Napkút Kiadó strana 8 z 19

A test erőfeszítései és kalandjai a tudat erőfeszítései és kalandjai is, a tudat pedig csak akkor örül – a boldogsághormonok csak akkor szabadulnak fel és robbannak az agyban, hogy szakszerűen fogalmazzak –, ha próbatételek, szenvedések után és árán az ember kijelentheti, igen, sikerült, elértem, amit akartam. Talán távolabb került tőlünk az elérhetőség, a kérdéseinkre kapható válaszok már messzebbre esnek, vagy csak a testi tunyaságunkat kell néhanap hirtelen és nagyobb nekibuzdulással ellensúlyozni? Annyi bizonyos, hogy Arisztotelész követői, a peripatetikusok még sétálgatva tanultak és tanítottak, nem volt szükségük extrém fizikai kihívásokra, hegymászásra, szakadékugrásra, teljesítménytúrára. A dialógusban hittek – persze megtehették, hiszen a filozófiájuk élő volt, friss növendékfa, amely napról napra hozta ágait és leveleit, ám amely növesztett már akkora árnyékot, hogy a sétában kitikkadva odaülhessenek alá hűsölni is. A ma embere a könyvtárba ül be, magába szívja évezredek bölcseletét, útmutatásait, aztán elindul – igen, teljesítménytúrára, egymaga –, és miközben tapodja a jól kivehető vagy elgazosodott ösvényeket, kavarja lábával az út porát, ülepíti, rendezgeti a fejében összegyűlt mindenfélét. Belső dialógust folytat a mestereivel, egybeszitálja leírt szavak és saját élettapasztalatok tanulságait, rácsodálkozik erre-arra, eltéved, gödörbe esik, kimászik, bokrok, fák ágaiba kapaszkodik, folyókon és pocsolyákon gázol át, megy, megy, napfényben és éjszakában, hóban, sárban és gutaütéses melegben, elandalodva, reménykedve, kétségbeesve, hittel és csak azért is… Megy, mert szeretne megérkezni. Merza József túrabeszámolói ilyen külső-belső vándorlásokról szólnak, a mozgás által előhívott tág asszociációk felszínre vetődéseivel, a nehézségek és az „élvezzük az életet” lelkiállapotának kendőzetlen elmesélésével. Higgadt, eleven és olyannyira magával ragadó szövegek ezek, hogy magam is, mint szerkesztő, egy-egy írása olvasása után szinte éreztem tagjaimban az 50-100 kilométer megtételének fáradtságát, a légszomjat, a naturális benyomások zápora utáni zsongulást, a célba érkezés mámorát. Az élményátadást, a szépirodalom varázslatát. Kállay Kotász Zoltán

Korszerűtlen írások olvashatók ebben a könyvben. Korunk embere mintha annyit sem hinne el, hogy élete romjain mindig kinyílik a virág. Egydimenziósnak, történet nélkülinek képzeli el az életét, vagy nem is képzeli el, hanem csak éli öntudatlanul, kimaradva saját sorsából. Közömbös, s ezt gondolja korszerű életszemléletnek. Ez a korszerűség azonban önáltatás. Ilyen értelemben korszerűtlenek a kötetben található kisregények és novellák szereplői. Én a sorsára ébredő embert szeretem. Aki nem zárja le szelleme látóhatárát az ösztönök kielégítésénél. Aki értelmével képes befogadni azt, amit hinni érdemes. Azzal a meggyőződéssel, mint a kötet címadó művében József, fölismerve Máriában MÁRIÁT: „Mária, Mária, nem értem, de hiszem. Fölemelkedik általad a világ.” Ebben a fölemelkedő világban lélegeznek – emberségükkel újra és újra megküzdve, romon virágot nevelő elszántságukkal – az egyes írások „korszerűtlen” hősei.

Ha blikkfangosan akarnánk fogalmazni, azt mondhatnánk, a Szerencsés vesztes „egy barátság regénye”. Kakuk Tamás új könyvétől azonban távol állnak az efféle olcsó fordulatok, ezenkívül jóval többről van benne szó, mint a Györe Balázzsal a hetvenes években kötött, életre szóló barátság történetéről. A közös múlt felidézése ugyanis alkalmat nyújt a szerző számára, hogy saját látásmódját, életről és művészetről való gondolkodását is megérthetővé tegye az olvasó – és ami talán még fontosabb: saját maga – számára. A kötetben közölt, személyes életeseményeket és/vagy fontos olvasmányélményeket értelmező esszék füzére annak bizonyítékaként is olvasható, hogy a legnagyobb barátságok sokszor úgy működnek, mint a legnagyobb művészi alkotások: mire felfoghatnánk, mi ment végbe bennünk a hatásukra, már örökre megváltoztatták az életünket.A Szerencsés vesztes nem „csak” egy barátságról, hanem önmagunk életen át tartó kereséséről, és talán önmagunk megtalálásáról is szól.

