Európa Könyvkiadó strana 38 z 143

Olyan az egész, mintha megismétlődne a Teremtés, csak még rosszabbul. Egy bagolyból egész hadosztály támad, mire észbe kap az ember; a szobák valamennyi zugában szexőrült galambok tombolnak, a lakás dugig szárnyasokkal, mint egy madárkereskedés, nem is szólva a kígyókról, a békákról és az apró halakról, amelyeken Macbeth boszorkányai évekig megélhetnének. A Korfu-trilógia záródarabjában a Családom és egyéb állatfajták, illetve a Madarak, vadak, rokonok című kötetek lapjain megismert Durrell család - a pattanások sújtotta, csélcsap Margo, a fegyvermániás Leslie, a mizantróp írópalánta Lawrence, az állatbolond Gerry, valamint sokat tűrt édesanyjuk, Louisa - életének további vicces kalandjairól és kalamajkáiról olvashatunk a paradicsomi sziget, Korfu csodálatos tájakkal, no meg mindenféle csúszó, mászó, röpködő, ugrándozó és úszkáló állatokkal teli világában.

Hans Aspergert, az autizmus és a róla elnevezett Asperger-szindróma kutatásának úttörőjét évtizedeken keresztül mint a fogyatékos gyermekek elszánt védelmezőjét ünnepelték világszerte. Edith Sheffer, a díjnyertes történész-író megrázó új kötetében azonban más oldaláról ismerhetjük meg a világhírű orvost, aki nem elszenvedője volt Hitler Harmadik Birodalmának és fajgyűlölő politikájának, hanem mélyen egyetértett a nemzetiszocialista ideológiával, és aktív bűnrészességet vállalt vele azáltal, hogy rá bízott gyermekek százait ítélte az életre méltatlannak. A rezsim Európa-szerte milliókat küldött a halálba származásuk, vallásuk, politikai hovatartozásuk, sőt viselkedésük és fizikai vagy mentális állapotuk alapján. A rendszert kiszolgáló pszichiáterek elsődleges célpontjai a gyermekek lettek, főként azok, akikről azt feltételezték, hogy hiányzik belőlük a szociális készség - kijelentették, hogy a Birodalomban nincs hely a számukra. Asperger és kollégái egyes "autisztikus" gyermekeket megpróbáltak átformálni, hogy hasznos állampolgárai legyenek a Harmadik Birodalomnak, ám azokat, akiket "gyógyíthatatlannak" minősítettek, kíméletlenül a Spiegelgrundra, az egyik leghírhedtebb gyermekgyilkossági központba utalták. A nácizmus és az autizmusfogalom összekapcsolódásának első teljes körű feltárása rendkívül alapos kutatómunka eredménye. Edith Sheffer megrázó könyvét olvasva nem nézhetünk félre, kénytelenek vagyunk végiggondolni, hogy az akár ártalmatlannak tűnő társadalmi előítéletek, címkézések és listázások milyen döbbenetes tragédiákhoz vezethetnek.

Gazdag és arisztokrata családból származott Audrey Hepburn? Pompás hollandiai kastélyokban nevelkedett gyerekkorában, mint egy hercegnő? Szülei valóban szimpatizáltak a nácikkal? Az anyja tényleg találkozott Adolf Hitlerrel? Miért Anne Frank volt Audrey lelki társa? Mit látott a világháború legnagyobb ejtőernyős hadműveletéből, és hogyan élte meg nagybátyja kivégzését? Hogy szerzett titkos balettelőadásokkal pénzt az ellenállóknak? Tényleg tagja volt a holland ellenállásnak? Audrey Hepburn máig Hollywood egyik legragyogóbb csillaga, a Római vakáció és az Álom luxuskivitelben című filmek világhírű színésze, aki végül a filmkészítés helyett mégis inkább a családját választotta, és élete utolsó éveiben az UNICEF nagyköveteként tevékenykedett. Számos életrajz született ugyan róla, mégis most először ismerhetjük meg részleteiben hollandiai gyermekkorát, a II. világháború alatti fiatalkori éveit. Az átélt borzalmak és tapasztalatok egy életre meghatározták a mindennapjait, az ellenállás alapvetően befolyásolta művészi tevékenységét, döntéseit és következetes társadalmi felelősségvállalását. Fia, Luca Dotti szerint egyenesen a háború tette azzá az emberré, aki végül lett. Robert Matzen részletekbe menő könyve feltárja a színésznő kevéssé ismert gyerekkorát, családi hátterét, és elmeséli, hogyan lett a félénk, tizenöt éves kamaszból a későbbi művész és emberbarát világsztár. A holland lány a színésznő saját visszaemlékezései, valamint levéltárakban végzett kutatások, egykori szomszédokkal és helyi lakosokkal készített interjúk és háborús naplók felhasználásával készült. A kötet fotókat is tartalmaz, melyek nagy része Audrey személyes gyűjteményéből származik, és itt jelennek meg először.

