Napkút Kiadó strana 10 z 16

A test erőfeszítései és kalandjai a tudat erőfeszítései és kalandjai is, a tudat pedig csak akkor örül – a boldogsághormonok csak akkor szabadulnak fel és robbannak az agyban, hogy szakszerűen fogalmazzak –, ha próbatételek, szenvedések után és árán az ember kijelentheti, igen, sikerült, elértem, amit akartam. Talán távolabb került tőlünk az elérhetőség, a kérdéseinkre kapható válaszok már messzebbre esnek, vagy csak a testi tunyaságunkat kell néhanap hirtelen és nagyobb nekibuzdulással ellensúlyozni? Annyi bizonyos, hogy Arisztotelész követői, a peripatetikusok még sétálgatva tanultak és tanítottak, nem volt szükségük extrém fizikai kihívásokra, hegymászásra, szakadékugrásra, teljesítménytúrára. A dialógusban hittek – persze megtehették, hiszen a filozófiájuk élő volt, friss növendékfa, amely napról napra hozta ágait és leveleit, ám amely növesztett már akkora árnyékot, hogy a sétában kitikkadva odaülhessenek alá hűsölni is. A ma embere a könyvtárba ül be, magába szívja évezredek bölcseletét, útmutatásait, aztán elindul – igen, teljesítménytúrára, egymaga –, és miközben tapodja a jól kivehető vagy elgazosodott ösvényeket, kavarja lábával az út porát, ülepíti, rendezgeti a fejében összegyűlt mindenfélét. Belső dialógust folytat a mestereivel, egybeszitálja leírt szavak és saját élettapasztalatok tanulságait, rácsodálkozik erre-arra, eltéved, gödörbe esik, kimászik, bokrok, fák ágaiba kapaszkodik, folyókon és pocsolyákon gázol át, megy, megy, napfényben és éjszakában, hóban, sárban és gutaütéses melegben, elandalodva, reménykedve, kétségbeesve, hittel és csak azért is… Megy, mert szeretne megérkezni. Merza József túrabeszámolói ilyen külső-belső vándorlásokról szólnak, a mozgás által előhívott tág asszociációk felszínre vetődéseivel, a nehézségek és az „élvezzük az életet” lelkiállapotának kendőzetlen elmesélésével. Higgadt, eleven és olyannyira magával ragadó szövegek ezek, hogy magam is, mint szerkesztő, egy-egy írása olvasása után szinte éreztem tagjaimban az 50-100 kilométer megtételének fáradtságát, a légszomjat, a naturális benyomások zápora utáni zsongulást, a célba érkezés mámorát. Az élményátadást, a szépirodalom varázslatát. Kállay Kotász Zoltán

Elérkezett az idő, szembe kellett néznem végre a nyilvánvaló ténnyel, hogy egy elmeszociális otthon, más néven tébolyda, más néven bolondokháza, más néven őrülde, dühöngő, vigyorgó, vicces- vagy diliház, értelmi fogyatékosok és pszichiátriai betegek otthona, szóval ez minden, csak nem otthon. Már vagy hat hónapja dolgoztam a „Békeliget” nevű állami fenntartású intézet villa- és kastélyépületeinek ódon falai között, amikor egy csapásra megvilágosodtam, hogy a létesítmény működésének egyetlen kizárólagos oka és célja az elkülönítés, más megközelítésben, az elidegenítés. Mert bármennyire is igyekezzenek barátságos és családias légkört teremteni giccses tájképek gyenge reprodukcióival, olcsó porcelánfigurákkal és tájidegen gépi terítőkkel díszítve a kórtermeket, az otthonosságnak még a látszata is hiú ábránd marad mindaddig, amíg a lakóknak idejük nagy részét a természetes lakókörnyezetüktől távol kell eltölteniük, mesterséges, ellenőrzött keretek között, a szabadság és az autonómia legelemibb érzésétől is megfosztva. Ennek megváltoztatása azonban (s ebben évszázadok, évezredek óta teljes az egyetértés) pont azok számára jelentene vállalhatatlanul nagy kockázatot, akik biztos távolban szeretnének tudni minden sérültet, beteget és nyomorultat. Egy szóval mindenkit, aki már a puszta létezésével is azzal szembesítheti őket, hogy az ember felelőssége a cselekvés lehetőségein túl a másik teljes elfogadásáig terjed.

