Cartaphilus strana 23 z 27

Ez a könyv az élet soha-nem-tökéletes voltát dicséri, miközben nagy-nagy jóságok helyett olykor valami apró, mulatságos komiszságot vesz górcső alá. Az illusztrációul szolgáló esetek oly egyedülállóak, amilyenekkel legfeljebb egy lelkész találkozik hivatásának gyakorlása során - ami korántsem meglepő, hisz' az író, Robert Fulghum, valóban több évtizeden át volt unitárius lelkész Amerikában. Ám ettől ezek a történetek még mindig úgyszólván hihetetlenek... Jó, jó, némelyik talán megesett már egy ismerősünkkel - sőt lehet, hogy mi magunk voltunk az az ismerős... Csetlünk-botlunk, esünk-kelünk mindannyian. A helyszín jobbára az Egyesült Államok - az utca, az élelmiszer-áruház, a könyvtár, az autópálya-éttermek, építkezések és persze a templom, a temető. Ezenkívül Japán, Thaiföld szentélyei; a róluk szóló fejezetek az utazó Robert Fulghum beszámolói, elmélkedései. Ez az a könyv, amelyben a színes cukorkáról szóló fejtegetés is felemel és megvidámít! Ha olvasása során nem kapálózunk a valószínűleg bekövetkező hatás ellen, különb ember lehet belőlünk. Persze csak egy egészen kicsivel különb - de ki az, akire ne férne rá némi javulás?

Hrabal utolsó, saját kezűleg készített portréját tartja most kezében az olvasó. E levelekben, amelyek egy fiatal amerikai lányhoz íródtak, az öregedő Hrabal ír az idős ember kiszolgáltatottságáról, macskái iránti szeretetéről, a rendszerváltozás örömteli eseményeiről és arról, hogyan gabalyodott bele a kommunizmus utolsó éveiben a belügyesek szőtte hálóba. A mindennapok misztikája jelenik meg közelmúltunk történelmének legérdekfeszítőbb pillanataimban is - hrabalian keserédes formában.

"Amikor 1952-ben megjelentettem a Hét év Tibetben című könyvemet, amit aztán a földkerekség minden jelentősebb nyelvére lefordítottak, és világsiker lett, minden feltétel megvolt, hogy nagy érdeklődést váltson ki." "Az 1982-es utazás ismét abba az országba vezetett, ahol az életem formálódott. De ez már nem volt kaland. Miután a beutazási engedély megszerzéséért sokat fáradoztam. De mindig csak a "not yet" választ kaptam, végül csatlakoztam egy társasutazáshoz, mivel nem olyan régóta évente korlátozott számú turistát beengednek Tibetbe." "Az emberek elhiszik majd nekem, hogy a kínaiak színpadra alkalmazott "olvadásával" szemben kritikus vagyok, hiszen barátom szavai, melyeket Lhászában súgott oda nekem - "minden dzsüma", "minden látszat" - még a fülemben csengenek."

Hrabal utolsó, saját kezűleg készített portréját tartja most kezében az olvasó. E levelekben, amelyek egy fiatal amerikai lányhoz íródtak, az öregedő Hrabal ír az idős ember kiszolgáltatottságáról, macskái iránti szeretetéről, a rendszerváltozás örömteli eseményeiről és arról, hogyan gabalyodott bele a kommunizmus utolsó éveiben a belügyesek szőtte hálóba. A mindennapok misztikája jelenik meg közelmúltunk történelmének legérdekfeszítőbb pillanataimban is - hrabalian keserédes formában.

"Hiszem, hogy az értelemmel mindnyájunknak sikerülne! A Jóisten mindnyájunkat megáldott a gondolkodás képességével. (…) Emelem hát poharam az emberi értelemre. Védelmezzen mindnyájunkat, feketét, sárgát és fehéret egyaránt. Vezessen ki bennünket a rettegés árnyékvilágából, át a békesség és vidámság paradicsomába."

