Napkút Kiadó strana 7 z 18

Ha blikkfangosan akarnánk fogalmazni, azt mondhatnánk, a Szerencsés vesztes „egy barátság regénye”. Kakuk Tamás új könyvétől azonban távol állnak az efféle olcsó fordulatok, ezenkívül jóval többről van benne szó, mint a Györe Balázzsal a hetvenes években kötött, életre szóló barátság történetéről. A közös múlt felidézése ugyanis alkalmat nyújt a szerző számára, hogy saját látásmódját, életről és művészetről való gondolkodását is megérthetővé tegye az olvasó – és ami talán még fontosabb: saját maga – számára. A kötetben közölt, személyes életeseményeket és/vagy fontos olvasmányélményeket értelmező esszék füzére annak bizonyítékaként is olvasható, hogy a legnagyobb barátságok sokszor úgy működnek, mint a legnagyobb művészi alkotások: mire felfoghatnánk, mi ment végbe bennünk a hatásukra, már örökre megváltoztatták az életünket.A Szerencsés vesztes nem „csak” egy barátságról, hanem önmagunk életen át tartó kereséséről, és talán önmagunk megtalálásáról is szól.

A Három tucat szuvenír egyfajta irodalmi útikönyv. A szerző idegenvezetőként Európa szinte összes országát bejárta, ezért hiteles szuvenírek a könyvben olvasható novellák, az egyes helyek jellemzőivel festve. Egyszer egy idősebb házaspár norvégiai útjáról olvashatunk, aztán egy budapesti idegenvezető tapasztalataiba nyerünk bepillantást, néhány oldallal később pedig egy másik párt kísérhetünk Grazba, akik a harmincadik házassági évfordulójukat ünneplik az úton. A kapocs a világ, a váratlan történések metszéspontja, az utazás élményszerűsége. A könyv kézzelfogható utazástörténet: töredékek, emlékek és érzések másolata. Izgalmas vonása, hogy nem tudni, mit merített valós tapasztalatokból a szerző és mely történetek építkeznek inkább fantáziából, mégsem keressük a különbséget. Egy biztos: mindegyik helyszín él, színes polaroidként elevenedik meg a lapokon. A kötet olyan időszakban született, amikor a globális viszonyok miatt az utazás többnyire csak ábránd, a vágy harca a lehetősséggel. Akiket vonz a horizontra feszített út ígérete, azok biztosan a szívükbe zárják a Három tucat szuvenír – többnyire – könnyed hangvételű, rövid kalandjait, amelyek a fotelturizmus jegyében – tetszőlegesen egy csésze kávéval vagy egy laza fröccsel kísérve – csábítják utazásra az olvasót. Bájer Máté újságíró, slammer

Posztmodern írónak tekinthetjük Esterházyt? Magyar Miklós kötete erre a máig vitatott kérdésre keres lehetséges válaszokat. Következésképpen nem lehet és nem is kíván a téma minden kétségen felüli lezárása lenni. Sokkal inkább – összhangban azzal, ahogyan Esterházy maga is elhatárolódik alkotóművészete merev kategorizálásától – olyan értelmezési módozatokat kínál, amelyek révén az írói munkásság annak árnyaltságában, rétegzettségében tárulhat elénk. Az egyes fejezetek az intertextualitás, a humor, a sajátos olvasási lehetőségek, a nyelv egyszerre mesteri és játékos birtokba vételének kérdéseit tematizálják, miközben külön-külön és együttesen is közelebb vihetnek bennünket ahhoz, ki is az az Én. Én. Én. Én. Esterházy Péter.

Nem sokkal azután, hogy Gion Nándor Postarablók című ifjúsági regénye nyomdába került, a szedők talán még hozzá se nyúltak a kézirathoz, kirabolták az író szülővárosának postahivatalát, ott a szépen rendezett parkkal szemben, az egykori szövetkezeti otthonban, a színházterem mellett… Igen, pontosan azt, amelyről a regény szól. Pontosan úgy, ahogy azt a könyvben szereplő fiúk tervezték. Ami a regényhősöknek nem sikerült, az sikerült az igazi postarablóknak. Tudniillik ők felnőttek voltak… Valójában örülhetünk is, hogy a gyerekeknek nem sikerült a postarablás. Mert így a nagy vaskassza tartalmánál fontosabbat találtak. És amit találtak, abból mindenkinek jutott. És annak is örülhetünk, hogy legalább egy éjszakára jelmezbe öltöztették és táncmulatságba hívták az egész várost.

