Napkút Kiadó strana 14 z 16

Jean-Paul Sartre és Simone de Beauvoir író-filozófusok, a huszadik század Franciaországának legjelentősebb, ugyanakkor legmegosztóbb gondolkodói, a második világháború után mítosszá váltak. Nincs egyetlen író sem, akiről olyan szélsőséges vélemények láttak volna napvilágot, mint az ikonikus párról. Egyesek a háború alatti ellenállókat látták bennük, míg mások a megszállókkal kollaboráló értelmiségieket. A könyvben elemzésre kerülnek Sartre munkásságának legfontosabb állomásai: a világhírnevet hozó első regénye, Az undor; a kristálytiszta stílusban megírt, önironikus önéletrajzi írása, A szavak, amely hozzájárult Sartre elnyert, de elvi okokból át nem vett Nobel-díjához; nagy hatású filozófiai műve, A lét és a semmi; a szabadság útjait kereső drámái. A feminizmus anyjaként emlegetett ­Simone de Beauvoirtól górcső alá kerülnek regényei: A vendég nő, a Goncourt-díjas Mandarinok és „a feminizmus Bibliája”, A másik nem. A könyv megkísérel egy elfogulatlan képet adni Sartre és Beauvoir életéről és munkásságáról. A huszadik század Franciaországában betöltött szerepük és irodalmi műveik révén egyben hű korrajzot is kapunk. A mérleg egyik serpenyőjébe kerül mindaz a vitathatatlan hozadék, amit műveik a filozófia és az irodalom számára jelentenek, míg a másikban a két író-filozófus politikai tévedései, magánéleti botlásai sorakoznak, melyek árnyékot vetnek munkásságukra. Egyfajta Ariadné fonállal a kezében az olvasó el tud igazodni a pro és kontrák labirintusában, megismerheti Sartre és Beauvoir hatalmas életművének „színét és fonákját”.

Adamek Katalin „beutazta a világot”: részben foglalkozásának köszönhe­tően, részben álmait követő turistaként. Már fiatalon különböző külkereskedelmi vállalatokhoz került, és kiállításszervezőként olyan országokba is kiküldték, ahová magyar állampolgárok akkoriban nem kaphattak vízumot. Az első, másfél évig tartó iráni kiküldetés óta munkája elvitte Líbiába, Peruba, Ausztráliába, Japánba, Indiába, Törökországba, Egyiptomba, Svájcba is, valamint már olyan nem létező államalakulatokba, mint a Szovjetunió, Csehszlovákia, Nyugat-Németország (NSZK) és a Német Demokratikus Köztársaság (NDK). Magánúton visszatért Japánba is, bejárta Mongóliát, Kubát és többek között az Azori-szigeteket, felkereste a Grand Canyont, és egy római katolikus csoporttal elzarándokolt a Szentföldre. Könyve mégis több az emlékidézésnél: a történelmi tények és szokásrendszerek mellett tapasztalatairól, gasztronómiáról, anekdotákról, vágyakról és kapcsolatokról is beszél.

A 160 éve született Ambrus Zoltán, bár hűséges olvasói mindig voltak, mégsem tartozik a közismert szerzők közé. Pedig Midas király című művészregénye, novelláinak, kisregényeinek világa és főleg alakjainak lélekábrázolása új hangot hozott az első világháború előtti évtizedek magyar irodalmába. Írásainak jelentős része azonban, a kor más alkotóihoz hasonlóan, a napisajtóban jelent meg először, a pillanat aktualitása mellett azon túllépő gondolati értékeket is hordozva. E kötet cikkeit is budapesti napilapokban és a Nyugatban közölte, s most, korábbi megjelenésük után több mint száz évvel olvashatók először összegyűjtve.Az 1914 nyarán a balkáni fronttal kirobbant és ősszel általánossá vált világháborúnak már a mozgósítások alatt jelentős irodalma támadt. Ambrus viszont nem vállalta sem a lelkesítést, sem a buzdítást, és ahogy korábban, úgy most sem csatlakozott egyetlen politikai párthoz vagy irányzathoz sem. Csak 1914 novemberétől, amikor a sajtó első nagy lendülete a hadiesemények hatására erejét vesztette, kezdte meg hetente, kéthetente aktuális jegyzeteinek sorozatát. Ezek között azonban egy sem akad, amelyben akár csak néhány szó is esne a lövészárkok gyilkos valóságáról; ő a hátországok terheiről és gyötrelmeiről, megerőszakolt és kihasznált nőkről, árván maradt gyermekekről, elvakult politikusokról és cinikus értelmiségiekről írt keserű, kiábrándult és ironikus sorokban. Minden jegyzetének középpontjában kimondva-kimondatlanul a hatalom és a propaganda kritikája áll, ez teszi különösen aktuálissá és időtlenné ezeket a bátor írásokat.

