Napkút Kiadó strana 10 z 18

Míg az impresszionisták abból merítik inspirációjukat, amit maguk előtt látnak, a posztimpresszionisták befelé fordulva, saját lelkivilágukat vetítik ki vásznaikra. Milyen képek születtek Camille Pissarro ecsetje alatt Pontoise Montmartre-ján? Miért tekintett Paul Cezanne apaként Pissarróra? Miért voltak rémálmai Claude Monet-nak a roueni katedrális megfestésekor? Hogyan veszítette el látását, miközben a francia államnak felajánlott tavirózsáit festette? Miért nevezik Edgar Degas-t "az emberi forma legérzékenyebb megfigyelőjének"? Miért okozott botrányt A Tizennégy éves kis táncos lány című szobra? Kik voltak Auguste Renoir legszebb modelljei? Miért számított családtagnak a hűséges házvezetőnő és dadus, Gabrielle Renard? Miért bénult meg a festő keze? Hogy lehetett Berthe Morisot "az impresszionizmus nagyasszonya" abban a korban, amikor nőket nem vettek fel a Szépművészeti Akadémiára? Miért merült feledésbe a kor egyik legünnepeltebb festője, Paul-Cézar Helleu neve? Miért mondta Pablo Picasso, hogy Paul Cezanne, a csendéletek, a fürdőző nők és a Saint-­Victoire hegy megörökítője, "minden modern festő atyja"? Miért élt együtt Vincent van Gogh egy prostituálttal? Miért használta oly sokszor a sárga színt? Milyen remekműveket festett az elmegyógyintézetben? Miért választotta a kalandor Paul Gauguin a "vad és primitív Bretagne-t" és Tahitit lakhelyül, hogyan élt és alkotott? Miért szerette Henri de Toulouse-Lautrec a cirkusz világát? Miért mondják, hogy "minden képét abszinttal festette"? Miért költözött be egy bordélyházba? Többek közt ezekre a kérdésekre kapunk feleletet a számos színes képpel illusztrált könyv olvasásakor.

A néhai nagy tekintélyű Abdullah Avni oszmán pasa unokáját, a török Rómeó és Júlia történetének is beillő szerelemből született Leyla Hanimot, a negyed nagyasszonyát egy nap az új tulajdonosok könyörtelenül kiteszik az utcára a pasa Boszporusz menti villájához tartozó kis házból. Az egész életét a családi múltra építő öreg hölgy egy ismerős fiatal újságírónak, Yusufnak az isztambuli bohém­negyedben lévő lakásában talál átmeneti menedékre, ahol a fiú németországi török barátnője, az énekesnői karrierről álmodozó Roxy heves ellenszenvvel fogadja. Közben a Bosnyák Villa újgazdag tulajdonosait emésztő féktelen ambíciók véres családi drámába torkollnak. Miféle kegyetlen harcok folytak mindig is az otthonszerzés reményében? Ki űzött el kit? S hogy lesz bitorló az üldözöttből? Szükségképpen bűnös-e, aki erős akar maradni? És végül: miképpen lehet tovább élni, ha minden odalett? A szerző ebben a jellegzetes isztambuli életképeket felvillantó, megannyi emberi drámát magába sűrítő, különös hangulatú művében keresi a választ ezekre a nyugtalanító kérdésekre. Zülfü Livaneli történetmesélése csillogó mélabúval átszőtt szépségű, mint a téli Boszporusz vizének sodrása.

