Napkút Kiadó strana 2 z 19

A török konyha hagyományai magukban hordozzák évszázadok történelmi örökségét, valamint a vidék és az ott élő ember kapcsolatából adódó ősi tudást. A kulináris kultúra az idők folyamán számos új alapanyaggal és konyhai technológiával bővült, mégsem veszítette el eredetiségét, legyen szó bármelyik társadalmi réteg vagy népcsoportok ételeinek ízeiről - a vidékitől egészen a palota konyhájáig. Az egyedülálló konyhakultúra kialakulásában szerepet játszott a Közép-Ázsia és Anatólia földjei kínálta alapanyagok sokszínűsége, a terület sok évszázados történelme során jelentkező kulturális hatások, valamint a Szeldzsuk és az Oszmán Birodalom palotáinak konyhájában kifejlesztett új ízkombinációk is. A török konyha kimeríthetetlen forrást biztosít végtelenül változatos kínálatával az egészséges és kiegyensúlyozott táplálkozáshoz, ezáltal mindenki, akár a vegetáriánus konyhát kedvelők számára is nagyszerű alternatívát jelent. Ez az értékes kiadvány abból a célból készült, hogy világszerte bemutassa a török konyha gazdagságát és az évszázadok alatt felhalmozott kulturális örökségét, továbbá hogy olyan alapművet hozzunk létre, amely jelentős hiányosságot pótol a gasztronómiai kiadványok világában.

Gabi, Zsuzsi és Laura története pörög tovább: a Fellini-villa Klub büszke tulajdonosai abban a tudatban indulnak neki a nyári szünetnek, hogy mindhárman megtették az életük megváltoztatásához szükséges első lépést. A társkereső beindult, Gabi rájött, hogy életében a legfontosabb helyet a gyermekei foglalják el, Zsuzsi és a Laura nekivágott egy új kapcsolatnak. De vajon ilyen egyszerű lenne megtalálni a boldogságot? Gabi afrikai nyaralásra indul a lányaival, ahol már az átszállásnál váratlan fordulattal kell szembenéznie, és a következő hetek csak még bizonytalanabbá teszik korábbi döntéseit. Laura élvezi új, szabadabb életét Goán, Zsuzsi pedig őrlődik a családja és régi-új szerelme között. Úgy érzi, ismét magára maradt bonyolult magánéletével és a klub vezetésével. Egy pilisi látogatás alkalmával elsírja bánatát az egyik szomszédasszonyának, aki nagylelkűen felajánlja segítségét, és mire Gabi visszatér a nyaralásból, a Fellini-villa Klub arculata gyökeres változáson megy keresztül. Ezzel egyidőben feltűnik egy új szereplő is Barbi személyében, aki jól szituált, független negyvenes nőként, bár egy nős férfi barátnője, még nem adta fel a reményt, hogy megtalálja az igazi társát. A feszültség a társkereső tulajdonosnői között fokozódik, mígnem az egyik rendezvényen robban a bomba: "Számomra megszűnt a Fellini-villa Klub" - hangzik el a mondat az egyik szereplő szájából.Hősnőink mindeközben magánéletükben is nehéz döntés előtt állnak. Vajon ki tudja állni egy barátság az üzleti balhék próbáját is? Vajon megérte a bátor lépés, hogy kilépjenek megszokott és unalmas, ámde biztonságos életükből? A történet végén nem kapunk válasz minden kérdésre, hiszen az események pörögnek tovább a Fellini-villa Klubban... De Boer Szilvia az előző regényben megismert kellemes és könnyed stílusát megtartva egyszerre szórakoztat és gondolkodtat el bennünket ezúttal is: a második részben megmutatja, milyen sokféle utat járhatunk be és milyen akadályokat kell leküzdenünk, miközben próbáljuk elérni a vágyott boldogságot.

