E-knihy - Svetová beletria strana 303 z 327

The writer of this book tells us that »here is no attempt to write the history of a revolution, nor is this the diary of a witness of political events.« Nevertheless the fact remains that it contains much more than the personal experiences of an actor in one of the greatest tragedies that has occurred in recent history. If it were only that, its value would still be very great, for it is so vivid and dramatic a human document, and yet its style is so simple and so completely devoid of all »frills« or straining after effect, that it will appeal as much to those who like good ,literature and a moving tale for their own sakes, as to those who desire to understand a chapter of history about which little is known, but which yet throws a flood of light upon the great world movements of to-day. (Northumberland)

Vajda János (Pest, 1827. május 7. ? 1897. január 17.) magyar költo

Újabb tíz esztendő telt el a Húsz év múlva eseményei óta: 1660-ban járunk, s a négy daliának, bizony deresedik már a haja. A történelem változatlanul fantasztikus kalandokba sodorja őket, kivált az örökifjú D'Artagnant, a fiatal, tapasztalatlan XIV. Lajos testőrkapitányát és bizalmi emberét. Mi mindent nem tesz! Trónra segít egy királyt, megment egy jólszervezett puccstól egy másik királyt - csak azokat nem tudja megmenteni, akiket legjobban szeret: Porthost és Bragelonne vicomte-ot. Ki ez a Bragelonne? A négyek kedvence: Athos fia, a hajdani vitézség méltó örököse. Az ő története rövid és fájdalmas: a király szemet vet szerelmére - s ki tudna ellenállni a Napkirálynak? Raoul belehal bánatába. A regény igazi hőse, D'Artagnan pedig megöregedve is fáradhatatlanul folytatja bátor és fortélyos kalandjainak sorát, közben itt-ott bizony borsot törve a magasra jutott és a király elleni cselszövényt bonyolító Aramis orra alá. A regény végére és élete végére pedig elnyeri méltó jutalmát: a marsallbotot.

A két világháború közti időszakot méltán tarthatjuk a magyar ponyva aranykorának, amikor is több tucat kiadó százával, ezrével jelentette meg azon műveket, melyeknek az egyszerű szórakoztatáson túl nem igen voltak magasabb rangú célkitűzései. A zömében nyugati mintára íródott kalandregények között azonban időről-időre felbukkant jó néhány gyöngyszem, akik nélkül valljuk be, a magyar nyelvű irodalom szegényebb volna. A műfaj vitathatatlanul legnagyobb zsenije természetesen Rejtő Jenő volt, azonban az ő kortársai között nem kevesen vannak olyanok, akik e műfaj keretein belül a legmagasabb szakértelemmel „termelték” a western, idegenlégiós, detektív vagy épp szerelmes történeteket. E mindig is népszerű műfaj, mára klasszikussá vált darabjaiból állítottuk össze sorozatunkat.

A ?kötetben olvasható novellák, elbeszélések, történetek mintha felnőttekhez szóló mesék lennének.Kezdetben a hős megpróbáltatásai pozitív irányba váltanak, csoda ugyan nem történik, de az emberiesség mégis sorsfordító erőként képes működni, a lopással gyanúsított cigányasszonyról végül kiderül, hogy becsületes, a vándorcigányról, hogy segítőkészebb a többieknél, a villany kikapcsolására kivezényelt szerelőről, hogy emberséges. Mesei világként érzékeljük az etikai normák pozitív működését ebben a szociális mélyvilágban, pedig csak az történik ezekben a novellákban, aminek a valóságban is történnie kellene. A posztmodern (szöveg)világot megelőző elbeszélői hangot idéző, tömör és csattanós elbeszélések adott szociokulturális miliőjét a folytatásban, miként a könyvben előrehaladunk, a mitikus erők munkálkodásának terepéig vezeti vissza a huszadik századot jelentő jelen és a mitologémák ős-dualisztikus, vagy egyenesen manicheista megnyilatkozásának megjelenítésében. Itt már nem idegenkedik a csodától, Jézus megjelenik a faluban, a névtelen Gonosz törekszik világhatalomra. Itt már nem babonáról, folklórról, szokásrendről beszél az elbeszélő, hanem jóról és rosszról, a világot és a világban élő embereket mozgató princípiumokról. A történetekben nincs leírás, csak monológ, szinte szünetmentes a jelzőtlen mesélés, csak, mint az élőbeszédben az időben kissé előre vagy hátraugró narráció, aminek berekesztése visszafelé is értelmezi az elbeszélést: a fiú, akiből ki akarták űzni a Gonoszt, azután meséli el különös kalandjainak sorát, miután közlekedési balesetben meghalt, teste elégett (És mikor eltelik az ezer esztendő). Ha Jónás Tamás ráhajtott volna, kerek horror-történetet is írhatott volna ebből a meséből, amit Stephen King is megirigyelne. (J. Fekete József)