A Három tucat szuvenír egyfajta irodalmi útikönyv. A szerző idegenvezetőként Európa szinte összes országát bejárta, ezért hiteles szuvenírek a könyvben olvasható novellák, az egyes helyek jellemzőivel festve. Egyszer egy idősebb házaspár norvégiai útjáról olvashatunk, aztán egy budapesti idegenvezető tapasztalataiba nyerünk bepillantást, néhány oldallal később pedig egy másik párt kísérhetünk Grazba, akik a harmincadik házassági évfordulójukat ünneplik az úton. A kapocs a világ, a váratlan történések metszéspontja, az utazás élményszerűsége. A könyv kézzelfogható utazástörténet: töredékek, emlékek és érzések másolata. Izgalmas vonása, hogy nem tudni, mit merített valós tapasztalatokból a szerző és mely történetek építkeznek inkább fantáziából, mégsem keressük a különbséget. Egy biztos: mindegyik helyszín él, színes polaroidként elevenedik meg a lapokon. A kötet olyan időszakban született, amikor a globális viszonyok miatt az utazás többnyire csak ábránd, a vágy harca a lehetősséggel. Akiket vonz a horizontra feszített út ígérete, azok biztosan a szívükbe zárják a Három tucat szuvenír – többnyire – könnyed hangvételű, rövid kalandjait, amelyek a fotelturizmus jegyében – tetszőlegesen egy csésze kávéval vagy egy laza fröccsel kísérve – csábítják utazásra az olvasót. Bájer Máté újságíró, slammer

Posztmodern írónak tekinthetjük Esterházyt? Magyar Miklós kötete erre a máig vitatott kérdésre keres lehetséges válaszokat. Következésképpen nem lehet és nem is kíván a téma minden kétségen felüli lezárása lenni. Sokkal inkább – összhangban azzal, ahogyan Esterházy maga is elhatárolódik alkotóművészete merev kategorizálásától – olyan értelmezési módozatokat kínál, amelyek révén az írói munkásság annak árnyaltságában, rétegzettségében tárulhat elénk. Az egyes fejezetek az intertextualitás, a humor, a sajátos olvasási lehetőségek, a nyelv egyszerre mesteri és játékos birtokba vételének kérdéseit tematizálják, miközben külön-külön és együttesen is közelebb vihetnek bennünket ahhoz, ki is az az Én. Én. Én. Én. Esterházy Péter.

Nem sokkal azután, hogy Gion Nándor Postarablók című ifjúsági regénye nyomdába került, a szedők talán még hozzá se nyúltak a kézirathoz, kirabolták az író szülővárosának postahivatalát, ott a szépen rendezett parkkal szemben, az egykori szövetkezeti otthonban, a színházterem mellett… Igen, pontosan azt, amelyről a regény szól. Pontosan úgy, ahogy azt a könyvben szereplő fiúk tervezték. Ami a regényhősöknek nem sikerült, az sikerült az igazi postarablóknak. Tudniillik ők felnőttek voltak… Valójában örülhetünk is, hogy a gyerekeknek nem sikerült a postarablás. Mert így a nagy vaskassza tartalmánál fontosabbat találtak. És amit találtak, abból mindenkinek jutott. És annak is örülhetünk, hogy legalább egy éjszakára jelmezbe öltöztették és táncmulatságba hívták az egész várost.

Burai J. és társai először évekkel ezelőtt jelentek meg egy novellában. Egy híd alatt ültek, lábukat a vízbe lógatták és főleg a pézsmapatkányok pusztításán sajnálkoztak. Később megjelentek még egy novellában, majd két ifjúsági regényt írtam róluk, A kárókatonák még nem jöttek vissza és a Sortűz egy fekete bivalyért címűt. Ezeknek a folytatása Az angyali vigasság. Igaz, Burai J. és társai most már nem ülnek a híd alatt és nem lógatják lábukat a vízbe. Túlságosan hideg van ehhez, meg aztán a folyóvizek is szennyezettebbek lettek azóta. Így hát ez a könyv elsősorban felnőtteknek és felnőttekről szól.

