Napkút Kiadó strana 13 z 16

Reke Balázs aprólékos-lassú prózája akaratlanul is bevonzza az olvasóját, egyre közelebb és közelebb engedi magához, mígnem egyszer csak túl közel találjuk magunkat a lánghoz, ahonnan már nincs visszaút. Az okos, kidolgozott mondatok koszorúja ez, amely mintha csak a főszereplővé emelt sorozatgyilkos módszerével dolgozna: a finom érintésből szorítás, a nyakunk köré fonódó marok lesz, belőlünk pedig végérvényesen a „játék része”, a vonzás áldozata. A történelmi miliő, a western megidézett, kiforgatott zsánerelemei mind-mind magával ragadják az olvasót, éppúgy, ahogy a kötet szereplői is hasonló „megragadások”, szenvedélyek rabjai.A regény elején rögtön identitást váltó, arctalan sorozatgyilkos Harsányi Nándorként, egy tudós bőrébe bújva érkezik meg Háromkupacsra, egy feltörekvő település ökoszisztémájába. Belépésével évtizedes hazugságok, értelmetlen tragédiák dúlják fel a közösség életét; ő maga pedig lángként vonzza be áldozatait – olvadáspontig hevítve e közösség tartópilléreit és a felbukkanó sorsok vázát.Tóth Ramóna Mirtill

Ez egy háborúellenes regény, amennyiben egy háborús tett háborús tettet szül. A cselekmény hátterét Amerika Afganisztánban folytatott terrorellenes háborúja nyújtja.A történet főhőse Hamid, egy 15 éves afgán fiú, aki miután 1979-ben a Vörös Hadsereg megtámadta Afganisztánt, elmenekül szülőföldjéről. Pakisztánon keresztül vándorol ki Amerikába, ahol elvégzi egyetemi tanulmányait, orvos lesz, feleségül vesz egy texasi lányt, két gyermek apjává válik. El van ragadtatva Amerikától, de nem minden fenntartás nélkül. 9/11 sorsfordulatot jelent Hamid és az Egyesült Államok életében is. A II. öbölháborút, Afganisztán és Irak megszállását követően Hamid elveszíti hitét Amerikában. Önkéntes orvosként szolgál Qondüzben, Afganisztánban, amikor 2015-ben az amerikai légierő bombatámadást mér a város kórházára. Az események után a helybeli mullah megkörnyékezi, hogy hajlandó lenne-e Amerikában megölni egy drónokat irányító katonát. Igent merjen-e mondani Hamid, meg lehet-e úszni egy ilyen merényletet letartóztatás nélkül?

Havasfelföldön tort ül a gyarlóság, az erény szitokszónak számít. Leiden Ahnenstolzot ábrándjai a nagyvárosba csábítják, azonban az égbe nyúló bérházak közt beteljesedés helyett csak önzést és kilátástalanságot talál. Meg egy új világrendet, mely a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolását hirdeti…Gunyoros és megrázóan valószerű kalandjai Leident, ezt a kisszerűségében nagyon is ismerős figurát a történelem útjába sodorják, s nyomában kő kövön nem marad. Fineszes főurak, vérbő perditák, zord amazonok, önkény, ármány, köpönyeg és annak forgatása kíséri végig főhősünket valóság és fikció merész, pikírt és duhaj nászán, ahol az emberi esendőség távlatait a fantasztikum eszköztára bűvöli végtelenné.A többszörösen díjazott írónő második regénye görbe tükör, abszurd humorú szatíra, mely az emberi természet fonákságait állítja pellengérre. Szarkasztikus látlelet kiüresedett, eszméit vesztett társadalmunkról. Bravúros profizmussal megírt drogos trip, ínyenceknek.Benkő-Szabó Zsanett, kritikus, blogger