Gabi, Zsuzsi és Laura története pörög tovább: a Fellini-villa Klub büszke tulajdonosai abban a tudatban indulnak neki a nyári szünetnek, hogy mindhárman megtették az életük megváltoztatásához szükséges első lépést. A társkereső beindult, Gabi rájött, hogy életében a legfontosabb helyet a gyermekei foglalják el, Zsuzsi és a Laura nekivágott egy új kapcsolatnak. De vajon ilyen egyszerű lenne megtalálni a boldogságot?Gabi afrikai nyaralásra indul a lányaival, ahol már az átszállásnál váratlan fordulattal kell szembenéznie, és a következő hetek csak még bizonytalanabbá teszik korábbi döntéseit. Laura élvezi új, szabadabb életét Goán, Zsuzsi pedig őrlődik a családja és régi-új szerelme között. Úgy érzi, ismét magára maradt bonyolult magánéletével és a klub vezetésével. Egy pilisi látogatás alkalmával elsírja bánatát az egyik szomszédasszonyának, aki nagylelkűen felajánlja segítségét, és mire Gabi visszatér a nyaralásból, a Fellini-villa Klub arculata gyökeres változáson megy keresztül. Ezzel egyidőben feltűnik egy új szereplő is Barbi személyében, aki jól szituált, független negyvenes nőként, bár egy nős férfi barátnője, még nem adta fel a reményt, hogy megtalálja az igazi társát. A feszültség a társkereső tulajdonosnői között fokozódik, mígnem az egyik rendezvényen robban a bomba: „Számomra megszűnt a Fellini-villa Klub” – hangzik el a mondat az egyik szereplő szájából.Hősnőink mindeközben magánéletükben is nehéz döntés előtt állnak. Vajon ki tudja állni egy barátság az üzleti balhék próbáját is? Vajon megérte a bátor lépés, hogy kilépjenek megszokott és unalmas, ámde biztonságos életükből? A történet végén nem kapunk válasz minden kérdésre, hiszen az események pörögnek tovább a Fellini-villa Klubban…De Boer Szilvia az előző regényben megismert kellemes és könnyed stílusát megtartva egyszerre szórakoztat és gondolkodtat el bennünket ezúttal is: a második részben megmutatja, milyen sokféle utat járhatunk be és milyen akadályokat kell leküzdenünk, miközben próbáljuk elérni a vágyott boldogságot.

Azok a szerencsések, akik a művészetek fővárosába, Párizsba látogatnak, minden bizonnyal felmennek az Eiffel-toronyra, megnézik a Notre-Dame katedrálist, az Opera­házat, ellátogatnak a Louvre-ba, felkaptatnak a Montmartre-ra. De tudják-e, hogy Párizs még a 19. század közepén is egészségtelen város volt, ahol járványok pusztítottak, és a főváros mai arculatának kialakításához az összes lakóház több mint a felét lerombolták? Hogy amikor a Les Halles bevásárlóközpontba igyekeznek, egy középkori temető felett haladnak el? Hogy a Notre-Dame székesegyházon alkimista üzeneteket hordozó szobrok láthatók? Hogy a művészetek utcájában, a rue Férou-ban Arthur Rimbaud A részeg hajó című versének teljes szövegét elolvashatják egy tűzfalon? Hogy egy magyar írónő tette híressé Párizs legszűkebb utcáját, a rue de la Huchette-et, ahol Napóleon és József Attila is lakott? Hogy a Café de Flore nevű híres kávéház nem csupán Jean-Paul Sartre és Simone de Beauvoir törzshelye volt, de több magyar író és költő is látogatta, Faludy György még verset is írt a kávézóról? Hogy egy másik nagy múltú kávéházban, a Procope-ban látható Napóleon kalapja, amellyel számláját kiegyenlítette? Hogy a Montmartre-on ma is működő zenés szórakozóhelyen, az Au Lapin Agile-ban egy szamár által festett képpel tiltakoztak "Picasso bandájának" bírálói a modern festészet ellen? Hogy az ördög hegedűsének, Niccolo Paganininek koncertterme volt Párizsban? Minderről és sok más érdekességről olvashatunk a korhű képekkel illusztrált könyvben.

