Napkút Kiadó strana 11 z 18

A könyv tizenhat fejezete szubjektív válogatás a képzőművészet kimeríthetetlen kincsestárából. A régmúltba tekintve Noé és az özönvíz ábrázolása, valamint a középkori haláltánc köré rakódó hiedelmek kerülnek bemutatásra. A groteszkről és a csúfról szóló fejezetekben olvashatunk a képzőművészet Örkény Istvánja, Tóth Ernő derűs humorral ábrázolt mesevilágáról, Francisco Goya boszorkányai, Jérôme Bosch vagy Ed­vard Munch csúf alakjai pedig azt igazolják, hogy a rút is lehet esztétikus. Betekintést nyerhetünk az impresszionizmus atyja, Camille Pissarro, az irányzat névadója, Claude Monet és a béna kézzel is alkotó Auguste Renoir magánéletébe és műveik létrejöttének körülményeibe, a festmények elemzése pedig hozzásegít azok jobb megértéshez. A legtitokzatosabb szürrealista festő, René Magritte mágikus realizmusának körüljárása megértet valamit a festőzseni titkaiból. Azt is megtudjuk, miért mondta Pablo Picasso, hogy nem ismeri a néger művészetet, holott saját művein kimutatható az afrikai szobrok és maszkok hatása. Detektívregénybe illő az a csalássorozat, amelynek során az op-art magyar származású pápáját saját családja is meglopta. A festők Mekkájára, a Montmartre-ra kalandozva kiderül, hogy Vincent van Gogh a színeket és a fényt találta meg a régi Montmartre-on, Henri Toulouse-Lautrec pedig a Montmartre másik arcát, az éjszakai életet örökítette meg. A könyv utolsó részében Charles Baudelaire és Édourd Manet különleges barátsága, Paul Cezanne gyerekkori barátjával, Émile Zolával és atyjaként szeretett festőtársával, Camille Pissaróval való bensőséges kapcsolata, valamint Auguste Rodin és Camille Claudel tragédiába torkolló szerelme olvasható.

A török társadalom afféle élő lelkiismereteként alkotó Livaneli a „legfájdalmasabb” regényének nevezett művében mindössze négyórányi cselekménybe sűrítve Isztambul városának több évezredet átfogó történetét villantja fel az olvasó előtt: a 16. századi népszerű sehrengiz nevű oszmán irodalmi műfaj elfeledett hagyományát felelevenítve a modern, Janus-arcú megapoliszt és lakóit fanyar humorral és iróniával átszőtt megrendítő és izgalmas történeteken keresztül mutatja be. A Törökország társadalmi és politikai pamfletjeként megírt regényben a futótűzként elharapózó nőgyilkosságoktól kezdve a gyökértelenné vált újgazdag török elit ijesztően sivár világlátásán át a radikális iszlámig bezárólag számos érzékeny témát érint. A mű keretét a történelmi Sul­tanahmet negyedben a közelmúltban feltárt bizánci palota romjaira épült hétcsillagos Hotel Konstantinápoly 2014 decemberének végén tartott megnyitó fogadása szolgáltatja; az író a török társadalom minden rétegét reprezentáló vendégsereg bemutatásán keresztül, helyenként vitrio­los hangon beszéli el a mai Törökország összes égető gondját. Látszólag minden változik, csak a város örök, a hotel alatt elterülő nekropolisz lakói szerint azonban öröktől fogva ugyanazok a dinamikák mozgatják a városok városát, Isztambult és lakóit. Livaneli gondolatébresztő vitairatát fellapozva napjaink Törökországának hiteles krónikáját tartja kézben az olvasó.