Rainer Maria Rilke (1875–1926) nemcsak a huszadik század egyik legnagyobb németnyelvű költője volt, hanem a század első felének egyik fáradhatatlan levelezője is. Levelei az elmúlt évtizedekben lassan – örökösi, kiadói és kutatási szempontok aggályos fontolgatása közben – láttak és látnak napvilágot. Életművének ez a része még ma sem teljesen belátható, hiszen az episztoláknak nemhogy kritikai igényű gyűjteménye, de még komoly összkiadása sem létezik. Kiadásunk – a fordító, Báthori Csaba húszéves monumentális munkájának eredménye – ebből a hatalmas anyagból nyújt átfogó, az élet és életmű minden releváns vonatkozását tükröző válogatást. A levelek lenyűgöző nyíltsággal adnak számot Rilke életének szorongásos gondjairól, saját – és mások – művészetének elmélyült mérlegeléséről, a költő sokszor viszontagságos hétköznapjairól, költői-filozófiai összefüggésekre irányuló figyelmének változásairól, – és számtalan ponton megvilágítják a költői életművet is.

A történet az 1980-as évek Törökországában játszódik. Két narrátora két igen eltérő karakter: Hande és Dalinc. Hande manöken, a kábítószer rabja. Dalinc tanult fiatalember, felnőtt korában is anyja nyomása nehezedik rá. A két fiatal egy boncteremben találkozik, s mint a mesében, egy csóktól minden megváltozik... Mi történik, ha összeütközésbe kerül, amit a társadalom és amit az egyén helyesnek lát? Megtehet-e mindent egy férfi, ha szeret egy nőt, annak a beleegyezése nélkül? Miért gondolja azt, hogy megteheti? A természetfeletti történet a társadalomban létező problémákról szól, amelyeket nem mondunk ki, amelyekről nem akarunk beszélni, vagy ha igen, akkor is csak suttogva.

A török társadalom afféle élő lelkiismereteként alkotó Livaneli a „legfájdalmasabb” regényének nevezett művében mindössze négyórányi cselekménybe sűrítve Isztambul városának több évezredet átfogó történetét villantja fel az olvasó előtt: a 16. századi népszerű sehrengiz nevű oszmán irodalmi műfaj elfeledett hagyományát felelevenítve a modern, Janus-arcú megapoliszt és lakóit fanyar humorral és iróniával átszőtt megrendítő és izgalmas történeteken keresztül mutatja be. A Törökország társadalmi és politikai pamfletjeként megírt regényben a futótűzként elharapózó nőgyilkosságoktól kezdve a gyökértelenné vált újgazdag török elit ijesztően sivár világlátásán át a radikális iszlámig bezárólag számos érzékeny témát érint. A mű keretét a történelmi Sul­tanahmet negyedben a közelmúltban feltárt bizánci palota romjaira épült hétcsillagos Hotel Konstantinápoly 2014 decemberének végén tartott megnyitó fogadása szolgáltatja; az író a török társadalom minden rétegét reprezentáló vendégsereg bemutatásán keresztül, helyenként vitrio­los hangon beszéli el a mai Törökország összes égető gondját. Látszólag minden változik, csak a város örök, a hotel alatt elterülő nekropolisz lakói szerint azonban öröktől fogva ugyanazok a dinamikák mozgatják a városok városát, Isztambult és lakóit. Livaneli gondolatébresztő vitairatát fellapozva napjaink Törökországának hiteles krónikáját tartja kézben az olvasó.