A szerző nem tudományos munkának szánta művét, nem nyújt új teológiai vagy empirikus felfedezéseket. Inkább gyakorlatias tanácsot ad ateisták számára, miként tudnák megérteni azokat, akik vallásos hittel élik a mindennapjaikat. Amikor Ferenc pápa 2015 januárjában a Fülöp-szigetekre látogatott, utolsó manilai miséje hat-hét milliós hallgatóságot vonzott. Ugyanebben az évben kétmillió muszlim tette meg a kötelező éves háddzs zarándoklatot Mekkába, és ezalatt több mint nyolcmillió dollárt költött. 2015-ben huszonhatmillió síita muszlim utazott az iraki Kerbelába, hogy Mohamed próféta unokájának halálára emlékezzen. Két évvel korábban százhúszmillió ember vett részt a Kumbh Mela hindu fesztiválon Alláhábádban. Jelenleg 2,2 milliárd keresztény, 1,6 milliárd muszlim és 1 milliárd hindu él a világon, valamint a zsidóság, a buddhizmus, a sintó, a dzsainizmus, a szikhizmus követői. Ezalatt körülbelül 1,1 milliárd ember vallja magát szekulárisnak, ateistának, agnosztikusnak vagy nem vallásosnak. „Azért kell tolerálnunk másokat, mert a békés együttélésnek ez a kulcsa. Szerintem ez a könyv legfontosabb üzenete a mai magyar olvasók felé.

Női ?sorsok, vélemények, létkérdések, mindennapi gondok együttesét járja körül a könyv, természetesen – címe is sugallja – leginkább a párkapcsolatokat vagy épp azok hiányát illetően. Ebből következik, hogy férfiúi jellemeket is megismerhetünk az írásokból: gyors vonásokkal rajzolt, női szemszögből ábrázolt, mintegy a nők „mellékleteként” megjelenő alakok, akik jelentősen és leginkább rossz irányban befolyásolják a nők sorsát. Majdhogynem minden írás negatív képet fest a férfiakról: lelépnek, csak a „szeplő” érdekli őket. Ezért is juthatott az egyik szereplő arra a következtetésre, hogy „egy nőnek nem a férfi a társa, hanem a gyerek”. Anya–lánya kapcsolatok ábrázolása is ilyen hirtelen vonásokkal készül, sorsfordító pillanatokat jelenítve meg, és ezek is éppen az árnyoldalak. A családon belüli, „házasságon túli” kapcsolatok visszásságait pedig a rutintól unalmassá, idegesítővé degradálódott szerelmesek mindennapjainak, ünnepeinek fáradt szomorúsága, lihegő pénzhajhászása és szeretők miatti hazudozások kusza hálójaként láthatjuk a kötetben. Helyzetképek, belső örlődések megjelenítése, mindig lányok, nők szájába adva a mondandót: férfi és nő „házasságon inneni és túli” kapcsolatának sivárságáról, sekélyességéről, felületes érzelmekkel töltött és képmutató voltáról.

