Napkút Kiadó strana 4 z 19

Tizennégy év telt el a Rejtőzködő versek könyve első kötetének megjelenése óta. Úgy éreztem, eljött az idő egy második kötet anyagának a közreadására. Elhunyt nagy költőink verseivel nem ritkán találkozhatunk a szépirodalomban. Az azonban nincs eléggé a köztudatban, hogy az utolsó bő fél évszázadban hazánkban sok olyan kiváló tehetségű költő jelentkezett, akiknek a munkássága jelentősen gazdagította a magyar líra kincsestárát. Ez a gyűjtemény nem egy hivatásos irodalmár válogatása, hanem csak egy idős versbaráté, aki számára egy vers akkor jelent értéket, ha ember-, élet-, ország- és korszakismeretre tanít, és a költőnek sikerül a mondanivalója frappáns kifejezésére alkalmas formát is megtalálnia. Vállalom, hogy az ízlésem inkább konzervatív, azonban minden metrumot és rímtechnikát nélkülöző prózaversek is megtalálták a maguk helyét a válogatásomban. Természetesen lehet versek nélkül élni. De nem érdemes lemondani azokról az ismeretekről és örömökről, amelyeket csak a versolvasás adhat hozzá az életünkhöz. Hiszem, hogy a verseknek az említett szempontok szerint válogatott gyűjteménye alkalmas arra, hogy a régi versbarátoknak friss és maradandó élményeket szerezzen, és arra is, hogy új versbarátokat toborozzon. Kassai Tibor

A kötet tudományos igénnyel, korabeli, valamint újkori dokumentumokra támaszkodva közvetíti a szerző véleményét. Százados tabukat döntöget, hiszen mind az anti­klerikális kommunizmus/fasizmus, mind a második vatikáni zsinatot (1962) követő korszak "mindenért" bocsánatot kérni akaró egyházi vezetői semmit sem tettek a köztudatban élő igen sötét és egyoldalú kép árnyalására. Olvassa mindenki elfogultságtól mentesen.

Végy egy angol növényt és ültesd el egy bolgár kertben. Ne legyen kitéve a tűző napsugarak hevének, mert ahhoz nem szokott hozzá a ködös Albionban. Néha locsolgasd pálinkával, s ha szükséges, emeld az adagját. Ne ültess a közelébe vele rokon növényeket, csakis helyi, bolgár hervadhatatlanokat. Néhány hónap múlva a mindent semmivé transzformáló Csalafintikusz Bulgarikusz baktérium csodatéteményében lesz részed… – Így szólhatna egy étvágycsináló, amely meghozza a kedvet a 2008-ban megjelent Az angol szomszédhoz. Mihail Vesim több mint ezer tárca, több száz elbeszélés és tucatnyi könyv szerzője. A név írói álnév: visszafelé olvasva derül ki az eredeti: Misev. Apja, Georgi Misev ismert bolgár író. A történet valahol Bulgáriában játszódik egy (a magyar fordításban) Televényes nevű fiktív faluban. A település semmiképp sem szolgált rá erre a bőven termő helyet sejtető névre, mivel az erejük teljében levő lakók nem nagyon törik magukat, hogy munkaviszonyba kerüljenek a földdel. Inkább totózásból és különböző sötét ügyletekből igyekeznek megélni. Ezért aztán a boltban vásárolható paradicsom Törökországból, a sárgarépa Macedóniából származik, a pálinka meg egyenesen Skóciából… Egy szép napon betoppan a faluba egy igazi angol, aki itt vásárol magának házat. Beszerez egy traktort is, hogy felszánthassa az elgazosodott parcellákat. A falusiak gondolatai mindeközben egészen más dolgok – főleg a helyi és a globális seftelések – körül zsonganak… Vajon minek köszönhető, hogy a királynő alattvalója bizonyos idő múltán a The Guardian újságból hajtogat magának sapkát, ócsárolja az angol parlamentet, majd kritikus hangon kezd beszélni a monarchiáról is?… Dióhéjban ennyit Mihail Vesim Az angol szomszéd című regényéről. Mai kelet-európai történet, Televényes akár a legtöbb magyar faluval is behelyettesíthető.