"...Miközben az emberiség az őt körülvevő természetet vandál módon pusztítja, saját magát is ökológiai katasztrófákkal fenyegeti. Ha már a gazdasági vonzatait is érzi, talán elismeri hibáit, de akkor valószínűleg már túl késő lesz. De arra legalább rá fog jönni, hogy ez a barbár folyamat az ő lelkében micsoda károkat okozott. A természettől való általános, egyre fokozódó elidegenedés nagymértékben okolható a civilizált emberiség esztétikai és etikai eldurvulásáért. A felnövekvő generáció hogyan tanulná meg bárminek is a tiszteletét, ha maga körül csak emberkéz alkotta környezetet talál...? A nagyvárosokban még a csillagos eget is elrejtik előle a toronyházak és a légszennyeződés."

Szögyal Rinpocse, Nyugaton élő tibeti buddhista tanító és mester összefoglaló munkája a haldoklásról és halálról szóló tradicionális tibeti tanokat magyarázza, és veti össze a modern világ halálkutatásaival. A meditáció nagy mestere Nyugaton eddig csak homályosan ismert, átfogó képet ad életről és halálról, kiegészítve "A Tibeti Halottaskönyv" tanításait. Szögyal Rinpocse az ősi hagyomány egyszerű, de mégis hatásos gyakorlatait mutatja be, amelyeket bárki bármilyen vallási háttérrel elvégezhet, hogy értelmet adjon életének, segítse a haldoklókat és maga is felkészüljön a halálra.

Charles R. Cross kiváló képarzenált fest a gitárzseni, Jimi Hendrix kaméleonszerűen változó egyéniségéről, aki fekete bőrű, balkezes, és soha nem tanult meg kottát olvasni - mégis gitárüstökösként robbant be a rock világába. A szerző a lelkiismeretes kutató aprólékosságával követi nyomon Jimi Hendrix életútját, de ugyanúgy szól családja történetéről a Jimi születését megelőző időszaktól kezdve a halálát követő évtizedekig.

Az Olvasó szertelenül áradó, szenvedélyes történetet vesz kezébe, amelynek középpontjában egy furcsa, hihetetlenül sokrétű szerelmi háromszög áll. Vagy, ha úgy vesszük, "négyszög", mert az elbeszélő hangját egy kanadai indián szent, Catherine (Kateri ) Tekakwitha iránti vallásos-erotikus elragadtatás is átfűti... Beszélhetünk azonban akár szerelmi sokszögről is, amelynek csúcsain az emberi létezés csaknem valamennyi tiszta és tisztátalan eleme megtalálható, mert Leonard Cohen, a világhírű zenész, író az egész valóságba szerelmes...

"Hiszem, hogy az értelemmel mindnyájunknak sikerülne! A Jóisten mindnyájunkat megáldott a gondolkodás képességével. (…) Emelem hát poharam az emberi értelemre. Védelmezzen mindnyájunkat, feketét, sárgát és fehéret egyaránt. Vezessen ki bennünket a rettegés árnyékvilágából, át a békesség és vidámság paradicsomába."

Nagyon nehéz bármit is írni Morrison életéről, meg nem is ez az érdekes, hanem amit énekelt, írt és ahogy előadta. A kötete részletesen, szinte napról napra, vagy évről évre követi a szerző Morrison életét. Személyes elfogultsággal védi és magyarázza őt anélkül, hogy szépíteni, finomítani próbálná azt, amit Jim Morrison csinált, elkövetett, elrontott. De arról is szól, ami őt a sötétségbe rántotta, az égbe emelte. Mert a megrázó és fájdalmas, dicsőséges és keserves útkeresés, élettörténet fölött ott ragyognak a dalok és versek csillagai, melyek az idő elteltével egyre fényesebbek.