Mándy Iván a 20. századi magyar prózairodalom mára klasszikusává vált alakja, a próza- és drámaírás nagymestere.  Népszerű novellái és regényei mellett ifjúságnak szánt írások és  dramaturgiai munkájának köszönhetően számos hangjáték is gazdagítja életművét.

Az Író színdarabja bemutatására készül. S eközben nyomasztó, különös álmok gyötrik. Szorong, hogy el találja mulasztani a bemutatót. Hogy nem lesz közönség. Hogy egyáltalán előadás sem lesz… S mialatt a rendezővel együtt helyszíneket keres, szereplők után futkos, különös kalandokban lesz része. Álombeli kalandokban persze.Néger nagyapót játszik egy eszpresszóbeli, furcsa színielőadáson, s a játék szívszorítóan komollyá változik… Zsókával, a meghalt színésznővel indul süteményt és tejszínhabot vásárolni, és megismerkedik egy bigott főpincérrel… Versenyt úszik valami nagy, titokzatos vízben Bélával, darabja rendezőjével; Süddeutsches Theater meghívását várja; megkéri Dragonics Teréz kezét; jegyet vált a halottak színházába; hátán cipeli a nagy Liszauert, az Árusok Terének veteránját… De mindig, mindenhova későn érkezik.

Egy ?futballmeccs történetéről szól Mándy Iván új regénye, egy futballmeccsről, amelyen a Dohánygyári Lendület a Hálókocsi csapatával játszott – 1927-ben. „A pálya szélén” és a pályán régi meccsek és játékosok elevenednek meg, legendás karrierek és szédítően gyors bukások, nagy „vetődések”, „cornerek” és „offside”-ok – balsikeres és győzelmes teljesítmények, árulások, focista-rablások. Szurkolók, rámenős és naiv játékosok, durvák és hősiesen célratörők; kikopottak, akik már csak nézni akarják az egészet, kikopottak, akik még játszanának; fontoskodók, fezőrök, csalók, svihákok, akik a küzdő focisták bőrére üzletelnek; kölykök, akik ócska grundokon, gumilabdákkal készülődnek a nagy játékra, s akiket erről a felnőttek minden kiábrándultsága sem beszélhet le; nők, akik maguk is játszanának, és nők, akik a játéktól féltik a férfiakat.A groteszkül óriásira növesztett játékszenvedély egy síkon valahol, tragikus értelmet nyer: a pálya életté tágul: a mérkőzések, tréningek, az élet küzdelmét, áramlását jelképezik. A sokáig szinte ráérősen kanyarodó történet egyre feszültebb drámaisággal halad a tragikum felé.

Azt mindenki tudja, hogy a gyerekek figyelnek minket. De hogy annyira, mint Vámos Miklós regényében... Azt, hogy mennyire összekavarjuk fiaink és lányaink lelkivilágát mindazzal, ami a szüleiktől, nevelőiktől és más igehirdetőktől zúdul rájuk, ugyancsak sejtjük, mégis megrendít, ha átélhetjük az ő szemszögükből. A Zenga zének főhőse még csak hatéves, de már a kettős – hármas, négyes – nevelés akkorákat csattan a hátán, hogy attól kódul, és a könyv végére szinte felnő, noha még mindig csak hatéves. A gyereknyelv szellemes és egyedi irodalmi ábrázolása teszi nevetőssé ezt a fölkavaró regényt. (Gy. Horváth László)