A történet az 1980-as évek Törökországában játszódik. Két narrátora két igen eltérő karakter: Hande és Dalinc. Hande manöken, a kábítószer rabja. Dalinc tanult fiatalember, felnőtt korában is anyja nyomása nehezedik rá. A két fiatal egy boncteremben találkozik, s mint a mesében, egy csóktól minden megváltozik... Mi történik, ha összeütközésbe kerül, amit a társadalom és amit az egyén helyesnek lát? Megtehet-e mindent egy férfi, ha szeret egy nőt, annak a beleegyezése nélkül? Miért gondolja azt, hogy megteheti? A természetfeletti történet a társadalomban létező problémákról szól, amelyeket nem mondunk ki, amelyekről nem akarunk beszélni, vagy ha igen, akkor is csak suttogva.

A különös ember az asztalra helyezte a lámpást, és mélyet lélegzett, sóhajtásszerűen.–?Ó, szinte részegítő ez a dohos levegő! – mondta aztán, ám megszokottan szenvtelen, közömbös hangján. – A múltnak lehelete ez – folytatta, kissé eltűnődve. – Emlékezzen csak a várakozással teli áhítatra, amely gyermekkorában elfogta, valahányszor elhagyott pincék, kamrák, padlások sejtelmes homályába merészkedett, és valósággal lázba hozta a megérzés, szinte bizonyosság, hogy valami kincsnek kell lennie ott. Most már, felnőtt fejjel alighanem tudja, hogy az a kincs valóban ott volt, mint ahogyan itt is itt van; létezik bizony, de megfoghatatlan, láthatatlan, és senki sem juthat a birtokába soha, merthogy e titokzatos, becses, sőt felbecsülhetetlen kincs maga a múlt, kedves barátom, eme örök tárgya az emberi kíváncsiságnak s képzeletnek, és kiapadhatatlan forrása az ihletnek. Ó igen, hányféle sors, mennyi szenvedés, gyötrelem, fájdalom és szenvedély, vágy, remény s ábránd lett semmivé, hullott a feledés végtelen sötétjébe e falak között is nyomtalanul, jeltelenül, mintegy hiá­ba­valóan tehát, de még néhány derűs, sőt, kockáztassuk meg, boldog pillanat is, és mind­ebből immár csak az enyészetnek e kesernyés, fojtó kipárolgása maradt – némi kegyes túlzással, érzelmes jóakarattal szólva persze, a meghatódottság hangján. Miért is kellene elhinnünk, hogy csak néhány hatalmas, vagy valami más módon kiváltságos ember élettörténete volt méltó arra, hogy fennmaradjon az utókor számára tanulságul, okulásul?

Adamek Katalin „beutazta a világot”: részben foglalkozásának köszönhe­tően, részben álmait követő turistaként. Már fiatalon különböző külkereskedelmi vállalatokhoz került, és kiállításszervezőként olyan országokba is kiküldték, ahová magyar állampolgárok akkoriban nem kaphattak vízumot. Az első, másfél évig tartó iráni kiküldetés óta munkája elvitte Líbiába, Peruba, Ausztráliába, Japánba, Indiába, Törökországba, Egyiptomba, Svájcba is, valamint már olyan nem létező államalakulatokba, mint a Szovjetunió, Csehszlovákia, Nyugat-Németország (NSZK) és a Német Demokratikus Köztársaság (NDK). Magánúton visszatért Japánba is, bejárta Mongóliát, Kubát és többek között az Azori-szigeteket, felkereste a Grand Canyont, és egy római katolikus csoporttal elzarándokolt a Szentföldre. Könyve mégis több az emlékidézésnél: a történelmi tények és szokásrendszerek mellett tapasztalatairól, gasztronómiáról, anekdotákról, vágyakról és kapcsolatokról is beszél.

