Napkút Kiadó strana 9 z 18

A japán irodalom egyik legnagyobb alakja, Nacume Szószeki verseiből összeállított kötetet tart kezében az olvasó. A modern realista regényeiről világszinten ismert íróról csak kevesen tudják, hogy a haikuköltészet terén is jelentőset alkotott. A fordító elsőként vállalkozik arra, hogy magyar nyelven ismertesse meg a közönséggel Szószeki verseit. Százhúsz költeményét gondosan összeválogatva, öt évszak szerint tagolva mutatja be eredeti, időnként meghökkentő és humoros, hagyományos és modern elemekben is bővelkedő stílusát. A versek japán nyelven, kiejtés szerinti magyar átírásban és magyar fordításban olvashatók.

"Gábor író, de lomtalanításból él: vállalkozó nagybátyjával együtt elhunyt emberek hátrahagyott tárgyait számolják fel. Dóra zongorista, de napközben ujjai fekete virágföldbe mélyednek. Egymásnak elmesélt, szokatlan történeteikből egy ismerős, hétköznapinak mégsem mondható világ épül fel. A szereplők küzdeni tudása és a szöveg lendülete pedig magával viszi az olvasót is." – Vados Anna

Susa városában született, itt élt és alkotott ifjúkorában Ebdürrehim bey Haqverdiyev (1870–1933), a modern azerbajdzsáni prózairodalom, és azon belül a realista ábrázolás egyik megteremtője. Rendkívül sokoldalú egyéniség. A mérnöki diplomától a drámai műfajig, a karmesterségtől a tárcaíráson át a novelláig minden műfajban otthon van, sőt mint diplomatát is számon tartják. Írásaiban kora társadalmának jellegzetes alakjait eleveníti meg a demokratikus eszmeiség szellemében, az egész Keleten kedvelt Molla Naszreddin élcújság hasábjain. A szatirikusan megírt, nevetségessé tett események sokszor igen fájdalmas, szomorú történetek, melyeken keresztül bepillanthatunk a XX. század eleji Azerbajdzsán életébe. Megismerkedhetünk a keleti ember tulajdonságaival, az elengedhetetlen alkudozással, leleményességgel, bölcsességgel, a vallási és nemzeti tradíciókkal. Stílusában jelen van a népi humor, a nép ajkán élő szólások és közmondások.

Rendhagyó regényt tart kezében az olvasó. Hősei a Teremtés, az ember előtti világ „élő” és „élettelen” lényei, a mindenféle méretű, formájú és eredetű kövek. Különös, maguknak való teremtények ők – mindennél többre becsülik a nyugalmat, a csendet, a háborítatlan elmélkedést, s szívből gyűlölnek mindenfajta változást és mozgást. Megesik azonban, hogy a fülükbe suttog az örökké nyugtalan, kísértő víz, gyönyörű képeket fest eléjük, s szavaira egyesek feladják nyugalmukat és mozdulatlanságukat – hosszú, megpróbáltatásokkal teli útra indulnak az ismeretlenbe. Hriszto Szlavov allegorikus regényének fejezetei, bár kapcsolódnak egymáshoz és időrendben követik egymást, önálló történetekként is megállják a helyüket, példabeszédszerű bölcsességgel szólva különböző élethelyzetekről, melyek elé a sors egyéneket és közösségeket állít. „Egy kő nem mozdul, testvéreim, de egy folyami kő bejárja az egész világot…”

