Typotex Kiadó strana 15 z 18

A történészek élvezettel elemzik korábbi korok szokásait, a világról alkotott képét. De ha lehet, még izgalmasabb kérdés, hogy annak a kornak milyen a világképe, melyek a fő jellegzetességei, amelyben élünk? A Kapitány-házaspár 2000-ben publikálta azt a -számos felsőoktatási intézmény tananyagába azóta beépült- könyvét, amely a kilencvenes évek világképét elemezte a mindennapi élet olyan mozzanatainak sorravételével, mint a lakások kialakításának módja, a nemi és életkori szerepek, identitások alakulása, a kor tipikus félelmei, az egészség/betegségfelfogás, a gyerekjátékok, az ünnepelési szokások, s olyan korjellemzők összefoglalásával, mint például a különböző történelmi korszakok, kultúrák, művészeti és tömegkommunikációs stílusok divatja. Azóta eltelt egy bő évtized. Ebben az új kötetben a kilencvenes évek bemutatása mellett (ugyanakkora terjedelemben) már az első kétezres évtized fejleményei is helyet kapnak. Az újdonságok özönében mindig nehéz különválasztani, mi az, ami korjellemző, mi az, amit az utókor is a mostani idők jellegzetes vonásaként fog számon tartani. Ebben nyújthat segítséget ez a könyv, amely úgy mutatja be a jelen szokásainak, tárgykínálatának, televíziós műfajainak, sikerfilmjeinek stb. zavarba ejtően hatalmas tömegét, hogy közben azt is kiemeli, hogy melyik miért és miben tekinthető korjellemzőnek, s értelmezni próbálja azt is, miért éppen ezek kerültek előtérbe. A jelenségek egy része ismerős lesz az olvasónak, néhányról talán ezúton hall először; a könyv legfőbb hozadéka azonban az, hogy mindezt együttesében, rendszerként: korunk világképeként tárja az olvasó elé.

Vegyünk egy csipet Bulgakovot, egy leheletnyi Rabelais-t és egy egészséges adag Kunderát - máris közelebb kerültünk Karpowiczhoz. A dolgok egyáltalán nem mennek valami fényesen a földön. Az emberek elszigetelődtek, és már rég elvesztették a sorsuk jobbra fordulásába vetett reményüket, hitüket - egyik napról a másikra tengetik fásult és unott életüket... De egyszer csak az istenek a tettek mezejére lépnek. Földre szállnak. Vajon sikerül-e Nikének, Aphroditének, Jézusnak, Ozirisznek, Lucifernek és a többieknek helyre állítani a régi rendet? Egységbe forrnak-e még valaha is égiek és földiek a hit erejében? Ignacy Karpowicz regénye briliánsan kidolgozott, ironikus vizsgálódás a modernitásról. Egyszerre megdöbbentő és rémisztő. Provokatív és blaszfémikus. Nem véletlen, hogy elnyerte Lengyelország legrangosabb irodalmi díját.

Gyerekek, ismeritek a két jó barátot, a pirospozsgás, zöld kalapos Pipacskát és a kockákból teremtett Kockapacit? Ha hallottatok már róluk egy másik könyvből, akkor sem ismeritek léggömbökből alkotott barátjukat, Lufi pacit. Képzeljétek, Lufi paci színes léggömbjei széthullanak, de két barátja a léggömbök keresésére indul. Sok-sok kaland után Pipacska és Kockapaci megtalálja Lufi paci léggömbjeit. Miközben ezt az izgalmas mesét hallgatjátok, még sok olyan dolgot is megtanulhattok, aminek hasznát veszitek majd, amikor iskolások lesztek. Jól figyeljetek, mert mesehallgatás közben számtalan játékot is megismertek, és ha a könyvet lapozgatjátok, sokgyönyörű, színes rajzot, Gaál Éva mulatságos képeit találjátok benne Pipacskáról, Kockapaciról, Lufi paciról és kalandjaikról.