Marcel Proust monumentális műve, Az eltűnt idő nyomában az író életének regénye. Proust semmit sem talált ki, ugyanakkor mindent átalakított: gyermekkor, képzőművészeti és zenei élmények, utazások, amelyek egyfajta anyaggyűjtésként szolgáltak könyvéhez. Szereplőinek nagy része az általa látogatott irodalmi szalonok Párizs-szerte ismert tulajdonosai, művelt grófnők, gazdag mecénások, akiknek egy-egy vonását fedezhetjük fel Guermantes hercegné és a gazdag polgári szalontulajdonos, Madame Verdurin személyében. Charles Swann, a tehetős, művészetszerető dandy, Odette de Crécy, Swann félvilági szerelme, az arisztokrata Charlus báró, Bergotte, az írói mintakép, akit Proust elsősorban Madame Arman de Caillavet szalonjának rendszeres látogatójáról, a későbbi Nobel-díjas Anatole France-ról mintázott meg, valamennyien a szalonok törzsvendégei voltak. Míg a narrátor Marcel az eltűnt időt kutatja, a könyv szerzője Marcel Proust nyomába ered. Bemutatja Proust életének olykor humoros, máskor tragikus fordulatait, súlyos asztmával terhelt gyerekkorától a nagyvilági mondén életmódján át egészen addig, míg parafával bélelt szobájának magányában, gyógy- és kábítószerek mértéktelen fogyasztása mellett csak az írásnak szentelte életét. Az egyes fejezetek végigvezetik az olvasót Proust Párizsán, feltárul botrányos Goncourt-díjának története, az eltűnt idő felidézésének módszere, Henri Bergson hatása a prousti regényre, a szerelem, a féltékenység és a szenvedés lélektani ábrázolása, a zene és a festészet szerepe a huszadik század egyik legjelentősebb regényében.

„Révész vitt át a túlsó partra. Meglepően hasonlított arra a férfiarcképre, ám kortalannak látszott. Egykedvűen evezett, a legkisebb erőfeszítés nélkül. A hátizsákomra pillantva megjegyezte, hogy az ember sohase lehet eléggé felkészülve. Azt hittem, arra céloz, hogy kevés holmit viszek magammal, de aztán hozzátette, vagy tíz éve már, hogy átvitt a folyón egy vándort, akinek a botján kívül semmije sem volt. Akkor igencsak fel lehetett készülve, élcelődtem. Lélekben bizonyára, hűtött le a válaszával. Az én vállalkozásom a test próbatétele, magyarázkodtam. Minden vállalkozás elsősorban a lélek próbatétele, mondta erre. Nem erősségem a bölcselkedés; hogy másra tereljem a szót, megkérdeztem, mit lehet tudni a láthatatlan labirintusról. Nem lepődött meg.–?A szellemlabirintusról? – kérdezett vissza helyesbítőleg. – Nem sokat. Úgy tartják, nincsenek falai, és bárhol lehet bejárata. Az ember egyszer csak benne találja magát.–?És hogyan lehet kijutni belőle? – kérdeztem.–?Csak el kell mondani egy alkalmas imát – válaszolta.Mosolyogtam magamban.–?És aki nem tud imádkozni? – kérdeztem, merthogy én nem tudtam.Hirtelen meg kellett kapaszkodnom a csónak két peremében, mert vad örvénybe kerültünk, a folyó lassú sodrása ellenére. Erősen billegve körbefordultunk egypárszor, miközben ő kiemelte az evezőket a vízből. De mindjárt megállapodtunk, és evezett tovább.–?Mindenki tud – mondta, mintha mi sem történt volna. – Mindenkinek van egy imája, amit csak ő tud, csak ő tudhat, és ami csak őrajta segíthet. Ha segíthet.–?Mit lehet még tudni a labirintusról? – kérdeztem.–?Hogy talán csak legenda – felelte egy halvány, talányos mosollyal.Csakhamar partot értünk. Búcsúzóul jó szerencsét kívánt.”(A szellemlabirintus)