Folyójáró, tengerszerető ember vagyok. Ismerem a sodorvonalak, az áramlatok természetét. És ismerem a bójákat, amelyek a víz, a nagy víz sodrásában-áramlásában kijelölik az irányt, a hajózás útját; határt szabnak, normát állítanak. Úszás közben is figyelmeztetnek a határokra. Így figyelmeztetnek sors- és történetbóják az emberélet hajózható, megúszható útjára. A bóják a változásokban az állandóságot képviselik, a téridőben a Mindenségre irányítják a lélek figyelmét, a teljesség biztos pontjára, irányjelzőjére, amelyhez – akihez – viszonyíthatjuk létezésünket. „Ez a megtestesülés emelt, és ragadott magával mindent, ez az egyetlen élet, amely összeráncolódott ott az úttest szélén, s mintha megértettem volna valamit a föltámadásból, vagy legalább abból, miért himbálódznak a bóják az áramlatban.”

Korszerűtlen írások olvashatók ebben a könyvben. Korunk embere mintha annyit sem hinne el, hogy élete romjain mindig kinyílik a virág. Egydimenziósnak, történet nélkülinek képzeli el az életét, vagy nem is képzeli el, hanem csak éli öntudatlanul, kimaradva saját sorsából. Közömbös, s ezt gondolja korszerű életszemléletnek. Ez a korszerűség azonban önáltatás. Ilyen értelemben korszerűtlenek a kötetben található kisregények és novellák szereplői. Én a sorsára ébredő embert szeretem. Aki nem zárja le szelleme látóhatárát az ösztönök kielégítésénél. Aki értelmével képes befogadni azt, amit hinni érdemes. Azzal a meggyőződéssel, mint a kötet címadó művében József, fölismerve Máriában MÁRIÁT: „Mária, Mária, nem értem, de hiszem. Fölemelkedik általad a világ.” Ebben a fölemelkedő világban lélegeznek – emberségükkel újra és újra megküzdve, romon virágot nevelő elszántságukkal – az egyes írások „korszerűtlen” hősei.

Szekrényes Miklós novelláiban például az is tök jó, hogy kétféleképpen lehet őket olvasni. Az egyik módszerrel olyan, mintha egy filmet látnál. Egy igazi, hamisítatlan magyar szociofilmet, kocsmapulttal, falusi focipályával, kórházfolyosóval, szélsüvítéssel, a budiajtó nyikorgásával és kiürült antidepresszáns-dobozzal. A másik olvasási módban ott ül veled szemben Szekrényes Miklós, előtte, a ragacsos kocsmaasztalon egy félig üres - vagyis félig teli - söröskorsó, és ő mesél, egyre csak mesél azon a szenvtelennek tűnő, mégis feszültséggel, érzésekkel, érzelmekkel és empátiával teli elbeszélői hangján, te meg figyelmesen hallgatod. Másként nem is tudnád, hiszen annyira magával ragad. Közben elkíséred egy meccsre, vagy a Mátrába, esetleg Budapestre, időnként pedig a nem is annyira távoli múltba, amikor még voltak úttörők, a magyar focisták kijutottak a vb-re és 1984 nem egy fogalom, hanem egy évszám volt. Azt hiszem, az effajta novellákra szokás mondani, hogy életszagúak, valóságosak és hitelesek. Ennél jobb most csupán azért nem jut eszembe, mert egyre csak a hatásuk alatt vagyok. Fejbe kólintottak, akár a túladagolt feles, a szélről belőtt labda, meg a túl kemény párna a mentőautó hordágyán. Viszont a végére mégiscsak helyükre kerülnek a kirakójáték részei. És miközben ezek egymásba ölelkeznek, te rájössz arra, nyájas olvasó, hogy Szekrényes Miklós végig arról mesélt neked, hogy ami látszólag szétfolyik, valójában egyfelé tart, és mi ugyanannak a nagy egésznek az időnként kacagtató, időnként szánalmas, leginkább azonban esendő és szeretetéhes darabkái vagyunk. (Benedek Szabolcs)