„Valaki ?megrágalmazhatta Josef K.-t” – ezzel a valóságos szállóigévé vált mondattal kezdődik Kafka regénye, amely immár a huszadik század nagy klasszikusai közé tartozik.És így végződik: „… torkára fonódott az egyik úr keze, a másik pedig mélyen a szivébe döfte, s kétszer megforgatta a kést.” Az állítólagos rágalmazást követő letartóztatás és az ítélet végrehajtása között játszódik le a per, amelynek során végig nem derül ki, hogy milyen bűnt követett el az áldozat, és miért kell végül meghalnia. Nem is derülhet ki, mert a polgári jogrend ellen valóban nem vétett Josef K., bűne mitikus bűn, bűnhődését nem valamiféle feszíni igazságosság, hanem a személyben érvényesülő szükségszerűség rendeli el. Josef K. tudomást szerez a per során a „Törvény” létéről, a törvényről, amelynek alapján bűnösnek ítéltetik, és amely alighanem egy társadalmi rend legfőbb törvénye, de megismerni e törvényt már nem áll módjában, ködös, megfoghatatlan élményként rögződik benne. Mítoszt teremt ebben a művében Kafka: képbe sűríti, megdöbbentő erejű, irracionális képbe azt, amit felismert, de a megismerés egzakt, racionális eszközeivel megközelíteni nem tudott. Legjellemzőbb képe maga a bíróság. Benne vannak ebben a képben a legfőbb modell, a monarchia despotikus, korrupt, vaskalapos államgépezetének vonásai, de ez a bíróság mégis több és más, mint az: rosszabb minden erőszakszervnél, mert nincs szüksége erőszakra: szabadlábon ítéli halára az áldozatot.Josef K. fejet hajt a pokoli szükségszerűség előtt. Tehetetlenül áll a „világrenddé avatott hazugság” előtt, akár az író maga, aki lidércnyomásos látomásaiban megjárván kora poklát, szintén áldozatul esett ennek a vilgárendnek. Pusztulásra ítélte hagyatékát is, e pokoljárás riasztó dokumentumát, az utókor azonban fölfedezte benne a katartikus hatású művészi erőt – és ez avatja ma klasszikus, megrendítő olvasmánnyá mindenekelőtt főművét, A Per-t.

A történelmi dráma számos kérdést és problémát vet föl a nemzeti és magánéleti gondokról. Azonban a mu legfobb kérdése erkölcsi: van-e joga a törvényre felesküdöttnek megszegni a törvényt? A mu másfél évszázada van színpadon és minden kor megtalálta benne a jelenhez szólót!

Kosztolányi Dezso az Édes Annában csodálatos erovel örökítette meg az ?ideális cselédet?, a naiv és odaadó falusi zsellérlányt, aki ?felkerül? Budára, az úri házhoz, mindenesnek, nincsenek felforgató gondolatai ? egyáltalán nem mer gondolkozni. Nem tesz egyebet, csak szolgál, minden erejével és becsületesen. Gazdái ?jó? gazdák: nem verik, enni adnak neki, unokaöccsük pedig ?demokratikus érzésében? a végsokig is elmegy: a kis mindenes ágyáig. Aztán egyszerre váratlan és érthetetlen tragédia történik. Édes Anna, a legjobb mindenes, megöli gazdáit.