Rezső Seattle-ben élő sikeres ügyvéd, Áron Erdélyből, Brassóból áttelepült, hajléktalanná vált alkoholista. Két eltérő életút, két távoli világ. Egy buddhista hittérítő valóságálma néhány napra egymás mellé sodorja őket, és egy egész sor kalandot kénytelenek megélni, együtt és külön. Kialakulhat-e bármilyen kapcsolat Rezső és Áron között, azon felül, hogy Szerb Antal Utas és holdvilág fehér borítású kötete mindkettejükben emlékeket ébreszt?A filmszerűen pörgő cselekmény egy könnyed sztorit ígér, az igazi kérdés azonban az, hogy sikerül-e leráz­niuk magukról a múlthoz kötődő képzeletbeli láncaikat. Hiszen mindketten XX. századi traumákat cipelnek magukban, küzdenek ellenük, ám nem csak a fájó múlt, hanem a jelen is nehezíti ezt a küzdelmet.

Kertai Csenger könyve az egzisztenciális elveszettség megmutatkozása, feltárulása, keresés és kísérlet, amely össze próbál kapcsolni írásmódokat útkeresésekkel, olyan utak keresésével, amelyek megtartanak a világban és ki is vezetnek belőle, legalábbis irányt mutatnak. Ennyiben kritikus az „irodalmisággal” szemben is. A váltások a szövegben elnémulások és eltűnések, az eltérő megszólalások feltámadások. A szöveg lépten-nyomon megidézi Kierkegaard Vagy-vagyának hangjait, és keresi az ugrást az esztétikaiból az etikai, aztán az etikai­ból a vallási tapasztalat felé. És, mivel az útja nem rajzolódik, nem rajzolódhat ki világosan, szerencsére az sem látszik, merre vezethet tovább. Ez az előnye az elveszettségnek, a lehetőségek ígéretes és nyomasztó, kilátástalan sokasága. Megejtő bátorságról tesz mindez tanúbizonyságot, hangok vesznek el és születnek meg műnemeiben, és megmutatkozik, hogy aki elveszti életét, végül mégis megtalálja azt. Vári György

A könyv a Kádár-korba röpíti vissza az olvasót: a skizoid autodafé csáberejét a fantáziadús valóság és a röghöz kötött fikció adja. A Doktor Keserű… hősei így vagy úgy, inkább akaratlanul, mint akarva, ütköznek a hatalommal, de kivétel nélkül ők húzzák a rövidebbet. A novellák közül három is a bentlakásos intézmények jellegzetes hangulatait idézi fel, háttérben a szocialista eszme kelléktárával, díszleteivel és a diáktanács látszatdemokráciájával, viszont a szálakat az Elbocsájtott Légióból ideejtőernyőzött diri tartja kézben, ügyesen manipulálva a negyedikesek kommandóját, akik leutánozzák a felnőttek világát; ha kell, a testi fenyítéstől sem riadnak vissza, a renitens elsősök feje csak úgy zúg a kokiktól, mint a Niagara-vízesés éjjel… A sodró, lendületes textusok által újra bejárhatjuk a korabeli ifjúsági szubkultúra helyszíneit, ahol a hivatalosságok elutasítása hangos és látványos, de a változás erőteljesebb szorgalmazása elsikkad.

„Vallva, hogy a kiegyenlítődésre, egyensúlyra törekvő erők az anyagi világon túli valóságokban is érvényesülnek, éppoly törvényszerűséggel, felismertem, hogy én nem lehetnék boldog, ha ő nem lett volna boldogtalan; hogy talán egész életén keresztül az én boldogságom árát törlesztette előre. Azt kívántam, bárcsak elég lenne a szenvedése az utánam jövők megváltásához is, sok-sok emberöltőn át.” (A fekete kristálygömb) „–?Lásd, mi ketten valamiképpen mégiscsak együtt maradunk. Én, a rút, hitvány és utálatos, elkísérlek mindenhová, árnyékom ott settenkedik majd a te dicsőséged nyomában, s emlékem talán örökkön ébren tart az emberekben valamiféle balsejtelmet, a csók pedig, mit árulásul adtam néked, kísérteni fog minden csókban. A te szellemed lesz a hatalom Isten országában, az enyém pedig a lelkiismeret.” (Elcserélt kereszt) „Ürességet éreztem a lelkemben, végtelen, fagyos ürességet. Teljes bizonyossággal tudtam, hogy soha semmi nem fog megérinteni többé és versírásra késztetni; meghalt bennem a költő. Éreztem, hogy én is meghalok. Már gyúltak a csillagok az égen. Egy hatalmas, fekete madár körözött a magasban. Hála fogott el iránta, amiért valami módon társamnak tudhatom a végórámban.” (A Pegazus) „Azon is csodálkoztam, hogy túléltem az ifjúkort, melynek útvesztőiben sérült lélekkel bolyongtam, és útmutatóm, reményem és vigaszom a halál távlata volt. Tudtam, bolyongásom végén a pusztulás vár. A boldogság várt. Ám nem tudtam, hogy az visz majd a pusztulásba.” (Kék Hableány)