"Hol volt, hol nem, volt egyszer egy kicsi ház, lakott abban egy apró emberke. Pipacskának hívták, mert az arcocskája mindig piros volt. Zöld süveget viselt. A mi emberkénk, Pipacska, Nagy Varázsló szeretett volna lenni. Csillagokkal díszített ezüst süvegre vágyott. De hogyan lehet valakiből varázsló? Ezt bizony Pipacska már nem tudta, és nem is volt senki, akitől megkérdezhette volna. Ezért aztán elhatározta, hogy pajtásokat keres magának. Hiszen a jó pajtás mindig segít, ha kell." A nagy keresés közben rálelt a színes építőkockákra, s ahogy "egyik kockát a másikra rakta, a kockák egyszercsak felugrottak. Lett belőlük valami, se nem csikó, se csacsi - Kockapaci." Így kezdődik a két barát története, akik a mese folyamán csuda kalandokba keverednek, s még csudább teremtményeket ismernek meg: felhőelefántokat és felhőzsiráfokat, Nyuszi Gyuszit és Elefánt Elemért, vagy éppen a Zöldszakállú Manót, s közben persze megküzdenek a gonosz Pókhas Pállal. Az egyes fejezetek rövidek, frappánsak, a kísérő kérdések már a 3-4 éveseket is elgondolkodtatják, az esti közös meseolvasás pedig lebilincselő fejlesztőjátékká válik.

Tudomány és vallásközös témái, ám különböző látásmódjai megannyi társadalmi és privát vita központi témáját adják. E két nagy hagyománnyal rendelkező terület rendszerező összefoglalásaként széles körben, sok fordításban ismert a jelen kötet, mely elsősorban a nyugati kultúrkört ismerteti, így a vallás a keresztény vallás, a tudomány pedig természettudomány. Nem tételez fel az olvasóról előzetes ismereteket, így az érdeklődőnek olvasmányos bevezető, míg BSc kurzusok tankönyveként használható. A vallás- és tudománytörténeti könyv olvasmányos, lényegre törően megírt,jól fordított. Talán nyíltabbak, toleránsabbak, megértőbbek leszünk olvasása által! Adja Isten! Írja az első kiadás recenziójában Keszthelyi Sándor. Alister McGratha molekuláris biológia doktora, az Oxfordi, a Cambridge-i Egyetem és a londoni Kings College teológiaprofesszora, Richard Dawkinsateizmusának világszerte ismert kritikusa.

Cardano, Euler, Galilei, Gauss, Huygens, Klein, Lagrange, Laplace, Leibniz, Pascal, Penrose, Poincaré, Ramanujan - idegen hangzású nevek a köznapi ember számára, de a matematikát ismerők tudják nagyszerűségüket. Róluk és munkásságukról szól a Simon Gindikin-könyv. A matematikatörténeti irodalomban új színfolt ez a mű, mert az ókori görög és a középkori arab matematika tárgyalása helyett a hozzánk térben, időben és kultúrában közel álló Európa matematikájára tekint, a modern szemlélet kialakulását követi nyomon. A felsorolt matematikusok életét, munkásságát is megismerhetjük. De a könyv legfőbb erénye nem ez, hanem az orosz matematikai iskolára mindig is jellemző gyakorlatias szemléletmód, amely nem egy-egy új matematikai ismeret esszenciáját adja abban a letisztult formában, ahogyan azt ma például az egyetemeken tanítják, hanem a felfedezések hátterét is megvilágítja. Megtudhatjuk, milyen, számunkra sokszor idegennek tűnő problémák foglalkoztatták a matematikusokat az adott korban, s miként vezettek ezek új felismerésekre. A matematika fejlődési útja ugyanis soha nem volt egyenes vonalú, s a kitérők miértje és jelentősége csak úgy érthető, ha az adott kor fogalomrendszerében, elméleti és gyakorlati problémáiban gondolkodunk.