Kevés esztétikai kategória illik jobban Böszörményi Márton első kötetére, mint a szellemi-érzéki felforgatás kulcsszava: a mindfuck. Már rég vártam olyan magyar prózára, ami megerőszakolja az idegrendszeremet. A Meixner Józsefné apoteózisa pedig kegyetlen szerető, hiszen hihetetlen következetességgel, de végig kiszámíthatatlan fogásokkal kényszeríti ki az olvasóból a kínörömöt. Lehet dobálózni a legkülönbözőbb fogalmakkal, new weird, neogótikus kísértetsztori, spekulatív testhorror – de ezeknél talán fontosabb, hogy Böszörményi hogyan képes ismerős-ismeretlen elemekből egy csak rá jellemző, privát szövegbörtönt építeni. Az apoteózis lehetősége is ebben a szorongató poétikai és léttapasztalatban körvonalazódik, hiszen a kötet központját alkotó pszichózis-történeten keresztül végül is ahhoz a felismeréshez érkezünk el, hogy nem tudjuk rendszerezni összeomló világunkat. Az egyedüli megoldás, hogy „mi” válunk saját apokalipszisünkké. Meixner Józsefné istenülése Meixner Józsefné szövegben való feloldódása, miáltal Meixner Józsefné: minden és semmi. De ez fertőző folyamat. Ha olvastál már Meixner Józsefnéről, akkor előbb-utóbb te is Meixner Józsefné leszel. És jön a mindfuck. A végtelenített összeomlás élvezete. Tükör előtt háromszor:Meixner Józsefné,Meixner ózsefné,Meixner Józsefné.Nemes Z. Márió

Ha blikkfangosan akarnánk fogalmazni, azt mondhatnánk, a Szerencsés vesztes „egy barátság regénye”. Kakuk Tamás új könyvétől azonban távol állnak az efféle olcsó fordulatok, ezenkívül jóval többről van benne szó, mint a Györe Balázzsal a hetvenes években kötött, életre szóló barátság történetéről. A közös múlt felidézése ugyanis alkalmat nyújt a szerző számára, hogy saját látásmódját, életről és művészetről való gondolkodását is megérthetővé tegye az olvasó – és ami talán még fontosabb: saját maga – számára. A kötetben közölt, személyes életeseményeket és/vagy fontos olvasmányélményeket értelmező esszék füzére annak bizonyítékaként is olvasható, hogy a legnagyobb barátságok sokszor úgy működnek, mint a legnagyobb művészi alkotások: mire felfoghatnánk, mi ment végbe bennünk a hatásukra, már örökre megváltoztatták az életünket.A Szerencsés vesztes nem „csak” egy barátságról, hanem önmagunk életen át tartó kereséséről, és talán önmagunk megtalálásáról is szól.

Mondhatnánk, hogy a regény Jindriskáról, egy fiatal cseh nőről szól, aki New Yorkban taxisként próbál boldogulni… De ezzel semmit sem mondanánk, és mégis túl sokat, mert Jindra világában minden megkérdőjelezhető, minden nyitott, és még azt sem könnyű eldönteni, hogy ez most akkor szabadság vagy kilátástalanság? Valami vagy semmi? Mi ez, ami az olvasó szeme előtt kibontakozik? Élet vagy életben maradás, művészet vagy dühös dac? Szerelem vagy a magány kétségbeesett tagadása? Ahogy a holtfáradt taxis számára összefolyik a nappal és az éjszaka, úgy kuszálódik össze szétbogozhatatlanul csúnya és szép, képzelgés és valóság, nő, férfi, fekete, fehér, gyilkosság, önvédelem…

Nóra, a harmincéves, átlagos életet élő nő egy napon különös üzenetet talál a postaládájában. A levél, melynek aláírója „V”, furcsa utasítást tartalmaz. Nóra az első perctől fogva kötődni kezd a titokzatos levélíróhoz, aki újabb és újabb próbák elé állítja őt. A nő útját éneklő hattyú, soha el nem hervadó virágszirom, furcsa látomások, álom és valóság összefonódása kísérik, melyeknek célja Nóra valóságértelmezésének gyökeres átalakítása.

A Három tucat szuvenír egyfajta irodalmi útikönyv. A szerző idegenvezetőként Európa szinte összes országát bejárta, ezért hiteles szuvenírek a könyvben olvasható novellák, az egyes helyek jellemzőivel festve. Egyszer egy idősebb házaspár norvégiai útjáról olvashatunk, aztán egy budapesti idegenvezető tapasztalataiba nyerünk bepillantást, néhány oldallal később pedig egy másik párt kísérhetünk Grazba, akik a harmincadik házassági évfordulójukat ünneplik az úton. A kapocs a világ, a váratlan történések metszéspontja, az utazás élményszerűsége. A könyv kézzelfogható utazástörténet: töredékek, emlékek és érzések másolata. Izgalmas vonása, hogy nem tudni, mit merített valós tapasztalatokból a szerző és mely történetek építkeznek inkább fantáziából, mégsem keressük a különbséget. Egy biztos: mindegyik helyszín él, színes polaroidként elevenedik meg a lapokon. A kötet olyan időszakban született, amikor a globális viszonyok miatt az utazás többnyire csak ábránd, a vágy harca a lehetősséggel. Akiket vonz a horizontra feszített út ígérete, azok biztosan a szívükbe zárják a Három tucat szuvenír – többnyire – könnyed hangvételű, rövid kalandjait, amelyek a fotelturizmus jegyében – tetszőlegesen egy csésze kávéval vagy egy laza fröccsel kísérve – csábítják utazásra az olvasót. Bájer Máté újságíró, slammer

