Adamo Books Kiadó strana 7 z 41

Kosztolányi ?korai költészetének legsikerültebb kötete az 1910-ben megjelent A szegény kisgyermek panaszai, mellyel lírájának leggazdagabb forrása fakadt föl: az örök gyermek egyszerű érzékeléseiből eredő, eleven hangulatiság, a homályos ösztönök és bizonytalan félelmek szorongása, a rideg felnőtt világtól a gyermekkor emlékeibe való visszahúzódás vágya, az ártatlanság hamva. Vagyis ahogy maga írja a ciklus nyitó versében: „cikázva lobban sok-sok ferde kép / és lát, ahogy nem látott sose még” (Mint aki a sínek közé esett). Ehhez az életérzéshez és látáshoz társul az impresszionisták pillanatrögzítő szándéka, a sugallatok megérzékítése, a metaforikus jelbeszéd, a szimbolizmus jelentéstöbblete. A költő így idézi föl gyermeksége emlékeit és egykori – immár örök – önmagát, és eközben úgy tesz, mintha véletlenül talált volna rájuk, elérzékenyül az idő múlásán, és mellérendeléssel sorolja egymás után tétova emlékeit, melyeknek végül teljesen odaadja magát (A doktor bácsi; Már néha gondolok a szerelemre; Mostan színes tintákról álmodom stb.). A tétova állapotrajzokban passzív örömmel a költő titkokat sejt meg, és ügyel arra, hogy ezek mások számára is sokat mondóak, fontosak és érthetőek legyenek. Ezért szinte átvilágítja, irizáló-remegő fénybe állítja eleven élményként ható hajdani emlékeit (A délutánoktól mindig futottam; Jaj, az estét úgy szeretem; Mi van még itt?; Milyen lehet az élet ott kívül? stb.). A századelő magyar költészetének különös színfoltját jelentő és ritka értéket megtestesítő ciklus.

„A walesi herceg már négy napja nem ment ki a kapun, mert rongyos volt a nadrágja. Nem a jó megjelenés szabályait becsülte ennyire, hanem inkább attól tartott, hogy a káplár, akitől nagyon félt, kihallgatásra küldi és két hét celullebüntetésre terjeszti fel. Őfensége azonban nem szerette a magánzárkát, különösen a százlábúak kevéssé vonzó társasága miatt.” Lacroix főhadnagy megszökik hogy eltűnt barátját felkutassa. Elfogják, lefokozzák és kitaszítják a légióból, de javíthatatlan, újra beáll mint közlegény, majd ismét megszökik. Ez alkalomból legénye lop egy század katonát. Az őket üldöző gyarmati hadsereg ellenére eljutnak a Szahara túlsó végére, ahol egy eltűnt barát és egy „bújkáló” oázis rejtélyére egyaránt fény derül…

"Lassan lehajtotta a fejét, és fölnézett reám, miközben piros, néma ajkai között kidugta a nyelvecskéjét és megnyalta a szája széleit. Szemei e pillanatban egész feketék voltak, némi kékes árnyalattal. Tekintete benyúlt a szemeimbe, lehatolt a szívembe, és mint lassú borzongás, végigfutott a hátamon..." (részlet a műből)

A főhős, Robin eleinte - a maga számára is érthetetlenül - nagyon gyáván viselkedik, de amikor nevelőapja felvilágosítja, hogy ő az Államok-szerte rettegett rablóvezér, a "Tigris" fia, hirtelen sosem tapasztalt merészség költözik belé. Ezzel aztán működni kezd a kliséhalmozó gépezet; menetrendszerű vonattámadás és túszszedés, ököl- és pisztolycsaták, melyek Robin furfangjai révén végül meghozzák a civilizáció bajnokainak győzelmét a vadnyugaton.