A Közép-Európa központjának számító Magyarország az újkori és modern kori Európa hatalmi harcainak fontos helyszíneként hosszú évszázadokon keresztül az oszmán és Habsburg uralkodók közötti katonai és politikai küzdelmek és egyezkedések történelmi színteréül szolgált. Az oszmánok és a magyarok a 14. században, a török Balkánon való megjelenése során léptek először kapcsolatba egymással, ezután a mohácsi ütközet sorsfordítónak bizonyult a két fél viszonyában. A 16. században a magyarok egyre kiemelkedőbb szerepet játszottak az oszmánok Duna-menti politikájában, e kölcsönhatás pedig a későbbi századokban tovább mélyült. A történelmi sorsközösség újabb fejezete volt az, amikor az 1848-as forradalom és szabadságharc leverése után a magyarok oszmán földön kértek és kaptak menedéket. A Habsburgok és Oroszország tiltakozására és kérvényére, hogy adják ki a magyar politikusokat, Abdulmedzsid szultán azt a feleletet adta, hogy akkor is megvédi őket, ha egy magyarért akár ötvenezer oszmán életet kell adnia. M. Tayyib Gökbilgin, az oszmán-magyar kapcsolatok egyik legjelentősebb törökországi kutatója jelen munkájában e közös történelemnek ered nyomába. A történész tizenhárom tanulmányát magába foglaló kötet a török hódoltság korával kapcsolatos általános gondolatokkal kezdődik, majd részletesen tárgyalja a következő kérdéseket: oszmán-magyar harcok II. Murád uralkodása idején, Mátyás király levelei II. Bajazidnak, Nagy Szulejmán magyar és európai politikájának különböző időszakai, az oszmánok Duna-menti és Földközi-tengeri politikája a 16. század közepén, az 1566-os szigetvári hadjárat előzményei és előkészületei, Buda török fennhatóság alatt, Kara Üvejsz pasa mint budai beglerbég, valamint Erdély a 17. század elején. A könyv utolsó fejezetei olyan témákat vesznek górcső alá, mint Thököly Imre szerepe az oszmán-magyar kapcsolatokban, Rákóczi Ferenc és az Oszmán Birodalomban menedékre lelt bujdosók, végül pedig a 19. század végi török-magyar kapcsolatok.

Gondolatainkban a selyemút kultúránk határtalanságának és időtlenségének az egyik szimbóluma. Persze a valóságban a selyemút – tulajdonképpen selyemutak – a térben és az időben is véges. Először – ha jól tudom, első magyarként – 2014-ben jártam be sejtelmes helyeit. Két és fél hónapig tartott az utam, nyolc országon át: Kína, Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Kazahsztán, Üzbegisztán, Türkmenisztán, Irán és Törökország. Majd Törökországba visszatérve (2019), Kelet-Törökország után Irakot is meglátogattam. Innen, játszva az idővel, visszagondolva az egyik iráni utamra (2011), megérkeztem Azerbajdzsánba (2021). Ez a könyv erről a négy útról szól.

Havasfelföldön tort ül a gyarlóság, az erény szitokszónak számít. Leiden Ahnenstolzot ábrándjai a nagyvárosba csábítják, azonban az égbe nyúló bérházak közt beteljesedés helyett csak önzést és kilátástalanságot talál. Meg egy új világrendet, mely a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolását hirdeti… Gunyoros és megrázóan valószerű kalandjai Leident, ezt a kisszerűségében nagyon is ismerős figurát a történelem útjába sodorják, s nyomában kő kövön nem marad. Fineszes főurak, vérbő perditák, zord amazonok, önkény, ármány, köpönyeg és annak forgatása kíséri végig főhősünket valóság és fikció merész, pikírt és duhaj nászán, ahol az emberi esendőség távlatait a fantasztikum eszköztára bűvöli végtelenné.

Heranuş ?Gadaryan története egyike azon több ezer örmény túlélőének, akik az első világháborúban a széthullás küszöbén álló Oszmán Birodalom történelmének egyik legsötétebb fejezetének számító 1915. évi borzalmakat csak az iszlám felvétele révén, muszlim családok örökbefogadott gyermekeiként, új identitással tudták átvészelni. Fethiye Çetin török ügyvéd az oral history hagyományába illeszkedő könyvében örmény nagyanyja szóbeli elbeszélésének fonalára fűzi fel a kényszerűen muszlimmá lett örmény túlélők sorsával kapcsolatos tűnődéseit. Idős nagyanyja egy nap nem tudja tovább magában tartani a gyermekkorából kísértetként visszajáró emlékeit, s meglepően tárgyilagos nyelven, pusztán a tények közlésére szorítkozva mesélni kezd. Felnőtt, török identitású unokájának váratlanul nemcsak nagyanyja örmény származásával, de még megannyi sötét, hosszú évtizedeken át titkolt történettel kell szembenéznie. Majd a saját válaszát megtalálnia minderre. Heranuş Gadaryané egyetlen történet a sok ezer közül, mely fénylő cseppként sűríti magába a tengernyi hasonló, kerékbe tört sorsot. A könyv megjelenésekor Törökországban bestseller lett, az elmúlt években tucatnyi nyelvre – köztük angolra, németre, franciára és olaszra – fordították le.