A párválasztás tulajdonképpen nem más, mint próbálkozás. Nem hiszek az örökké tartó szerelemben. Nem hiszek a nagy őben. Nem hiszek abban, hogy mindenkinek van egy ideális párja valahol ezen a bolygón. Dajka­mese. Shakespeare és Hollywood. Csak más fénytöréssel. A teát­rális önfeláldozás, az összejövés-megkedvelés-összeveszés-kibékülés-naplementébe utazás örök körforgása.Soha egy kurva szót nem szól senki arról, hogy mekkora szívás mindaz, ami az árnyékos oldalon várja az embert. Soha nem kerül szóba, hogy összeköltözünk, soha nem kerül szóba, hogy mindenkinek be kell dobozolnia a saját szarjait, soha nem kerül szóba, hogy ki viszi le a szemetet, hogy reggel büdös a szám, hogy túl sokat iszom, hogy kompromisszumképtelen vagyok, hogy nem tudok felelősséget vállalni másokért, hogy gyakran komor vagyok és kezelhetetlen, hogy fehér lovon vágtató fekete lovagnak gondolom magam, és arról sincsen soha szó, ha valaki önző, ha nem tudja, hogy mit jelent osztozkodni, soha nincsen arról szó, hogy egy szociopata vagy hogy szuicid hajlamú, soha nincsen arról szó, hogy egyébként a szülei gyökerek, hogy a gyerekkora egy rakás szar volt, hogy képtelen kötődni másokhoz, hogy nárcisztikus, hogy igazából emberek közé sem szabadna engedni, nemhogy egy másik ember szívét bízni rá, amit mániákusan újra és újra összetör.

Ruxandra Cesereanu Angelusa amellett, hogy számos kérdést vet fel mai átformálódó társadalmunkkal kapcsolatban, lehetséges megoldási javaslatokat (vagy legalább hipotéziseket) is ad a szentség felszínre hozatalára és a szimbolikus mélységekhez való visszatérésre egy elavult imaginációjú és racionális-pragmatikus szempontból hipertrófiás (poszt)humanitás keretében.Andrej Rubljov Szentháromságának ikonográfiai modelljét követve Ruxandra Cesereanu e parabolikus regényében a következő kérdéskörtől indul el: mi történne, ha három angyal váratlanul alászállna egy tetszőleges Metropoliszba? A regény tehát három angyalnak egy városban való, Bulgakov ördögeit idéző felbukkanását mutatja be, akik megjelenésükkel felkavarják a társadalom egész életét. Az Angelus posztmodern válasz Mihail Bulgakov A Mester és Margaritájára. Míg Bulgakov regényében egy csapat játékos és ironikus ördög száll alá a fundamentalistán pogány metropoliszba (Moszkva), hogy (őrületek és megvilágosodások által) hívőkké formálja az ateistákat, Ruxandra Cesereanu regényében a szent a szó klasszikus értelmében foglal teret a Metropoliszban (e város bármely kelet-európai fővárossal megfeleltethető), és mégis: a hatóságok és a hominidák többsége e szentséget nem ismeri fel. Marius Conkan

Elérkezett az idő, szembe kellett néznem végre a nyilvánvaló ténnyel, hogy egy elmeszociális otthon, más néven tébolyda, más néven bolondokháza, más néven őrülde, dühöngő, vigyorgó, vicces- vagy diliház, értelmi fogyatékosok és pszichiátriai betegek otthona, szóval ez minden, csak nem otthon. Már vagy hat hónapja dolgoztam a „Békeliget” nevű állami fenntartású intézet villa- és kastélyépületeinek ódon falai között, amikor egy csapásra megvilágosodtam, hogy a létesítmény működésének egyetlen kizárólagos oka és célja az elkülönítés, más megközelítésben, az elidegenítés. Mert bármennyire is igyekezzenek barátságos és családias légkört teremteni giccses tájképek gyenge reprodukcióival, olcsó porcelánfigurákkal és tájidegen gépi terítőkkel díszítve a kórtermeket, az otthonosságnak még a látszata is hiú ábránd marad mindaddig, amíg a lakóknak idejük nagy részét a természetes lakókörnyezetüktől távol kell eltölteniük, mesterséges, ellenőrzött keretek között, a szabadság és az autonómia legelemibb érzésétől is megfosztva. Ennek megváltoztatása azonban (s ebben évszázadok, évezredek óta teljes az egyetértés) pont azok számára jelentene vállalhatatlanul nagy kockázatot, akik biztos távolban szeretnének tudni minden sérültet, beteget és nyomorultat. Egy szóval mindenkit, aki már a puszta létezésével is azzal szembesítheti őket, hogy az ember felelőssége a cselekvés lehetőségein túl a másik teljes elfogadásáig terjed.

