Napkút Kiadó strana 8 z 16

Friedrich Glauser (1896–1938) svájci írót bűnügyi regényei tették ismertté (magyar nyelven kiadónk gondozásában jelentek meg), de írói munkássága magvát ő maga az elbeszélésekben látta. Ezekben, saját odisszeáját követve, többször is feldolgozta mozgalmas életének számos eseményét. Ízelítőként álljon itt néhány téma. Az első világháború után Bécsben csempészek garázdálkodnak. Egyiküket holtan találják egy hotelszobában, s a felügyelőnek meg kell fejtenie egy furcsa rejtvényt: miért van a halott egyik kezében egy sakkfigura, a másikban pedig egy darab kockacukor? – Amikor kihalásszák a folyóból egy fiatal nő holttestét, Studer gyilkosságra gyanakszik. De semmi sem utal erőszakos cselekedetre… – Studer őrmester egy eldugott hegyi faluban egy parasztembernél nyomoz, akinek egymás után négy felesége is meghalt. Studer úgy érzi, soha életében nem volt még dolga ehhez fogható emberrel. Rafinált macska-egér játék kezdődik… – És az idegenlégió: a Szahara szélén állomásozó egység tarka életrajzzal rendelkező európai férfiak aprócska kozmosza, beékelődve arab falvak és városkák közé. Glauser zseniális rendező módjára mozgatja és világítja meg alakjait a helyőrség parányi színpadán. Az atmoszférateremtés magával ragadó eszközeivel úgy idézi fel a keresztben-kasul működő viszonyok és kapcsolatok kikerülhetetlen és átláthatatlan szövevényét, hogy az olvasó szinte tapintható közelségben érzi a szereplőket.

Wiseschdia, Vizejdia, Kisvizésdia. A romániai Bánság nyugati csücskében fekvő falu a központi helyszíne Johann Lippet családregényének, mely a huszadik század második felébe kalauzolja az olvasóit. Anton Lehnert a második világháború végén Romániából Ausztriába menekült, majd ott alapított családjával az ötvenes évek elején tért vissza szülőföldjére, hogy új életet kezdjen. A Lehnert-család életén keresztül nyomon követhetjük a bánsági svábok ötvenes-hatvanas évekbeli küzdelmeit a megélhetésért, a zárt falusi társadalom tragédiákkal, pletykákkal, fel nem dolgozott múlttal terhes hétköznapjait. Az ajtó a hátsó konyhához egyszerre tabló egy családról és közelkép a romániai valóság egy szeletéről – kicsit másképp, mint ahogy eddig magyar olvasóként megszokhattuk. Lippet műve ugyanakkor nemcsak családregény, hanem egyúttal a kitelepedés regénye is. A nyolcvanas évek romániai kisebbség- és falupolitikája következtében ellehetetlenülő bánsági svábok a tömeges kivándorlás mellett döntenek, így a Lehnert-család több tagja is új életet kényszerül kezdeni Németországban. Abban a Németországban, ahol bevándorlóként, emigránsként, a legtöbb esetben idegenként érezték magukat a Romániából érkezett, német kultúrájukat több száz éven keresztül megőrző bánsági svábok . Johann Lippet regénye amellett, hogy egy letűnt kor és kultúra leletmentése, jelenünk Európájának aktuális kérdéseit is feszegeti.

Aki nem tudja, honnan jött, az azt sem tudja, hová megy. A sztyeppei lovasnomád népek családjába tartozó magyarság két évezredes kulturális és etnikai közösségben a lovasnépekkel a sztyeppei civilizáció részese volt; nyelvünk ősi rokonainak közösségeitől távol, évezredeken át a szkítákkal, hunokkal, avarokkal és megannyi más néppel együtt élt a sztyeppén. Olyan organikus kulturális egységben éltek elődeink, hogy a sztyeppei népeket méltán tekinthetjük rokonainknak, hiszen különböző mértékben etnikai, kulturális és történelmi kapcsolatban vagyunk mindegyikükkel. Valaha egy-egy közösségben a legnagyobb büntetések közé tartozott az ún. kiközösítés. Amennyiben pedig magát közösítette ki valaki, azzal az öngyilkosság egy lassúbb, keservesebb formáját választotta. Azonban nem ezt teszi-e a magyarság néhány csoportja akkor, amikor – az őstörténeti „bulvársajtónak” felülve – megpróbálja magát kiközösíteni a reá rajongva néző finnugor rokon népek, nyelvrokonai közül? A közösségvállalás a finnugor népekkel nem jelenti azt, hogy a magyarság ne lehetett volna a sztyeppei lovasnomadizálás kezdeteitől részese a nagy, sztyeppei civilizációnak és etnokulturális folyamatoknak! És nem éppen ezt az „önkiközösítést” végzi-e a magyarság néhány más, az újító tudományosságot nem ismerő, szűk látókörű, több évtizede megcáfolt „eredményeket” szajkózó csoportja, amikor Bálint Csanád, Czeglédy Károly, Erdélyi István, Fodor István, Györffy György, Harmatta János, Rédei Károly, Róna-Tas András, Vásáry István és Veres Péter, illetve oly sok más kutató újabb eredményeit visszhangtalanul hagyva oktrojál a régészeti adatokkal és a történelmi forrásokkal ellentmondó halász-vadász és gyűjtögető életmódot, illetve képtelen élőhelyeket a magyarság számára?! A szerző a tudatlanság mindkét válfajával szembeszáll.

