Napkút Kiadó strana 7 z 19

Szekrényes Miklós novelláiban például az is tök jó, hogy kétféleképpen lehet őket olvasni. Az egyik módszerrel olyan, mintha egy filmet látnál. Egy igazi, hamisítatlan magyar szociofilmet, kocsmapulttal, falusi focipályával, kórházfolyosóval, szélsüvítéssel, a budiajtó nyikorgásával és kiürült antidepresszáns-dobozzal. A másik olvasási módban ott ül veled szemben Szekrényes Miklós, előtte, a ragacsos kocsmaasztalon egy félig üres - vagyis félig teli - söröskorsó, és ő mesél, egyre csak mesél azon a szenvtelennek tűnő, mégis feszültséggel, érzésekkel, érzelmekkel és empátiával teli elbeszélői hangján, te meg figyelmesen hallgatod. Másként nem is tudnád, hiszen annyira magával ragad. Közben elkíséred egy meccsre, vagy a Mátrába, esetleg Budapestre, időnként pedig a nem is annyira távoli múltba, amikor még voltak úttörők, a magyar focisták kijutottak a vb-re és 1984 nem egy fogalom, hanem egy évszám volt. Azt hiszem, az effajta novellákra szokás mondani, hogy életszagúak, valóságosak és hitelesek. Ennél jobb most csupán azért nem jut eszembe, mert egyre csak a hatásuk alatt vagyok. Fejbe kólintottak, akár a túladagolt feles, a szélről belőtt labda, meg a túl kemény párna a mentőautó hordágyán. Viszont a végére mégiscsak helyükre kerülnek a kirakójáték részei. És miközben ezek egymásba ölelkeznek, te rájössz arra, nyájas olvasó, hogy Szekrényes Miklós végig arról mesélt neked, hogy ami látszólag szétfolyik, valójában egyfelé tart, és mi ugyanannak a nagy egésznek az időnként kacagtató, időnként szánalmas, leginkább azonban esendő és szeretetéhes darabkái vagyunk. (Benedek Szabolcs)

„Szulejmán szultán az Oszmán Birodalom tizedik szultánja volt. A muszlim időszámítás szerint egy új, a 9. évszázad küszöbén lépett trónra, így a misztikára fogékony oszmán-muszlim világ óriási várakozásokkal tekintett uralkodása elé. Szulejmán sok tekintetben beváltotta ezeket a várakozásokat. Tizenhárom hadjáraton vett részt személyesen, és legalább másfélszeresére növelte az apjától örökölt birodalmat. Halálakor az általa uralt területek a Magrebtől az Indiai-­óceánig, Budától és a Krím félszigettől Ádenig és Etiópiáig terjedtek. A kor legerősebb hadseregével rendelkezett, s nem volt állam, amely egymagában felvehette volna vele a versenyt. Ezért nevezték el utólag 46 évig tartó uralkodását „pompázatos évszázadnak.” Nekünk, magyaroknak, Szulejmán korszaka egészen mást jelent: a Szent István-i „birodalom” bukását, a hódoltságot, a mérhetetlen szenvedést és pusztulást, amit Szulejmán hadjáratai okoztak. Ezzel azonban Szulejmán személye és az Oszmán Birodalom története nemzeti történelmünk része is lett, s ezért nekünk is foglalkoznunk kell velük. A most kiadott életrajz szerzője M. Tayyibb Gökbilgin, a múlt század egyik legjelentősebb török történésze; ezért összefoglalása kiegyensúlyozott, elfogulatlan, és mint ilyen mind a mai napig kiválik azok közül a török és nyugati történeti munkák közül amelyek – különösen az utóbbi időkben születettek – egyre kevesebb megértést mutatnak a birodalmi nagysággal össze nem egyeztethető szempontok, így a magyar szempontok iránt. Ezért is érdemes ezt a munkát a magyar olvasók számára hozzáférhetővé tenni.” Fodor Pál