Guillaume Apollinaire, a szürrealizmus „feltalálója”, a kalligramma névadója kiszámíthatatlan zseni volt. Életútját, költészetét, baráti társaságát és szerelmeit mutatja be a monográfia a legújabb kutatások eredményei, a költő utóbbi években megjelent levelezése, fiatalkori naplója alapján. Noha Franciaországban Apollinaire külföldinek számított, az első világháború kitörésekor befogadó országa iránti szeretete az önkéntesek soraiba vezette. Koponyasérüléséig a fronton is naponta írta verseit és szerelmesleveleit. A huszadik század elejének összes merész újítása jelen van verseiben a kubizmustól a szürrealizmusig. A kor szinte valamennyi költője és festője baráti köréhez tartozott: az általa felfedezett Henri Rousseau, Blaise Cendrars, akinek hatására szüntette meg verseiben a központozást, André Breton, „a szürrealizmus pápája”, Marc Chagall, aki szelíd Zeusznak nevezte Apollinaire-t és a legjobb barát, Pablo Picasso, akivel a Mona Lisa ellopásának gyanújába keveredett, és aki halálos ágyán is költőbarátját emlegette. A barátok mellett szerelmei hagyták a legmélyebb nyomokat Apollinaire életében és költészetében. Az angol nevelőnő, Annie Playden, akibe reménytelenül volt szerelmes, a múzsa és szerető, Marie Laurencin, a szeszélyes és szenvedélyes Louise de Coligny-Châtillon, a háború alatt megismert és elhagyott Madeleine Pages, és akit feleségül vett, Jacqueline Kolb. Marie Laurencinnel történt szakítása után született meg a világirodalom egyik legismertebb verse, A Mirabeau-híd.

Marcel Proust monumentális műve, Az eltűnt idő nyomában az író életének regénye. Proust semmit sem talált ki, ugyanakkor mindent átalakított: gyermekkor, képzőművészeti és zenei élmények, utazások, amelyek egyfajta anyaggyűjtésként szolgáltak könyvéhez. Szereplőinek nagy része az általa látogatott irodalmi szalonok Párizs-szerte ismert tulajdonosai, művelt grófnők, gazdag mecénások, akiknek egy-egy vonását fedezhetjük fel Guermantes hercegné és a gazdag polgári szalontulajdonos, Madame Verdurin személyében. Charles Swann, a tehetős, művészetszerető dandy, Odette de Crécy, Swann félvilági szerelme, az arisztokrata Charlus báró, Bergotte, az írói mintakép, akit Proust elsősorban Madame Arman de Caillavet szalonjának rendszeres látogatójáról, a későbbi Nobel-díjas Anatole France-ról mintázott meg, valamennyien a szalonok törzsvendégei voltak. Míg a narrátor Marcel az eltűnt időt kutatja, a könyv szerzője Marcel Proust nyomába ered. Bemutatja Proust életének olykor humoros, máskor tragikus fordulatait, súlyos asztmával terhelt gyerekkorától a nagyvilági mondén életmódján át egészen addig, míg parafával bélelt szobájának magányában, gyógy- és kábítószerek mértéktelen fogyasztása mellett csak az írásnak szentelte életét. Az egyes fejezetek végigvezetik az olvasót Proust Párizsán, feltárul botrányos Goncourt-díjának története, az eltűnt idő felidézésének módszere, Henri Bergson hatása a prousti regényre, a szerelem, a féltékenység és a szenvedés lélektani ábrázolása, a zene és a festészet szerepe a huszadik század egyik legjelentősebb regényében.