IGA­ZAT MOND-E VAGY HA­ZU­DIK, AKI EZT ÁL­LÍT­JA: AMIT MOST ÁL­LÍ­TOK, NEM IGAZ? Ha iga­zat mond, akkor ha­zu­dik, de ha ha­zu­dik, akkor pon­to­san úgy áll a dolog, ahogy mond­ja - amit mond, ennél fogva igaz. Vi­lá­gos, hogy itt va­la­mi prob­lé­ma van, de ko­ránt­sem egy­ér­tel­mű, mi­ként lehet meg­ol­da­ni. Egy pa­ra­do­xon olyan lát­szó­lag el­fo­gad­ha­tat­lan konk­lú­zió, amely lát­szó­lag el­fo­gad­ha­tó pre­misszák­ból, lát­szó­lag el­fo­gad­ha­tó ér­ve­lés alap­ján kö­vet­ke­zik. A lát­szat­nak min­den­kép­pen csal­nia kell, meg lehet, a konk­lú­zió iga­zá­ban nem is olyan ab­szurd, de az is elő­for­dul­hat, hogy a pre­misszák­ba, eset­leg az ér­ve­lés va­la­mely lé­pé­sé­be csú­szott hiba. Az igazi pa­ra­do­xon több egy ár­tat­lan tré­fá­nál, a meg­ol­dás nem egy­szer egész tu­do­mány­te­rü­le­tek fo­gal­mi rend­sze­ré­nek fe­lül­vizs­gá­la­tá­hoz vezet. R. M. Sa­ins­bury, a kor­társ ana­il­ti­kus fi­lo­zó­fia egyik leg­be­fo­lyá­so­sabb alak­ja a könyv­ben sorra veszi a ne­ve­ze­tes prob­lé­má­kat, és a le­he­tő leg­vi­lá­go­sabb, mi több: él­ve­ze­tes stí­lus­ban mu­tat­ja be azo­kat. A szer­ző nem téved el az el­len­té­tes vé­le­mé­nyek dzsun­ge­lé­ben, va­ló­di ,,lo­gi­kai de­tek­tív­re­gényt" ír; a nyo­mo­zás­ban az Ol­va­só is részt vehet, ha meg pró­bál vá­la­szol­ni a ki­fej­tést re­me­kül ki­egé­szí­tő kér­dé­sek­re.

"(...) Szent-Györgyi pályafutásának tudományos és emberi dimenziója egyaránt rendkívüli jelentőségű. Cambridge-ben Frederick Gowland Hopkinsszal, a nagy biokémikussal dolgozott, aztán visszatért Magyarországra, hogy hazája tudományát újjáteremtse. Elnyerte a Nobel-díjat, és Magyarország vezető tudósa lett. Ennek ellenére sohasem csak "magyar", vagy "magyar-amerikai" tudósnak számított. Szent-Györgyi Albert több mint magyar, olyan világnagyság, akit nem lehet országhatárok közé szorítani." (...)" (részlet az Előszóból)

Amióta a kozmológia tudománnyá nőtte ki magát, szorosan összekapcsolódott a fizikával. Nem véletlen, hogy az általános relativitáselmélet jelentéstartalmának letisztulásával kapott szárnyakat. Einstein elmélete volt az első, melytől univerzális magoldást lehetett remélni a világegyetem kialakulására és fejlődésére vonatkozóan is. Ezek a remények nem minden tekintetben váltak valóra, egyre inkább kiderült, hogy az univerzum megértéséhez még Einstein gravitációs elméleténél is bonyolultabb, általánosabb elméletre van szükség. Így aztán a kozmológia lassanként szerves egységbe olvad a fizika makroszkopikus szintű általános elméleteivel, de ami még ennél is furcsább, napjainkban úgy látszik, hogy a világegyetem jellegét a szubatomi szinten megnyilvánuló kölcsönhatások alakították. Az elméletalkotás alapja a megfigyelés. Bizonyos alapvető természeti állandók értékének pontos meghatározását csak műszereink fokozatos fejlesztésétől remélhetjük. A Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hová megyünk? kérdésekre nemcsak a tudomány keresi a választ. A filozófia, a művészet, a vallás egyként illetékes. Ferris, aki kozmológus, szakmájak prominens képviselője, emellett tud is, szeret is írni, toleráns ember. Önmagát és kollégáit nem tekinti csalhatatlannak, a tudomány válaszait sem kizárólagosaknak. Ez is csak egy út, mely a megismeréshez elvezethet, tele buktatókkal, fordulatokkal, ragyogó szellemi alkotásokkal és esendő emberi életekkel. De mint oly sok területen, itt is igaz, hogy a megismeréshez vezető út legalább olyan fontos, mint az eredmény maga.

