Napkút Kiadó strana 9 z 19

"During World War II in Bulgaria allied with Nazi Germany there were two occasions when the nearly 50,000 Bulgarian-citizen Jews averted deportation at the last minute in a near-miraculous way. The most important role in saving the Jews was played by the Bulgarian Orthodox Church. On December 24, 1940 the Bulgarian parliament adopted The Act on Protecting the Nation which introduced discrimination against the Jewish residents and deprived them of major rights, based on the Nuremberg race laws. In debates on the law, the first to oppose Bulgaria’s official Jewish policy was the synod of the Bulgarian Orthodox Church, which issued a resolution of condemnation. Target date for the first Bulgarian transports was set at March 10–11, 1943. In parallel, the deportation of the Jews in Macedonia and Thrace was begun. When this became apparent in Bulgaria, the Jewish community of Bulgaria and the portion of Bulgarian public opinion that opposed the deportation sounded the alarm. On March 9, Tsar Boris III postponed the deportations. But the threat had not disappeared. Not everyone received the postponement order. In Plovdiv several hundred Jews were collected for deportation on the morning of March 10. Plovdiv Metropolitan (Bishop) Kirill immediately telegraphed the Tsar asking for mercy. Then he went to the collection site, joined the Jews who were there and announced that he was going with them. Officials of the Orthodox Church in Sliven, Shumen, Pazardzhik, Haskovo and Samokov protested in much the same way. Finally, the postponement command reached everyone by noon. Bulgarian society has proved its viability in surviving 500 years of Ottoman domination and still being able to establish a state. But, despite the ups and downs of its history, one cannot say that it has deep-rooted middle class traditions or has built a lengthy democratic order of values, when compared to either Western or Central Europe. Nevertheless, this society was able to pull together and produce a unique outcome during the Holocaust era. Doncsev’s study is focused on the issues behind that unique outcome and he attempts to explore them and get answers. In addition, he is very conscious of his Bulgarian ethnicity but has lived in Hungary his entire life. Therefore, he is very well acquainted with Bulgaria and its people but has the ability to step back and see them objectively, from the outside. Additionally, he is thoroughly acquainted with the tragedy of the Hungarian Holocaust, so he knows where to focus his attention. This is why I believe this study is both credible and fills a historical gap."  – András Klein Hungary’s Ambassador to Sofia

„Ebben a könyvecskében írom meg dióhéjban a személyes történetemet a háború végéig. Naplót csak 1916-ban kezdtem írni, amikor másodszor indultam a harcztérre, és egészen 1919-ig vezettem, míg csak teljesen haza nem kerültem családom körébe…” A napló, ahogy szerzője maga utal rá, előbb rövid feljegyzések formájában született meg, majd a jegyzetekből az 1916–18 közötti időszakot részletesen kidolgozta – ahogy itt most, helyesírási és nyelvtani korszerűsítések után, de némely akkori írásmódbeli sajátosság megőrzésével, olvasható. A későbbi részek vagy el sem készültek, vagy elkallódtak. Megmaradt viszont a családi hagyatékban Kállay József levelezése (több mint félszáz megírt és célba érkezett levelezőlap), amely felöleli a háború teljes tartamát, és a hozzá írt sorokon túl tartalmazza a feleségéhez általa címzetteket is. Mivel ezek érdekes adalékokkal szolgálnak, és a naplóban kirajzolódó nézőponttól eltérőeket is felvillantanak, érdemesnek tartottuk néhányukat a kötetbe illeszteni.

„Kinyitotta az ajtót, s akkor megpillantotta a macskát. Fekete jószág volt, sárga bolhanyakörvvel, s meghökkentően hosszú farokkal. Az állat egy pillanatra megilletődött, majd bennebb akart lépni. Tihamér eléje állt, s lassan, lábával kitolta a szemtelenkedőt. De a macska csak nem akart tágítani. Birkóztak a gangon. A macska már rég nem akart bemenni, de Tihamér ezt sehogy nem akarta észrevenni. Hősiesen védte a bejáratot.”