"Egy fiatal ember köszönt. Az, aki a felesége szeretője tán most is? Igen, az! Alig dobbant meg a szíve jobban. Ránézett megint a feleségére, ki maga volt az élet, egészséges, piros, kissé kövéres arcával; majd a saját sovány sápadt kezeire bámult, melyek úgy bújtak ki a két kabátujjból, mint a száraz lombjavesztett fa a szikes sáros földből." (részlet a műből)

Végre a fasorhoz értünk, ahol már az imént végigmentem volt, az emberformájú fák közé. Egy ilyen fa mellett vezetőm megállt, gyengéden derékon fogott, és odaállított a fa mellé, majd kissé visszalépve, fémkarját feje fölé emelte; láttam, hogy vizsgál és összehasonlít bennünket.

"Gyönyörű két gyermek. Mind a kettő fitoska és kékszemű és hát rózsaszín bársony-arcú, mint a pékleányok szoktak lenni. Csak éppen hogy vékonykák: kicsi koruk óta mindig fiatalabbaknak látszottak két évvel is, mint amennyik voltak." (részlet a műből)

Ez a kötet filozofikus versekkel és egy különös önéletrajzi ihletésű, (ugyanakkor a tudományok, a filozófia, és vallástörténeti elmélkedéseket is tartalmazó) kisregénnyel enged bepillantást az író-költőszemléletmódjába. Olyan olvasmány ez a könyv, amely biztosan nyomot hagy az olvasóban.

„Egy eddigi könyvében sem árulta el Kosztolányi, hogy a játék mennyire fontos eleme művészetének. De nem mindegy, hogy az ember mivel játszik. Az Esti Kornél esetében a játék az egész élet és a világ gyökérkérdéseivel folyik. A játszó ember grimasz mosolya, néha idegen kacagása mögött egy új bánat vonaglását érezni. A játszó ember azzal teszi kibírhatóvá ezt a világot, hogy játékká komplikálja és egyszerűsíti. A forma bravúrján, a stílus ragyogásán túl ez az új bánat, igazi Kosztolányi-bánat teszi az Esti Kornél könyvét feledhetetlenné.” (Schöpflin Aladár)

A Kosztolányi-stílus feltűnő vonása valami éber kíváncsiság, valami éles fogékonyság, valóságos lesben állás a témák, az élmények, az emberi, állati, növényi sorsok ijesztően izgalmas őserdejében, egyrészt az eszményi újságíró tökéletes szimatja, másrészt a magát feledni vagy tágítani vágyó lélek más, távoli, minél távolibb lelkekben való elmerülése… »a részvét – mint az Édes Anná-ban mondja –, mely egy idegen életet is éppoly végzetesen szükségesnek érez, mint az önmagáét« – ez termi a legmeghatóbb, legemberibb Kosztolányi-műveket…"

Kosztolányi Dezső legismertebb írásai közé tartoznak az Esti Kornél-novellák: „Emlékezetem nem oly régi, mint barátságunk… – írja Kosztolányi Esti Kornél alakjáról. – Mióta az eszemet tudom, közel volt hozzám. Mindig előttem vagy mögöttem, mindig mellettem, vagy ellenem. Imástam vagy utáltam. Közönyös sosem voltam iránta.” Esti Kornél figurája a húszas évek közepén született, aztán egyre nagyobb szerepet kapott Kosztolányi novelláiban, sőt verseibe is belopózott. Ki ez az Esti Kornél, Kosztolányi novelláinak e halhatatlan hőse? A költő alteregója, jobbik vagy rosszabbik énje, akinek alakját megteremtve önmagáról vall: fordulatos, játékos, költői elbeszéléseiben Kosztolányi az emberi élet fonákságait írja meg, mély lírával.