A Nővérsérülések helymeghatározás és helykeresés. Noha jól ismerjük a helyet, az országot, a megismerés mikéntje újabb és újabb megvilágításba helyezi azt: látjuk kívülről, belülről, alulról, felülről, közelről, távolról, nagyon távolról, még távolabbról, és olyan közelről, hogy nem látszik, vagy elfordulva, mellé nézve, csukott szemmel, kábán, szerelmesen. A Nővérsérülések a csodák könyve, amelyből kiderül, hogy a legegyszerűbb esemény is csoda, ettől pedig nem megijedni kell, pusztán észrevenni. A kötet azonban a tények könyve is, földhözragadt a leghétköznapibb értelemben. Viszont ebből fakadóan a kutatás könyve mégis. Mert a kíváncsiság benne a legfontosabb: mozgatórugó és szervezőerő. Ettől az újraírás könyve lesz, hiszen a kíváncsiság sosem kielégíthető, minden átíródik a következő pillanatban, ezt pedig nem egyszerűen észreveszi ez a könyv, de tudatosan felhasználja. Ennek némileg ellentmondva az anakronizmus könyve, az időt alárendeli a kíváncsiságnak és az újra-, át- és felülírásnak. Az emlékezés könyve mégis, mert bár támogatja a felejtést mint az emberiség egyik legszebb tulajdonságát, elismeri az emlékezés fontosságát.

A bolondajtó című kisregény az 1990-es évek délszláv háborújának idején játszódik. A történet azonban túlmutat a pillanatnyi helyzeten: a minden korban, minden körülmények között előforduló, az ember lényegét érintő lelki választásról szól. Hogyan juthatunk el az adott történelmi létezés viszonyai között – legyenek azok nyugalmasak, kellemesek, békések, vagy mint ebben a műben, keservesen megpróbálók – az élet teljes távlatának felismeréséig, a földi létezésen túlmutató bizonyosság kereséséig. A kisregény fiatalember hőse a véletlen folytán – a véletlen persze üres szó, a belső út törvényéről van szó – annak köszönheti megmenekülését az ellenség elől, hogy magára ölti, mintegy álruhaként a ferences szerzetesi ruhát. Hogyan válik belsővé ez a kényszer szülte külső választás? Mire véget ér a város ostroma, s megszületik a fegyverszünet, milyen felismerésig jut el a lélek? A Violin című kisregény – kimondatlanul, de felismerhetően – Antonio Vivaldi Velencéjébe vezet el minket. A maestro egy leánynevelő intézet énektanára, katolikus pap és zeneszerző. Velence, ez a tengeren lebegő város a kifinomult művészet szeretetének és keresésének szépséggé emelkedő környezete. A művészet folyamatosan arra tesz kísérletet, hogy felnyissa az ember tekintetét a látható világon túli láthatatlan felé, amely láthatatlan világ életünk elválaszthatatlan, lényegi meghatározója. A zeneszerző ezért tesz újra és újra kísérletet – a teljesség utáni vágytól hajtva – a tökéletes mű megkomponálására. Ihletadóként az egyik növendékleány hangja szolgál számára. A környezet azonban félreérti ezt, s arra gondolnak, az idősödő pap-művész szerelmi történetének tanúi…

– Gergián tényleg fel akarja építeni azt a vacak tornyot? – kérdeztem.– Fel fogja építeni. Megmondta, hogy felépíti, tehát fel fogja építeni. És én megígértem neki, hogy segítek.– Marhaság – mondta Hodonicki Oszkár. – Sokkal fontosabb dolgunk van…– A torony nagyon fontos – szögezte le még egyszer konokul Burai J. Aztán hadarni kezdett. – Okvetlenül kell a torony, hogy az ember felkapaszkodjon a magasba, egészen oda, ahol a darvak szállnak, aztán még magasabbra…

Márta teáscsészéket hozott ki a konyhából és lerakta elénk az asztalra. Fehér teáscsészék voltak, hosszú farkú, furcsa zöld színű festett állatok tekeredtek rajtuk.–?Ezek gyíkok? – kérdezte Szivel Sanyi.–?Sárkányok – mondta Zsuzsanna.–?Kínai porcelán – mondta Elvira.–?A kastélyban kínai tányérjaink is voltak, de a tányérokat összetörték a bőrkabátosok. Ordítoztak és a földhöz csapkodták a kínai tányérokat, Écskai Pistát meg elvitték a börtönbe, mert nem tudott nekik búzát és zsírt adni.–?Valakivel fel kell ásatni a kertet – mondta Zsuzsanna. – Hamarosan tavasz lesz, be kell ültetni a kertet, kár lenne parlagon hagyni. 