A Krisztus születése körüli századokban a sztyeppei lovasnomád népek körül oszlani kezd a köd, számunkra egyre kézzelfoghatóbb antik források keletkeznek Kínában, majd Ázsia más vidékein, később Indiában és Európában is. A koraközépkorra elérkezünk a sztyeppei magaskultúra, az összetett államalakulatok és birodalomépítés klasszikus korszakához. A hagyományos történetírás azonban túl földhözragadt, sokszor retrospektívnek tűnő zárt nép-fogalma és egysíkú identitás-kategóriái ezekre és az ezt követő évszázadok sztyeppei lovasnomád társadalmára alig illenek. Az identitás kutatása a kortárs történettudomány és történeti antropológia alapkérdései közé tartozik. Hiszen még a ma emberét is joggal foglalkoztatja a kik vagyunk, honnan jöttünk, hová megyünk kérdése, amelyből a kik vagyunk mi kérdésre adott válaszokat újra és újrafogalmazzuk. A sztyeppei népek „mi” kategóriája, ennek tartalma az alapvető témája a jelen kötetnek is. Melyek voltak a sztyeppei lovas népeket másoktól elválasztó „mi” kategória összetevői, elemei, melyek voltak a társadalmon kívüli és a társadalmon belüli „más” kategóriájának alapjai? Ezeket az elméletinek tűnő kérdéseket a méltán nemzetközi hírű bolgár szerző, az Ohridai Szent Kelemen Egyetem (Szófia) tanára monográfiájában konkrét adatokon és megannyi példán keresztül vizsgálja és elemzi. Kínai és szogd, türk, görög, latin és más források elemzésén keresztül vezet ez a hatalmas szellemi utazás Eurázsia sztyeppéire, vissza a koraközépkorba. A történettudomány, a történeti antropológia, a klasszika filológia módszereit egyaránt felsorakoztató mű merőben újszerűen veszi sorra a Krisztus utáni első évezred második felében – általa a „sztyeppei birodalmak aranykoraként” említett időszakban – a hunok, türkök, ujgurok, kazárok, avarok, bolgárok államalakulatainak, egyes esetekben birodalmainak sorát; főleg a kívülállóktól megkülönböztető identitást vizsgálva, majd a belső identitás-kategóriákat (nők, foglalkozási egységek, vallási csoportok stb.) ismertetve. Azok számára, akik a magyar őstörténet kérdését a mai napig intenzíven kutatják, komoly jelentősége lehet ennek az újszerű megközelítésű és rendkívül adatgazdag műnek.

Meghökkentő és felkavaró történetfoszlányok egy esküvőjére készülő nő szerelmi életéből, amely mindvégig titokzatos, kifürkészhetetlen marad. Pillanatok és hangulatok szűrődnek át jelenéből és múltjából, miközben el-elhomályosul a valóság és fikció közti határ. És miközben haját rituá­lisan, éjszakába nyúlóan fésülik az asszonyok, nem csupán a menyasszony, de a fésülőnők titkai is feltárulnak előttünk. Zajos, aztán el-elnémuló csevejük néhol nevetésre, elgondolkozásra, máskor pironkodásra készteti az olvasót. Adela ­Greceanu regénye magával ragadó lírai utazás, amely egyszerre játszik a nyelv szabadságával és az olvasó képzelőerejével. Valószerű és abszurd, humor és melankólia fonódik benne össze észrevétlenül, míg kellemesen lebegünk a hétköznapok egyszerűsége és rejtelmei között.