Burai J. és társai először évekkel ezelőtt jelentek meg egy novellában. Egy híd alatt ültek, lábukat a vízbe lógatták és főleg a pézsmapatkányok pusztításán sajnálkoztak. Később megjelentek még egy novellában, majd két ifjúsági regényt írtam róluk, A kárókatonák még nem jöttek vissza és a Sortűz egy fekete bivalyért címűt. Ezeknek a folytatása Az angyali vigasság. Igaz, Burai J. és társai most már nem ülnek a híd alatt és nem lógatják lábukat a vízbe. Túlságosan hideg van ehhez, meg aztán a folyóvizek is szennyezettebbek lettek azóta. Így hát ez a könyv elsősorban felnőtteknek és felnőttekről szól.

A párválasztás tulajdonképpen nem más, mint próbálkozás. Nem hiszek az örökké tartó szerelemben. Nem hiszek a nagy őben. Nem hiszek abban, hogy mindenkinek van egy ideális párja valahol ezen a bolygón. Dajka­mese. Shakespeare és Hollywood. Csak más fénytöréssel. A teát­rális önfeláldozás, az összejövés-megkedvelés-összeveszés-kibékülés-naplementébe utazás örök körforgása.Soha egy kurva szót nem szól senki arról, hogy mekkora szívás mindaz, ami az árnyékos oldalon várja az embert. Soha nem kerül szóba, hogy összeköltözünk, soha nem kerül szóba, hogy mindenkinek be kell dobozolnia a saját szarjait, soha nem kerül szóba, hogy ki viszi le a szemetet, hogy reggel büdös a szám, hogy túl sokat iszom, hogy kompromisszumképtelen vagyok, hogy nem tudok felelősséget vállalni másokért, hogy gyakran komor vagyok és kezelhetetlen, hogy fehér lovon vágtató fekete lovagnak gondolom magam, és arról sincsen soha szó, ha valaki önző, ha nem tudja, hogy mit jelent osztozkodni, soha nincsen arról szó, hogy egy szociopata vagy hogy szuicid hajlamú, soha nincsen arról szó, hogy egyébként a szülei gyökerek, hogy a gyerekkora egy rakás szar volt, hogy képtelen kötődni másokhoz, hogy nárcisztikus, hogy igazából emberek közé sem szabadna engedni, nemhogy egy másik ember szívét bízni rá, amit mániákusan újra és újra összetör.

Ruxandra Cesereanu Angelusa amellett, hogy számos kérdést vet fel mai átformálódó társadalmunkkal kapcsolatban, lehetséges megoldási javaslatokat (vagy legalább hipotéziseket) is ad a szentség felszínre hozatalára és a szimbolikus mélységekhez való visszatérésre egy elavult imaginációjú és racionális-pragmatikus szempontból hipertrófiás (poszt)humanitás keretében.Andrej Rubljov Szentháromságának ikonográfiai modelljét követve Ruxandra Cesereanu e parabolikus regényében a következő kérdéskörtől indul el: mi történne, ha három angyal váratlanul alászállna egy tetszőleges Metropoliszba? A regény tehát három angyalnak egy városban való, Bulgakov ördögeit idéző felbukkanását mutatja be, akik megjelenésükkel felkavarják a társadalom egész életét. Az Angelus posztmodern válasz Mihail Bulgakov A Mester és Margaritájára. Míg Bulgakov regényében egy csapat játékos és ironikus ördög száll alá a fundamentalistán pogány metropoliszba (Moszkva), hogy (őrületek és megvilágosodások által) hívőkké formálja az ateistákat, Ruxandra Cesereanu regényében a szent a szó klasszikus értelmében foglal teret a Metropoliszban (e város bármely kelet-európai fővárossal megfeleltethető), és mégis: a hatóságok és a hominidák többsége e szentséget nem ismeri fel. Marius Conkan