"Van benne apa, anya, nagymama, nagyapa, s persze főként egy kisgyerek. Vannak benne helyszínek, ovi, iskola, udvar, határ, földek, otthon, egy kerítés a posta előtt. Vannak benne tárgyak, ágy, asztal, tévé, járda. Vannak benne állatok, kacsák, libák, tyúkok, kakasok, disznók, két kutya, Matyi és Csöpi és más falusi házőrzők. Vannak benne emberek, szomszédok, tanárok és tanítónénik, osztálytársak, külföldi rokonok (csehszlovákok), apa barátai és más falusi lakosok. Vannak benne érzelmek (de még mennyi), álmok, vágyak és különböző valóságok. Minden épp ott van, ahol lennie kell, s amikor elindul a főszereplő, hogy bejárjon egy darabot ebből a tájból, megszületik egy történet. Harminchatszor indul útnak, és harminchat történet születik. Aztán a végén a többi főszereplő is elindul, hogy átjárja a maga hosszabbra nyúló életét. Ez a négy élet úgy veszi körül harminchat társát, ahogy a kerítés zárja az udvart a házhoz, ahogyan a góré fenyőlécei tartják össze a bedobált kukoricacsöveket. Hát ilyen ez a könyv, meg még másmilyen is, olyan, mint amikor a friss bukta szaga kicsúszik a félig nyitott konyhaablakon. Olyan, mint amikor az orrunkat követve megyünk vissza a múltba."

Sötét, elbűvölő és feledhetetlen történet egy tehetséges és elszánt árváról a francia forradalom idején, aki Madame Tussaud néven írta be magát a történelembe. A kicsi, csúnyácska Marie 1761-ben született egy svájci falucskában. Szülei halála után egy viaszszobrász segédjeként a forrongó Párizsban találta magát, sőt hamarosan a versailles-i palotában, ahol egy hercegnő szobrászoktatója lett, majdnem megosztozott egy süteményen a királlyal, ésmegmentette Marie Antoinette-et a szülőágyon. Ám a palota falain kívül kitört a forradalom, és a bosszúszomjas párizsiak fejeket követeltek... A Kicsi egy valóság ihlette, különös felnőtt mese művészetről, sorsról, az emberi test és lélek legsötétebb bugyrairól, elhivatottságról, szerelemről - olyan, mintha Charles Dickens és David Lynch négykezese volna.

Egy perccel a halála után Tequila Leila tudata elkezdett zsibbadni, olyan lassan és fokozatosan, ahogyan a visszahúzódó dagály hullámai csillapodnak. Mivel az agysejtjei nem jutottak vérhez, ekkorra már teljes oxigénhiányos állapot lépett fel. Az agyműködése mégsem állt le teljesen. Legalábbis nem azonnal. Mert a halál utáni percekben, miközben teste egy szemeteskonténerben hever, Leila elméje sorra előhívja az emlékeket: a fűszeres kecskepörkölt ízét, amivel kisöccse rég várt születését ünnepelték; a fortyogó citromos cukorgyanta látványát, amivel a nők szőrtelenítették a lábukat, míg a férfiak a mecsetbe mentek; a kardamomos kávé illatát, amit egy jóképű egyetemistával osztott meg a bordélyházban, ahol dolgozott. És minden emlék felidézi a barátokat, akikkel élete legfontosabb pillanatait megosztotta - a barátokat, akik most kétségbeesetten próbálják megtalálni őt... Elif Shafak legújabb regénye a modern Isztambul számkivetettjeit: prostituáltakat, transzvesztitákat, menekülteket, a családon belüli erőszak elől megszökő, napjaikat a becsületgyilkosságtól rettegve élő nőket mutatja be. Ám ebben a sötét, kegyetlen világban, melyben sem együttérzés, sem segítség nem adatik azoknak, akik nem törődnek bele isten, a sors vagy a hatalommal bíró férfiak rendelésébe, mégis van valami remény. A barátság és a szerelem, ha meg nem is váltja a szenvedésekből, de megajándékozza őket azzal a méltósággal és örömmel, ami az életet élhetővé, az embert emberré teszi.