Kunok, kipcsakok – a sztyeppe középkori történelmében kulcsszerepet játszó népesség családi kapcsolatai elevenednek meg e kötetben. Katancsijev Szultan Talevics észak-kaukázusi (azon belül is kabard-balkáriai) családtörténész ugyanis a XIII–XIV. századi kunok történelmi szerepét, etnikai és politikai folyamatait főleg a kun előkelők házassági kapcsolatai és későbbi családtörténetükön keresztül láttatja. A szerző maga is a Magyarországon 1241-ben meggyilkolt Kötöny kun vezér (kán) nemzetségének leszármazottja; azon a földön él, ahol Besse János, a híres magyar néprajzkutató utazó járt a XIX. század elején, hogy felkeresse őseink leszármazottait, általa feltételezett rokonainkat. A kunok jelentős része a XIII. században nemcsak Magyarországra települt be, hanem a Kaukázus északi előterébe és a Balkánra is jutott belőlük, sőt, az egykori orosz fejedelemségek – akikkel hosszú ideig hadakoztak – szintén befogadtak kunokat, akik előkelő családokba is beházasodtak. Kun volt például Alekszandr Jaroszlavics Nyevszkijnek, 1242-ben, a „Jégcsatában” a livóniai német lovagrend hadseregét leverő vezérnek az egyik nagyanyja, de családi kapcsolatok fűzték a kun fejedelmeket például Borisz Godunov cárhoz is. Minderről szinte semmit sem tud az érdeklődő magyar közvélemény. A szerző bőven értekezik könyvében az észak-kaukázusi családok és nemzetségek egymás közötti kapcsolatairól, jellegzetes családi szokásokról, amelyeket forráskutatásai és saját tapasztalatai révén ismertet, hiszen ő maga adatközlő is, nem csupán kutató. Ezekről a családi szálakról hazánkban még a szakirodalom is keveset tud.A kötet előszavában Erdélyi István régész-történész ad a kárpát-medencei kunokról, azok betöréseiről, majd a király általi behívásukról és történetükről rövid tájékoztatást, szakirodalmi utalásokkal. Sorozatunk jelen kötete kissé rendhagyó, hiszen nem egy hazánkban vagy nemzetközileg elismert tudós szerző műve, hanem egy, a saját családját, nemzetségét és őseit kutató észak-kaukázusi családtörténész életművének összefoglalása. Témája azonban teljes mértékben beleillik elképzeléseinkbe, hiszen a számunkra, magyarok számára is jelentős délkelet-európai és a magyarság egyik fontos alkotórészét is képező kunok középkori családi kapcsolatairól szól, bevallottan szubjektív stílusban és a magyar szakirodalomtól sokszor eltérő következtetésre jutó orosz nyelvű munkák alapján, azokat idézve; nem tankönyvnek vagy tudományos összefoglalásnak készült, hanem egy fontos sztyeppei nép feloldódásának egyéni értelmezését olvashatjuk benne.

Nyikorgó kerékpárján izzadó plébános; a kihalt utcán rohanó eszelős, kezében kukoricaszár; árnyékban rejtőző alakok a pincesoron; bomló madártetemmel játszadozó kislányok. A magyar tanyavilág, a haldokló zsákfalvak, az elöregedő és elnéptelenedő települések krónikáját sokan megírták már. Regényként. Elbeszélésfüzérként. De nem példázatként. Egyáltalán, nem gyanús írói vállalkozás a 21. század elején előállni egy példázattal? Nem idejemúlt már morális tanulsággal házalni? Wesz Péter prózája a példázat és a szociográfiai igényességű elbeszélés, a nincstelenek világát megjelenítő történetek megújítására tesz kísérletet. A bal lator lemászik a keresztről nemcsak a 2010-es évek Magyarországának falusi rögvalóságáról ad látleletet, a leszakadó vidék környezetében a jó és a gonosz örök harcát is színre viszi. Messze állnak tőle a dörgedelmes erkölcsi magyarázatok, de óva int attól, hogy a falu tipikus karaktereinek mindennapi küzdelmeit biztos távolból, némi kiábrándultsággal, közönyösen szemléljük. Nem mond ítéletet, de azt sem engedi, hogy ítélkezzünk.