Petőcz András regénytrilógiájának végleges formáját tartja kezében az olvasó. A három egybefüggő történet, az Idegenek, a Másnap, az Aysa mostani kiadásunkkal lett teljes.„Hazudni anyám tanított”, mondja a Trilógia első részének elején az elbeszélő, egy nyolcéves kislány. Majd így folytatja: „azért azt el kell mondanom, hogy ez a történet nem a hazugságról szól. Az anyám megtanított hazudni, hogy életben maradjak. Ennyi. Nem tudom, minek kellett életben maradnom. (…) Mint ahogy azt sem tudom, hogy azért maradtam-e életben, mert tényleg tudok hazudni. És azt sem tudom, hazudtam-e egyáltalán. Nyilván, hogy hazudtam. Mindenki hazudik. (…) Mert mindig mindenki túl akar élni. Túlélni valamit. Csak tudnám, minek.”Mint Orwell 1984 című műve, Petőcz regénye is a képzelet világában játszódik. A történet maga egy lehetséges háború előzménye, folyamata és vége.Különleges könyv. Úgy beszél a valóságról, hogy olvasás közben tudjuk, mindez nem a valóság. És úgy beszél el kitalált történetet, hogy olvasás közben érezzük: mindez nem kitalált történet.A Trilógia első része több nyelven megjelent. A lengyelországi kiadás kapcsán írta Krzysztof Varga, a Gazeta Wyborcza ismert kritikusa: „Ez a könyv Európa bizonytalan, félelmet keltő jövőjéről szól. Olyan történet, amelynek valójában minden hozzánk közel álló ország részesévé válhat.”Az elbeszélés ideje majdnem száz év. Ezt jelzi az alcím: „egy évszázad története”. Hogy pontosan mikor játszódik a regény? És helyileg hol? Nem tudjuk.A Trilógia egy lehetséges világot mutat meg nekünk, amely világ, reméljük, nem létezik.

Guillaume Apollinaire, a szürrealizmus „feltalálója”, a kalligramma névadója kiszámíthatatlan zseni volt. Életútját, költészetét, baráti társaságát és szerelmeit mutatja be a monográfia a legújabb kutatások eredményei, a költő utóbbi években megjelent levelezése, fiatalkori naplója alapján. Noha Franciaországban Apollinaire külföldinek számított, az első világháború kitörésekor befogadó országa iránti szeretete az önkéntesek soraiba vezette. Koponyasérüléséig a fronton is naponta írta verseit és szerelmesleveleit. A huszadik század elejének összes merész újítása jelen van verseiben a kubizmustól a szürrealizmusig. A kor szinte valamennyi költője és festője baráti köréhez tartozott: az általa felfedezett Henri Rousseau, Blaise Cendrars, akinek hatására szüntette meg verseiben a központozást, André Breton, „a szürrealizmus pápája”, Marc Chagall, aki szelíd Zeusznak nevezte Apollinaire-t és a legjobb barát, Pablo Picasso, akivel a Mona Lisa ellopásának gyanújába keveredett, és aki halálos ágyán is költőbarátját emlegette. A barátok mellett szerelmei hagyták a legmélyebb nyomokat Apollinaire életében és költészetében. Az angol nevelőnő, Annie Playden, akibe reménytelenül volt szerelmes, a múzsa és szerető, Marie Laurencin, a szeszélyes és szenvedélyes Louise de Coligny-Châtillon, a háború alatt megismert és elhagyott Madeleine Pages, és akit feleségül vett, Jacqueline Kolb. Marie Laurencinnel történt szakítása után született meg a világirodalom egyik legismertebb verse, A Mirabeau-híd.

A harmadik évezredből visszatekintve régmúlttá lesz lassan a XX. század, akár a törökveszedelem. Ki tudja, vajon mi járhatott a tizenkét éves kamasz fejében Budán 1945 telén, míg a Fő utca 66. szám alól a Toldy Gimnázium felé igyekezett. Számtanlecke, latin szószedet vagy a kötelező versek? Saját versében így ír később: "lovak döglöttek, én lóhúson nőttem, anyám, mert ketten voltunk, sokszor félt, talán ő tudta, hogy miért, én még nem" A versek azonban ritkán jutnak el a közlésig. Vajon a gondolatban, fiókban őrzött költemények valódi létezők? És létezik-e a költő hallgatásra ítélten? "ki válaszolhat itt amikor én sem tudom mi az amiért éltem sőt halálom sem bizonyítható" A földi lét tornácáról elszakadt hang egy évtized múltán, 1992 ben szólalhat meg először, de a poszthumusz válogatás korántsem az életmű teljessége. A kiadónk gondozásában most megjelenő összegyűjtött versek annak igazolására tett kísérlet, hogy a mű nem pusztul el - utat tör magának, jelet hagy. "- mert sorsa lesz a meg nem rontott szavaknak, s fényük száll a glóbuszon, talán itt más, - és más értelmük volt ott, a csendülés örök. Arra hivatkozom."