Elérkezett az idő, szembe kellett néznem végre a nyilvánvaló ténnyel, hogy egy elmeszociális otthon, más néven tébolyda, más néven bolondokháza, más néven őrülde, dühöngő, vigyorgó, vicces- vagy diliház, értelmi fogyatékosok és pszichiátriai betegek otthona, szóval ez minden, csak nem otthon. Már vagy hat hónapja dolgoztam a „Békeliget” nevű állami fenntartású intézet villa- és kastélyépületeinek ódon falai között, amikor egy csapásra megvilágosodtam, hogy a létesítmény működésének egyetlen kizárólagos oka és célja az elkülönítés, más megközelítésben, az elidegenítés. Mert bármennyire is igyekezzenek barátságos és családias légkört teremteni giccses tájképek gyenge reprodukcióival, olcsó porcelánfigurákkal és tájidegen gépi terítőkkel díszítve a kórtermeket, az otthonosságnak még a látszata is hiú ábránd marad mindaddig, amíg a lakóknak idejük nagy részét a természetes lakókörnyezetüktől távol kell eltölteniük, mesterséges, ellenőrzött keretek között, a szabadság és az autonómia legelemibb érzésétől is megfosztva. Ennek megváltoztatása azonban (s ebben évszázadok, évezredek óta teljes az egyetértés) pont azok számára jelentene vállalhatatlanul nagy kockázatot, akik biztos távolban szeretnének tudni minden sérültet, beteget és nyomorultat. Egy szóval mindenkit, aki már a puszta létezésével is azzal szembesítheti őket, hogy az ember felelőssége a cselekvés lehetőségein túl a másik teljes elfogadásáig terjed.

Szekrényes Miklós novelláiban például az is tök jó, hogy kétféleképpen lehet őket olvasni. Az egyik módszerrel olyan, mintha egy filmet látnál. Egy igazi, hamisítatlan magyar szociofilmet, kocsmapulttal, falusi focipályával, kórházfolyosóval, szélsüvítéssel, a budiajtó nyikorgásával és kiürült antidepresszáns-dobozzal. A másik olvasási módban ott ül veled szemben Szekrényes Miklós, előtte, a ragacsos kocsmaasztalon egy félig üres - vagyis félig teli - söröskorsó, és ő mesél, egyre csak mesél azon a szenvtelennek tűnő, mégis feszültséggel, érzésekkel, érzelmekkel és empátiával teli elbeszélői hangján, te meg figyelmesen hallgatod. Másként nem is tudnád, hiszen annyira magával ragad. Közben elkíséred egy meccsre, vagy a Mátrába, esetleg Budapestre, időnként pedig a nem is annyira távoli múltba, amikor még voltak úttörők, a magyar focisták kijutottak a vb-re és 1984 nem egy fogalom, hanem egy évszám volt. Azt hiszem, az effajta novellákra szokás mondani, hogy életszagúak, valóságosak és hitelesek. Ennél jobb most csupán azért nem jut eszembe, mert egyre csak a hatásuk alatt vagyok. Fejbe kólintottak, akár a túladagolt feles, a szélről belőtt labda, meg a túl kemény párna a mentőautó hordágyán. Viszont a végére mégiscsak helyükre kerülnek a kirakójáték részei. És miközben ezek egymásba ölelkeznek, te rájössz arra, nyájas olvasó, hogy Szekrényes Miklós végig arról mesélt neked, hogy ami látszólag szétfolyik, valójában egyfelé tart, és mi ugyanannak a nagy egésznek az időnként kacagtató, időnként szánalmas, leginkább azonban esendő és szeretetéhes darabkái vagyunk. (Benedek Szabolcs)

„Szulejmán szultán az Oszmán Birodalom tizedik szultánja volt. A muszlim időszámítás szerint egy új, a 9. évszázad küszöbén lépett trónra, így a misztikára fogékony oszmán-muszlim világ óriási várakozásokkal tekintett uralkodása elé. Szulejmán sok tekintetben beváltotta ezeket a várakozásokat. Tizenhárom hadjáraton vett részt személyesen, és legalább másfélszeresére növelte az apjától örökölt birodalmat. Halálakor az általa uralt területek a Magrebtől az Indiai-­óceánig, Budától és a Krím félszigettől Ádenig és Etiópiáig terjedtek. A kor legerősebb hadseregével rendelkezett, s nem volt állam, amely egymagában felvehette volna vele a versenyt. Ezért nevezték el utólag 46 évig tartó uralkodását „pompázatos évszázadnak.” Nekünk, magyaroknak, Szulejmán korszaka egészen mást jelent: a Szent István-i „birodalom” bukását, a hódoltságot, a mérhetetlen szenvedést és pusztulást, amit Szulejmán hadjáratai okoztak. Ezzel azonban Szulejmán személye és az Oszmán Birodalom története nemzeti történelmünk része is lett, s ezért nekünk is foglalkoznunk kell velük. A most kiadott életrajz szerzője M. Tayyibb Gökbilgin, a múlt század egyik legjelentősebb török történésze; ezért összefoglalása kiegyensúlyozott, elfogulatlan, és mint ilyen mind a mai napig kiválik azok közül a török és nyugati történeti munkák közül amelyek – különösen az utóbbi időkben születettek – egyre kevesebb megértést mutatnak a birodalmi nagysággal össze nem egyeztethető szempontok, így a magyar szempontok iránt. Ezért is érdemes ezt a munkát a magyar olvasók számára hozzáférhetővé tenni.” Fodor Pál