Novák ?Antal világa a kívülállók számára egyszerű, szelíd, tiszta és titokzatos, mert ez a világ a magányé. Pontossága, rendszeretete, szorgalma, lelkiismeretessége legendás hírű, pedig nem több kitartóan végigélt szerepnél, melynek lelki hátországa a szorongó nyugtalanság. Felesége elvesztése után az évek lassú vonulatában a hitves falon függő, néma képe összeépült egy másik, egy élő, egy mind vonzóbb arccal – a Hildáéval, s mert a gyermek arca szinte egy az anyáéval, benne, általa él az egyiké és általa élet a másiké. Hilda mindebből semmit sem lát, csak annak poklát éli át. A kamaszok kegyetlen életrevalóságával tör magának réseket börtöne falán. Amikor apja rajtakapja Tibort Hilda szobájából való menekülése közben, szinte valódi vetélytársként néz vele, a tanítvánnyal farkasszemet. Hilda feszült párbeszéde apjával sürgeti a kimondhatatlant. Novák Antal itt, a Hildával való fájdalmas szócsatában találkozik először a teljes magánnyal, mely kínzóbb a nemlétnél. És ettől fogva, mintha megtébolyodott volna a világ. A diákok ellenségessé válnak, a kollegák egyre elviselhetetlenebbek. Hilda, Tibor, Liszner külön-külön, egyenként talán nem is rosszak, és mégis egy nagy, nyomasztó, ellenséges közösséggé egyesülnek Novák Antal alvajáró igazságkeresésének vízióiban. Öngyilkosságában a szenvedő ember ül diadalt a megaláztatással való kiegyezés felett. Az aranysárkány az ifjúság szimbóluma, a végtelennel, az egekkel kacérkodó fiatalság-láznak, mindent tipró indulatnak, féktelen szabadság-akaratnak a jelképe. „Szép”, mert fénylő, csillogó, dús a ragyogásban; és riasztó, mert sárkány-testű. Csodálni való, magával ragadó, úsztatja a tekintetet, és mégis gyűlöletes, mert jelzése, parancsoló istene az elmúlásnak.

A mű a korai publicisztikai írásokat tartalmazó Álom és ólom, a fiatal költő és újságíró 1904 és 1913 között megjelent cikkeinek gyűjteménye, kivétel nélkül olyan írások, amelyek kötetben nem jelentek meg máshol.

Napjainkban az Andokban kilenc fiatal kutató araszol fel az egyik hegyre. Vajon mindnyájukat csak a tudományos kíváncsiság űzi az indián múmiákat rejtő barlangba? Lehet, néhányan nem kutatók elsősorban, hanem az amerikai titkosszolgálat megbízásából Atlantiszba akarnak eljutni? És el is jutnak! Hogyan tudta meg az Egyesült Államok egyik szerve, hogy Atlantisz ma is létezik, a földalatti fejlett világ és a mi huszonegyedik századi világunk között rengeteg szál szövődött, és miért figyeli mindezt oly feszülten Oroszország? Milyen emberek hát azok, akik több tízezer évvel előttünk kezdték a fejlődést és mára hihetetlen messzeségbe jutottak? Miért nem engedi Atlantisz, hogy behatoljunk világába – és mi mindenre képes, hogy ezt megakadályozza? Erről szól az izgalmas kalandregény, amely másféle, nem kevésbé fontos kérdéseket is felvet.

" Szótlanul szétrakta a késeit, levetette a kabátját, fölgyűrte az inge ujját, és kötényt kötött. Mindezt lassan, módosan tette, és míg tette, le nem vette szemét a lányról. Azután megnézte a tüzet, belemártotta az ujját a melegedő vízbe..." (részlet a műből)

A regény főszereplője Tom – Fülig Jimmyhez hasonló figura –, aki Honolulutól Batáviáig otthonosan mozog a kikötők világában. Biztosabb megélhetés reményében elszegődik az Új Amszterdami Részvény Társasághoz, ahol tisztességes munka mellett gyors meggazdagodást ígérnek a jelentkezőknek. Ezek után pottyan egy ház tetejéről Tom fejére a csinos Elly, aki láthatóan menekül valaki elől. A fiatalok egymásba szeretnek, s Tom végül fényt derít a Részvény Társaság piszkos ügyeire is.