„Szulejmán szultán az Oszmán Birodalom tizedik szultánja volt. A muszlim időszámítás szerint egy új, a 9. évszázad küszöbén lépett trónra, így a misztikára fogékony oszmán-muszlim világ óriási várakozásokkal tekintett uralkodása elé. Szulejmán sok tekintetben beváltotta ezeket a várakozásokat. Tizenhárom hadjáraton vett részt személyesen, és legalább másfélszeresére növelte az apjától örökölt birodalmat. Halálakor az általa uralt területek a Magrebtől az Indiai-­óceánig, Budától és a Krím félszigettől Ádenig és Etiópiáig terjedtek. A kor legerősebb hadseregével rendelkezett, s nem volt állam, amely egymagában felvehette volna vele a versenyt. Ezért nevezték el utólag 46 évig tartó uralkodását „pompázatos évszázadnak.” Nekünk, magyaroknak, Szulejmán korszaka egészen mást jelent: a Szent István-i „birodalom” bukását, a hódoltságot, a mérhetetlen szenvedést és pusztulást, amit Szulejmán hadjáratai okoztak. Ezzel azonban Szulejmán személye és az Oszmán Birodalom története nemzeti történelmünk része is lett, s ezért nekünk is foglalkoznunk kell velük. A most kiadott életrajz szerzője M. Tayyibb Gökbilgin, a múlt század egyik legjelentősebb török történésze; ezért összefoglalása kiegyensúlyozott, elfogulatlan, és mint ilyen mind a mai napig kiválik azok közül a török és nyugati történeti munkák közül amelyek – különösen az utóbbi időkben születettek – egyre kevesebb megértést mutatnak a birodalmi nagysággal össze nem egyeztethető szempontok, így a magyar szempontok iránt. Ezért is érdemes ezt a munkát a magyar olvasók számára hozzáférhetővé tenni.” Fodor Pál

Az ezredfordulót néhány álmosan nyújtózó esztendővel már meghaladtuk, amikor egy tavaszi napon túl korán ébredtem, és ha már így alakult, felkerekedtem, hogy friss, kemencemeleg pékárut zsákmányoljak reggelire. A Keleti pályaudvar hajnali szürkületében a vadászmező, akarom mondani, pékség felé lopakodtam, amikor ismerős alak bukkant fel előttem. Többször megdörzsöltem a szemem, az észlelés azonban nem változott: ő az, a matematikus, könyvtáros, tanár, szakfordító, szolgálatmegtagadó, lelki vezető… Akivel eddig szinte mindig csak a Reáltanoda utcai kutatóintézet könyvtárának villany világította labirintusában találkoztam, amint a polcok közötti másfél méteres szakaszokon cirkál… A turista. Mert a mozgásán és felszereltségén egyértelműen látszott, hogy nem hirtelen ötlet lódította útnak, hanem rutinszerű tevékenység végzésére indul. Közel húszévnyi ismeretség után tudtam meg, hogy Merza József szakmai berkekben jól ismert teljesítménytúrázó, és írói munkássága felöleli túráinak elmesélését is. Milyen szerencsés vagyok, gondoltam, hogy ismerhetek egy embert, aki a reáliák Csendes-­óceánja mellett legalább olyan otthonos a humán beltengerekben, aki a lelki kérdések aggályos boncolása (megszenvedése) mellett, lám, a testét is próbatételek elé állítja, aki a próbatételek előtt és után (és közben!), lám, oda tudja magát adni az élet örömeinek – milyen gyakran ismétlődik MJ beszámolóiban a szófordulat, „és élveztem az életet”! –, és aki a nehézségek-kellemetlenségek és boldog pillanatok széles amplitúdójának bejárása közepette is figyelmes segítője az oldalán caplató társaknak. A túrós táska hamarabb fogyjon el, mintsem kihűl… Igen, mindannyian úton vagyunk, szeretnénk teljesíteni egy általunk vagy mások által kitűzött távot – az időjárásról ne beszéljünk, és ne felejtsük el élvezni az életet! Kállay Kotász Zoltán