Mintha létezne a szenvedés titkos monadológiája. Mintha létezne egy benső, titkos kapcsolat nagy szenvedők között, akik rangjukat és a beszédhez való jogot nem a fennálló intézményektől kapták, hanem mintegy láthatatlanul megjelölte volna őket az élet. A gyötrelmek e szabadkőművesei, e lelki tetováltak mégis csodálatosan felismerik egymást, mégpedig úgy, hogy „ablaktalan monászokként”, saját lelkükben fedezik fel a másikat. A nagyság jelszava ezért feltörhetetlen kód, vagy megjelenik a te szemed előtt is könnyek mátrixában vagy idegen lesz számodra ez a világ bármennyit is gondolkozzál róla. Egy ilyen társ volt Nietzsche számára például Hölderlin. Erről tanúskodik az a féltékeny kisajátítás, ahogy Nietzsche emlegette a költő elődöt. „Az én Hölderlinem.” Mint egy gyermek a féltve őrzött játékhoz, úgy ragaszkodott hozzá. Ebből is látszik, hogy Nietzsche készült a művészi szenvedésre, titokban már felfegyverkezett erre a háborúra, amelyet a leggyöngédebb fegyverekkel a legkönyörtelenebbül akart megvívni.Egy esszékötetet tart kezében az olvasó, amely egy doktori disszertáció szamárbőrébe bújt, hogy intelligensebbnek tűnjön, hogy elfogadják. Mintha írója szégyellte volna, hogy személyesen is érintett a dologban. Pedig ennek épp az ellenkezője igaz. Épp ez a személyes érintettség sugárzik keresztül-kasul a művön, amitől felfeslik a szamárbőr, a rákényszerített tudományos forma, és elővillan e tanulmány igazi arculata: vallomás-jellege.

A Közép-Európa központjának számító Magyarország az újkori és modern kori Európa hatalmi harcainak fontos helyszíneként hosszú évszázadokon keresztül az oszmán és Habsburg uralkodók közötti katonai és politikai küzdelmek és egyezkedések történelmi színteréül szolgált.Az oszmánok és a magyarok a 14. században, a török Balkánon való megjelenése során léptek először kapcsolatba egymással, ezután a mohácsi ütközet sorsfordítónak bizonyult a két fél viszonyában. A 16. században a magyarok egyre kiemelkedőbb szerepet játszottak az oszmánok Duna-menti politikájában, e kölcsönhatás pedig a későbbi századokban tovább mélyült. A történelmi sorsközösség újabb fejezete volt az, amikor az 1848-as forradalom és szabadságharc leverése után a magyarok oszmán földön kértek és kaptak menedéket. A Habsburgok és Oroszország tiltakozására és kérvényére, hogy adják ki a magyar politikusokat, Abdulmedzsid szultán azt a feleletet adta, hogy akkor is megvédi őket, ha egy magyarért akár ötvenezer oszmán életet kell adnia.M. Tayyib Gökbilgin, az oszmán–magyar kapcsolatok egyik legjelentősebb törökországi kutatója jelen munkájában e közös történelemnek ered nyomába. A történész tizenhárom tanulmányát magába foglaló kötet a török hódoltság korával kapcsolatos általános gondolatokkal kezdődik, majd részletesen tárgyalja a következő kérdéseket: oszmán–magyar harcok II. Murád uralkodása idején, Mátyás király levelei II. Bajazidnak, Nagy Szulejmán magyar és európai politikájának különböző időszakai, az oszmánok Duna-menti és földközi-tengeri politikája a 16. század közepén, az 1566-os szigetvári hadjárat előzményei és előkészületei, Buda török fennhatóság alatt, Kara Üvejsz pasa mint budai beglerbég, valamint Erdély a 17. század elején. A könyv utolsó fejezetei olyan témákat vesznek górcső alá, mint Thököly Imre szerepe az oszmán–magyar kapcsolatokban, Rákóczi Ferenc és az Oszmán Birodalomban menedékre lelt bujdosók, végül pedig a 19. század végi török–magyar kapcsolatok.