A Három tucat szuvenír egyfajta irodalmi útikönyv. A szerző idegenvezetőként Európa szinte összes országát bejárta, ezért hiteles szuvenírek a könyvben olvasható novellák, az egyes helyek jellemzőivel festve. Egyszer egy idősebb házaspár norvégiai útjáról olvashatunk, aztán egy budapesti idegenvezető tapasztalataiba nyerünk bepillantást, néhány oldallal később pedig egy másik párt kísérhetünk Grazba, akik a harmincadik házassági évfordulójukat ünneplik az úton. A kapocs a világ, a váratlan történések metszéspontja, az utazás élményszerűsége. A könyv kézzelfogható utazástörténet: töredékek, emlékek és érzések másolata. Izgalmas vonása, hogy nem tudni, mit merített valós tapasztalatokból a szerző és mely történetek építkeznek inkább fantáziából, mégsem keressük a különbséget. Egy biztos: mindegyik helyszín él, színes polaroidként elevenedik meg a lapokon. A kötet olyan időszakban született, amikor a globális viszonyok miatt az utazás többnyire csak ábránd, a vágy harca a lehetősséggel. Akiket vonz a horizontra feszített út ígérete, azok biztosan a szívükbe zárják a Három tucat szuvenír – többnyire – könnyed hangvételű, rövid kalandjait, amelyek a fotelturizmus jegyében – tetszőlegesen egy csésze kávéval vagy egy laza fröccsel kísérve – csábítják utazásra az olvasót. Bájer Máté újságíró, slammer

Tükör és Hold boldog vándor utadban e tócsa tenyérnyi sekély de tudd zivatar maradéka e- zért ne zavard a nyugalmát sőt engedd hogy a végtelen ég így mérje meg éjjel mérlege fénylő tálká- jában az árdeli Holdat

Amikor négy évvel ezelőtt hajdani alsó szomszédommal, egy belvárosi erkélyen borozgatva az izlandi útikönyv ötlete megfogant, még mi magunk sem láttuk az irányvonalat, milyen határok mentén kívánjuk kalauzolni reménybeli olvasóinkat. Egy dologban voltunk viszonylag biztosak: útravalóként szeretnénk átadni olyan benyomásokat, amelyeket befogadva az utazás élménye nem korlátozódik majd egy polcon porosodó, rég elfeledett fotóalbumra, hanem egy életen át elkísér, mint tapasztalat. Akkor még nem gondoltuk, hogy ami azon az estén megfogalmazódott, számunkra is egy utazást tartogatott. Alkotómunkánk olyan termékenynek mutatkozott, hogy Svájctól Havannáig meg sem álltunk. Beszámolóink formába öntésekor mindenkor arra hagyatkoztunk, mik azok a hatások, amiket továbbadhatunk. Utazásaink során érzéseket raktáraztunk, hangulatokat ragadtunk magunkhoz és színekben gondolkodtunk. Most azonban, hogy lábunkat Bakuban vetettük meg, az a koncepció ötlött eszünkbe, legyen ez a hely az, ahol helyettünk a csend mesél történeteket. Ahol az elme elcsendesedik, ott láthat színeket. Ez persze nem jelenti azt, hogy az olvasó magára marad, sokkal inkább azt, hogy szabadságot kap: megtapasztalhatja, milyen, ha tér és idő nem szab korlátokat. Így kívánunk kellemes barangolást egy olyan világban, ahol az ősi szelekben megmártózva feltárul Önök előtt Miért éppen ilyen az élet Azerbajdzsánban?

A buffó basszus mint hangfaj és mint operai szerepkör a műfaj kissé mostohán kezelt, s nem is nagyon vizsgált területe. Mivel magánénekesi pályám zömét a vígoperai szerepek töltötték – töltik – ki, úgy éreztem, hogy egy kicsit mélyebbről, belülről látom ezt a néha keserves, mégis érdekes, sőt boldog hivatást. A vígoperák kialakulása, a commedia dell’arte befolyása az opera comicára indítják vizsgálódásomat. Az első intermezzóktól a huszadik századig kísérem végig a műfajt s a szerepkört, leginkább saját tapasztalataim, előadásaim válogatásából. A típusok, melyek specifikusan jellemzik a komikus alakokat szintén e munka részei. A buffó basszus szerepkör más-más előadói stílusai, trendjei is érdekes nézőpontot kínáltak. A hangi adottságok, készségek, a tanulás folyamatai, énektechnikai problémái, megoldásai, színészi megfogalmazásai, mind témát nyújtottak könyvemhez. Mindazonáltal próbáltam közérthetően fogalmazni és mindent a szubjektív látásmódom, élményeim szerint leírni. A második részt előadói pályám édes, keserű, vidám, tragikus, komikus, néha vicces jeleneteiből gyúrtam. Lássuk hát a könnyező-kacagó bohócot!