Posztmodern írónak tekinthetjük Esterházyt? Magyar Miklós kötete erre a máig vitatott kérdésre keres lehetséges válaszokat. Következésképpen nem lehet és nem is kíván a téma minden kétségen felüli lezárása lenni. Sokkal inkább – összhangban azzal, ahogyan Esterházy maga is elhatárolódik alkotóművészete merev kategorizálásától – olyan értelmezési módozatokat kínál, amelyek révén az írói munkásság annak árnyaltságában, rétegzettségében tárulhat elénk. Az egyes fejezetek az intertextualitás, a humor, a sajátos olvasási lehetőségek, a nyelv egyszerre mesteri és játékos birtokba vételének kérdéseit tematizálják, miközben külön-külön és együttesen is közelebb vihetnek bennünket ahhoz, ki is az az Én. Én. Én. Én. Esterházy Péter.

A Nővérsérülések helymeghatározás és helykeresés. Noha jól ismerjük a helyet, az országot, a megismerés mikéntje újabb és újabb megvilágításba helyezi azt: látjuk kívülről, belülről, alulról, felülről, közelről, távolról, nagyon távolról, még távolabbról, és olyan közelről, hogy nem látszik, vagy elfordulva, mellé nézve, csukott szemmel, kábán, szerelmesen. A Nővérsérülések a csodák könyve, amelyből kiderül, hogy a legegyszerűbb esemény is csoda, ettől pedig nem megijedni kell, pusztán észrevenni. A kötet azonban a tények könyve is, földhözragadt a leghétköznapibb értelemben. Viszont ebből fakadóan a kutatás könyve mégis. Mert a kíváncsiság benne a legfontosabb: mozgatórugó és szervezőerő. Ettől az újraírás könyve lesz, hiszen a kíváncsiság sosem kielégíthető, minden átíródik a következő pillanatban, ezt pedig nem egyszerűen észreveszi ez a könyv, de tudatosan felhasználja. Ennek némileg ellentmondva az anakronizmus könyve, az időt alárendeli a kíváncsiságnak és az újra-, át- és felülírásnak. Az emlékezés könyve mégis, mert bár támogatja a felejtést mint az emberiség egyik legszebb tulajdonságát, elismeri az emlékezés fontosságát.

Még most is van valahol egy ormótlan teherhajó, amely lassan és csöndesen úszik a vízen, és amikor néha kiköt, a gyerekek megbizonyosodhatnak róla, hogy egy nagyon szőke és nagyon tiszta kislány áll rajta, és a part felé néz. Amikor a hajó néha kiköt a part mellett, a gyerekek meg is ismerkednek azzal a szőke és nagyon tiszta kislánnyal, aki mindennek tud örülni, és szeret hangosan nevetni. Persze a hajó egyszer majd továbbúszik, és attól kezdve nagyon fog hiányozni, mint minden, amiről tudjuk, hogy végképp elmúlt. Mert a gyerekek felnőttekké válnak, a szemük megromlik, és többé már nem vesznek észre bizonyos egészen fontos dolgokat. Legfeljebb időnként hiányolják őket. Erről szól az utóbbi években újra felkapott délvidéki író legelső, díjnyertes ifjúsági regénye – azoknak, akiknek még jó szemük van, és azoknak is, akiknek már megromlott a látásuk, de szeretnének egy kicsit újból tisztán látni.

Nem sokkal azután, hogy Gion Nándor Postarablók című ifjúsági regénye nyomdába került, a szedők talán még hozzá se nyúltak a kézirathoz, kirabolták az író szülővárosának postahivatalát, ott a szépen rendezett parkkal szemben, az egykori szövetkezeti otthonban, a színházterem mellett… Igen, pontosan azt, amelyről a regény szól. Pontosan úgy, ahogy azt a könyvben szereplő fiúk tervezték. Ami a regényhősöknek nem sikerült, az sikerült az igazi postarablóknak. Tudniillik ők felnőttek voltak… Valójában örülhetünk is, hogy a gyerekeknek nem sikerült a postarablás. Mert így a nagy vaskassza tartalmánál fontosabbat találtak. És amit találtak, abból mindenkinek jutott. És annak is örülhetünk, hogy legalább egy éjszakára jelmezbe öltöztették és táncmulatságba hívták az egész várost.