Állítólag negyven-negyvenöt éves korod körül van a legrosszabb kedved. Lehet benne valami. Az út felén valahogy kifogy a benzin. A munkádat unod és rosszul fizet, a feleséged meg téged un kurvára, és ketten együtt unjátok a gyerekeket. Persze imádjátok is a gyerekeket, de rohadtul unjátok, ahogy betorzult tőlük a világotok. Már átlátsz a reklámok, a politika, a szülői értekezlet meg a tévéműsorok cukros-tartósítószeres kispolgári fátylain, és látod, hogy nincs mögöttük semmi. Látod az utat, ami előtted áll, és már nincsenek illúzióid. Néha tökre úgy tűnik, hogy nem vár más, csak kemény munka, unalom, betegségek, csalódások, aztán a sír. Rémlik, hogy régen színes és izgalmas volt minden, hogy a napoknak jelentőségük volt, hogy magad is legenda voltál - de nem igazán emlékszel. Elnézed a barátaidat, ahogy egyre kevesebbet nevetnek és táncolnak, és a fejedet csóválod, milyen hamar megöregedtek. Aztán néha látsz magadról is egy fényképet, és ledöbbensz. És ez az egész nem is nagyon fáj, annyira megszoktad. Igazából a tiszta és boldog pillanatok a fájdalmasak, amikor nagy ritkán egy pillanatra kisüt a nap, és eszedbe jut, hogy milyen volt, és milyen lehetne, ha jobban csinálnád. És ráadásul azt is sejted, hogy lesznek majd napok, amikor megérted ezeknek a lehajtott fejjel, összeszorított foggal töltött időknek az értékét, és bármit megadnál, hogy újra rosszkedvű, negyvenéves pasas lehess. Pedig senki sem így kezdte. Mind mosolygó gyerekként kezdtük, aki bizakodva tekintett a jövőbe, amikor a busz ablakán át kipillantott a napsütötte tájra.

Három kisfiú: a két Kiss Kurányi gyerek és Bergernek, a feltalálónak a fia szótlanul, villogó szemekkel állt Gizike Schladt sírja előtt. A magas, fekete márvány sírkő közepén, vastag üveg alól egy kis, ovális fényképről Gizike Schladt mosolygott; arcát beárnyékolták és megóvták a naptól a magasra nőtt juharfák levelei. A sírkő tövében vízzel megtöltött befőttesüveg állt, tele fehér szegfűvel. Az idősebbik Kiss Kurányi gyerek lehajolt, kivette a vízből a szegfűket, a földre dobta őket, a befőttesüveget pedig a fekete márványból készült sírkőhöz csapta. Aztán mindhárman nekiestek a juharfáknak. Letépték a leveleket, letördelték az ágakat, teljesen lekopasztották a fákat a sírkő előtt; most már semmi sem védte meg a naptól Gizike Schladt arcát. Akkor hátráltak néhány lépést a gyerekek, zsebükből parittyát vettek elő, és rengeteg apró kavicsot. A parittyákkal megcélozták a vastag üveggel fedett ovális fényképet. Az apró kavicsok hangosan koppantak a márvány sírkövön, és nagyon sok eltalálta a fényképet befedő üveget. Mire a kavicsok elfogytak, Gizike Schladt már nem mosolygott. A vastag üveg annyira összerepedezett, hogy nem is látszott ki alóla a kis, ovális fénykép.