A Nővérsérülések helymeghatározás és helykeresés. Noha jól ismerjük a helyet, az országot, a megismerés mikéntje újabb és újabb megvilágításba helyezi azt: látjuk kívülről, belülről, alulról, felülről, közelről, távolról, nagyon távolról, még távolabbról, és olyan közelről, hogy nem látszik, vagy elfordulva, mellé nézve, csukott szemmel, kábán, szerelmesen. A Nővérsérülések a csodák könyve, amelyből kiderül, hogy a legegyszerűbb esemény is csoda, ettől pedig nem megijedni kell, pusztán észrevenni. A kötet azonban a tények könyve is, földhözragadt a leghétköznapibb értelemben. Viszont ebből fakadóan a kutatás könyve mégis. Mert a kíváncsiság benne a legfontosabb: mozgatórugó és szervezőerő. Ettől az újraírás könyve lesz, hiszen a kíváncsiság sosem kielégíthető, minden átíródik a következő pillanatban, ezt pedig nem egyszerűen észreveszi ez a könyv, de tudatosan felhasználja. Ennek némileg ellentmondva az anakronizmus könyve, az időt alárendeli a kíváncsiságnak és az újra-, át- és felülírásnak. Az emlékezés könyve mégis, mert bár támogatja a felejtést mint az emberiség egyik legszebb tulajdonságát, elismeri az emlékezés fontosságát.

A bolondajtó című kisregény az 1990-es évek délszláv háborújának idején játszódik. A történet azonban túlmutat a pillanatnyi helyzeten: a minden korban, minden körülmények között előforduló, az ember lényegét érintő lelki választásról szól. Hogyan juthatunk el az adott történelmi létezés viszonyai között – legyenek azok nyugalmasak, kellemesek, békések, vagy mint ebben a műben, keservesen megpróbálók – az élet teljes távlatának felismeréséig, a földi létezésen túlmutató bizonyosság kereséséig. A kisregény fiatalember hőse a véletlen folytán – a véletlen persze üres szó, a belső út törvényéről van szó – annak köszönheti megmenekülését az ellenség elől, hogy magára ölti, mintegy álruhaként a ferences szerzetesi ruhát. Hogyan válik belsővé ez a kényszer szülte külső választás? Mire véget ér a város ostroma, s megszületik a fegyverszünet, milyen felismerésig jut el a lélek? A Violin című kisregény – kimondatlanul, de felismerhetően – Antonio Vivaldi Velencéjébe vezet el minket. A maestro egy leánynevelő intézet énektanára, katolikus pap és zeneszerző. Velence, ez a tengeren lebegő város a kifinomult művészet szeretetének és keresésének szépséggé emelkedő környezete. A művészet folyamatosan arra tesz kísérletet, hogy felnyissa az ember tekintetét a látható világon túli láthatatlan felé, amely láthatatlan világ életünk elválaszthatatlan, lényegi meghatározója. A zeneszerző ezért tesz újra és újra kísérletet – a teljesség utáni vágytól hajtva – a tökéletes mű megkomponálására. Ihletadóként az egyik növendékleány hangja szolgál számára. A környezet azonban félreérti ezt, s arra gondolnak, az idősödő pap-művész szerelmi történetének tanúi…

– Gergián tényleg fel akarja építeni azt a vacak tornyot? – kérdeztem.– Fel fogja építeni. Megmondta, hogy felépíti, tehát fel fogja építeni. És én megígértem neki, hogy segítek.– Marhaság – mondta Hodonicki Oszkár. – Sokkal fontosabb dolgunk van…– A torony nagyon fontos – szögezte le még egyszer konokul Burai J. Aztán hadarni kezdett. – Okvetlenül kell a torony, hogy az ember felkapaszkodjon a magasba, egészen oda, ahol a darvak szállnak, aztán még magasabbra…

Márta teáscsészéket hozott ki a konyhából és lerakta elénk az asztalra. Fehér teáscsészék voltak, hosszú farkú, furcsa zöld színű festett állatok tekeredtek rajtuk.–?Ezek gyíkok? – kérdezte Szivel Sanyi.–?Sárkányok – mondta Zsuzsanna.–?Kínai porcelán – mondta Elvira.–?A kastélyban kínai tányérjaink is voltak, de a tányérokat összetörték a bőrkabátosok. Ordítoztak és a földhöz csapkodták a kínai tányérokat, Écskai Pistát meg elvitték a börtönbe, mert nem tudott nekik búzát és zsírt adni.–?Valakivel fel kell ásatni a kertet – mondta Zsuzsanna. – Hamarosan tavasz lesz, be kell ültetni a kertet, kár lenne parlagon hagyni. 