A groteszk mint kisepikai műfaj az, amely a leginkább képes visszaadni azokat az érzéseket és hangulatokat, amiket a tapasztalatlan vagy gyanútlan idegen megél Japánban. A nemes és fennkölt elemek bizarr módon ötvöződnek a mulatságos, nevetséges vagy akár váratlan fordulatokkal, így hatásuk egyszerre komikus és megütközést kiváltó. A kötet egy rövid válogatást nyújt azokból az „egypercesek”-ből, amelyeken keresztül a groteszkben megnyilvánuló humor révén próbálom közelebb hozni a japán mindennapok, a japán életforma, a japán gondolkodás, a japán kommunikáció és a japán emberi kapcsolatok értelmezését, végső soron megértését.

Különleges világba nyerhetünk betekintést e könyv által: a múlt század nyolcvanas éveinek második felébe, egy tipikusan szürke, álmos és poros szovjet városba, Voronyezsbe, ahol mintha megállt volna az idő valamikor húsz évvel korábban – és mintha az ott élők nem is vártak volna már semmi jóra. Gorbacsov épphogy meghirdette a gyorsítás, a nyilvánosság és az átépítés politikáját, azaz a peresztrojkát, ide azonban akkor még nem ért el a reformok szele. 1985 augusztusában a városba érkezik huszonhét leendő egyetemista, huszonhét naiv magyar fiatal. El tudják-e viselni, hogy a körülmények próbára teszik testi-lelki ellenálló képességüket, de még az emberségüket is? Végigkövethetjük a beilleszkedés folyamatát, miközben tanúi lehetünk annak is, ahogyan Karczagi Anna, az érzékeny lelkű pesti lány életének legnagyobb megpróbáltatásain megy keresztül. Felül tud-e kerekedni az embert próbáló kihívásokon, megtalálja-e a helyét a társai között? Szerelem, barátság, közösség vizsgázik a szemünk előtt. Egy igaz történet, valódi szereplőkkel – több mint harminc év távlatából ma már történelem. Hiteles ábrázolás, egyben pontos korrajz, amely üzen a mának is.

Semmi nem az, aminek látszik. Van, akinek kisiklott az élete – saját döntése alapján vagy önhibáján kívül. Éva éjjel-nappal dolgozik, hogy a lányának mindent megadhasson, de pont a túlórák ­miatt nincs ideje foglalkozni vele, és nem veszi észre, hogy a figyelemhiányban szenvedő lány álnéven az Instagramon ismerkedik, miközben a család férfitagja a kaparós sorsjegyek szenvedélyének rabjává válik. A gondozóotthonban élő magatehetetlen idős néni a mai napig az egykori tanácselnök szavaival hajtja álomra a fejét, aki annak idején a szorgos munkás évek után boldog nyugdíjaskort ígért. A kétgyermekes anyának fiatal korában nagyratörő tervei voltak, ma már az sem érdekli, ha az iskolából hazatérő gyerekei találják meg öntudatlan állapotban. Ők nem erre számítottak. Nekik nem ezt ígérték. Kívülről megbotránkoztatónak tűnik, ahogy a gyerekek a sírok között szaladgálnak és hangosan olvassák a köveken álló neveket, miközben a felnőttek vicces történeteket idéznek fel az elhunyt rokonokról. A család számára azonban ez az összetartozás és a származás megerősítésének évről évre ismétlődő ceremóniája. Az utazó élménye sokak számára irigylésre méltó, de aki folyton utazik, néha szeretne az út mellett magányosan álldogáló állat bőrébe bújni. Mindannyian másra vágyunk, mint amink van. Leginkább egy olyan tartalmas életre, mint a nagyapáé.