Véletlenül, egészen ártatlanul indult a dolog. Évekkel ezelőtt újvidéki lakásomba beállított egy nagydarab asztalosmester, hasznos és szakszerű munkát végzett az ajtók, ablakok és bútorok körül, a jól végzett munka után, amint az illik, leültünk sörözni és beszélgetni. Elmondott nekem egy történetet, írtam erről egy novellát, egészen jól sikerült, az asztalos a leírt szövegben igen életrevalónak bizonyult, és a valóságban is. Egyre gyakrabban járt el hozzánk, egyre többet mesélt magáról meglepő őszinteséggel. Szép szál, lapátkezű, önérzetes öregember volt, megérett az újabb novellára, sőt novellákra, történeteink összefonódtak, és már akkor kötetben kezdtem gondolkozni. Három novellát Újvidéken írtam meg róla, a többinek a témáját áthoztam Budapestre, itt írtam tovább a békebeli történeteket, amelyekben időnként előkerülnek ugyan balták, kések vagy pisztolyok, vér is folyik olykor, de hát ez előfordul békés mindennapjainkban is.

M. Tayyib Gökbilgin nemzetközi szinten publikáló tudós volt, aki ismerte azokat a nyelveket, amelyek szükségesek az oszmán források megfelelő elemzéséhez. Gökbilgin azonban annak a generációnak a sarja, amely identitását az Oszmán Birodalomból a Köztársaságba örökölte át. Személyesen volt szemtanúja annak, hogy a súlyos háborús körülmények után tulajdonképpen hamvaiból született állam Atatürk keze alatt hogyan nyerte el életképes, hosszú távú jellegét. Ez a helyzet abban nyilvánult meg, hogy Gökbilgin példátlanul tisztelte Atatürköt, és szükségét érezte, hogy megmagyarázza a fiataloknak a reformok szükségességét. Ahogyan számos történész szövegei esetén, úgy Gökbilgin beszédeit és cikkeit is ebben az összefüggésben kell értékelni, nem feledve, hogy ő is korának embere volt. Ebben a tekintetben az Atatürk és a török nemzet című kötetet alkotó írások mondatai, amelyeket Gökbilgin Atatürk halála után mondott vagy írt, jelzik, hogy a történész szorosan kötődött az abban a korban a török nemzetet irányító és meghatározó felfogáshoz.A válogatásként bemutatott cikkek és beszédek címzettje a török nemzet, mi is így nyújtjuk át könyvünket az olvasónak.

Rainer Maria Rilke műveit régóta ízlelgeti a hazai olvasóközönség: verseit és más műveit többnyire jelentős költőink fordították magyarra. Mégsem mondhatjuk, hogy e korszakos jelentőségű művész életművének számottevő része ne maradt volna ismeretlen: a kötettel ritkán megjelenő osztrák költő – mondhatni, az idő árterében – komoly, súlyos lírai életművet hozott létre. Kötetünk ebből a nálunk eleddig meglehetősen szórványosan észlelt, sokrétű lírai anyagból kínál bő válogatást. A fordító, Báthori Csaba a tízes évektől Rilke haláláig terjedő időszakból emelte ki a legszebb darabokat. Néhány már ismert költemény újrafordítása mellett tehát ez a magyarul eddig ismeretlen vagy mostohán kezelt költői vonulat adja könyvünk törzsanyagát (a válogatás az 1907-től 1926-ig terjedő időszakot öleli fel). A cím nélküli, de befejezett versek mellett helyet kaptak az értékes töredékek, vázlatok, és ízelítőt kínálunk a költő prózaverseiből is. Ha Rilke emblematikus köteteit (Új versek, Duinói elégiák) a világköltészet állócsillagainak tekintjük, mondhatnánk: ez a szerteágazó versegyüttes a csillagközi évek ajándéka, és különleges figyelmet érdemel.Könyvünk másik nagy újdonsága az, hogy teljes terjedelmében közli Rilke négy francia nyelvű verseskötetének anyagát. Kevesen tudják, hogy a költő már 1897-től fogva írt franciául is – kiadásunk a négy említett, a húszas években keletkezett francia nyelvű kötet mellett gazdag válogatásban mutatja be Rilke francia verstermésének legjavát.Ez a válogatás mintha azt sugallná: a feledhetetlen, németül nyűgöző Rilke alakja mögött lappangott egy „szelídebb”, szerényebb erőfeszítéssel megközelíthető másik költő, aki a német formálás anyanyelvi hangnemétől eltérő, gyöngédebb modorban, eladdig csaknem érintetlen témák kibontása révén, kis idilli formákban új, váratlan fortélyokkal ma is képes megnyerni olvasóját. A fordító alkalomadtán közli „ugyanannak” a versnek német és francia változatát, mintegy sejtetve: a két nyelv még hasonló szándék mellett is mennyire más alakzatok felé terelheti a költői eszméletet.Báthori Csaba évtizedek óta foglalkozik Rilke életművével. Reméljük, újabb vállalkozása segít elmélyíteni azt a tudást, amelyet elődei nem csekély erőfeszítéssel igyekeztek megalapozni.