Milyen embert hozott létre a "szocialista" társadalom? Milyen, akár pozitív, akár negatív ösztönöket épített belénk a szabadság elementáris hiánya évtizedeken keresztül? Meg tudtunk, meg akartunk-e változni a bukása óta, vagy továbbra is makacsul magunkban hordozzuk az akkor kialakult reflexeinket? És milyen emberi tragédiák rejtőznek az egyszerű szókapcsolat, "a kommunizmus bukása" mögött? Efféle kérdésekre keres választ a szerző, de nem száraz fejtegetésekben, hanem számtalan emberi sorson keresztül. Évtizedek óta gyűjti ezeket a történeteket a közelmúlt fáradhatatlan krónikásaként, és az emberek megnyílnak neki, mert látják, hogy igazi empátiával szólítja meg őket. 2015-ben Szvetlana Alekszijevics kapta az irodalmi Nobel-díjat "többszólamú írásaiért, amelyekben a jelenkor szenvedéseinek és a bátorságnak állított emlékművet". Az utópia hangjai című ciklus eddig öt könyvből áll, ezek a huszadik századi szovjet történelem legtragikusabb eseményeit kutatják: a nagy honvédő háborút, az afganisztáni háborút, a csernobili katasztrófát és a Szovjetunió széthullását. A Nobel-díj odaítélése alkalmából megjelentetett írásában a New Yorker "az emlékezet őrzőjének" nevezte a fehérorosz írónőt. Olyan emlékek őrzőjének, amelyek gyakran annyira fájdalmasak, hogy "talán jobb lenne elfelejteni őket". "Én nem szavaztam ezekre a rohadékokra! Én más rohadékokra szavaztam!"

1985-ben Szvetlana Alekszijevics, egy ismeretlen, fiatal fehérorosz újságírónő egyszerre két könyvet jelentetett meg a második világháborúról (Nők a tűzvonalban, Utolsó tanúk), mindkettő érzések, élmények és szenvedések szinte teljesen ismeretlen világát tárta fel. A háborús irodalomban a nők és a gyerekek addig csak mellékszereplők lehettek a férfiak mellett. Alekszijevicsnél ők kerültek a középpontba - s ezzel a női és gyermeki nézőponttal egyszeriben mintha átírta volna, pontosabbá és érzékletesebbé tette volna az addig "ismert" történelmet. Ez a két könyv aztán szerte a világban megjelent, és Alekszijevicset mint egy új műfaj megteremtőjét méltatták a kritikusok. Eközben a fölbolydult, széthulló Szovjetunióban sokan árulónak bélyegezték, aki a legszentebb érzéseket tiporja sárba. Az Utolsó tanúk száz visszaemlékezést tartalmaz, csupa szívszorító történetet olyan emberektől, akik kisgyermekként vagy kamaszként élték át a második világháborút. Olyan emberektől, akiknek nem volt gyerekkoruk: sokan közülük elveszítették a szüleiket; sokan koncentrációs táborba kerültek; sokan a partizánok között éltek, sőt gyakran tizenkét-tizenhárom éves korukban már harcoltak is a németek ellen... És sokan egyszerűen csak éheztek, és próbálták valahogy túlélni az iszonyatot. Alekszijevics később átdolgozta a könyvet: az új változatban azok a visszaemlékezések is szerepelnek, amelyek a szovjet időkben még nem jelenhettek meg, mert túlságosan riasztó képet festettek a szovjet nép háborús hétköznapjairól.

KULTURÁLIS IKON, vakmerő katona, remek sportoló, szenvedélyes szerető, stílust és irányzatot teremtő remekíró. Hemingway mítosza, melyet részben saját maga teremtett, túlságosan leegyszerűsíti a róla alkotott képet. A gyakran egymásnak ellentmondó legendákból nehéz volna kihámozni az igazságot, de ez a könyv végre bepillantást enged az író kulisszák mögé rejtett életébe, történelmi összefüggésben láttatva életét és pályáját. Barátainak és családjának írt leveleiből megismerjük, milyen ember lehetett azok számára, akiket valóban szeretett, akik közel álltak hozzá. A spontán levelek az irodalmi szövegeit egyébként végletekig javító író új arcát mutatják. A baráti együttléteket, hivatalos és intim pillanatokat rögzítő felvételek, a portrék, a John F. Kennedy Könyvtár Hemingway-gyűjteményéből származó dokumentumok bizonyítják, hogy a kultikus szerzőt nemcsak Az öreg halász és a tenger, hanem egy ütött-kopott pisztránghorgászdoboz is meg tudja idézni.