„Révész vitt át a túlsó partra. Meglepően hasonlított arra a férfiarcképre, ám kortalannak látszott. Egykedvűen evezett, a legkisebb erőfeszítés nélkül. A hátizsákomra pillantva megjegyezte, hogy az ember sohase lehet eléggé felkészülve. Azt hittem, arra céloz, hogy kevés holmit viszek magammal, de aztán hozzátette, vagy tíz éve már, hogy átvitt a folyón egy vándort, akinek a botján kívül semmije sem volt. Akkor igencsak fel lehetett készülve, élcelődtem. Lélekben bizonyára, hűtött le a válaszával. Az én vállalkozásom a test próbatétele, magyarázkodtam. Minden vállalkozás elsősorban a lélek próbatétele, mondta erre. Nem erősségem a bölcselkedés; hogy másra tereljem a szót, megkérdeztem, mit lehet tudni a láthatatlan labirintusról. Nem lepődött meg.–?A szellemlabirintusról? – kérdezett vissza helyesbítőleg. – Nem sokat. Úgy tartják, nincsenek falai, és bárhol lehet bejárata. Az ember egyszer csak benne találja magát.–?És hogyan lehet kijutni belőle? – kérdeztem.–?Csak el kell mondani egy alkalmas imát – válaszolta.Mosolyogtam magamban.–?És aki nem tud imádkozni? – kérdeztem, merthogy én nem tudtam.Hirtelen meg kellett kapaszkodnom a csónak két peremében, mert vad örvénybe kerültünk, a folyó lassú sodrása ellenére. Erősen billegve körbefordultunk egypárszor, miközben ő kiemelte az evezőket a vízből. De mindjárt megállapodtunk, és evezett tovább.–?Mindenki tud – mondta, mintha mi sem történt volna. – Mindenkinek van egy imája, amit csak ő tud, csak ő tudhat, és ami csak őrajta segíthet. Ha segíthet.–?Mit lehet még tudni a labirintusról? – kérdeztem.–?Hogy talán csak legenda – felelte egy halvány, talányos mosollyal.Csakhamar partot értünk. Búcsúzóul jó szerencsét kívánt.”(A szellemlabirintus)

A tudomány és a költészet rendkívül izgalmas kölcsönhatása ez a kötet. A digitális világot közelebb hozza az attól talán leginkább idegenkedőkhőz is, ezzel felszabadítva azokat az áthallásokat, melyek a valódi integrációt segítik tudományon kívül (tudomány és költészet) és belül (számítástudomány és biológia) egyaránt. Forma- és témabontó, nemcsak újfajta megközelítést kínál az Olvasónak, hanem merőben új témákat is, medveállatkáktól hullámfüggvényekig. Abban a tekintetben pedig vitathatatlanul alapvető, hogy ma már minden költő minden verse valójában egyesek és nullák, még ha nem is gondolnak erre. Jordán Ferenchálózatkutató biológus   A kötet verseinek 16,74%-át mesterséges intelligencia írta. Ez elsőre megdöbbentő lehet, viszont ez azt jelenti, hogy a fennmaradó, 83, 26%-ot Balaskó Ákos írta? A gépember kooperáció poszthumán hétköznapjaink egyik evidenciája, de vajon nem volt-e az alkotás mindig is hibrid munkamegosztás ember és nem-ember között? Ki vagy mi „felelős” a szövegért? Perceptron és percepció nyelvi viszonyáért? És mi köze van ennek egyáltalán az intelligenciához, legyen az mesterséges vagy nem? A szerzőség százalékszámítása nem visz közelebb a versben megszólaló én azonosításához, de abban talán megnyugodhatunk, hogy a költészet dataizálhatatlan nyomokban, de még mindig tartalmaz valami emberit. Nemes Z. Márióköltő, kritikus, esztéta

Mintha maga a valóság is instabillá vált volna az elmúlt években – ennek az éppen csak sejthető állapotnak az utórezgéseit tapasztalhatjuk meg Farkas Balázs új novelláskötetében. A történetek szereplői hátborzongató jelekkel, megmagyarázhatatlan eseményekkel és nyomasztó élethelyzetekkel szembesülnek, ráadásul barátaikkal és családtagjaikkal sem mindig találják már a közös hangot. A bezártság és elszigeteltség következményei bontakoznak itt ki, hol rémisztő, hol abszurd életképekben – minden történet egy okkal hézagos kirakós egy-egy nyugtalanító darabkája. A kötetben található tizenkét írásból három itt olvasható először.

