biciklis ételfutárnak? A letekert kilométerekkel vajon saját múltját is maga mögött hagyhatja? Vagy egy ilyen kaland szükségszerűen karambollal végződik?Löki Viktor első regénye Debrecen ikonikus helyszínein vezet végig bennünket, egyszerre bolyongva a város és az érzelmek kanyargós utcáin. A történet főhőse egy fiatal férfi lendületével dübörög végig egyik címtől a másikig, a Turmixtól a Tallérosig, vagy épp Esztertől Kitty albérletéig. Mindennapjainak monotonitása és a városi lét különböző nehézségei azonban újra és újra megkérdőjelezik ezt a pozíciót, olyan kérdéseket felszínre hozva, amelyek nem kizárólag az övéi, hanem egész generációját foglalkoztatják. Az Isten átnyúl a farmeron fiataljai látszólag maguk hozzák a döntéseiket, így maguk is felelnek az akadályokért, amelyeken a másik képtelen áthatolni. A felnőtté válás gyomorszorító tapasztalata viszont éppen azzal szembesíti őket, mennyire nehéz azok között a keretek között megtalálni a helyünket, amelyeket a legkevésbé sem mi határozunk meg.

Folyójáró, tengerszerető ember vagyok. Ismerem a sodorvonalak, az áramlatok természetét. És ismerem a bójákat, amelyek a víz, a nagy víz sodrásában-áramlásában kijelölik az irányt, a hajózás útját; határt szabnak, normát állítanak. Úszás közben is figyelmeztetnek a határokra. Így figyelmeztetnek sors- és történetbóják az emberélet hajózható, megúszható útjára. A bóják a változásokban az állandóságot képviselik, a téridőben a Mindenségre irányítják a lélek figyelmét, a teljesség biztos pontjára, irányjelzőjére, amelyhez – akihez – viszonyíthatjuk létezésünket. „Ez a megtestesülés emelt, és ragadott magával mindent, ez az egyetlen élet, amely összeráncolódott ott az úttest szélén, s mintha megértettem volna valamit a föltámadásból, vagy legalább abból, miért himbálódznak a bóják az áramlatban.”

Kevés esztétikai kategória illik jobban Böszörményi Márton első kötetére, mint a szellemi-érzéki felforgatás kulcsszava: a mindfuck. Már rég vártam olyan magyar prózára, ami megerőszakolja az idegrendszeremet. A Meixner Józsefné apoteózisa pedig kegyetlen szerető, hiszen hihetetlen következetességgel, de végig kiszámíthatatlan fogásokkal kényszeríti ki az olvasóból a kínörömöt. Lehet dobálózni a legkülönbözőbb fogalmakkal, new weird, neogótikus kísértetsztori, spekulatív testhorror – de ezeknél talán fontosabb, hogy Böszörményi hogyan képes ismerős-ismeretlen elemekből egy csak rá jellemző, privát szövegbörtönt építeni. Az apoteózis lehetősége is ebben a szorongató poétikai és léttapasztalatban körvonalazódik, hiszen a kötet központját alkotó pszichózis-történeten keresztül végül is ahhoz a felismeréshez érkezünk el, hogy nem tudjuk rendszerezni összeomló világunkat. Az egyedüli megoldás, hogy „mi” válunk saját apokalipszisünkké. Meixner Józsefné istenülése Meixner Józsefné szövegben való feloldódása, miáltal Meixner Józsefné: minden és semmi. De ez fertőző folyamat. Ha olvastál már Meixner Józsefnéről, akkor előbb-utóbb te is Meixner Józsefné leszel. És jön a mindfuck. A végtelenített összeomlás élvezete. Tükör előtt háromszor:Meixner Józsefné,Meixner ózsefné,Meixner Józsefné.Nemes Z. Márió

Nóra, a harmincéves, átlagos életet élő nő egy napon különös üzenetet talál a postaládájában. A levél, melynek aláírója „V”, furcsa utasítást tartalmaz. Nóra az első perctől fogva kötődni kezd a titokzatos levélíróhoz, aki újabb és újabb próbák elé állítja őt. A nő útját éneklő hattyú, soha el nem hervadó virágszirom, furcsa látomások, álom és valóság összefonódása kísérik, melyeknek célja Nóra valóságértelmezésének gyökeres átalakítása.