„Ray­mond Smullyan képes arra, hogy a ma­te­ma­ti­ka leg­abszt­rak­tabb té­má­it konk­rét és bű­bá­jos ké­pek­ben tárja az ol­va­só elé. A Csú­fo­l­óri­gó a kom­bi­na­to­ri­kus lo­gi­ka alap­ja­it olyan tré­fás fo­gal­ma­kon ke­resz­tül hozza közel az ol­va­só­hoz, mint a Gö­del-er­dő, az in­verz po­szá­ta, a dup­lán csú­fo­ló­dó rigó, a fan­tasz­ti­kus madár, a ma­dár­szo­cio­ló­gus vagy éppen a me­ta-ma­dár­szo­cio­ló­gus.” „Ha nem Smullyan­nek, akkor ugyan kinek jut­ha­tott volna eszé­be, hogy a kom­bi­na­to­ri­kus lo­gi­kát, amely je­len­leg a szá­mí­tás­tu­do­mány­ban és a mes­ter­sé­ges in­tel­li­gen­cia ku­ta­tá­sá­ban is a ku­ta­tás hom­lok­te­ré­ben áll, ma­da­ra­kat meg­szó­lal­tat­va ma­gya­ráz­za el? A leg­jobb az egész­ben, hogy az ol­va­só­nak nem kell is­mer­nie a mo­dern lo­gi­kát ahhoz, hogy meg­ért­se, miről is éne­kel­nek ezek az okos ma­da­rak.” „Smullyan fi­gye­lem­re méltó le­le­mé­nyes­ség­gel, báj­jal és »ör­dö­gi« hátsó szán­dék­kel ve­ze­ti az óvat­lan ol­va­sót az erdő mé­lyé­re, egé­szen addig, amíg az or­ni­to­ló­gi­ai lo­gi­ka le­he­tet­len­né teszi szá­má­ra, hogy lássa a ma­da­rak­tól a fákat. És mi­cso­da ma­da­rak­tól! Bár­csak Smullyan min­den ér­ve­lést ilyen él­ve­ze­tés­sé tenne!” - Dana Scott

"Ezt a könyvet azért írtam, hogy megmutassam: a nyelvtörténet valósága és a mondák igazsága megfér egymás mellett. Összhangba hozható, hogy a magyar nyelv az urálinak (ezen belül finnugornak) nevezett nyelvekkel mutatja a legtöbb közös vonást, hogy a magyarok "török népként" érkeztek a Kárpát-medencébe, s hogy évszázadok óta hun eredetűnek tartják magukat. (...)" (a Szerző)

A Principia Philosophiae Naturalis sorozat első kötetét tartja kezében az olvasó, amely a legjelentősebb természettudósok és matematikusok munkáiból válogat, azzal a céllal, hogy tudománytörténeti jelentőségű eredményeik mellett bemutassa gondolkodásmódjuk és világszemléletük jellegzetességeit is. Nehezen kezdhetnénk a természetfilózófusok munkáit közreadó köteteinket alkalmasabb szerzővel, mint Isaac Newton. Newton tevékenysége egyedülállóan fontos szerepet játszott a tudomány történetében: azt szokták mondani, hogy a klasszikus fizika megalapozásával ő teremtette meg a modern természettudományt.

A fotográfia nagykönyve az eddigi legteljesebb összefoglalás a kezdetektől napjainkig, szerzője fotótörténeti kánont alkotott. Közel 600 kép ismerteti meg az Olvasót a művészet és technika, a szociográfia és divat, a háború és természetfotózás történ etével. Az olyan világfordító történelmi eseményekhez kapcsolódó fotók, mint Lincoln elnökké választása vagy MacArthur tábornok és Hirohitó császár első találkozása, meglepő részletekkel gazdagítják eddigi ismereteinket. Közelképet kaphatunk azokról az emblematikus fotósokról is, például Mathew Bradyről, Alexander Gardnerről, Edward Steichenről vagy Gertrude Kásebierről, akik egyéni szemléletükkel, technikai újításaikkal váltak e végtelen történet szereplőivé. E mozaik számtalan kockája a fotogr áfia teljes történetévé áll össze, melyet a kultúra lencséjén át szemlélhetünk.