Az elképzelt város elképzelt emberei nem tudják, miért hullanak csontok az égből, de egyesek azt rebesgetik, hogy az égben a jó és a rossz angyalok csatája zajlik, ami hatással van a város lakóinak – különösen Per, Ethümia és Hanna – életére. Vagy talán fordítva? A földi harcok, tettek és döntések hatnak az égben zajló küzdelmekre? Hamarosan kiderül. „Valamiféle apokalipszis történt, amit az emberiség szinte nem is vett észre. Nem a nap aludt ki, nem söpört végig a világon szökőár vagy éhínség. De Per tudta, hogy apokalipszis utáni időszakot élnek. Talán nem a bolygó apokalipszise volt ez, csupán a léleké. Nem is egy léleké, soké, és ezek az apró, magányos és személyes apokalipszisek összeadódtak. Talán ezért hullott hó helyett csont az égből.”

Egy boldogtalan szerelemről és az attól való menekvésről, egy lány és nagyapja kivételes kapcsolatáról, kivándorlásról és a londoni bevándorlók megpróbáltatásairól, a minduntalan kísértő emlékekről és a felejtésről szól ez a regény, miközben a törökországi örmény és kurd nép emlékezete által éltetett régi történeteknek állít emléket. Az Elsodort életek olvasóját is magával sodorja, térben és időben egyaránt: az első világháború előtti törökországi Van utcáiról, a Fedett Bazár aranyműveseinek pezsgő műhelyein keresztül, egészen London bevándorlók által lakott negyedeibe. Mindeközben különféle életek, értékek, remények és szorongások tárulnak az olvasó elé. Különböző kultúrák jelennek meg, hol békés egymásmellettiségben, hol történeti traumák, az örmény nép huszadik századi nagy tragédiájának árnyékában. A népi, mitikus emlékezet kincsesháza és a személyes történetmesélés közvetlen csodája azonban a legnehezebb pillanatokban is menedékül szolgál, támpontot adva egy idegen városban újjáépíteni kívánt élethez.

Rendhagyó regényt tart kezében az olvasó. Hősei a Teremtés, az ember előtti világ „élő” és „élettelen” lényei, a mindenféle méretű, formájú és eredetű kövek. Különös, maguknak való teremtények ők – mindennél többre becsülik a nyugalmat, a csendet, a háborítatlan elmélkedést, s szívből gyűlölnek mindenfajta változást és mozgást. Megesik azonban, hogy a fülükbe suttog az örökké nyugtalan, kísértő víz, gyönyörű képeket fest eléjük, s szavaira egyesek feladják nyugalmukat és mozdulatlanságukat – hosszú, megpróbáltatásokkal teli útra indulnak az ismeretlenbe. Hriszto Szlavov allegorikus regényének fejezetei, bár kapcsolódnak egymáshoz és időrendben követik egymást, önálló történetekként is megállják a helyüket, példabeszédszerű bölcsességgel szólva különböző élethelyzetekről, melyek elé a sors egyéneket és közösségeket állít. „Egy kő nem mozdul, testvéreim, de egy folyami kő bejárja az egész világot…”