"Oly gusztusos biciklizni. Kár, hogy Magyarországon nem bicikliznek a nők is" - írja levelében Kató, büszkén újságolva szüleinek, hogy ő már "majdnem tud". Az első világháború nagy nyomorúságot hozott a vesztes országokra. A lakosságon belül is leginkább a fővárosi gyerekeket sújtotta. Sok volt a hadiárva, de akinek éltek a szülei, az is megszenvedte az áruhiányt. Alig volt élelmiszer, ruhanemű és tüzelő. Ezen a helyzeten próbált enyhíteni a gyermekvonatok néven ismertté vált akcióval a háborúban semleges Hollandia és Svájc, majd a győztes országok közül Anglia és Belgium. Az Országos Gyermekvédő Liga hazai védnöksége alatt 1920 és 1930 között jártak ezek a vonatok,olyan külföldi családokhoz juttatták el a gyerekeket, amelyek vállalták, hogy hosszabb-rövidebb időn keresztül nevelik, taníttatják és főleg etetik, felöltöztetik őket. Az angliai transzporttal utazott egy tizenkét éves budai kislány, Petrich Kató is, aki nevelőszülőknél töltött idejének minden eseményét megörökítette. Bridgwateri tartózkodása alatt vezetett naplója és levelezése közel száz év elteltével épségben került elő. Derűs, vicces, optimista, nosztalgikus írások, rajzok, fényképek. A maga nemében egyedülálló dokumentumegyüttes, mindeddig ugyanis csak szórványos emlékek maradtak az akcióban részt vevő gyerekek külföldi sorsáról. Kató leveleiből az angliai eseményekről értesülhetünk, a válaszlevelekből pedig kiderül, hogy milyen nehézségekkel kellett megküzdenie még egy budai középosztálybeli családnak is a nagy háború után. A biciklizés, bármely "gusztusos" is, egyelőre háttérbe szorult a tennivalók sorában...

A vándor és az elátkozott gyermek, ráolvasás és varázslat - és persze sárkányok Isten hozta önöket Alagaësiában! Eragon egy éve indult el, hogy megkeresse a megfelelő helyet a Sárkánylovasok új nemzedékének. Azóta fuldoklik a feladatok tengerében: fel kell építeniük egy hatalmas sárkányvárat, egyezkednie kell a szállítókkal, őrizni a sárkánytojásokat, gyógyítani a megőrült sárkányszíveket, összebékíteni a nagyképű tündéket a harcias urgalokkal... soha nem ér a végükre. Az aggódó Saphira, az Eldunarí segítségével úgy próbálja elvonni a figyelmét, hogy megmutatja neki, hol jár és mit csinál a testvére. Felbukkan Angela, a füvesasszony is, Elvával, az elátkozott gyermekkel, az urgalok énekmondója pedig elmesél egy régi, de tanulságos történetet a sárkányról, a bosszúról és a megbocsátásról. A füvesasszony visszaemlékezéseit ihletője, Angela Paolini írta. Akinek hiányzott már Alagaësia, Eragon és sárkányok, az most visszatérhet Christopher Paolini ki nem apadó képzeletében Az örökség-ciklus világába.