A Mr. Biswas háza olvasóját hihetetlenül gazdag világba vezeti be, holott e kozmosznak valójában az élő, cselekvő szereplők hatalmas sokasága ellenére is mindössze egyetlen, magányos lakója van: a nagyon esendő, küszködő, csak gyermekeiben diadalmaskodó Mohun Biswas. Az ő életének krónikája azonban a posztkoloniális társadalmak történetének is krónikája, egyszersmind pedig emlékmű, amelyet Sir V. S. Naipaul - Trinidadra vándorolt szegény indiaiak angol lovagi címmel és Nobel-díjjal kitüntetett leszármazottja - saját küzdelmes sorsú édesapjának állított.

Valamennyien magányosak vagyunk" - mondta egy interjú során a Musician újságírójának Eric Clapton, amikor a zenészekre és a kapcsolataikra terelődött a szó. "Lényegében mindannyian normálisak akarunk lenni. Most már el tudom fogadni, hogy nekem ebben talán sosem lesz részem, de még mindig nem tettem le arról, hogy életemnek ezt a részét is megoldjam, kényelmessé tegyem." Így gondolkodott tehát a vándorló bluesman... Clapton talán nem lépett bálványa, Robert Johnson nyomdokaiba, aki a legendák szerint eladta a lelkét a muzsikájáért, de amikor eldöntötte, hogy a zene lesz az élete, amikor azonosította magát vele, ő is megadta az ördögnek, ami neki jár. Feláldozott valami fontos dolgot, valami olyasmit, amit soha többé nem kaphatott vissza. Lemondott az esélyről, hogy valaha normális életet éljen.

"Az elmélyült meditációban megvan a lehetősége annak, hogy megszabaduljunk az időtől, hogy egyidejűleg lássunk minden valaha létezett, létező és eljövendő életet, és lám, abban minden jó, minden tökéletes, minden brahman. Azért az én szememben jó min denen, ami van, a halál is, az élet is, a bűn is, a szentség is, a bölcsesség is, a balgaság is, mindennek olyannak kell lennie, amilyen, minden csak beleegyezésemre, csak engedelmességemre vár, mindenhez csupán szeretetteljes egyetértésem hiányzik; így hát nekem csak jó lehet, csak javamra válhat, és semmi sem áthat." (H. Hesse)

"Kis kötetünk Kafkát talán még a megszokottnál is kísértetiesebb és lényegretörőbb szerzőnek mutatja majd: az író nem törekedett itt lekerekítésekre, 'poénokra', és épp az ilyen elkötetlenség, nyitottság őrzi a bravúrt. A lélek bravúrját. Sőt mintha műfajt teremtene ezeknek az írásoknak jelentős sokasága: ki tudja, hogyan végződik, miképpen is végződhet eleve egy történet! Kell-e a végső hatáshoz a végkifejlet ismerete? Tömérdek 'akció', hűvös távolságtartás, közben pedig láva-forróság, a szerencsétlen élet bölcsessége, a bölcsesség boldogtalansága. Ha valamivel, ismételjük, e kis gyűjteményekkel a rég várt jelleggel teljesedhet ki számunkra a Kafka-életmű..." (Tandori Dezső)

"Sylvia Plath naplóinak szöveghű kiadása önmagáért beszél. A költő tizenegy évesen kezdett naplót írni, és haláláig, azaz harmincéves koráig folytatta a naplóírást. Ez a könyv az 1950 és 1962 közötti, felnőttkori naplókat tömöríti. A szöveg a northamptoni Massachussettsben, a Smith College Sylvia Plath-gyűjteményében őrzött, huszonhárom eredeti kézirat pontos és teljes másolata. A kézírásos füzetek és gépelt lapok dokumentálják Sylvia Plathnak a Smith College-ban, illetve a cambridge-i Newnham College-ban töltött diákéveit, Ted Hughesszal kötött házasságát, és azt a két évet, melyet írással, tanítással töltött New Englandben. A kiadást néhány, 1960-62-ből származó naplótöredék egészíti ki." (Karen V. Kukil)