Szerelemről írni nehéz, főleg, ha halálosan és a feje búbjáig elmerül benne az ember, és elindul a legmélye felé. Milyen átélni ezt a megfoghatatlan minőséget, elmenni a végsőkig, majd szótlanul térdre rogyni? De ebben a regényben sokkal többről van szó, az ifjúság mámoráról, a gyönyörűségtől túlcsorduló pillanatokról, a levegő után kapkodásról, a korszakról, a válságról, amit mindenki átél, és míg néhányan csendesen izzanak, mások azonnal pernyévé égnek és szétszóródnak a levegőben.Egy ember, látásmódjának megrendítő szépségével, gyengeségeivel, hibáival, kedvességével, derűjével, melankóliájával és őrületeivel együtt. Egy szerelem, amelyben lepkeszárnyak verdesnek, növényi kacsok fonódnak, galaktikus ködök és napkitörések kavarognak. Egy város, melynek térképe megelevenedik ebben a lüktető és szikrázó atmoszférában. Nincsen zug, ami kimaradna, lehetőségek és variációk bukkannak fel minden sarkon, minden hűs falban és nedves macskakőben.Mészáros Urbán Szabó Gábor mesterien teremt hangulatot; ahogy haladunk a történetben, a valóság vibrálni kezd, és titkok lebegnek előttünk, amelyeknek akaratlanul is a nyomába eredünk. Már nem tudunk szabadulni ebből a különös és éteri világból, ami éppen olyan, mint amilyennek megszoktuk, csak épp olyasvalaki szemén át nézzük, aki jóval többet lát belőle, és aki ezt az univerzális, mindenben és mindenhol felismert sajgó szépséget olyan szelíden és gyengéden tárja elénk, hogy ettől szinte megtisztulunk.

Mi történik, ha felismerjük, hogy semmi közünk nincs ahhoz az élethez, amit élünk? A történet főhőse egy fiatal, húszas éveiben járó fiú, aki folyamatosan elégedetlen azzal, amit éppen csinál. Sodródik a munkahelyek között, és ez a sodródás sokszor kilátástalanul magába szippantja. Hegyi Ede regénye sokszor mulatságos, sokszor filozofikus, de szigorúan a tényekre támaszkodik. Árnyaltan és gyakran ironikusan mutatja be a munkahelyek világát, az embert érő sérelmeket, a lehetetlen feladatokat, a borzasztó kollégákat és a vég nélkül tartó túlórákat. Görbe tükröt tart a szokásokat igen, ám a kultúrát és az erkölcsöt nem értő multinacionális cégek elé egy olyan ember szempontjából, aki átélte ebben a közegben a sikert és a sikertelenséget is.

Doncsev Toso novelláskötetében képes szuverén írói világot teremteni: az ő világa a Duna-part és a Hold utca határolta külvárosias Belváros 1950-es, ’60-as évekbeli színtere, miliője, alakjainak galériája, súlyos, fojtott, időnként mégis fölszabadult atmoszférája. A szerző azt tárja föl, hogy ebben a vedlett, kopott környezetben, a szürke bérházak mélyén akkoriban milyen nyüzsgő élet folyt. Ez a tér és idő már az övé, úgy, ahogyan például Fejes Endréé az 1960-as évek VIII. kerülete, ahogyan Krúdy Gyuláé az 1930-as évek Óbudája. Elbeszéléseiben a nagytörténelem eseményeit alulnézetből ábrázolja; alakjainak többsége kiszolgáltatott ember: hadirokkant házmesterek, boldogtalan, kacér pillantású kocsmárosnék, bolgár boltosok, férfibolondító fodrászlányok, metróépítő keszonmunkások, hajdani apácák. Többségük ugyan kiszolgáltatott kisember, akik feje fölött ott dübörög a történelem, de nem sodródó alakok. Kínlódnak, vergődnek, csalódnak, újrakezdenek, de boldogulni akarnak. Nem minden áron, de elszántan keresik az esélyeket.

Egy péntek estén az anyám a vacsoránál nagyon komolyan azt mondta, hogy a követező pénteken el fogom kísérni őt balettórára, hogy nőiességet tanuljak, ahogyan a hozzám hasonló úri hölgyeknek illik. Az eltelt évek ellenére is meglepett a vaksága. Gondolkodtam, melyik reakciót válasszam. Földhöz vághattam volna a levest, üvölthettem volna, nagyon halkan nemet válaszolhattam volna, és akkor elegánsan felmegyek a szobámba, de sejtettem, hogy fordulóponthoz érkeztem, valamin változtatnom kell. Apám látta a hezitálásomat, óvatosan húzta maga felé a törékeny tárgyakat, de megszólalni nem mert.