Új novelláskötetében ezúttal távolabbra tekint az időben és nagyobbat merít a történelem mesefolyamából ­Ványai Fehér József, mint tette előző könyvében, amelyben a klasszikus Kádár-korban kalandozott. Most képzeletben a mából (A kék madár) Trianonig (Nagyapám, Nagyszalonta, Arany, Toldi) utazik vissza, s közben úgy tesz, mintha az eltelt száz évre érvényes útiokmány lapulna a zsebében. Ha olvasóként csatlakozunk vándorlásához, megtapasztalhatjuk, milyen nyomasztó lehetett az ötvenes évek téesz-világa (A ködmönösi Ezüstkalács), egyszerre embertelen és embert próbáló a háború és a hadifogság, a málenkij robot pokla (Katókám édes…, Nyolc deci uborkaleves…, Paladarabkával…, Davaj magyarszki!…). Közben azért még mindig van mondandója számunkra az élhetőnek gondolt, ám a mélyben zavarosan örvénylő, lehúzó és görcsbe rándító langyos vízről, vagyis magáról az úgynevezett szocializmusról.„Nem valamiféle vad kommunistázásra, bolsevikozásra gondoltam, amikor megírtam ezeket a novellákat, hiszen a rendszer valahol mégiscsak mi voltunk – vallja a szerző. – Magát a valóságot próbáltam nyakon ragadni irodalmi eszközökkel, valódi jellemeket, hús-vér figurákat teremteni, mert úgy érzem, még mindig kevés a letűnt korról szóló história.”Szegődjünk hát az állami gazdaság majorjából elindult fiú nyomába, hogy vele együtt mártózzunk meg a kimúlófélben lévő eszme maradékában és az egyre inkább ellaposodó rock and rollban, s közben mégis kápráztasson el minket a zöld csillag fénye, hiszen – mint Nyilas Misi Debrecenben – mindnyájan jók akartunk lenni.

Rainer Maria Rilke költészetének itthoni ismerői a költői életművet eddig többnyire szűkebb vagy bővebb válogatásban kapták kézhez (noha akadt olyan vállalkozás is, amely egy-egy kötetet hiánytalanul mutatott be az olvasóknak). Kiadásunk egyik újdonsága, hogy a nagy osztrák költő lírai életművének nagy vonulatát, a költő összes – saját szerkesztésben publikált – verseskönyvét kínálja az olvasónak. Ez az anyag hat kötetre rúg. Kiadásunk közli a hat világhírű kötet teljes anyagát (Az áhítat könyve, Képek könyve, Új versek, Új versek Második rész, Duinói elé­giák, Szonettek Orpheuszhoz), és kiegészíti azt a szerző két Requiemjével, valamint az 1906 és 1910 között keletkezett versanyaggal.Rilke, mint tudjuk, nehezen megközelíthető, elvont gondolati tartalmakat görgető lírikus, és rajongóitól nemcsak szemelgető böngészést, szeszélyes kóstolgatást kér, hanem szívós elmélyedést, sőt (ahogy ő maga fogalmazott) alávetést is. Az azonosulást kötetünk több vonatkozásban is igyekszik megkönnyíteni. Egyrészt: immár egységes tónusban, egy fordító hangján olvashatjuk a műveket. Másrészt: a teljes anyag talán élesebb világításban mutatja fel az egyes darabokat is, mint az eddigi válogatások. Harmadrészt: könyvünk olyan fordító munkáját közli, aki évtizedek óta a titok iránti hűség jegyében, a magasság vágyának sejtetésével, a lehető legszabatosabb tükrözés örvén keverte ki ezt a Rilke-hangot.Mert a verseket átültető Báthori Csaba most már évtizedek óta talán legfontosabb fordítói vállalkozásának tartja, hogy megtalálja Rilke centrális lírai közlendőinek egyik lehetséges, érvényes magyar változatát. A gyűjtemény igazi varázsa, meglehet, abban áll: itt mindig a mély költészet valóságát halljuk. Rilke azzá tesz bennünket, akik lehetnénk. És ha nem érjük is fel őt mindig sejtelmeinkkel, egyre nagyobb örömet nyújtanak megközelítési kísérleteink. Ha felfoghatatlan is egy értelemben, gazdagít a puhatolózás emlékezetével. Keresünk gyakran, néha találunk, de mindig boldognak érezzük magunkat a kételyek között is.