A populációgenetika és a filogenetika egzakt természettudományos mérésekkel elemzi az emberi DNS bizonyos szakaszait és tárja fel a változások leszármazóról leszármazóra öröklődő szabályszerűségeit. Vajon mennyire alkalmazható ez a rendkívüli technológiai fejlettségű természettudományos módszer az őstörténet-kutatásban? Hogyan tudjuk a jelenlegi népességből és réges-régi csontmintákból nyert adatokat értelmezni népek, esetleg nyelvek történeti elterjedésére vonatkozóan? Mivel járulhat hozzá a genetika múltunk feltárásához a legújabb adatok alapján? Közép-Európa egyik legjobban felszerelt laboratóriumának, az ISZKI BOI DNS Laboratóriumának vezetője, Pamjav Horolma több tudományterületet érintő kutatócsoport felállítását szorgalmazta. A kötet szerzői e kutatócsoport tagjai. Több éves munkájuk során a mintavételtől a kiértékelésig, a matematikai modellezéstől a nemzetközi tudományos eredmények feldolgozásáig, az elméleti kérdésektől a gyakorlati problémák megoldásáig immár több tudományos publikációban számoltak be eredményeikről. Azonban első ízben találkozhat a hazai olvasóközönség olyan magyar nyelvű ismeretterjesztő kiadvánnyal, amelyben érthető stílusban és tudományos alapossággal ismertetik a legfrissebb genetikai kutatásokat, és ezek őstörténeti eredményeit. A kötet tehát hiánypótló és úttörő jelentőségű: többek között a jelenlegi magyar népesség genetikai sokszínűségének elemzését, Európa benépesülésének folyamatát és az indoeurópai nyelvű népességre jellemző haplocsoportok és alcsoportok elterjedését, a székelyföldi és magyarországi magyarok apai illetve anyai leszármazási vonalainak összehasonlítását, a szibériai manysi nép haplocsoport-megoszlásának esettanulmány jellegű vizsgálatát is tartalmazza. Rendkívül adatgazdag érveléssel sok félreértést és tévhitet oszlat el. Azokra a kérdésekre keresi a választ, amelyek a magyar közvéleményt leginkább érdeklik: mely kortárs populációval milyen kapcsolatok fűzik össze a magyarságot. A genetika eszköztárának, lehetőségeinek és korlátainak ismertetésével a kötet elméleti és gyakorlati eligazítást is nyújt mindazon érdeklődőknek, akik többet szeretnének tudni a genetikai és az őstörténeti kutatások elméleti és gyakorlati együttműködéséről, közös eredményeiről.

"Husz János, prágai egyetemi tanár szellemi mozgalma termékeny talajra talál az erdélyi parasztság körében is, annál inkább, mivel a huszitizmus nemcsak vallási, de társadalmi tekintetben is az elavult feudális rend ellen fordul. Az 1437-es erdélyi Budai Nagy Antal-féle parasztfelkelés, amelyben a kisnemesség is szerepet vállal, az akkori társadalmi ellentétek kiéleződését jelentette; számos, kisebb-nagyobb lázongás jelzi már odáig is az utat. Budai Nagy Antal parasztserege fegyveres harcban győzelmet arat a feudális urakkal vívott küzdelemben, de harca végül elbukik, mint minden felkelés, ha más, befolyásosabb társadalmi réteg nem áll az élére. Az 1437-es erdélyi parasztfelkelés idején már általánossá válik a pénzgazdálkodás. A főpapok a nekik járó tizedet, és a világi, feudális hatalmasságok a nekik járó kilencedet nagyrészt pénzben követelik a jobbágyságtól. Zsigmond király, hogy az udvar fényűző kiadásait egyensúlyban tudja tartani, a pénzrontás eszközéhez folyamodik az 1433-as esztendőben. Lépes György erdélyi püspök, arra számítván, hogy a pénz értéke később visszaáll, három évig megszünteti a papi tized beszedését."

Sarusi Mihály Nyílik a savanyauborka-virág kötete a szerző elmúlt fél évszázadban közölt másfél száz elbeszéléséből válogat. Az elbeszélésgyűjtemény az író valamennyi korszakának jellegzetességeit felmutatja, és mindemellett az olvasó azt is nyomon követheti, miként változott Sarusi írói világa, nem utolsósorban alkotói stílusa. A beválogatott beszélyekben, elbeszélésekben és novellákban többnyire a történéseket rezignáltan elviselő kisember alakja bukkan föl, mellette pedig a lázadó figurája, vagy az ügyeskedő, másokon átgázoló, saját érdekeit közérdeknek hazudó gazfickó is szerepet kap. A gyakran komor színezetű írásokból azonban sohasem hiányzik a Sarusi Mihály prózájára olyannyira jellemző humor, irónia vagy csúfolódás, melyek még a legförtelmesebb helyzetben is hangsúlyozzák a szövegek szürke világán átsejlő életkedvet.