Végy egy angol növényt és ültesd el egy bolgár kertben. Ne legyen kitéve a tűző napsugarak hevének, mert ahhoz nem szokott hozzá a ködös Albionban. Néha locsolgasd pálinkával, s ha szükséges, emeld az adagját. Ne ültess a közelébe vele rokon növényeket, csakis helyi, bolgár hervadhatatlanokat. Néhány hónap múlva a mindent semmivé transzformáló Csalafintikusz Bulgarikusz baktérium csodatéteményében lesz részed… – Így szólhatna egy étvágycsináló, amely meghozza a kedvet a 2008-ban megjelent Az angol szomszédhoz. Mihail Vesim több mint ezer tárca, több száz elbeszélés és tucatnyi könyv szerzője. A név írói álnév: visszafelé olvasva derül ki az eredeti: Misev. Apja, Georgi Misev ismert bolgár író. A történet valahol Bulgáriában játszódik egy (a magyar fordításban) Televényes nevű fiktív faluban. A település semmiképp sem szolgált rá erre a bőven termő helyet sejtető névre, mivel az erejük teljében levő lakók nem nagyon törik magukat, hogy munkaviszonyba kerüljenek a földdel. Inkább totózásból és különböző sötét ügyletekből igyekeznek megélni. Ezért aztán a boltban vásárolható paradicsom Törökországból, a sárgarépa Macedóniából származik, a pálinka meg egyenesen Skóciából… Egy szép napon betoppan a faluba egy igazi angol, aki itt vásárol magának házat. Beszerez egy traktort is, hogy felszánthassa az elgazosodott parcellákat. A falusiak gondolatai mindeközben egészen más dolgok – főleg a helyi és a globális seftelések – körül zsonganak… Vajon minek köszönhető, hogy a királynő alattvalója bizonyos idő múltán a The Guardian újságból hajtogat magának sapkát, ócsárolja az angol parlamentet, majd kritikus hangon kezd beszélni a monarchiáról is?… Dióhéjban ennyit Mihail Vesim Az angol szomszéd című regényéről. Mai kelet-európai történet, Televényes akár a legtöbb magyar faluval is behelyettesíthető.

Vetített várospanoráma előtt játszódnak az 1953 elején bemutatott, Állami Áruház című propagandamusical zárójelenetei a beszélő nevű Diadal áruház tetőteraszán, hogy takarásban maradhassanak a háborús budai várromok - de bevillannak a felrobbantott Erzsébet híd pesti pillérének roncsai. Ez volt világrajövetelük nyitánya a 2023-ban hetvenedik életévüket betöltő jelességeknek, akik összetartozásunk családtörténeti antológiájában hetven gépelt sorba sűrítve vallanak életük állomásairól a világra csodálkozástól a delelőn át a kiérlelt bölcsességig. Visszaemlékezéseik képkockáin kitakarás nélkül, hitelesen elevenedik meg az eltelt hetven esztendő, ahogyan ki-ki közülük korának színét és fonákját láthatta. Van köztük metabizantinológus és kaszkadőrszakértő, tengerészkapitány és cimbalomművész, tényirodalom-fordító és önkormányzati érdekvédő, szórványkutató és jezsuita szerzetes, bútor- és tojásfestő. Van gömörológus és tibetológus, olyan, aki a dánságot tanulta ki, és olyan is, aki hosszú távollét után "visszidálni" készül. Volt, akit suttyókorában Hubay Miklós vett a szárnya alá, meg aki Brezsnyevnek énekelte rogyásig a Kalinkát, vagy "mécsesgyerek", aki megörökölte a szilenciumos Örkény István gyógyszergyári íróasztalát. Van, aki barátnője konyhájában vészelte át hányatott éveit, és van, aki ma is abban a lakásban él, ahová megszületett. Olyan is, aki Új-Zélandon ápolja a modus vivendit, vagy akinek mesevilág volt Magyarország Dél-Amerikából, míg vissza nem vette az anyanyelvét. Akad, kinek első emléke egy villanykörte imbolygó fénye az elsötétített lakásban '56-ból. Találtatik munkamániás maximalista (nem is egy), vagy aki Iluskáért János vitéz szeretett volna lenni. Vagy aki úgy érezte, nem is csak az apja, hanem annak két halálvégzetű testvére helyett is helyt kell állnia. És aki elsőként távolította el a vörös csillagot a Parlament tetejéről - egy maketten, mert a szállodabemutatón felhasította egy pincér kabátját. Némelyikük Hszüan-canggal példálózik, más Bunuellel, s akad, aki a Czine Mihályt meghökkentő Nagy Lászlóval. Csupa tehetséges, kíváncsi ember, az 1953-as Ratkó-gyerekek színe-java. A ritka szerények és ritka bátrak. Mert hiszen mégiscsak el tudott hangozni olykor egy szájból, szakfelügyelő előtt is, és épp Sztálinvárosban, a szó, amiért intés fenyegetne (jó, hogy csak négyszemközti figyelmeztetés lett belőle). De hát eleve ilyen kétélű hajózási irányt "dobott ki nekik a gép". Hiszen keresve sem találhatni más esztendőnek olyan kontrasztját, mint születésük évének egyetlenegy napja: november 25. Ez volt a londoni 6:3 futballtörténeti diadalnapja. Meg az a nap is, amikor hazaérkezett másfél ezer internált a több százezer malenkij robotra elhurcolt honfitársunk közül.