A kétségbeesés és a félelem híresen rossz tanácsadók. Történetünkben is olyan döntésekhez vezetnek, amelyek örökre megváltoztatják Márk és családja életét.Amikor idősebb gyermeke komoly beteg lesz, Márk, a családfő egyre inkább elveszíti az irányítást. Az alkoholban keres vigaszt, de csak még több fájdalmat talál. Meggondolatlanságával önmaga mellett feleségét és a túl gyakran felbukkanó szomszédot is veszélybe sodorja. Egyre elhatalmasodó szenvedély betegsége és tettének sötét titka féregként rágja be magát a család életébe. A bűntudat lassan felemészti a férfit, aki idővel elveszíti a családját.Míg Márk rendre eltűnik, felesége és a gyerekek új életet kezdenek. De teljes lehet az életük édesapa nélkül?Amikor lánya, Veronika kapcsolatba lép Márkkal, egy felkavaróan rövid és ijesztő beszélgetés után komoly dilemmával kell szembenéznie. Vajon a férfi segítségre szorul? Tényleg bajba került, vagy csak újabb alkoholmámoros pillanatában sikerült beszélnie vele?Veronika útnak indul, hogy Márk nyomára bukkanjon, de nem sejtheti, mit tartogat számára Bajorország. Hamarosan azonban ráébred, hogy megérzései nem hagyták cserben: édesapja bajban van, és rajta kívül senkire sem számíthat.

A második világháború utáni japán novellaírás és tudományos-fantasztikus irodalom egyik legkiemelkedőbb képviselője, Hosi Sinicsi 1926-ban született Tokióban. 1961-ben adták ki első novelláskötetét. Hamarosan a japán ifjúság kedvenc szerzője lett. Pályafutása során több mint ezer rövid novellát írt. Komacu Szakjóval és Cucui Jaszutakával együtt Hosi Sinicsi a modern japán tudományos-fantasztikus irodalom nagy "triásza" egyikének tekinthető. Novellái Örkény István egyperceseire emlékeztetnek, gyakran hasonlóan meglepő fordulattal fejeződnek be. Írásaiban - ahogy a magyar író is - hol groteszk, hol keserű társadalomkritikát fogalmaz meg, ugyanakkor mély megértést tanúsít az emberi természet iránt. Iróniával ábrázolja a modern lét tragikomikus aspektusait, illetve a jövőtől való félel­meit. A japán tudományos-fantasztikus irodalom egyik legjelesebb képviselőjeként az eseményeket a jövőbe helyezve igyekszik feltárni korunk visszásságait, hogy az olvasó szemét felnyissa fontosnak tűnő problémákra. Reméljük, hogy a japán rajongókhoz hasonlóan a magyarok is megkedvelik Hosi Sinicsi egyperceseit és jellegzetes humorát.