Aki nem tudja, honnan jött, az azt sem tudja, hová megy. A sztyeppei lovasnomád népek családjába tartozó magyarság két évezredes kulturális és etnikai közösségben a lovasnépekkel a sztyeppei civilizáció részese volt; nyelvünk ősi rokonainak közösségeitől távol, évezredeken át a szkítákkal, hunokkal, avarokkal és megannyi más néppel együtt élt a sztyeppén. Olyan organikus kulturális egységben éltek elődeink, hogy a sztyeppei népeket méltán tekinthetjük rokonainknak, hiszen különböző mértékben etnikai, kulturális és történelmi kapcsolatban vagyunk mindegyikükkel. Valaha egy-egy közösségben a legnagyobb büntetések közé tartozott az ún. kiközösítés. Amennyiben pedig magát közösítette ki valaki, azzal az öngyilkosság egy lassúbb, keservesebb formáját választotta. Azonban nem ezt teszi-e a magyarság néhány csoportja akkor, amikor – az őstörténeti „bulvársajtónak” felülve – megpróbálja magát kiközösíteni a reá rajongva néző finnugor rokon népek, nyelvrokonai közül? A közösségvállalás a finnugor népekkel nem jelenti azt, hogy a magyarság ne lehetett volna a sztyeppei lovasnomadizálás kezdeteitől részese a nagy, sztyeppei civilizációnak és etnokulturális folyamatoknak! És nem éppen ezt az „önkiközösítést” végzi-e a magyarság néhány más, az újító tudományosságot nem ismerő, szűk látókörű, több évtizede megcáfolt „eredményeket” szajkózó csoportja, amikor Bálint Csanád, Czeglédy Károly, Erdélyi István, Fodor István, Györffy György, Harmatta János, Rédei Károly, Róna-Tas András, Vásáry István és Veres Péter, illetve oly sok más kutató újabb eredményeit visszhangtalanul hagyva oktrojál a régészeti adatokkal és a történelmi forrásokkal ellentmondó halász-vadász és gyűjtögető életmódot, illetve képtelen élőhelyeket a magyarság számára?! A szerző a tudatlanság mindkét válfajával szembeszáll.

Az elképzelt város elképzelt emberei nem tudják, miért hullanak csontok az égből, de egyesek azt rebesgetik, hogy az égben a jó és a rossz angyalok csatája zajlik, ami hatással van a város lakóinak – különösen Per, Ethümia és Hanna – életére. Vagy talán fordítva? A földi harcok, tettek és döntések hatnak az égben zajló küzdelmekre? Hamarosan kiderül. „Valamiféle apokalipszis történt, amit az emberiség szinte nem is vett észre. Nem a nap aludt ki, nem söpört végig a világon szökőár vagy éhínség. De Per tudta, hogy apokalipszis utáni időszakot élnek. Talán nem a bolygó apokalipszise volt ez, csupán a léleké. Nem is egy léleké, soké, és ezek az apró, magányos és személyes apokalipszisek összeadódtak. Talán ezért hullott hó helyett csont az égből.”