Báthori Csaba Rilke-"fordítás-trilógiájának" ez a harmadik - záró - kötete (az első kettő, a Csillagközi évek és a Tér és csillagok után) megint igazi csemegékkel szolgál az olvasóknak: gyönyörű búcsú-ívben kerekíti le Rilke költői életművét azzal az anyaggal, amelyben súlyos magányos versek, jelentős töredékek, az olvasói szemhatáron eddig meg nem jelent remekművek sorakoznak. Ebben a gyűjteményben különböző jellegű szövegek kaptak helyet. Akad itt néhány nagyszerű befejezett költemény a tízes évekből (Narcissus, Óda Bellmanhoz), de váratlanul meglepetést okozhat néhány gyönyörű prózavers is. A költő négy gyászverséből itt olvashatjuk a Requiem egy fiúcska halálára című siratót, és kötetünk tartalmazza a C. W. gróf hagyatékából című talányos Rilke-füzér teljes anyagát, amely eddig szinte ismeretlen volt a magyar olvasók előtt. Kötetünk amellett, hogy gondos merítésben kínálja a Rilke alaptémáihoz köthető töredékek, cím nélküli "félversek", kiegészítő változatok tömör darabjait, közöl egy-egy - Rilke zárt formai kultúráját lazítgató - haikut vagy képverset, jelezve, hogy a költőt a húszas években már-már a formai játékok kísértetei is megkörnyékezték. Az Ezer láthatatlan újdonsága még, hogy a fordított versek alatt - ahol szükséges - közli a német kiadás magyarázó jegyzeteit, s ezzel segít eligazodni a nagy osztrák lírikus művészi labirintusában. Aki Rilkét olvas, nem egyszer vigasztalást keres. Mindenesetre a szépségen túl ma feltétlen szükségünk van arra, hogy a költészet nyelvén valaki komolyan beszéljen hozzánk. És Rilke bizonyára ezt teszi, - hiszen érezzük, hogy minden nap megerősít telő életünkben.

A kötet tudományos igénnyel, korabeli, valamint újkori dokumentumokra támaszkodva közvetíti a szerző véleményét. Százados tabukat döntöget, hiszen mind az anti­klerikális kommunizmus/fasizmus, mind a második vatikáni zsinatot (1962) követő korszak "mindenért" bocsánatot kérni akaró egyházi vezetői semmit sem tettek a köztudatban élő igen sötét és egyoldalú kép árnyalására. Olvassa mindenki elfogultságtól mentesen.

Egy tízéves kisfiú a berlini fal leomlása után Drezdából Hamburgba költözik az édesanyjával. Az értelmes, igyekvő, tehetséges gyerek céltudatosan halad az általa választott életcél felé: orvos akar lenni, mint az apja volt. A regény több mint húsz éven át követi Niklas fejlődését, jellemének alakulását, különböző szereplők nézőpontjából világítva meg azt és a kor jelentősebb eseményeit.Anyja, mostohaapja, barátai, kollégái és nagy szerelme kísérik a főhőst egy nyílegyenes úton, amíg két nagy megrázkódtatás meg nem töri azt… A könyv egyszerre két nyelven íródott: magyarul és németül. Amit az olvasó a kezében tart, tehát nem műfordítás. Egy magyar származású, hosszú évek óta Bécsben élő szerző első műve ez, amelynek már készülőben van a folytatása is.