„Magyarország és Lengyelország két öröklétű tölgy, melyek külön törzset növesztettek, de gyökereik a föld alatt messze futnak, összekapcsolódna és láthatatlanul egybefonódnak. Ezért egyiknek léte és erőteljessége a másik életének és egészségének feltétele.” (Stanisaw Worcell, 1849) Somorjai Ádám ebben a tanulmányában a visegrádi országok közös vonásait foglalja össze. Tekintettel arra, hogy felismeréseit elsősorban a magyar és a lengyel történelmi tapasztalat párhuzamossága motiválta, kiadványunkban e két nyelven tájékozódhatunk a rokon vonásokról és a különbözőségekről egyaránt. Ajánljuk, hogy előbb csak a 14 térképet lapozzuk át, és ott olvasunk bele, ha valami nem érthető. Majd a szöveg végén tanulmányozzuk a táblázatot, és térjünk oda vissza a főszöveg olvasása közben. Ezt követően a főszöveget olvasgassuk, és csak akkor nézzünk bele a jegyzetekbe, amikor arra ösztönzést érzünk. Végül pedig olvassuk végig csak a jegyzeteket.

"Imádom a darab nyelvhasználatát. Lindsay Anderson filmjeire, az Ifre és az O Lucky Manre emlékeztet, Malcolm McDowell-lel a főszerepben. Ő és haverjai érdekes, szinte szembesítő, számonkérő módon beszéltek egymással. Tisztára Beckett, a Godot-ra várva. Ugyanaz a kötődési lehetetlenség. Ugyanaz a vágyódás. Tetszik, ahogy Andi és Judi körbetáncolják egymást. Lenyűgöző. Mindent összevetve, mókás, különleges és derűs darab ez, amely csodálatosan kiaknázza a nyelvben rejlő lehetőségeket." (Alexis Rhone Fancher) "Hihetetlenül izgalmasnak találom, és súlyosnak, miközben mégis megmarad benne az a derű, könnyedség, ami jellemző a szerző írásaira. Fontos kérdéseket boncolgat, és maga a fikciós (nem-fikciós?) keret is bravúros." (Szűcs Anna Emília) "Örülök, hogy elolvashattam ezt a darabot. Micsoda tapasztalat!" (Hélene Cardona)

Az ezredfordulót követő években hosszú, bár kissé rendszertelen levelezésbe bonyolódtam Borgóval (György Csabával), az 1950-ben Marosvásárhelyen született, 1986 óta Magyarországon élő és dolgozó festőművésszel. A kezdetben Százhalombattán, majd az észak-magyarországi régióban (Szirmabesenyő-Miskolc-Eger térségében) tevékenykedő sokoldalú alkotóval először az 1980-as évek második felében Szentendrén találkoztam, majd több önálló kiállításának megnyitásán működhettem közre, és számos dolgozatot, kiállítás­ismertetőt, katalógusbevezetőt írtam munkásságáról. Borgó hosszú, kézzel lejegyzett, a hétköznapi történések leírása mellett szürreális látomásokat is ecsetelő, nehezen követhető levélküldeményei­re az új évezred első esztendeinek művészeti eseményeit és jelenségeit dokumentáló, személyes élményeimet rögzítő - közös szenvedélyünkre, a magyar kosárlabdasport aktuális eseményeire is figyelő -, szubjektív árnyaltságú válaszokkal reflektáltam. A 2001 és 2012 között írt Borgó-leveleimet azzal a meggyőződéssel és szándékkal adom közre - változatlan formában, csupán a legkisebb stilisztikai korrekciókkal megszerkesztetten -, hogy ezáltal a jelenkori magyar művészet összképét néhány fontos jellemzővel, mindeddig ismeretlen vonással és vonatkozással gyarapíthatom. W.

Mindig többet akarok érezni annál, mint amit valójában érzek, és ezzel nemcsak hogy elrontom a stílust, hanem becsapom önmagam, elveszítve egy lehetséges fókuszpont élességét. Magyarul a valóságérzékem. A többi már ebből következik. A közvetlen adottságaimat, érzelmeimet is képtelen vagyok helyesen megítélni, avagy átadni magam nekik. Egy gyászról szóló filmből kell megtudnom, hogy bennem is harag és fájdalom van. Ez az a közvetlen adottság, amibe nap mint nap beleütközik a szívem, mint valami falba. Én mégis, még ebből is valamiféle spirituális szószt kotyvasztanék. Még ezt is bekenném valamilyen mázzal. Nemcsak egy tiszta hiánnyal kell megküzdenem, hanem önmagam tisztátalanságával is. Mint aki ugyanazzal a mozdulattal, amivel örök útjára bocsájtja kedvesét, tovább ás, hogy kiássa önmagát. Önmagammal szembefordult harag az ásóm, a fájdalom a súly, amely a nyélre nehezül, és kifordítja hazugságaim rögeit… Ez a kis könyv, napló túlnyomó részben azokat a reflexiókat, vallomásokat és aforizmákat tartalmazza, amelyeket feleségem halála után vetettem papírra.