Kunok, kipcsakok – a sztyeppe középkori történelmében kulcsszerepet játszó népesség családi kapcsolatai elevenednek meg e kötetben. Katancsijev Szultan Talevics észak-kaukázusi (azon belül is kabard-balkáriai) családtörténész ugyanis a XIII–XIV. századi kunok történelmi szerepét, etnikai és politikai folyamatait főleg a kun előkelők házassági kapcsolatai és későbbi családtörténetükön keresztül láttatja. A szerző maga is a Magyarországon 1241-ben meggyilkolt Kötöny kun vezér (kán) nemzetségének leszármazottja; azon a földön él, ahol Besse János, a híres magyar néprajzkutató utazó járt a XIX. század elején, hogy felkeresse őseink leszármazottait, általa feltételezett rokonainkat. A kunok jelentős része a XIII. században nemcsak Magyarországra települt be, hanem a Kaukázus északi előterébe és a Balkánra is jutott belőlük, sőt, az egykori orosz fejedelemségek – akikkel hosszú ideig hadakoztak – szintén befogadtak kunokat, akik előkelő családokba is beházasodtak. Kun volt például Alekszandr Jaroszlavics Nyevszkijnek, 1242-ben, a „Jégcsatában” a livóniai német lovagrend hadseregét leverő vezérnek az egyik nagyanyja, de családi kapcsolatok fűzték a kun fejedelmeket például Borisz Godunov cárhoz is. Minderről szinte semmit sem tud az érdeklődő magyar közvélemény. A szerző bőven értekezik könyvében az észak-kaukázusi családok és nemzetségek egymás közötti kapcsolatairól, jellegzetes családi szokásokról, amelyeket forráskutatásai és saját tapasztalatai révén ismertet, hiszen ő maga adatközlő is, nem csupán kutató. Ezekről a családi szálakról hazánkban még a szakirodalom is keveset tud.A kötet előszavában Erdélyi István régész-történész ad a kárpát-medencei kunokról, azok betöréseiről, majd a király általi behívásukról és történetükről rövid tájékoztatást, szakirodalmi utalásokkal. Sorozatunk jelen kötete kissé rendhagyó, hiszen nem egy hazánkban vagy nemzetközileg elismert tudós szerző műve, hanem egy, a saját családját, nemzetségét és őseit kutató észak-kaukázusi családtörténész életművének összefoglalása. Témája azonban teljes mértékben beleillik elképzeléseinkbe, hiszen a számunkra, magyarok számára is jelentős délkelet-európai és a magyarság egyik fontos alkotórészét is képező kunok középkori családi kapcsolatairól szól, bevallottan szubjektív stílusban és a magyar szakirodalomtól sokszor eltérő következtetésre jutó orosz nyelvű munkák alapján, azokat idézve; nem tankönyvnek vagy tudományos összefoglalásnak készült, hanem egy fontos sztyeppei nép feloldódásának egyéni értelmezését olvashatjuk benne.

A populációgenetika és a filogenetika egzakt természettudományos mérésekkel elemzi az emberi DNS bizonyos szakaszait és tárja fel a változások leszármazóról leszármazóra öröklődő szabályszerűségeit. Vajon mennyire alkalmazható ez a rendkívüli technológiai fejlettségű természettudományos módszer az őstörténet-kutatásban? Hogyan tudjuk a jelenlegi népességből és réges-régi csontmintákból nyert adatokat értelmezni népek, esetleg nyelvek történeti elterjedésére vonatkozóan? Mivel járulhat hozzá a genetika múltunk feltárásához a legújabb adatok alapján? Közép-Európa egyik legjobban felszerelt laboratóriumának, az ISZKI BOI DNS Laboratóriumának vezetője, Pamjav Horolma több tudományterületet érintő kutatócsoport felállítását szorgalmazta. A kötet szerzői e kutatócsoport tagjai. Több éves munkájuk során a mintavételtől a kiértékelésig, a matematikai modellezéstől a nemzetközi tudományos eredmények feldolgozásáig, az elméleti kérdésektől a gyakorlati problémák megoldásáig immár több tudományos publikációban számoltak be eredményeikről. Azonban első ízben találkozhat a hazai olvasóközönség olyan magyar nyelvű ismeretterjesztő kiadvánnyal, amelyben érthető stílusban és tudományos alapossággal ismertetik a legfrissebb genetikai kutatásokat, és ezek őstörténeti eredményeit. A kötet tehát hiánypótló és úttörő jelentőségű: többek között a jelenlegi magyar népesség genetikai sokszínűségének elemzését, Európa benépesülésének folyamatát és az indoeurópai nyelvű népességre jellemző haplocsoportok és alcsoportok elterjedését, a székelyföldi és magyarországi magyarok apai illetve anyai leszármazási vonalainak összehasonlítását, a szibériai manysi nép haplocsoport-megoszlásának esettanulmány jellegű vizsgálatát is tartalmazza. Rendkívül adatgazdag érveléssel sok félreértést és tévhitet oszlat el. Azokra a kérdésekre keresi a választ, amelyek a magyar közvéleményt leginkább érdeklik: mely kortárs populációval milyen kapcsolatok fűzik össze a magyarságot. A genetika eszköztárának, lehetőségeinek és korlátainak ismertetésével a kötet elméleti és gyakorlati eligazítást is nyújt mindazon érdeklődőknek, akik többet szeretnének tudni a genetikai és az őstörténeti kutatások elméleti és gyakorlati együttműködéséről, közös eredményeiről.