Szekrényes Miklós novelláiban például az is tök jó, hogy kétféleképpen lehet őket olvasni. Az egyik módszerrel olyan, mintha egy filmet látnál. Egy igazi, hamisítatlan magyar szociofilmet, kocsmapulttal, falusi focipályával, kórházfolyosóval, szélsüvítéssel, a budiajtó nyikorgásával és kiürült antidepresszáns-dobozzal. A másik olvasási módban ott ül veled szemben Szekrényes Miklós, előtte, a ragacsos kocsmaasztalon egy félig üres - vagyis félig teli - söröskorsó, és ő mesél, egyre csak mesél azon a szenvtelennek tűnő, mégis feszültséggel, érzésekkel, érzelmekkel és empátiával teli elbeszélői hangján, te meg figyelmesen hallgatod. Másként nem is tudnád, hiszen annyira magával ragad. Közben elkíséred egy meccsre, vagy a Mátrába, esetleg Budapestre, időnként pedig a nem is annyira távoli múltba, amikor még voltak úttörők, a magyar focisták kijutottak a vb-re és 1984 nem egy fogalom, hanem egy évszám volt. Azt hiszem, az effajta novellákra szokás mondani, hogy életszagúak, valóságosak és hitelesek. Ennél jobb most csupán azért nem jut eszembe, mert egyre csak a hatásuk alatt vagyok. Fejbe kólintottak, akár a túladagolt feles, a szélről belőtt labda, meg a túl kemény párna a mentőautó hordágyán. Viszont a végére mégiscsak helyükre kerülnek a kirakójáték részei. És miközben ezek egymásba ölelkeznek, te rájössz arra, nyájas olvasó, hogy Szekrényes Miklós végig arról mesélt neked, hogy ami látszólag szétfolyik, valójában egyfelé tart, és mi ugyanannak a nagy egésznek az időnként kacagtató, időnként szánalmas, leginkább azonban esendő és szeretetéhes darabkái vagyunk. (Benedek Szabolcs)

„Szulejmán szultán az Oszmán Birodalom tizedik szultánja volt. A muszlim időszámítás szerint egy új, a 9. évszázad küszöbén lépett trónra, így a misztikára fogékony oszmán-muszlim világ óriási várakozásokkal tekintett uralkodása elé. Szulejmán sok tekintetben beváltotta ezeket a várakozásokat. Tizenhárom hadjáraton vett részt személyesen, és legalább másfélszeresére növelte az apjától örökölt birodalmat. Halálakor az általa uralt területek a Magrebtől az Indiai-­óceánig, Budától és a Krím félszigettől Ádenig és Etiópiáig terjedtek. A kor legerősebb hadseregével rendelkezett, s nem volt állam, amely egymagában felvehette volna vele a versenyt. Ezért nevezték el utólag 46 évig tartó uralkodását „pompázatos évszázadnak.” Nekünk, magyaroknak, Szulejmán korszaka egészen mást jelent: a Szent István-i „birodalom” bukását, a hódoltságot, a mérhetetlen szenvedést és pusztulást, amit Szulejmán hadjáratai okoztak. Ezzel azonban Szulejmán személye és az Oszmán Birodalom története nemzeti történelmünk része is lett, s ezért nekünk is foglalkoznunk kell velük. A most kiadott életrajz szerzője M. Tayyibb Gökbilgin, a múlt század egyik legjelentősebb török történésze; ezért összefoglalása kiegyensúlyozott, elfogulatlan, és mint ilyen mind a mai napig kiválik azok közül a török és nyugati történeti munkák közül amelyek – különösen az utóbbi időkben születettek – egyre kevesebb megértést mutatnak a birodalmi nagysággal össze nem egyeztethető szempontok, így a magyar szempontok iránt. Ezért is érdemes ezt a munkát a magyar olvasók számára hozzáférhetővé tenni.” Fodor Pál

Buda egy és oszthatatlan. A hegyek karéjának díszletei közé egy-egy ősi útvonal fúródik, hol nekivágva a hegyeknek és átfurakodva közöttük, hol a Duna mentén, lapályosan. Ha megállunk a Várban a Tóth Árpád sétányon és elnézünk északnyugat felé, alattunk van az összefutó utakat és e kötet témáját egybefogó, három kerületet képviselő Széll Kálmán, alias Moszkva tér. A kötetnek a jól ismert Rózsadomb, a Városmajor, a József-hegy, a ma már kevéssé azonosított Országút, Vérhalom, Törökvész, Rézmál épületei, lakosai és érdekes helyszínei a témája, de egy műgyűjtemény szétszóródott darabjai révén még az Egyesült Államok is felrémlik, vagy a Lepke utcai ház történetéhez kapcsolódva az is, ahogyan a Kádár-korszakban meggátolták Karády Katalin hazatérését. Ám körülöttük fel-feltűnnek a művészek, József Attila, akinek a Káplár utcában volt egyetlen saját lakása, Szabó Dezső, és persze az egy-egy korban fogalommá vált éttermek-fogadók, mint a pesthidegkúti Wippner vendéglő vagy a Szép Juhászné. Aki szeret kötetlenül sétálni, önmaga felfedezéseire ismerhet ebben a kötetben. Buzinkay Géza Aktualizált elektronikus könyv kiadás színes fotókkal