A Fehér család története a magyarországi szocializmus virágkorában kezdődik. A budapesti munkásosztály felvonul Kádár elvtárs előtt, és miközben integet a tribünről visszaintegető pártvezetőnek, gondolatban már a sörét issza a szakszervezeti kocsik mellett. Kisária tizenöt éves, a szülei el vannak foglalva saját gondjaikkal, nem figyelnek rá. Csak két fiú törődik vele, de ő azt sem tudja, szereti-e valamelyiket igazán. Egy napon a katonaságból hétvégére hazaérkező Pali rajtakapja Áronnal. A másnap bekövetkező tragédiát a kamaszlány a hűtlensége isteni büntetésének gondolja, és lelkiismerete elől egy sötét álarc mögé bújik. A szocializmus álságos jóléti társadalmában az emberségük próbatételei között vergődő emberek küzdelmét és elbukását ábrázoló kisregény gyermeki naivitással megrajzolt életképei fokozatosan válnak egyre sötétebbé és rea­listábbá, míg a történet végét már csak a szürrealizmus teheti érzékletessé.

Az Attila fiai egymással laza tematikus kapcsolatot tartó elbeszélésekből összeálló kötetkompozíció. A kohéziót az alternatív vagy fiktív történelmi témák lánca adja, ami új nézőpontokon vagy kevéssé ismert eseményeken keresztül teszi átélhetővé a történelmet és azon keresztül az örök emberi kérdések némelyikét - az egyén viszonya a közösséghez és a hatalomhoz, helytállás vagy megalkuvás dilemmája, a jövőkép fölötti gondolkodás több elbeszélésnek szervező ereje. Bár a kompozíció épít a történeti irodalom szöveghagyományaira, nem feltételez ebben az irányban elkötelezett olvasót. A szövegek gyakran átadják a megszólalás lehetőségét vagy akár a narrátori pozíciót a szereplőknek, hogy nézőpontjuk, meglátásaik, beszédstílusuk közvetlenül jellemezhesse őket.