„Szulejmán szultán az Oszmán Birodalom tizedik szultánja volt. A muszlim időszámítás szerint egy új, a 9. évszázad küszöbén lépett trónra, így a misztikára fogékony oszmán-muszlim világ óriási várakozásokkal tekintett uralkodása elé. Szulejmán sok tekintetben beváltotta ezeket a várakozásokat. Tizenhárom hadjáraton vett részt személyesen, és legalább másfélszeresére növelte az apjától örökölt birodalmat. Halálakor az általa uralt területek a Magrebtől az Indiai-­óceánig, Budától és a Krím félszigettől Ádenig és Etiópiáig terjedtek. A kor legerősebb hadseregével rendelkezett, s nem volt állam, amely egymagában felvehette volna vele a versenyt. Ezért nevezték el utólag 46 évig tartó uralkodását „pompázatos évszázadnak.” Nekünk, magyaroknak, Szulejmán korszaka egészen mást jelent: a Szent István-i „birodalom” bukását, a hódoltságot, a mérhetetlen szenvedést és pusztulást, amit Szulejmán hadjáratai okoztak. Ezzel azonban Szulejmán személye és az Oszmán Birodalom története nemzeti történelmünk része is lett, s ezért nekünk is foglalkoznunk kell velük. A most kiadott életrajz szerzője M. Tayyibb Gökbilgin, a múlt század egyik legjelentősebb török történésze; ezért összefoglalása kiegyensúlyozott, elfogulatlan, és mint ilyen mind a mai napig kiválik azok közül a török és nyugati történeti munkák közül amelyek – különösen az utóbbi időkben születettek – egyre kevesebb megértést mutatnak a birodalmi nagysággal össze nem egyeztethető szempontok, így a magyar szempontok iránt. Ezért is érdemes ezt a munkát a magyar olvasók számára hozzáférhetővé tenni.” Fodor Pál

Nemigen vitatja senki, hogy a magyarságba török ajkú közösségek különböző időszakokban beolvadtak. Gondoljunk csupán a honfoglalás korban a kabarokra, és az ezt követő évszázadokban például az úzokra, besenyőkre, majd a kunokra. A kunok esete korántsem elszigetelt jelenség, hasonló népességtörténeti folyamatok mindig is voltak, és ma is vannak. Ezzel párhuzamosan joggal merül fel a kérdés: vajon hova lettek a keleten maradt magyarok? A Julianus utazásáról szóló Ricardus-jelentés – és más középkori források – ugyanis tanúskodnak róla, hogy kisebb-nagyobb tömbökben maradtak magyarok Kelet-Európában, sőt akár Ázsiában (például a Kaukázusban) is. Tekintélyes részük a népvándorlás során a sztyeppeövezetet és az attól északra eső erdőövezet nagy térségeit benépesítő törökségben oldódhatott fel. Így tehát a kipcsakok között is méltán kereshetünk asszimilált magyar néprészeket. Az utóbbi időben heves tudományos vitát kavart a kazakisztáni madijarok és más, a magyarsággal összefüggésbe hozott közösségek kérdése. A vita ma is folyik, de még a turkológusok és a történészek sem képviselnek egységes álláspontot. A „keleti magyarok” kérdéskörének ered nyomába a szerző, aki a kipcsakok és a magyarok középkori etnokulturális kapcsolatait hangsúlyozza és elemzi. A magyar szakirodalomban sokszor máshogy interpretálunk problémákat és máshogy válaszolunk meg kérdéseket, mint az orosz nyelvű szakirodalom nagyjai. Ajbolat Kuskumbajev nemzetközi hírű kazak történész, aki főleg oroszul és kazakul publikál. Bár néhány kérdésben más véleményen van, mint sok magyarországi kollégája, de már csak az Audiatur et altera pars! elve alapján is meg kell ismerni az érintett másik fél, jelen esetben a kazakság tudományos vélekedését. Ott ugyanis tényként kezelik, hogy magyar csoportok tagozódtak be a kazak népbe, és ezt etnikus és kulturális kapcsolataink legfőbb alapjának tekintik. A kötethez Erdélyi István írt előszót a kérdés legújabb magyar szakirodalmát felvázolva