Hogy kicsoda Esti Kornél, az az elso fejezetbol derül ki. Kosztolányi másik énjét fedezhetjük fel benne, aki az író elfojtott vágyait testesíti meg. Barátságuk fiatalkorukra nyúlik vissza, amikor még elválaszthatatlan ellentétei voltak egymásnak. Esti Kornél sajátosan összetett jellem: egyszerre komisz, léha, szeleburdi, züllött és ugyanakkor a legnemesebb emberi érzések is ott rejtoznek benne. Tréfából bárkiben képes kárt tenni, de a szenvedok iránt részvétet táplál, s a bajban mindig segítségükre siet. Kosztolányi azt akarja megmutatni, hogy az élet apró dolgaiban is véghezvihetünk nemes cselekedeteket, s igazából ezek adják az élet értelmét, nem pedig a látszat dolgok, miként azt Esti Kornél énekében mondja: ?Jaj, mily sekély a mélység / és mily mély a sekélység?. Tudjuk azt is, hogy csak fiatalkorukban voltak elválaszthatatlanok, majd mintegy tíz évre elfelejtették egymást. Amikor újra találkoztak, Esti Kornél továbbra is a kicsapongó, állandóan úton lévo, szabad agglegény, míg Kosztolányi, a narrátor, addigra már családos ember, aki beleszokott a konszolidált polgári életformába: már nem utazgat, nem rúg ki a hámból, hanem szorgalmasan dolgozik és családjával törodik. Valójában a XIX. és XX. századi írók egyik alapélményét dolgozza fel az író saját jellemének kettészakításában: muvész és polgár ellentétét.

F. Scott Fitzgerald (1896?1940) 20. század egyik legjelesebb és legnagyobb hatású amerikai modernista regény- és novellaírója, aki az elsõ világháború utáni évek generációjához, az úgy nevezett ?Elveszett nemzedékhez? tartozott. Az 1922-ben íródott elbeszélés Benjamin Button életét mutatja be, születésétõl halála napjáig, aki 1860-ban látta meg a napvilágot egy különleges rendellenességgel: aggastyánként született és elõreláthatóan újszülöttként fog majd távozni a világból. F. Scott Fitzgerald megrendítõ és elgondolkoztató novellája a másság elfogadásáról, illetve el nem fogadásáról szól, s érzékletesen mutatja be, hogyan változnak meg az ember kapcsolatai, amikor már kevésbé van rá szükség. A történet 2008-ban a három Oscar-díjjal jutalmazott azonos címû film alapjául szolgált, melynek fõszerepét Brad Pitt és Cate Blanchett alakították. A kötetben nem csupán a magyar fordítás, hanem az eredeti angol nyelvû elbeszélés is olvasható.

Tíz interjú, tíz emberrel, egyévessel, tízévessel, végül százévessel, (az egyéves helyett a feleleteket a mama adja). Azután interjúk különféle fajtájú emberekkel, franciával, némettel, angollal, tízfélével. Végül interjúk ugyancsak tíz emberrel, akik foglalkozásuk szerint különböznek egymástól. Legvégül néhány kép az író gyermekkori környezetérol. Az interjúk, úgy látszik, részben valóságos beszélgetések, tehát valóban föltett kérdések s a kérdésekre kapott válaszok, részben elképzelt beszélgetések, melyek elárulják költött voltukat - például a francia Ninette az autobuszon, az Andrássy-út külso szakaszán egészen az átszállóig tehát legföljebb az Aréna-útig aligha adhatott volna annyi feleletet, amelyek összességéhez legalább félórai ido kellett volna - mégis belso valószeruségükkel legalább is úgy jellemzik a megrajzolt alakokat. mint a valóban elhangzott feleletek. Vagy talán még jobban. Például a képviselo az interjú végén azt kérdezi az interjúvoló írótól: "Hova sietsz?" Az író felel: "Haza." A képviselo autoszuggesztiv gyakorlattal ismételgeti: "Haza... Haza..." Ez a két szó a lényeg, mindaz, amit a képviselo csakugyan mond, vagy mondhat, csupán e két szó dinamikáját adja meg. Ugyanúgy a milio megfestésében ez a mondat: "A hosszú eloszoba végén a képviselo úr ajtaja fölött egy fölírás csillog felém: Kijárás."