Cheikh Lô először 2011 augusztusában látogatott Magyarországra, a Sziget Fesztivál fellépőjeként láthatta a közönség. Négy évvel később, 2015 októberében Budapesten átvette a WOMEX világzenei expo művészeti különdíját. A könyv fejezeteinek során az olvasók betekintést nyernek a szenegáli mindennapokba rövid személyes történeteken keresztül, finom humorral fűszerezve, megismerve azt zenei stílust, illetve a helyi szúfi iszlám mozgalmat, a Baye Fall tradíciót, mely Cheikh Lô zenéjének és filozófiájának is szerves része.

A tűz az emberiség egyik legelemibb élménye, és szinte minden kultúrában számtalan hiedelem, szokás, illetve vallási és profán képzet kapcsolódik hozzá. A tűz a hagyományos mongol kultúra egyik központi szimbóluma is, és sokrétű szerepkörrel bír a kultúra különböző szféráiban. A szerző neves mongolista, aki sokéves egyetemi oktatói tapasztalattal is rendelkezik. Doktori disszertációjának továbbdolgozott változatában tudományos alapossággal ismerteti, hogy milyen szerepet játszik a „tűz” a mongol kultúrában. Ennek keretében a szimbólumok világától a tűzhöz kapcsolódó szokások ismertetésén át a tűz rituális jelentőségéig a társadalmi és kulturális jelentések sokaságát elemzi. Sok olyan vallási és folklórszöveget közöl, amelyek a tudományos vizsgálatot élővé, érthetővé teszik. A mongol kultúra számunkra azért is fontos, mert a magyarság múltjával is összekapcsolódó hajdani lovas nomád világban gyökerezve, a jelenkorra egy sajátos, sokszínű hagyományt teremtett. Sok szempontból egzotikus jellege ellenére sok más sztyeppei eredetű vagy szibériai nép világképével, szokásaival a mongolokat többek között éppen a tűzkultusz több eleme kapcsolja össze. A kötet sokéves kutatómunka eredménye, amelyben egy konkrét kulturális jelenség vizsgálatán keresztül nyerhetünk bepillantást e távoli nép gondolkodásmódjába, szokásaiba, vallásába. Azoknak ajánljuk e munkát, akik hiteles forrásból kívánnak megismerkedni az emberi kultúra egyik legősibb elemét jelentő tűz sokrétű szimbolikájával és ennek a mongol kultúrában megjelenő változataival.

"Farkas Balázs nem konvencionális író. Egyrészt egy nem akármilyen regény (Nyolcasok) után jelentkezik rövidprózákkal, másrészt novellái jó részének szövegvilága eléggé távol áll a kortárs magyar irodalom fő csapásvonalától, annál sokkal popkulturálisabb és digitálisabb. Sokat tud arról, milyen kívülállónak, meg nem értettnek lenni, szereplőivel mégis kellő írói szadizmussal bánik: karakterei legtöbbször a saját kicsinyességüknek és szorongásaiknak esnek áldozatul. De inkább emberek ezek, nem is karakterek, egy természetes, zsigeri próza szüleményei, aminek minden sorát áthatja az a fajta személyesség, ami egy nap alatt olvastatja ki velünk a jó könyveket. Talán ilyen az Ismétlés is, egészségesen beteges, nagyon huszonegyedik századi próza, amiben nincsen helye az erőltetett irodalmiaskodásnak, és amiben megfér egyfajta autisztikus salingeri hang a mágikus-realista thrillerrel, a szerethető anyagyilkos pszichopaták a virtuális valósággal, a Borges-utánérzések Tarkovszkij világával. Igen, Farkas Balázs egy sztalker, a követő-szemlélődő író, aki az ember nyakába liheg, és papíron szállítja a félelmeket meg a frusztrációkat. „Olyan hang volt ez, mint amikor a tapétát a sarkánál kezdve próbáljuk felkaparni körömmel. Csak a köröm alá bemegy a fal anyaga, meg beletörik a falba a köröm.” Ezt írja valamelyik szövegében Balázs. És a novellái is ilyenek: mélyre mennek. Potozky László"