A magyar apától és osztrák anyától származó, s ily módon kétnyelvűen felnőtt „perlekedő pacisfista” Andreas Latzko / Latzkó Andor (1876–1943) az első világháborúban előbb a 15-ös számú császári és királyi tüzérezredben harcolt az Isonzó-fronton mint hadnagy, mígnem 1915-ben – ahogy később maga is beszámolt róla – gránáttól származó légnyomást kapott: manapság ezt poszttraumás sokknak nevezik, annak idején pedig a „háborús reszketés” szakkifejezést használták rá. Amikor ezt követően az a veszély fenyegette, hogy parancsmegtagadás és dezertálás miatt hadbíróság elé állítják, 1917–18-ban a semleges Svájcban, egy szanatóriumban lábadozva írt egy sor novellát, amelyeket először újságokban adott közre, majd pedig könyv formában is megjelentette őket. Az első kötet, a Menschen im Krieg 1917-ben kapott nyilvánosságot (Emberek a háborúban, Napkút Kiadó, 2017), és világszerte nagy visszhangot keltett. A Max Rascher Kiadó ezért csakhamar (1919) előrukkolt egy másodikkal is, Friedensgericht címmel. Ez a több állandó figurát mozgató, műfaji meghatározásként „regénynek” nevezett Békebíróság az Emberek a háborúban-hoz hasonlóan szintén egy sor lazán egymáshoz illeszkedő novellából áll, s magát a háborút állítja irodalmi úton békebíróság elé.Ez a Romain Rolland-nak ajánlott regény a nyugati fronton játszódik; a szereplők katonák, akik követték hazájuk hősöket és hőstetteket követelő felhívását, hogy aztán egy év múltán a hadsereg barbár kényszereinek és a társadalom kusza elvárásainak való teljes kiszolgáltatottság legyen az osztályrészük. Gadsky, a harminchárom éves főhős, a szegény családból származó zongoraművész, igen problematikus figura. Attól a gyermeteg reménytől sarkallva, hogy majd „hősként, kitüntetésekkel teleaggatott tisztként s a sorssal kétszer is sikeresen megküzdő igazi férfiként” léphet nemesi származású színésznő kedvese, Mathilde elé, önként jelentkezik frontszolgálatra. Ő kétségkívül a leghallhatóbb, ugyanakkor nem a domináns hang ebben a könyvben. A hadigépezet egyik reprezentánsa, a magát jóindulatúnak tartó Stuff őrmester csak a gőgös művészt látja benne, akinek meg kell törni a csökönyösségét. A többi újonccal Gadsky nem tud mit kezdeni, mivel azok ellenkezés nélkül alávetik magukat a katonai élet szabályainak, s nemegyszer csak a ranglétrán való feljebb kerülést tartják szem előtt. Talál azonban olyan kivételeket is, mint a lírikus Weiler, aki következetes pacifista, és szintén hajlam

Az ember természetének velejárója bűnök elkövetése. Lehet gondolattal, szóval, cselekedettel vagy akár mulasztással. És ahol felüti a fejét a bűn, az embernek meg kell küzdenie annak súlyával. A külső büntetést a mindenkor érvényes jogrend szabja meg, a belső büntetést a lelkiismeret rója ki.A Találkozás az ördöggel egy dalmáciai nyaralás során játszódik. A házaspár egy furcsa gyilkossági ügybe keveredik. Csakhogy ki az áldozat, és ki a tettes? Erre a kérdésre keres választ a regény, a krimik megszokott világától eltérő módon, a szépirodalom eszközeivel. Az Alattunk a pokol szobrász főhőse az embert szeretné megmintázni. De milyen az ember, milyen módon ragadható meg valódi természete? Ennek a művészi töprengésnek az útján – többszöri kudarcot követően – végül egy járvány idején vállalt önkéntes munka során jut el ahhoz a tapasztalathoz, amelynek hatására formálódik az anyag a keze alatt: íme, az ember!