A különös ember az asztalra helyezte a lámpást, és mélyet lélegzett, sóhajtásszerűen.–?Ó, szinte részegítő ez a dohos levegő! – mondta aztán, ám megszokottan szenvtelen, közömbös hangján. – A múltnak lehelete ez – folytatta, kissé eltűnődve. – Emlékezzen csak a várakozással teli áhítatra, amely gyermekkorában elfogta, valahányszor elhagyott pincék, kamrák, padlások sejtelmes homályába merészkedett, és valósággal lázba hozta a megérzés, szinte bizonyosság, hogy valami kincsnek kell lennie ott. Most már, felnőtt fejjel alighanem tudja, hogy az a kincs valóban ott volt, mint ahogyan itt is itt van; létezik bizony, de megfoghatatlan, láthatatlan, és senki sem juthat a birtokába soha, merthogy e titokzatos, becses, sőt felbecsülhetetlen kincs maga a múlt, kedves barátom, eme örök tárgya az emberi kíváncsiságnak s képzeletnek, és kiapadhatatlan forrása az ihletnek. Ó igen, hányféle sors, mennyi szenvedés, gyötrelem, fájdalom és szenvedély, vágy, remény s ábránd lett semmivé, hullott a feledés végtelen sötétjébe e falak között is nyomtalanul, jeltelenül, mintegy hiá­ba­valóan tehát, de még néhány derűs, sőt, kockáztassuk meg, boldog pillanat is, és mind­ebből immár csak az enyészetnek e kesernyés, fojtó kipárolgása maradt – némi kegyes túlzással, érzelmes jóakarattal szólva persze, a meghatódottság hangján. Miért is kellene elhinnünk, hogy csak néhány hatalmas, vagy valami más módon kiváltságos ember élettörténete volt méltó arra, hogy fennmaradjon az utókor számára tanulságul, okulásul?

„Vallva, hogy a kiegyenlítődésre, egyensúlyra törekvő erők az anyagi világon túli valóságokban is érvényesülnek, éppoly törvényszerűséggel, felismertem, hogy én nem lehetnék boldog, ha ő nem lett volna boldogtalan; hogy talán egész életén keresztül az én boldogságom árát törlesztette előre. Azt kívántam, bárcsak elég lenne a szenvedése az utánam jövők megváltásához is, sok-sok emberöltőn át.” (A fekete kristálygömb) „–?Lásd, mi ketten valamiképpen mégiscsak együtt maradunk. Én, a rút, hitvány és utálatos, elkísérlek mindenhová, árnyékom ott settenkedik majd a te dicsőséged nyomában, s emlékem talán örökkön ébren tart az emberekben valamiféle balsejtelmet, a csók pedig, mit árulásul adtam néked, kísérteni fog minden csókban. A te szellemed lesz a hatalom Isten országában, az enyém pedig a lelkiismeret.” (Elcserélt kereszt) „Ürességet éreztem a lelkemben, végtelen, fagyos ürességet. Teljes bizonyossággal tudtam, hogy soha semmi nem fog megérinteni többé és versírásra késztetni; meghalt bennem a költő. Éreztem, hogy én is meghalok. Már gyúltak a csillagok az égen. Egy hatalmas, fekete madár körözött a magasban. Hála fogott el iránta, amiért valami módon társamnak tudhatom a végórámban.” (A Pegazus) „Azon is csodálkoztam, hogy túléltem az ifjúkort, melynek útvesztőiben sérült lélekkel bolyongtam, és útmutatóm, reményem és vigaszom a halál távlata volt. Tudtam, bolyongásom végén a pusztulás vár. A boldogság várt. Ám nem tudtam, hogy az visz majd a pusztulásba.” (Kék Hableány)