Füléhez szorítja a kagylót... Hangot hall, meleg, puha, muzsikás leányhangot, és a szoba egyszerre csupa édesség lesz és derű. Boldogan veszi el a fülétől a kagylót, a magasba emeli, és hagyja, hogy a hang belenyúljon az üres homályba, mint egy eleven, meleg aranyfonál. (részlet)

Az 1601-ben keletkezett Hamlet, ha ugyan lehet Shakespeare-nél egyáltalán ilyenrol beszélni, szerzojének fomuve. Értelmezéseinek, magyarázatainak száma jóval meghaladja más irodalmi mualkotásét, beleértve az olyan állandóan kommentált muveket is, mint Dante Isteni színjátéka vagy Goethe Faustja. Eltekintve a legszélsoségesebb álláspontoktól (amelyek közt olyan is akad, amely Hamletet osgonosznak, a halál és rontás szellemének tartja, a darab pozitív fohosét pedig Claudiusban, illetve Leaartesben látja) Hamlet figurájának még alapvonásaiban sem tudnak a kutatók, kritikusok megállapodni. Ki a tettre képtelen, mélabús "szellemi ember" típusának, ki a dekadencia képviselojének, ki forradalmárnak stb. tartja. E bonyolultság, nehezen értelmezhetoség ellenére Shakespeare talán legnépszerubb muve: valószínuleg azért, mert többféle jelentése, vonatkozásainak, ?filozófiájának? nehezen vagy sehogyse kihüvelyezheto volta ellenére mind története, mind fontosabb figurái rendkívül plasztikusak, magukkal ragadók, áttekinthetok a legnaívabb befogadó számára is. Általános, leginkább ?örök emberi?, alapveto emberi viszonyulások, kapcsolatok, érzelmek állnak a mu középpontjában: a fiú-szülo viszony, az elso szerelem, a pálya- és példaképválasztás, a barátság, az elso szembenézés a halállal, a politikával és a társadalmi igazságtalansággal stb. Ráadásul éppen a fohos, Hamlet alakja nyert olyan megformálást a muben, amely egyszerre tekintheto példaszerunek, azonosulásra alkalmasnak és emberi gyengeségekkel, ?ellenszenves? tulajdonságokkal felruházottnak. Népszerusége legfobb okának napjainkban éppen azt tartják, hogy Hamlet ?egy igazi mai, huszadik századi? fiatal.

?Az egész óra azzal telt el, hogy várakoztunk: majd csak megjelenik Ferkó a láthatáron, de hiába. Ez alaposan elkeserített bennünket, mert mindannyiunkat izgatott a galambházba rejtett puskák ügye. De nem szóltunk róla egymásnak. Az iskola kerítésén belül nem mertünk róla szólni, mintha attól tartottunk volna, hogy a falaknak is fülük van. De akadt másvalami, ami a lyukas óra vége felé izgalomban tartott bennünket. Mátis Zoli abbahagyatta velünk a golyózást, ami úgysem ért sokat, mert hang nélkül kellett csinálni, hogy ne zavarjuk a tanítást, és megint a hátsó palánkhoz hívott bennünket. Leült a két sarkára. Mi körülvettük és azt hittük, hogy megint valamilyen bölcselkedésbe kezd, de nem.?

Ady 1899 decemberében érkezik Nagyváradra és 1903 október közepéig marad ott. Évekkel később a Nyugatban így ír erről: „Nagyváradra mentem újságírónak. Ez a nyugtalan, zsidós, intelligens város sok mindent átformált bennem, amit a falu, Nagykároly, Zilah, Debrecen, tehát a falu formált meg.” "Búcsúzom a Nagyváradi Napló közönségétől. Nagyváradról rövid idő múlva távozom, s a Nagyváradi Naplónál már a mai napon más veszi át a tollamat. A dolgok rendje hozta ezt így, talán már régebben elmegyek, ha ezt a várost, ezt a közönséget s ezt a lapot olyan igazán nagyon nem szeretem. Most már még a megviselt fizikum, s a megegészségesedés vágya is siettetik a válást. Mennem kell tehát. Úgy érzem, az énemnek egy darabja marad itt. Több mint három év óta emlékekben, s mindig szeretetben és hálában adogattam át. Megtart magáénak – ha akar, ha nem – ez a csodálatosan ható, intelligens; modern Nagyvárad. Hazavágyódva és hálásan fogok gondolni ide…" – (Ady Endre)