A 160 éve született Ambrus Zoltán, bár hűséges olvasói mindig voltak, mégsem tartozik a közismert szerzők közé. Pedig Midas király című művészregénye, novelláinak, kisregényeinek világa és főleg alakjainak lélekábrázolása új hangot hozott az első világháború előtti évtizedek magyar irodalmába. Írásainak jelentős része azonban, a kor más alkotóihoz hasonlóan, a napisajtóban jelent meg először, a pillanat aktualitása mellett azon túllépő gondolati értékeket is hordozva. E kötet cikkeit is budapesti napilapokban és a Nyugatban közölte, s most, korábbi megjelenésük után több mint száz évvel olvashatók először összegyűjtve.Az 1914 nyarán a balkáni fronttal kirobbant és ősszel általánossá vált világháborúnak már a mozgósítások alatt jelentős irodalma támadt. Ambrus viszont nem vállalta sem a lelkesítést, sem a buzdítást, és ahogy korábban, úgy most sem csatlakozott egyetlen politikai párthoz vagy irányzathoz sem. Csak 1914 novemberétől, amikor a sajtó első nagy lendülete a hadiesemények hatására erejét vesztette, kezdte meg hetente, kéthetente aktuális jegyzeteinek sorozatát. Ezek között azonban egy sem akad, amelyben akár csak néhány szó is esne a lövészárkok gyilkos valóságáról; ő a hátországok terheiről és gyötrelmeiről, megerőszakolt és kihasznált nőkről, árván maradt gyermekekről, elvakult politikusokról és cinikus értelmiségiekről írt keserű, kiábrándult és ironikus sorokban. Minden jegyzetének középpontjában kimondva-kimondatlanul a hatalom és a propaganda kritikája áll, ez teszi különösen aktuálissá és időtlenné ezeket a bátor írásokat.

Mintha létezne a szenvedés titkos monadológiája. Mintha létezne egy benső, titkos kapcsolat nagy szenvedők között, akik rangjukat és a beszédhez való jogot nem a fennálló intézményektől kapták, hanem mintegy láthatatlanul megjelölte volna őket az élet. A gyötrelmek e szabadkőművesei, e lelki tetováltak mégis csodálatosan felismerik egymást, mégpedig úgy, hogy „ablaktalan monászokként”, saját lelkükben fedezik fel a másikat. A nagyság jelszava ezért feltörhetetlen kód, vagy megjelenik a te szemed előtt is könnyek mátrixában vagy idegen lesz számodra ez a világ bármennyit is gondolkozzál róla. Egy ilyen társ volt Nietzsche számára például Hölderlin. Erről tanúskodik az a féltékeny kisajátítás, ahogy Nietzsche emlegette a költő elődöt. „Az én Hölderlinem.” Mint egy gyermek a féltve őrzött játékhoz, úgy ragaszkodott hozzá. Ebből is látszik, hogy Nietzsche készült a művészi szenvedésre, titokban már felfegyverkezett erre a háborúra, amelyet a leggyöngédebb fegyverekkel a legkönyörtelenebbül akart megvívni.Egy esszékötetet tart kezében az olvasó, amely egy doktori disszertáció szamárbőrébe bújt, hogy intelligensebbnek tűnjön, hogy elfogadják. Mintha írója szégyellte volna, hogy személyesen is érintett a dologban. Pedig ennek épp az ellenkezője igaz. Épp ez a személyes érintettség sugárzik keresztül-kasul a művön, amitől felfeslik a szamárbőr, a rákényszerített tudományos forma, és elővillan e tanulmány igazi arculata: vallomás-jellege.