Krisztusi korukba lépve érték meg a rendszerváltozás közeledtét az e könyvben szereplésre meghívott jelességek, az 1954-es év magyar szülöttei. Valahogy olyképp tehát, mint sokuknak a szülei 1956-ot. Olyasvalamit érezhettek nyilván akkor, mint felnőtt fejjel majd ők éreznek. Hiszen "a nemzeti kultúra sosem volt olyan erős és összetartó, ha tetszik, konstans, mint a rendszerváltás előtti években", ahogyan Fehér Viktor írja Timár Péter 1987-es, Moziklip című szkeccsfilmjét elemezve, amely (az Edda, a Bikini, az LGT, az Omega, Koncz Zsuzsa nélkül is!) 18 popzenei és újhullámos előadót összeboronálva állítja fel találó szövegeivel és snittjeivel a kihunyó szocializmus összképi látleletét. És bár a rokon 1954-es fészekaljakból kikelők előtt a rendszerváltással eladdig elképzelhetetlen tágassága nyílt meg a válaszutaknak, olyannyira, hogy két egyívású művész közül az egyik például az Őrségben rendezkedett be, a másik a palaui dzsungel szélén, kettejük kiérlelt credója is mégiscsak egybecseng: a napközbeni világot legnagyobb hülyeségei, az ego és a birtoklási vágy teszik tönkre. Gyermekkorukban sokuknak az autóbusz, utcai világítás, telefon csak álom volt. Még tudják, milyen volt internet nélkül élni, kályhával fűteni, lavórban mosdani. A Csoóri Sándor által "nomád nemzedéknek" nevezett generáció tagjait minden különbözőségük ellenére számos meghatározó jegy fűzi össze. Bevallott tökéletlenségük és határtalan tudásvágyuk, valamint az elszántság, hogy soha semmi sem késő. Vagy az, hogy ők azok, akiknek létfeladattá tehette életüket például a kisebbségi lét. Ők azok, akik keresték a menekülési útvonalakat, de dezertálni nem akartak. Akik örök életükre megismerhették egy pálca hajlíthatóságának szemléletes próbatételét. Akik keserves könnyhullatással is fölkapaszkodnak a világfára, és utána serpái lesznek másoknak a hazatérés kaptatóján. Akiknek fájni tud, hogy a világ nem egy. Akik tisztában vannak vele, hogy a fák csodálatos lények. Akárcsak az életvezető mesemondók, akik életben tartják a lelket és utat mutatnak. Mert ha az ember tud valamit, ami kicsit is értékes és megőrzésre méltó, azt tovább kell adnia. Azok, akik megtanulták, hogy az leszel, amiért megküzdesz. Akiknek életük mértéke, hogy a "kötelező egy mérföldre" ráadásnak a dupláját vállalják. Az itt megszólalók egyedi utazásuk részeseivé teszik vallomásaik olvasóit. Komor valóságunkra utalóan jelképesnek is tekinthető, hogy 1954 évnyitó és évzáró magyar szülötte könyvünkben egyformán külhoni, akik nemzetbelijeiktől oly távol még egymás honfitársai voltak az egykori Szovjetunióban, azóta pedig az előbbi szülőhelye ma (egymástól távolodóban) ukrán, az utóbbié orosz föld. Az ő összetartozásuk magyarságukban azonban konstans, és egybeszólítja őket e tablón. (A szerkesztő) aatoth franyo grafikus, festőművész - Ádám Tamás költő, szerkesztő, újságíró - Ambrus Asma színművész, bohócdoktor - Babits Antal vallásbölcselő, bibliakutató, zeneszerző, klarinétművész - Balogh István Vilmos / Steven Balogh festőművész - Balázs F. Attila író, költő, műfordító - Bartosiewicz László archaeozoológus - Bodó Imre József agrármérnök, múzeumalapító, helytörténész - Boros János filozófus - Béres János szobrászművész - Csemiczky Miklós zeneszerző - Daróczi Ágnes kulturális menedzser, kisebbségkutató - Dippold Pál író, újságíró - Dáné Tibor Kálmán művelődésszervező, lapszerkesztő - Dénes Imre képzőművész, performer - Dér András filmrendező, operatőr - Filep Sándor festő, grafikus, zenész - Finta Éva költő, író, irodalomtörténész - Frankl Aliona fotóművész, tanár - Fábián Éva előadóművész - Fülöp Zoltán színművész - Gazdag Katalin pedagógus, helytörténész, néprajzkutató - Gera Judit irodalomtörténész, műfordító - Géczi János költő - Hahner Péter történész - Halmy György / Nagymedve film- és színházi rendező - Hegedűs Endre zongoraművész - Hollós Máté zeneszerző - Hornokné Uhrin Erzsébet nemzetiségkutató, nyelvész, tanár - Horváth Kornél ütőhangszeres előadóművész - Jánosi Zoltán irodalomtörténész - Karsai Ildikó grafikusművész - Khell Zsolt díszlettervező - Kincses Károly fotótörténész, fotómuzeológus - Kiss Árpád gyógyszerész, műfordító, afrikanista - Klemm József újságíró - Kocsis András Sándor könyvkiadó, szobrász, festőművész, fotográfus - Kovács Ildikó szöveggondozó - Kovács Sándor honismereti író, fotós, térképszerkesztő - Kovács Zsuzsanna táncművész, táncpedagógus - Kozma Kecskeméti György író, grafikus, dramaturg, kántor - Kozák Csaba művészeti író - Káplán Géza nyugalmazott filmrendező és filmszínész, képzőművész, megfáradt performer - és kéretlenül is aktív költő - Lakner Tamás karnagy, zenetanár - Lukácsy Katalin színművész, dalszerző, szövegíró, előadóművész, író - Lévay Jenő grafikus, képzőművész - Masszi Péter