Miért áll egy pályakezdő újságíró hirtelen biciklis ételfutárnak? A letekert kilométerekkel vajon saját múltját is maga mögött hagyhatja? Vagy egy ilyen kaland szükségszerűen karambollal végződik?Löki Viktor első regénye Debrecen ikonikus helyszínein vezet végig bennünket, egyszerre bolyongva a város és az érzelmek kanyargós utcáin. A történet főhőse egy fiatal férfi lendületével dübörög végig egyik címtől a másikig, a Turmixtól a Tallérosig, vagy épp Esztertől Kitty albérletéig. Mindennapjainak monotonitása és a városi lét különböző nehézségei azonban újra és újra megkérdőjelezik ezt a pozíciót, olyan kérdéseket felszínre hozva, amelyek nem kizárólag az övéi, hanem egész generációját foglalkoztatják. Az Isten átnyúl a farmeron fiataljai látszólag maguk hozzák a döntéseiket, így maguk is felelnek az akadályokért, amelyeken a másik képtelen áthatolni. A felnőtté válás gyomorszorító tapasztalata viszont éppen azzal szembesíti őket, mennyire nehéz azok között a keretek között megtalálni a helyünket, amelyeket a legkevésbé sem mi határozunk meg.

Folyójáró, tengerszerető ember vagyok. Ismerem a sodorvonalak, az áramlatok természetét. És ismerem a bójákat, amelyek a víz, a nagy víz sodrásában-áramlásában kijelölik az irányt, a hajózás útját; határt szabnak, normát állítanak. Úszás közben is figyelmeztetnek a határokra. Így figyelmeztetnek sors- és történetbóják az emberélet hajózható, megúszható útjára. A bóják a változásokban az állandóságot képviselik, a téridőben a Mindenségre irányítják a lélek figyelmét, a teljesség biztos pontjára, irányjelzőjére, amelyhez – akihez – viszonyíthatjuk létezésünket. „Ez a megtestesülés emelt, és ragadott magával mindent, ez az egyetlen élet, amely összeráncolódott ott az úttest szélén, s mintha megértettem volna valamit a föltámadásból, vagy legalább abból, miért himbálódznak a bóják az áramlatban.”

Kevés esztétikai kategória illik jobban Böszörményi Márton első kötetére, mint a szellemi-érzéki felforgatás kulcsszava: a mindfuck. Már rég vártam olyan magyar prózára, ami megerőszakolja az idegrendszeremet. A Meixner Józsefné apoteózisa pedig kegyetlen szerető, hiszen hihetetlen következetességgel, de végig kiszámíthatatlan fogásokkal kényszeríti ki az olvasóból a kínörömöt. Lehet dobálózni a legkülönbözőbb fogalmakkal, new weird, neogótikus kísértetsztori, spekulatív testhorror – de ezeknél talán fontosabb, hogy Böszörményi hogyan képes ismerős-ismeretlen elemekből egy csak rá jellemző, privát szövegbörtönt építeni. Az apoteózis lehetősége is ebben a szorongató poétikai és léttapasztalatban körvonalazódik, hiszen a kötet központját alkotó pszichózis-történeten keresztül végül is ahhoz a felismeréshez érkezünk el, hogy nem tudjuk rendszerezni összeomló világunkat. Az egyedüli megoldás, hogy „mi” válunk saját apokalipszisünkké. Meixner Józsefné istenülése Meixner Józsefné szövegben való feloldódása, miáltal Meixner Józsefné: minden és semmi. De ez fertőző folyamat. Ha olvastál már Meixner Józsefnéről, akkor előbb-utóbb te is Meixner Józsefné leszel. És jön a mindfuck. A végtelenített összeomlás élvezete. Tükör előtt háromszor:Meixner Józsefné,Meixner ózsefné,Meixner Józsefné.Nemes Z. Márió

Nóra, a harmincéves, átlagos életet élő nő egy napon különös üzenetet talál a postaládájában. A levél, melynek aláírója „V”, furcsa utasítást tartalmaz. Nóra az első perctől fogva kötődni kezd a titokzatos levélíróhoz, aki újabb és újabb próbák elé állítja őt. A nő útját éneklő hattyú, soha el nem hervadó virágszirom, furcsa látomások, álom és valóság összefonódása kísérik, melyeknek célja Nóra valóságértelmezésének gyökeres átalakítása.