A tudomány és a költészet rendkívül izgalmas kölcsönhatása ez a kötet. A digitális világot közelebb hozza az attól talán leginkább idegenkedőkhőz is, ezzel felszabadítva azokat az áthallásokat, melyek a valódi integrációt segítik tudományon kívül (tudomány és költészet) és belül (számítástudomány és biológia) egyaránt. Forma- és témabontó, nemcsak újfajta megközelítést kínál az Olvasónak, hanem merőben új témákat is, medveállatkáktól hullámfüggvényekig. Abban a tekintetben pedig vitathatatlanul alapvető, hogy ma már minden költő minden verse valójában egyesek és nullák, még ha nem is gondolnak erre. Jordán Ferenchálózatkutató biológus   A kötet verseinek 16,74%-át mesterséges intelligencia írta. Ez elsőre megdöbbentő lehet, viszont ez azt jelenti, hogy a fennmaradó, 83, 26%-ot Balaskó Ákos írta? A gépember kooperáció poszthumán hétköznapjaink egyik evidenciája, de vajon nem volt-e az alkotás mindig is hibrid munkamegosztás ember és nem-ember között? Ki vagy mi „felelős” a szövegért? Perceptron és percepció nyelvi viszonyáért? És mi köze van ennek egyáltalán az intelligenciához, legyen az mesterséges vagy nem? A szerzőség százalékszámítása nem visz közelebb a versben megszólaló én azonosításához, de abban talán megnyugodhatunk, hogy a költészet dataizálhatatlan nyomokban, de még mindig tartalmaz valami emberit. Nemes Z. Márióköltő, kritikus, esztéta

Végy egy angol növényt és ültesd el egy bolgár kertben. Ne legyen kitéve a tűző napsugarak hevének, mert ahhoz nem szokott hozzá a ködös Albionban. Néha locsolgasd pálinkával, s ha szükséges, emeld az adagját. Ne ültess a közelébe vele rokon növényeket, csakis helyi, bolgár hervadhatatlanokat. Néhány hónap múlva a mindent semmivé transzformáló Csalafintikusz Bulgarikusz baktérium csodatéteményében lesz részed… – Így szólhatna egy étvágycsináló, amely meghozza a kedvet a 2008-ban megjelent Az angol szomszédhoz. Mihail Vesim több mint ezer tárca, több száz elbeszélés és tucatnyi könyv szerzője. A név írói álnév: visszafelé olvasva derül ki az eredeti: Misev. Apja, Georgi Misev ismert bolgár író. A történet valahol Bulgáriában játszódik egy (a magyar fordításban) Televényes nevű fiktív faluban. A település semmiképp sem szolgált rá erre a bőven termő helyet sejtető névre, mivel az erejük teljében levő lakók nem nagyon törik magukat, hogy munkaviszonyba kerüljenek a földdel. Inkább totózásból és különböző sötét ügyletekből igyekeznek megélni. Ezért aztán a boltban vásárolható paradicsom Törökországból, a sárgarépa Macedóniából származik, a pálinka meg egyenesen Skóciából… Egy szép napon betoppan a faluba egy igazi angol, aki itt vásárol magának házat. Beszerez egy traktort is, hogy felszánthassa az elgazosodott parcellákat. A falusiak gondolatai mindeközben egészen más dolgok – főleg a helyi és a globális seftelések – körül zsonganak… Vajon minek köszönhető, hogy a királynő alattvalója bizonyos idő múltán a The Guardian újságból hajtogat magának sapkát, ócsárolja az angol parlamentet, majd kritikus hangon kezd beszélni a monarchiáról is?… Dióhéjban ennyit Mihail Vesim Az angol szomszéd című regényéről. Mai kelet-európai történet, Televényes akár a legtöbb magyar faluval is behelyettesíthető.