A regény egy 20. század eleji québeci nagycsalád mindennapjait mutatja be. A fűtetlen házban a gyerekek úgy élik túl a kemény kanadai telet, ahogy tudják, ivásba, homoszexualitásba menekülve. Az erőszakos, analfabéta apa számára nem fontos a tanulás. „Fő, hogy (a gyerek) tudjon tehenet fejni és fát vágni”. A halál gyakori vendég a családban, csecsemők halnak meg, kamaszok lesznek öngyilkosok. A rendkívül tehetséges, ám tüdőbeteg Sovány Jean noviciátusba kerül, ami „az a különös kert, amelyben, mint másutt is, szárukat egymásba fonva nőnek a bűn és az erény bájos növényei”, és ott éri a halál. Öccse, a Hetedik, nem tudván szabadulni lopási kényszerétől, iskola helyett csavargással és üzleteléssel tölti idejét. Húga, Héloise Sovány Jean jóslatának megfelelően a zárdából a bordélyházba kerül. Az újszülött Emmanuel túlélte a telet. „…?már nem fázott. A nap ragyogóan sütött. Nyugodt melegség keringett az ereiben, miközben nagyanyja ringatta. Emmanuel kijött a sötétségből.” A regényt egy tucat nyelvre lefordították, filmre adaptálták, 1966-ban Médicis és Jean-Hamelin díjjal jutalmazták.

Nyikorgó kerékpárján izzadó plébános; a kihalt utcán rohanó eszelős, kezében kukoricaszár; árnyékban rejtőző alakok a pincesoron; bomló madártetemmel játszadozó kislányok. A magyar tanyavilág, a haldokló zsákfalvak, az elöregedő és elnéptelenedő települések krónikáját sokan megírták már. Regényként. Elbeszélésfüzérként. De nem példázatként. Egyáltalán, nem gyanús írói vállalkozás a 21. század elején előállni egy példázattal? Nem idejemúlt már morális tanulsággal házalni? Wesz Péter prózája a példázat és a szociográfiai igényességű elbeszélés, a nincstelenek világát megjelenítő történetek megújítására tesz kísérletet. A bal lator lemászik a keresztről nemcsak a 2010-es évek Magyarországának falusi rögvalóságáról ad látleletet, a leszakadó vidék környezetében a jó és a gonosz örök harcát is színre viszi. Messze állnak tőle a dörgedelmes erkölcsi magyarázatok, de óva int attól, hogy a falu tipikus karaktereinek mindennapi küzdelmeit biztos távolból, némi kiábrándultsággal, közönyösen szemléljük. Nem mond ítéletet, de azt sem engedi, hogy ítélkezzünk.

"Bulgária közel ötvenezres zsidósága a második világháború alatt kétszer is elkerülte a deportálást. Megmentésében a legfontosabb szerepet a bolgár pravoszláv egyház játszotta. A remélt revízió Bulgáriát is a hitleri Németország karjaiba taszította. A megvalósult területi gyarapodás kötelezvényeként a bolgár parlament 1940-ben a nürnbergi faji törvények mintájára súlyos jogfosztásokat és diszkriminációt vezetett be a zsidó lakossággal szemben. A bolgár pravoszláv egyház szinódusa ezt kezdettől fogva elítélte. Március 10–11-i céldátummal 1943 elejére elkészült a deportálások titkos forgatókönyve, de már a macedóniai és trákiai zsidók koncentrációs táborokba történő hurcolása is felrázta a bolgár zsidó közösséget és a bolgár közvéleményt, és kormányzó párti képviselők tiltakozására III. Borisz cár március 9-én leállíttatta a szerelvényeket. Ennek ellenére Plovdivban március 10-én reggel összeszedtek néhány száz zsidót bevagonírozásra. Kiril plovdivi metropolita kinyilvánította, hogy velük tart. Tiltakoztak a pravoszláv egyház képviselői Szlivenben, Sumenben, Pazardzsikben, Haszkovóban és Szamokovban is. Végül délig mindenhova eljutott a halasztó parancs. A bolgár társadalmat 500 évnyi török uralom után nem jellemezték polgári tradíciók és szilárd demokratikus értékrendszer, a holokauszt idején mégis képes volt a nagy cselekedetre. Doncsev Toso, akinek Magyarországi bolgárként egyformán van rálátása mindkét ország, mindkét nép történetére, ennek a páratlan történetnek a nyitját keresi hiánypótló tanulmányában, hitelesen."  – Klein András Magyarország szófiai nagykövete