A Mr. Mercedes-ben bemutatkozó hősök eklektikus hármasának főszereplésével itt a mesteri, lélegzetelállító folytatás egy olvasóról, aki túlzásba viszi a rögeszmés rajongást egy emberkerülő íróért. "Ébresztő, géniusz!" - így kezdődik Stephen King letehetetlen regénye egy bosszúvágyó olvasóról. Az ébresztő John Rothsteinnek, az ikonikus írózseninek szól, aki megteremtette az imádott és világhírű Jimmy Goldot, de többé már nem publikál. Morris Bellamy pedig őrjöng, nemcsak Rothstein hallgatása miatt, hanem azért is, mert a nonkonformista Jimmy Gold eladta magát a karrierért a reklámszakmában. Morris megöli Rothsteint, és igen, a pénzt is kipakolja a széfjéből, de az igazi kincset azok a noteszok jelentik, amelyekben lehet még legalább egy Gold-regény. Alighogy elrejti a pénzt és a noteszokat, Morrist nemi erőszakért bevágják egy szigorított fegyházba. Évtizedekkel később egy Peter Saubers nevű kamasz, akinek az apja súlyosan megsérült a Mr. Mercedes-merényletben, megtalálja a kincset, úgyhogy a Bill Hodges-féle csapatnak most Pete-et és családját kell megvédenie az egyre eszelősebb és vérszomjasabb Morristól, aki harmincöt év után kiszabadult, és követeli vissza a noteszait meg a pénzét. King a Tortúra óta nem foglalkozott az olvasóval, aki addig bálványozza az írót, amíg baj nem lesz belőle. Az Aki kapja, marja nemcsak vérfagyasztó, bravúros krimi, de azt is bemutatja, hogyan formálja az irodalom az életet - jól vagy rosszul, most és mindörökké.

A macska karmol, a kutya ugat, az ember öl. Az emberek a világ kezdetétől fogva mindig is lehetségesnek tartották, hogy megöljenek más embereket. Az erőszak gyilkos potenciájával a 20. század jelképévé vált. Háborús konfliktusokban soha korábban annyi embert nem öltek vagy kínoztak meg, soha annyi embert nem űztek el otthonából, mint az elmúlt évszázadban. És soha korábban nem fordult elő, hogy az államok ilyen gátlástalanul és kíméletlenül éltek volna erőszakfölényükkel. Ideológiai programok nevében és megbízásából emberek millióit semmisítették meg módszeresen, hurcolták táborokba és kényszerítették rabszolgamunkára. Az erőszak korlátozása azonban az erőszak és az ellenerőszak ördögi köre. Az erőszak jelenségére adott minden magyarázatban ott rejlik a vágy, hogy a vizsgált jelenség egyszer majd véget ér: az erőszak eltűnik, mihelyt az emberek olyan körülményeket találnak, amelyek megengedik nekik, hogy ne legyenek kegyetlenek - sugallják könyveikben jelentős társadalomtudósok. Az erőszak azonban mindenki számára rendelkezésre álló, kézre eső, és ennélfogva vonzó lehetőség, nem üzemi baleset és a legkevésbé sem szélsőséges jelenség - véli Jörg Baberowski. Ahhoz, hogy megtudjuk, valójában mi is történik körülöttünk, amikor az emberek egymásnak esnek és az erőszak eszközéhez nyúlnak, arra a kérdésre kell megtalálnunk a választ, hogy mi mozgatja őket, amikor korlátokat és határokat átlépve megsebeznek vagy akár meg is ölnek másokat.

Az emberiséget túlzottan magabiztossá és felfuvalkodottá teszi már a győzelem előérzete is. Pedig ha sikerülne végre együttműködnie a két civilizációnak, akkor talán újra lehetne írni a történelmet, mely nem a múltunk, nem a jelenünk, és nem is a jövőnk. "Ha az új univerzum valóban megszületik, számos, palackba zárt üzenet sodródik majd benne. Hihetőnek tűnt, hogy a palackok egy jelentős részében olyan tárolómechanizmusok működnek, melyek az adott civilizáció minden tagjának emlékeit és gondolatait magukba zárták, részletes biológiai jellemzőikkel együtt - talán ezek a feljegyzések elegendőnek számítanak majd ahhoz, hogy az új univerzumban egy új civilizáció új életre keltse azt a régi civilizációt."