Az ezredfordulót néhány álmosan nyújtózó esztendővel már meghaladtuk, amikor egy tavaszi napon túl korán ébredtem, és ha már így alakult, felkerekedtem, hogy friss, kemencemeleg pékárut zsákmányoljak reggelire. A Keleti pályaudvar hajnali szürkületében a vadászmező, akarom mondani, pékség felé lopakodtam, amikor ismerős alak bukkant fel előttem. Többször megdörzsöltem a szemem, az észlelés azonban nem változott: ő az, a matematikus, könyvtáros, tanár, szakfordító, szolgálatmegtagadó, lelki vezető… Akivel eddig szinte mindig csak a Reáltanoda utcai kutatóintézet könyvtárának villany világította labirintusában találkoztam, amint a polcok közötti másfél méteres szakaszokon cirkál… A turista. Mert a mozgásán és felszereltségén egyértelműen látszott, hogy nem hirtelen ötlet lódította útnak, hanem rutinszerű tevékenység végzésére indul. Közel húszévnyi ismeretség után tudtam meg, hogy Merza József szakmai berkekben jól ismert teljesítménytúrázó, és írói munkássága felöleli túráinak elmesélését is. Milyen szerencsés vagyok, gondoltam, hogy ismerhetek egy embert, aki a reáliák Csendes-­óceánja mellett legalább olyan otthonos a humán beltengerekben, aki a lelki kérdések aggályos boncolása (megszenvedése) mellett, lám, a testét is próbatételek elé állítja, aki a próbatételek előtt és után (és közben!), lám, oda tudja magát adni az élet örömeinek – milyen gyakran ismétlődik MJ beszámolóiban a szófordulat, „és élveztem az életet”! –, és aki a nehézségek-kellemetlenségek és boldog pillanatok széles amplitúdójának bejárása közepette is figyelmes segítője az oldalán caplató társaknak. A túrós táska hamarabb fogyjon el, mintsem kihűl… Igen, mindannyian úton vagyunk, szeretnénk teljesíteni egy általunk vagy mások által kitűzött távot – az időjárásról ne beszéljünk, és ne felejtsük el élvezni az életet! Kállay Kotász Zoltán

Még most is van valahol egy ormótlan teherhajó, amely lassan és csöndesen úszik a vízen, és amikor néha kiköt, a gyerekek megbizonyosodhatnak róla, hogy egy nagyon szőke és nagyon tiszta kislány áll rajta, és a part felé néz. Amikor a hajó néha kiköt a part mellett, a gyerekek meg is ismerkednek azzal a szőke és nagyon tiszta kislánnyal, aki mindennek tud örülni, és szeret hangosan nevetni. Persze a hajó egyszer majd továbbúszik, és attól kezdve nagyon fog hiányozni, mint minden, amiről tudjuk, hogy végképp elmúlt. Mert a gyerekek felnőttekké válnak, a szemük megromlik, és többé már nem vesznek észre bizonyos egészen fontos dolgokat. Legfeljebb időnként hiányolják őket. Erről szól az utóbbi években újra felkapott délvidéki író legelső, díjnyertes ifjúsági regénye – azoknak, akiknek még jó szemük van, és azoknak is, akiknek már megromlott a látásuk, de szeretnének egy kicsit újból tisztán látni.

– Nézd, mit találtam – mutattam neki a golyókat.– Golyók?– Igazi puskagolyók.– Gondolod, hogy jók még?– Miért ne lennének jók?– Ki tudja, mióta hányódnak itt a padláson – mondta Burai J.– A golyó sohasem romlik meg – mondtam. – Akarod, hogy cseréljünk?– Nem – mondta Burai J. – Puska nélkül semmit sem érnek a golyók.– Lehet, hogy egyszer puskát is találunk.– Tulajdonképpen utálom a puskát – mondta Burai J., és övébe dugta a vadászkést. – A puska csak bajt hoz az emberre.– Ahogy akarod – mondtam csalódottan, és zsebre raktam a golyókat. Mondhattam volna, hogy a vadászkés is bajt hozhat az emberre, de Burai J. úgysem hitte volna el.

Emila, a kék bőrű szorizoni kislány egy űrhajóval elrepül a szülőbolygójáról, és izgalmas kalandokba keveredik. Találkozik szörnyekkel, apró állatkákkal, boszorkányokkal, egy varázslóval, és rengeteg érdekes dolgot tud meg az univerzumról, valamint sokat tanul saját magáról is. Ezen kívül még egy óriási meglepetésben is része lesz. Mi az a végtelen? Hogyan néz ki belülről egy űrhajó? Miért álmodunk rosszat néha? Hogyan keletkezett a világegyetem? Miért fontos, hogy odafigyeljünk másokra? Hogyan beszélgetnek egymással a fák? Mit keresnek bálnák az űrben? Többek között ezekre az izgalmas kérdésekre is választ kapsz a könyv olvasása során. Irány az űr!