Vetített várospanoráma előtt játszódnak az 1953 elején bemutatott, Állami Áruház című propagandamusical zárójelenetei a beszélő nevű Diadal áruház tetőteraszán, hogy takarásban maradhassanak a háborús budai várromok - de bevillannak a felrobbantott Erzsébet híd pesti pillérének roncsai. Ez volt világrajövetelük nyitánya a 2023-ban hetvenedik életévüket betöltő jelességeknek, akik összetartozásunk családtörténeti antológiájában hetven gépelt sorba sűrítve vallanak életük állomásairól a világra csodálkozástól a delelőn át a kiérlelt bölcsességig. Visszaemlékezéseik képkockáin kitakarás nélkül, hitelesen elevenedik meg az eltelt hetven esztendő, ahogyan ki-ki közülük korának színét és fonákját láthatta. Van köztük metabizantinológus és kaszkadőrszakértő, tengerészkapitány és cimbalomművész, tényirodalom-fordító és önkormányzati érdekvédő, szórványkutató és jezsuita szerzetes, bútor- és tojásfestő. Van gömörológus és tibetológus, olyan, aki a dánságot tanulta ki, és olyan is, aki hosszú távollét után "visszidálni" készül. Volt, akit suttyókorában Hubay Miklós vett a szárnya alá, meg aki Brezsnyevnek énekelte rogyásig a Kalinkát, vagy "mécsesgyerek", aki megörökölte a szilenciumos Örkény István gyógyszergyári íróasztalát. Van, aki barátnője konyhájában vészelte át hányatott éveit, és van, aki ma is abban a lakásban él, ahová megszületett. Olyan is, aki Új-Zélandon ápolja a modus vivendit, vagy akinek mesevilág volt Magyarország Dél-Amerikából, míg vissza nem vette az anyanyelvét. Akad, kinek első emléke egy villanykörte imbolygó fénye az elsötétített lakásban '56-ból. Találtatik munkamániás maximalista (nem is egy), vagy aki Iluskáért János vitéz szeretett volna lenni. Vagy aki úgy érezte, nem is csak az apja, hanem annak két halálvégzetű testvére helyett is helyt kell állnia. És aki elsőként távolította el a vörös csillagot a Parlament tetejéről - egy maketten, mert a szállodabemutatón felhasította egy pincér kabátját. Némelyikük Hszüan-canggal példálózik, más Bunuellel, s akad, aki a Czine Mihályt meghökkentő Nagy Lászlóval. Csupa tehetséges, kíváncsi ember, az 1953-as Ratkó-gyerekek színe-java. A ritka szerények és ritka bátrak. Mert hiszen mégiscsak el tudott hangozni olykor egy szájból, szakfelügyelő előtt is, és épp Sztálinvárosban, a szó, amiért intés fenyegetne (jó, hogy csak négyszemközti figyelmeztetés lett belőle). De hát eleve ilyen kétélű hajózási irányt "dobott ki nekik a gép". Hiszen keresve sem találhatni más esztendőnek olyan kontrasztját, mint születésük évének egyetlenegy napja: november 25. Ez volt a londoni 6:3 futballtörténeti diadalnapja. Meg az a nap is, amikor hazaérkezett másfél ezer internált a több százezer malenkij robotra elhurcolt honfitársunk közül.