Har­minc­nyolc éve­sen az Eu­ró­pai Ta­nács egy­sze­mé­lyes öt­let­bá­nyá­ja. Pél­da­ké­pe Ma­chi­a­vel­li. Az EU első ál­lan­dó el­nö­ké­nek, Her­man Van Rom­puy­nak hát­te­ret biz­to­sí­tó ka­bi­net tagja. Az utób­bi évek­ben be­jött neki az élet: a Prize of Pa­ris-val és Prize of Li­berty­vel dí­ja­zott fi­lo­zó­fus-tör­té­nészt újabb el­is­me­rés érte. 2010-ben „Va­la­hogy Európába” című köny­ve a neves hol­land Szók­ra­tész-dí­jat ér­de­mel­te ki. A zsűri a mű fő ér­té­ké­nek azt tart­ja, hogy Mid­de­la­ar meg akar­ja mu­tat­ni, mit je­lent eu­ró­pa­i­nak lenni: "A leg­töb­ben kö­zönnyel te­kin­te­nek Eu­ró­pa hi­va­ta­los ar­cá­ra. Ezzel a kö­zöm­bös­ség­gel száll szem­be Mid­de­la­ar. És győz." "Köny­vem, mely egy kez­det el­be­szé­lé­sé­re vál­lal­ko­zik, el­ső­sor­ban azok­nak az em­be­rek­nek az útját kö­ve­ti nyo­mon, akik részt vet­tek a po­li­ti­kai ér­te­lem­ben vett Eu­ró­pa meg­al­ko­tá­sá­ban és mű­köd­te­té­sé­ben. A tör­té­nel­mi nyo­mo­kat nyi­lat­ko­za­tok, viták, vissza­em­lé­ke­zé­sek, va­la­mint az új­ság­írók és tör­té­né­szek által fel­jegy­zett ki­je­len­té­sek őrzik. Ezek át­te­kin­té­se, il­let­ve a szín­fa­lak mögül tett meg­fi­gye­lé­se­im mel­lett ko­moly sze­re­pet szá­nok azok­nak a be­szél­ge­té­sek­nek is, me­lye­ket az eu­ró­pai po­li­ti­ka ta­pasz­talt já­té­ko­sa­i­val foly­tat­hat­tam." Ku­lissza­tit­ko­kat ki­fe­cse­gő par­ti­zán­ak­ció? Vagy Eu­ró­pa szü­le­té­sé­nek tör­té­né­szi ala­pos­ság­gal és po­li­ti­ka­fi­lo­zó­fu­si hoz­zá­ér­tés­sel meg­írt his­tó­ri­á­ja? Mid­de­la­ar - neve ma­gya­rul köz­ve­tí­tőt je­lent - az EU-biz­tos stáb­já­ban meg­ta­pasz­talt, ál­ta­la né­mi­képp fel­fu­val­ko­dott brüssze­li ön­kép­nek ne­ve­zett bu­rok­ból a hol­land va­ló­ság­ba csöp­pent. Or­szá­ga 2005 ta­va­szán nép­sza­va­zá­son uta­sí­tot­ta el az eu­ró­pai al­kot­mányt. 2007 ja­nu­ár­já­ban meg­érett benne az el­ha­tá­ro­zás, vá­laszt keres a kö­vet­ke­ző kér­dés­re: Hová tar­tasz, hon­nan jöt­tél, Eu­ró­pa?

Einstein nagyszerű egyénisége, tudós zsenije kíváncsivá tesz mindnyájunkat személyes életét illetően is. Az újabb kutatások alapján előkerült dokumentumokat is felhasználva Jürgen Neffe vissza-visszatérően ír a tudós kettős énjéről: fiús vidámságáról és elmélyült koncentrálóképességéről, barátságosságáról és nőgyűlöletéről, a fizika alapvető megújítójáról, a megható és bosszantó emberről.

Einstein nagyszerű egyénisége, tudós zsenije kíváncsivá tesz mindnyájunkat személyes életét illetően is. Az újabb kutatások alapján előkerült dokumentumokat is felhasználva Jürgen Neffe vissza-visszatérően ír a tudós kettős énjéről: fiús vidámságáról és elmélyült koncentrálóképességéről, barátságosságáról és nőgyűlöletéről, a fizika alapvető megújítójáról, a megható és bosszantó emberről.