A Krisztus születése körüli századokban a sztyeppei lovasnomád népek körül oszlani kezd a köd, számunkra egyre kézzelfoghatóbb antik források keletkeznek Kínában, majd Ázsia más vidékein, később Indiában és Európában is. A koraközépkorra elérkezünk a sztyeppei magaskultúra, az összetett államalakulatok és birodalomépítés klasszikus korszakához. A hagyományos történetírás azonban túl földhözragadt, sokszor retrospektívnek tűnő zárt nép-fogalma és egysíkú identitás-kategóriái ezekre és az ezt követő évszázadok sztyeppei lovasnomád társadalmára alig illenek. Az identitás kutatása a kortárs történettudomány és történeti antropológia alapkérdései közé tartozik. Hiszen még a ma emberét is joggal foglalkoztatja a kik vagyunk, honnan jöttünk, hová megyünk kérdése, amelyből a kik vagyunk mi kérdésre adott válaszokat újra és újrafogalmazzuk. A sztyeppei népek „mi” kategóriája, ennek tartalma az alapvető témája a jelen kötetnek is. Melyek voltak a sztyeppei lovas népeket másoktól elválasztó „mi” kategória összetevői, elemei, melyek voltak a társadalmon kívüli és a társadalmon belüli „más” kategóriájának alapjai? Ezeket az elméletinek tűnő kérdéseket a méltán nemzetközi hírű bolgár szerző, az Ohridai Szent Kelemen Egyetem (Szófia) tanára monográfiájában konkrét adatokon és megannyi példán keresztül vizsgálja és elemzi. Kínai és szogd, türk, görög, latin és más források elemzésén keresztül vezet ez a hatalmas szellemi utazás Eurázsia sztyeppéire, vissza a koraközépkorba. A történettudomány, a történeti antropológia, a klasszika filológia módszereit egyaránt felsorakoztató mű merőben újszerűen veszi sorra a Krisztus utáni első évezred második felében – általa a „sztyeppei birodalmak aranykoraként” említett időszakban – a hunok, türkök, ujgurok, kazárok, avarok, bolgárok államalakulatainak, egyes esetekben birodalmainak sorát; főleg a kívülállóktól megkülönböztető identitást vizsgálva, majd a belső identitás-kategóriákat (nők, foglalkozási egységek, vallási csoportok stb.) ismertetve. Azok számára, akik a magyar őstörténet kérdését a mai napig intenzíven kutatják, komoly jelentősége lehet ennek az újszerű megközelítésű és rendkívül adatgazdag műnek.

Magas szárú fűzős cipő… Szünet nélkül füstölgő, olcsó szivar… Kopott szürke felöltő… Kalap… Óriási piros zsebkendő… Állandó kellékei ezek egy a nyugdíjazás küszöbén álló svájci nyomozóőrmesternek, aki az előszeretettel használt berni német dialektus és a választékos német anyanyelv mellett folyékonyan beszél olaszul és franciául. Ő az, aki mindig rájön a dolgok nyitjára, mert belelát és belehall mások lelkébe, anélkül, hogy faggatná őket. Ő az, aki a letartóztatott ágrólszakadt kisembert még meghívja egy sörre, mielőtt bekísérné a börtönbe. S ugyanő, aki zsigerileg gyűlöli a hatalmasságok kétséges tisztaságú ügyleteit, a fontoskodó, ám üresfejű államügyészek és vizsgálóbírók elfogultságát. Egy rendőr, aki szereti az arra érdemes embereket, még ha el is követtek valami törvénybe ütköző dolgot, egy rendőr, aki iránt bizalommal vannak a kényszerítő körülmények folytán rossz útra tévelyedettek. Egy rendőr, akit szeretni lehet… Most, amikor végre Friedrich Glauser Studer őrmestere magyarul is megszólal, a nálunk már régóta kedvelt Maigret és Poirot minden bizonnyal örömmel üdvözli majd őt is az érzékeny lelkű bűnfelderítők társaságában, nem is szólva a honfitárs, Friedrich Dürrenmatt Bärlach detektívfelügyelőjéről, akinek megszületésében kétségkívül jelentős szerepet játszott Studer őrmester masszív, ábrándos és emberséges figurája.