Rezső Seattle-ben élő sikeres ügyvéd, Áron Erdélyből, Brassóból áttelepült, hajléktalanná vált alkoholista. Két eltérő életút, két távoli világ. Egy buddhista hittérítő valóságálma néhány napra egymás mellé sodorja őket, és egy egész sor kalandot kénytelenek megélni, együtt és külön. Kialakulhat-e bármilyen kapcsolat Rezső és Áron között, azon felül, hogy Szerb Antal Utas és holdvilág fehér borítású kötete mindkettejükben emlékeket ébreszt?A filmszerűen pörgő cselekmény egy könnyed sztorit ígér, az igazi kérdés azonban az, hogy sikerül-e leráz­niuk magukról a múlthoz kötődő képzeletbeli láncaikat. Hiszen mindketten XX. századi traumákat cipelnek magukban, küzdenek ellenük, ám nem csak a fájó múlt, hanem a jelen is nehezíti ezt a küzdelmet.

Végy egy angol növényt és ültesd el egy bolgár kertben. Ne legyen kitéve a tűző napsugarak hevének, mert ahhoz nem szokott hozzá a ködös Albionban. Néha locsolgasd pálinkával, s ha szükséges, emeld az adagját. Ne ültess a közelébe vele rokon növényeket, csakis helyi, bolgár hervadhatatlanokat. Néhány hónap múlva a mindent semmivé transzformáló Csalafintikusz Bulgarikusz baktérium csodatéteményében lesz részed… – Így szólhatna egy étvágycsináló, amely meghozza a kedvet a 2008-ban megjelent Az angol szomszédhoz. Mihail Vesim több mint ezer tárca, több száz elbeszélés és tucatnyi könyv szerzője. A név írói álnév: visszafelé olvasva derül ki az eredeti: Misev. Apja, Georgi Misev ismert bolgár író. A történet valahol Bulgáriában játszódik egy (a magyar fordításban) Televényes nevű fiktív faluban. A település semmiképp sem szolgált rá erre a bőven termő helyet sejtető névre, mivel az erejük teljében levő lakók nem nagyon törik magukat, hogy munkaviszonyba kerüljenek a földdel. Inkább totózásból és különböző sötét ügyletekből igyekeznek megélni. Ezért aztán a boltban vásárolható paradicsom Törökországból, a sárgarépa Macedóniából származik, a pálinka meg egyenesen Skóciából… Egy szép napon betoppan a faluba egy igazi angol, aki itt vásárol magának házat. Beszerez egy traktort is, hogy felszánthassa az elgazosodott parcellákat. A falusiak gondolatai mindeközben egészen más dolgok – főleg a helyi és a globális seftelések – körül zsonganak… Vajon minek köszönhető, hogy a királynő alattvalója bizonyos idő múltán a The Guardian újságból hajtogat magának sapkát, ócsárolja az angol parlamentet, majd kritikus hangon kezd beszélni a monarchiáról is?… Dióhéjban ennyit Mihail Vesim Az angol szomszéd című regényéről. Mai kelet-európai történet, Televényes akár a legtöbb magyar faluval is behelyettesíthető.

Életszagú párpercesek – talán ez a legmegfelelőbb műfaji besorolása ezeknek az írásoknak, amelyek a köztünk és bennünk élő, hol tragikus, hol komikus, hol pedig viccesen morbid (anti)hősökről szólnak, akik napi szinten vívják lankadatlan harcukat saját démonaikkal.Rólam szól, meg rólad. Apádról, a munkatársadról, a szomszédodról, ismerősöd nagynénjéről. Rólunk, akik ugyan merünk álmodni és tervezni, de a kivitelezés valahogy mindig gellert kap, és a végkimenetel annyira más lesz, mint ahogy azt elképzeltük.A tragédiát vidámság oldja, a nevetés pedig akkor erős, ha van az alján egy kis szomorúság. A különösség, a fenségesség, a bizarr – és az összes esztétikai kategória – mind benne vannak az élet apró dolgaiban. Ezek az érzések jelennek meg a szerző írásaiban és kínálnak azonosulási alapot az olvasónak.Az egyes történetek sem időben, sem térben, sem pedig témájukban nem kapcsolódnak szorosan egymáshoz. Ami vörös fonalként mégis összeköti őket, az a ’kisember nagy gondja’ tematika: szürke senkik mini sorstragédiái ezek, amelyek csak akkor láthatók, ha egész közel hajolunk hozzájuk.