Nemigen vitatja senki, hogy a magyarságba török ajkú közösségek különböző időszakokban beolvadtak. Gondoljunk csupán a honfoglalás korban a kabarokra, és az ezt követő évszázadokban például az úzokra, besenyőkre, majd a kunokra. A kunok esete korántsem elszigetelt jelenség, hasonló népességtörténeti folyamatok mindig is voltak, és ma is vannak. Ezzel párhuzamosan joggal merül fel a kérdés: vajon hova lettek a keleten maradt magyarok? A Julianus utazásáról szóló Ricardus-jelentés – és más középkori források – ugyanis tanúskodnak róla, hogy kisebb-nagyobb tömbökben maradtak magyarok Kelet-Európában, sőt akár Ázsiában (például a Kaukázusban) is. Tekintélyes részük a népvándorlás során a sztyeppeövezetet és az attól északra eső erdőövezet nagy térségeit benépesítő törökségben oldódhatott fel. Így tehát a kipcsakok között is méltán kereshetünk asszimilált magyar néprészeket. Az utóbbi időben heves tudományos vitát kavart a kazakisztáni madijarok és más, a magyarsággal összefüggésbe hozott közösségek kérdése. A vita ma is folyik, de még a turkológusok és a történészek sem képviselnek egységes álláspontot. A „keleti magyarok” kérdéskörének ered nyomába a szerző, aki a kipcsakok és a magyarok középkori etnokulturális kapcsolatait hangsúlyozza és elemzi. A magyar szakirodalomban sokszor máshogy interpretálunk problémákat és máshogy válaszolunk meg kérdéseket, mint az orosz nyelvű szakirodalom nagyjai. Ajbolat Kuskumbajev nemzetközi hírű kazak történész, aki főleg oroszul és kazakul publikál. Bár néhány kérdésben más véleményen van, mint sok magyarországi kollégája, de már csak az Audiatur et altera pars! elve alapján is meg kell ismerni az érintett másik fél, jelen esetben a kazakság tudományos vélekedését. Ott ugyanis tényként kezelik, hogy magyar csoportok tagozódtak be a kazak népbe, és ezt etnikus és kulturális kapcsolataink legfőbb alapjának tekintik. A kötethez Erdélyi István írt előszót a kérdés legújabb magyar szakirodalmát felvázolva

Intenzív érzés a sors kezének taszítása. Az ember évekig ellenáll, de hiába. Mentségünkre legyen, hogy többnyire egy szavát sem értjük sugallatainknak, ami talán jobb is, mert amikor érteni kezdjük, szembe kerülünk az árral, és bár az értelem nagy erény, ilyenkor nincs károsabb az észszerűségnél.Egy csütörtök reggel, háromnegyed kilenckor a nemzetközi gyorsvonaton találtam magam, mindössze néhány lyukas garassal a zsebemben, hogy szerencsét próbáljak Franciaországban. Drága anyanyelvemet országom tenyerébe zártam, és szerelmesen megígértem, hogy visszajövök érte. Talán lett volna min aggódnom. Ám mégis, addigra már jó egy évtizede hagytam magam, hadd vigyen az élet saját nagybetűinek olvadékától felduzzadt, zavaros árja, és ez szép reményeimmel együtt a racionalitásba vetett hitemet is elmosta. Az idő pedig mintha megállt volna a tél és a tavasz között. Világossá vált, hogy vagy kievickélek a partra, vagy ragacsos búskomorságom úgy ölel végül körül, mint apró szárnyast a harmatfű levele.