Glauser ebben a Studer-történetben ismét „hozza a formáját”. A regény színhelye egy parányi svájci falu, Pfründisberg, ahol van egy szegényház, egy kertésztanoda, egy fogadó és egy temető. És persze két halott. Az állítólag bélhurutban meghalt Anna Hungerlott zsebkendőin arzénnyomok mutathatók ki, James Farny, a „kínai” pedig kint fekszik a novemberi ködben a halott nő nemrég emelt sírhalmán – átlőtt szívvel. Studer nyomozó őrmester szemlélődik. És mivel szemlélődik, észre is vesz dolgokat, például azt, hogy amíg a szegényház lakói híg káposztalevest kanalaznak, addig a hiú, narcisztikus és szadista, embergyűlölő és álszent patrónus, Hungerlott finom borokat iszik. Rajta és iszákos apósán kívül persze a szerző további ellenszenves figurák egész arzenálját sorakozatja fel, a vénséges és sunyi fogadóst, a nem túl megnyerő iskolaigazgatót, a kotnyeles kémiatanárt, félhülye és korrupt tanácsnokokat és bizottsági tagokat… Ám – ahogy már megszoktuk – egyidejűleg kibontakozik előttünk egy kiszolgáltatottságában is őszinte és tisztességes pincérlány és egy nincstelen, hányattatott sorsú fiatalember – nem mellesleg Studer szívét is melengető – kapcsolata. Bár mindennek látszólag semmi köze a gyilkosságokhoz. Vagy mégis?…

Egy svájci pszichiátriai intézet igazgatóhelyettese Studer őrmestert kéreti hivatalosan az intézménybe, mert nyoma veszett az idős igazgatónak, akit később megtalálnak ugyan, de már holtan. Gyilkosság történt vagy baleset? Egyidejűleg megszökött az egyik ápolt is, aki újszülött gyermekének meggyilkolása miatt már börtönviselt. Studer a látszat és valóság számára idegen, kusza világába csöppen; minden bűnjelet, minden megfigyelést az ügyben potenciálisan érintettek érdekeinek megfelelően a legkülönbözőbb módon lehet értelmezni. Az őrmesternek meg kell tanulnia átlátni azokat a mechanizmusokat, amelyek szerint itt élnek és meghalnak az emberek. Egy irodalmi vénával megáldott páciens a „Matto” nevet adta a mindenütt jelenlevő őrületnek. Ám Matto nem marad absztrakt figura, hanem elvileg több konkrét alakban is a kereshető: esetleg az ambiciózus, ám amúgy szimpatikus igazgatóhelyettesben, vagy netán a kétségbeesett segédmunkásban, aki szegénységében megöli a saját gyerekét? S vajon mennyire tekinthető normálisnak egy szenilis igazgató, aki rosszul értelmezett lojalitásból tönkreteszi egy páciens életét? S hogy állunk a szervezett őrülettel, amely 1935-ben egyre konkrétabb testet ölt a szomszédos Németországban? Matto birodalmában Studer számos szeretnivaló és meggyőzően ábrázolt figurával találkozik, akik az uralkodó szociális viszonyok, a patriarchális hatalmi struktúrák vagy embertársaik érzéketlen kegyetlensége folytán zátonyra futottak, miáltal vagy megőrültek, vagy bűnözőkké váltak.

„…mi a jófenének köllött nekünk ha’gatni a fehérnépekre?” – kérdezi Studer őrmester, s ez a kérdés arra vonatkozik, mért is az Appenzell kantonbeli Szarvas Hotelben kellett megülniük a lánya esküvőjét. Pedig még maga javasolta a szállodát, mivel azt egykori diákszerelme vezeti beteg férje oldalán – most aztán újsütetű vejével együtt ott áll egy szállóvendég holtteste előtt, akit fölöttébb figyelemreméltó módon, egy kihegyezett bicikliküllővel szúrtak halálra. Van egy sor gyanúsítható egyén és még több tisztázandó körülmény – üres borítékok, kutyaszőr, egy állatkedvelő bicikliszerelő, egy szerelmes titkárnő, váratlanul felbukkanó sajátos szállóvendégek. Akár gyanús, akár nem – mindenkinek van valami takargatnivalója… Egyedül Studer képes kibogozni a szálakat és szabaddá tenni egy gondosan elsikált nyomot, fényt derítve a hegyek és a lelkek szakadékaiban. A végén – jellemző módon – egy halálosan beteg ember vallomása világít rá az összefüggésekre. Jól tudjuk immár: Studer az embereket nem a hibáik ellenére, hanem azok miatt szereti! Épp ezáltal lesz hiteles. És ugyanúgy hiteles a színhely is az összes ott lakóval egyetemben: nem holmi látványos kulissza csupán, hanem a cselekmény szerves része. Más szóval, maga a hely koloritja játssza a főszerepet.