Az ezredfordulót néhány álmosan nyújtózó esztendővel már meghaladtuk, amikor egy tavaszi napon túl korán ébredtem, és ha már így alakult, felkerekedtem, hogy friss, kemencemeleg pékárut zsákmányoljak reggelire. A Keleti pályaudvar hajnali szürkületében a vadászmező, akarom mondani, pékség felé lopakodtam, amikor ismerős alak bukkant fel előttem. Többször megdörzsöltem a szemem, az észlelés azonban nem változott: ő az, a matematikus, könyvtáros, tanár, szakfordító, szolgálatmegtagadó, lelki vezető... Akivel eddig szinte mindig csak a Reáltanoda utcai kutatóintézet könyvtárának villany világította labirintusában találkoztam, amint a polcok közötti másfél méteres szakaszokon cirkál... A turista. Mert a mozgásán és felszereltségén egyértelműen látszott, hogy nem hirtelen ötlet lódította útnak, hanem rutinszerű tevékenység végzésére indul. Közel húszévnyi ismeretség után tudtam meg, hogy Merza József szakmai berkekben jól ismert teljesítménytúrázó, és írói munkássága felöleli túráinak elmesélését is. Milyen szerencsés vagyok, gondoltam, hogy ismerhetek egy embert, aki a reáliák Csendes-­óceánja mellett legalább olyan otthonos a humán beltengerekben, aki a lelki kérdések aggályos boncolása (megszenvedése) mellett, lám, a testét is próbatételek elé állítja, aki a próbatételek előtt és után (és közben!), lám, oda tudja magát adni az élet örömeinek - milyen gyakran ismétlődik MJ beszámolóiban a szófordulat, "és élveztem az életet"! -, és aki a nehézségek-kellemetlenségek és boldog pillanatok széles amplitúdójának bejárása közepette is figyelmes segítője az oldalán caplató társaknak. A túrós táska hamarabb fogyjon el, mintsem kihűl... Igen, mindannyian úton vagyunk, szeretnénk teljesíteni egy általunk vagy mások által kitűzött távot - az időjárásról ne beszéljünk, és ne felejtsük el élvezni az életet! Kállay Kotász Zoltán

„A regényem témája az, hogyan éli meg mindennapjait a görögországi bolgár kisebbség a második világháború után. Történelmileg ez roppant szövevényes, bonyolult helyzet, hiszen a problémák és konfliktusok nem a világháborúkkal kezdődtek, hanem a tizenkilencedik század végén Bulgária függetlenné válásával, a török megszállás alóli felszabadulással. […] A bolgár kisebbség sorsa Görögországban rendkívül nehéz, rendívül traumatikus az érintettek számára, hiszen nem csak arról volt szó, hogy Görögországból Bulgáriába száműztek sokakat, hanem arról, hogy ezeket az embereket az akkori bolgár kommunista vezetés, az anyaország akkor képviselői nem fogadták be, hanem továbbtoloncolták őket az egykori Jugoszláviába, pontosabban Macedóniába. Megtagadták tőlük azt az esélyt, hogy egyáltalán bolgároknak vallhassák magukat. Így ezek az emberek nagyon rövid időn belül két traumát is megéltek, a kiűzetést Görögországból, és az anyaország elutasítását, hiszen hatalmi szóval elvették bolgár identitásukat és rájuk erőltették a macedón identitást.”Veszela Ljahova az identitásvesztés és az otthontalanság fájdalmának letisztult hangú megszólaltatója.

Mondhatnánk, hogy a regény Jindriskáról, egy fiatal cseh nőről szól, aki New Yorkban taxisként próbál boldogulni… De ezzel semmit sem mondanánk, és mégis túl sokat, mert Jindra világában minden megkérdőjelezhető, minden nyitott, és még azt sem könnyű eldönteni, hogy ez most akkor szabadság vagy kilátástalanság? Valami vagy semmi? Mi ez, ami az olvasó szeme előtt kibontakozik? Élet vagy életben maradás, művészet vagy dühös dac? Szerelem vagy a magány kétségbeesett tagadása? Ahogy a holtfáradt taxis számára összefolyik a nappal és az éjszaka, úgy kuszálódik össze szétbogozhatatlanul csúnya és szép, képzelgés és valóság, nő, férfi, fekete, fehér, gyilkosság, önvédelem…