„A lámpát már kora reggel a hajóorra aggatták, és Hermész szobrocskáját vitte egy sötét rabszolga – törött köpenye ránca seszínű, mint virradatkor a tenger…”

Csongor Andrea kisregénye új szerkezetet épít a formabontás szándéka nélkül. Velejéig hétköznapi, második házasságbeli problémákat dolgoz fel, és ezt sajátos, mindennapi kommunikációs műfajokat vegyítő stílusban teszi. Sms-ek, e-mailek, használati utasítások, bevásárlólisták, versek jelennek meg és keverednek a szövegben élő mozaikként, mintha ez az összetettség és kontrasztosság műfajként adná vissza magát a második házasságot. A sokszor humorral, mégis mindig érzékenyen megragadott csomópontokat a rövid fejezetek és a stílusbeli váltások teszik olvasmányossá.A szereplőknek, két felnőttnek és hét gyermeknek egyenként és együtt is sajátságos világa van. A kisregény így rálátást kínál egy olyan életformára, amelyben egyre többen élünk, és amelyben próbálunk eligazodni, mozogni – váltakozó sikerrel. A mozaikházasságban alapvetően benne foglalt érdekellentétek hordozzák a mű feszültségét és bontják ki annak konfliktusát: egy recept vagy egy társasjáték leírása túlmutat az aktuális szituáción, annál mindig többet jelez.A családtagok személyiségfejlődése, múltjuk szükségszerű feldolgozása folyamatosan halad előre a regényben, míg a rövid betétek egyre sebesebben sodorják őket egy elkerülhetetlen döntés felé. Nonna és Frigyes akár mögöttünk is állhatnak a pénztárnál, gyerekeik a mieink osztálytársai lehetnek – sem a történet, sem a magunk világában nem lehetünk közömbösek irántuk.

"Bulgária közel ötvenezres zsidósága a második világháború alatt kétszer is elkerülte a deportálást. Megmentésében a legfontosabb szerepet a bolgár pravoszláv egyház játszotta. A remélt revízió Bulgáriát is a hitleri Németország karjaiba taszította. A megvalósult területi gyarapodás kötelezvényeként a bolgár parlament 1940-ben a nürnbergi faji törvények mintájára súlyos jogfosztásokat és diszkriminációt vezetett be a zsidó lakossággal szemben. A bolgár pravoszláv egyház szinódusa ezt kezdettől fogva elítélte. Március 10–11-i céldátummal 1943 elejére elkészült a deportálások titkos forgatókönyve, de már a macedóniai és trákiai zsidók koncentrációs táborokba történő hurcolása is felrázta a bolgár zsidó közösséget és a bolgár közvéleményt, és kormányzó párti képviselők tiltakozására III. Borisz cár március 9-én leállíttatta a szerelvényeket. Ennek ellenére Plovdivban március 10-én reggel összeszedtek néhány száz zsidót bevagonírozásra. Kiril plovdivi metropolita kinyilvánította, hogy velük tart. Tiltakoztak a pravoszláv egyház képviselői Szlivenben, Sumenben, Pazardzsikben, Haszkovóban és Szamokovban is. Végül délig mindenhova eljutott a halasztó parancs. A bolgár társadalmat 500 évnyi török uralom után nem jellemezték polgári tradíciók és szilárd demokratikus értékrendszer, a holokauszt idején mégis képes volt a nagy cselekedetre. Doncsev Toso, akinek Magyarországi bolgárként egyformán van rálátása mindkét ország, mindkét nép történetére, ennek a páratlan történetnek a nyitját keresi hiánypótló tanulmányában, hitelesen."  – Klein András Magyarország szófiai nagykövete

A japán irodalom egyik legnagyobb alakja, Nacume Szószeki verseiből összeállított kötetet tart kezében az olvasó. A modern realista regényeiről világszinten ismert íróról csak kevesen tudják, hogy a haikuköltészet terén is jelentőset alkotott. A fordító elsőként vállalkozik arra, hogy magyar nyelven ismertesse meg a közönséggel Szószeki verseit. Százhúsz költeményét gondosan összeválogatva, öt évszak szerint tagolva mutatja be eredeti, időnként meghökkentő és humoros, hagyományos és modern elemekben is bővelkedő stílusát. A versek japán nyelven, kiejtés szerinti magyar átírásban és magyar fordításban olvashatók.