"During World War II in Bulgaria allied with Nazi Germany there were two occasions when the nearly 50,000 Bulgarian-citizen Jews averted deportation at the last minute in a near-miraculous way. The most important role in saving the Jews was played by the Bulgarian Orthodox Church. On December 24, 1940 the Bulgarian parliament adopted The Act on Protecting the Nation which introduced discrimination against the Jewish residents and deprived them of major rights, based on the Nuremberg race laws. In debates on the law, the first to oppose Bulgaria’s official Jewish policy was the synod of the Bulgarian Orthodox Church, which issued a resolution of condemnation. Target date for the first Bulgarian transports was set at March 10–11, 1943. In parallel, the deportation of the Jews in Macedonia and Thrace was begun. When this became apparent in Bulgaria, the Jewish community of Bulgaria and the portion of Bulgarian public opinion that opposed the deportation sounded the alarm. On March 9, Tsar Boris III postponed the deportations. But the threat had not disappeared. Not everyone received the postponement order. In Plovdiv several hundred Jews were collected for deportation on the morning of March 10. Plovdiv Metropolitan (Bishop) Kirill immediately telegraphed the Tsar asking for mercy. Then he went to the collection site, joined the Jews who were there and announced that he was going with them. Officials of the Orthodox Church in Sliven, Shumen, Pazardzhik, Haskovo and Samokov protested in much the same way. Finally, the postponement command reached everyone by noon. Bulgarian society has proved its viability in surviving 500 years of Ottoman domination and still being able to establish a state. But, despite the ups and downs of its history, one cannot say that it has deep-rooted middle class traditions or has built a lengthy democratic order of values, when compared to either Western or Central Europe. Nevertheless, this society was able to pull together and produce a unique outcome during the Holocaust era. Doncsev’s study is focused on the issues behind that unique outcome and he attempts to explore them and get answers. In addition, he is very conscious of his Bulgarian ethnicity but has lived in Hungary his entire life. Therefore, he is very well acquainted with Bulgaria and its people but has the ability to step back and see them objectively, from the outside. Additionally, he is thoroughly acquainted with the tragedy of the Hungarian Holocaust, so he knows where to focus his attention. This is why I believe this study is both credible and fills a historical gap."  – András Klein Hungary’s Ambassador to Sofia

Mi történik, ha felismerjük, hogy semmi közünk nincs ahhoz az élethez, amit élünk? A történet főhőse egy fiatal, húszas éveiben járó fiú, aki folyamatosan elégedetlen azzal, amit éppen csinál. Sodródik a munkahelyek között, és ez a sodródás sokszor kilátástalanul magába szippantja. Hegyi Ede regénye sokszor mulatságos, sokszor filozofikus, de szigorúan a tényekre támaszkodik. Árnyaltan és gyakran ironikusan mutatja be a munkahelyek világát, az embert érő sérelmeket, a lehetetlen feladatokat, a borzasztó kollégákat és a vég nélkül tartó túlórákat. Görbe tükröt tart a szokásokat igen, ám a kultúrát és az erkölcsöt nem értő multinacionális cégek elé egy olyan ember szempontjából, aki átélte ebben a közegben a sikert és a sikertelenséget is.

"Egy napon, váratlanul, találkoztam az Egészen Kicsi Kis Létezővel. Erről írok ebben a könyvben. Erről a találkozásról. „Szóval, néztem a hajót, meg a vizet. Aztán egyszerre csak ott állt mellettem. Az angyal. Kicsi volt, olyan, mint egy négyéves kislány. (…) December volt, hideg. –?Nézem a sárkányokat – mondja. –?A sárkányokat? – kérdezem. –?Igen, a sárkányokat. Ott vannak a hajó alatt, látom őket. Megisszák a vizet, ezért lesz kicsi a víz itt, a két kapu között. Amikor meg azt akarják, hogy megint sok legyen a víz, akkor kiköpik, amit korábban megittak. A négyévesforma kislány egyedül volt, nem láttam a közelben senki felnőttet. Azért is neveztem magamban angyalnak, mert olyan volt, mint aki a semmiből jött (…). –?Honnan tudod ezeket? Honnan tudod, hogy a vízben sárkányok vannak, és ha vannak is, hogy mit is csinálnak ezek a sárkányok? – kérdeztem. –?Ó, már régóta ismerem őket. A sárkányokat. Mind a barátaim. Van olyan, hogy velük úszkálok a hajók körül. Olyankor ők is feljönnek a víz felszínére, nagyokat csapdosnak az uszonyukkal. Örülnek, hogy velük vagyok. Most nem úszkálok velük, mert hideg van. De nyáron! Nyáron sokat szoktunk lubickolni. Persze, amikor erre járok (…). Lehet, hogy csak álmodtam ezt a találkozást. Néha már-már azt gondolom, nem is láttam az angyalt soha, soha életemben, és nem beszélgettem vele ott, a Deule partján, a zsilipelő hajókat figyelve.”"