Fapadoskonyv.hu strana 20 z 82

?Ma délután Coignard Jeromos abbé úr, mint ahogy szokta, ellátogatott Blaizot úrhoz, a Szent Katalin képéhez címzett Saint Jacques utcai könyvkereskedésbe. A kirakott könyvek között megpillantva Jean Racine muveit, hanyagul lapozgatni kezdett az egyik kötetben.? E költo ? szólt hozzánk ? nem volt tehetség nélkül való, és ha odáig magasította volna elméjét, hogy latin versekben írja meg tragédiáit, méltó lenne a dicséretre, különösen Athalia-ját illetoleg, melyben megmutatta, hogy elég jól ért a politikához. Hozzá képest Corneille csak üres szószátyár. Joas trónra jutásának e tragédiája feltárja egynéhányát azoknak a rugóknak, melyek a birodalmak felemelkedésében és összeomlásában szerepelnek. El kell ismerni, hogy Racine úrban megvolt a fortélyosság iránt való érzék, amit is többre kell tartanunk, mint a költészet és az ékesszólás minden fellengzését, mely valójában csak a szónoklók mesterkedése és nem való egyébre, mint a szájtátók szórakoztatására??

– ?Hát most már a tied! És ezek után, hogy tetszik a legény? Augusztus Javot keskeny ajka cinikus mosolyra ferdült, ahogy jobban megnézte a színteret. A kis szalon csupa zűrzavar volt, a bútorokat hátratolták a falhoz, hogy helyet csináljanak a táncolóknak. A fehér orgonával telt nagy vázát eltörte valamelyik részeg, úgyhogy a törött porcelán és a megtiport virág halomban hevert a földön. A szoba egyik sarkában villanyzongora játszott zajosan. A rekedt hahota és a részeg kacarászás hangzavarában féltucat pár táncolt bizonytalan lábbal. A szép asszony, aki Javot mellett állt, körüljártatta szemét a szobában. Pillantása megállt a kipirult arcú fiatalemberen, aki falnak vetett lábbal próbálkozott a kezén állni. Egy másik ifjú, aki semmivel sem volt józanabb, mint a műkedvelő akrobata, visongva bátorította. Alma Trebizond alig észrevehetően fölvonta szemöldökét és visszafordult Javot felé. – Koldus nem lehet válogatós – felelt egykedvűen. Elismerem, hogy megjelenése nem éppen tiszteletet parancsoló, viszont mégiscsak báró, évi jövedelme pedig negyvenezer font.

Petőfi életművének szerves részét képezik verses elbeszélései. Ahogy Fekete Sándor az elbeszélő Petőfiről írja: "mennyire gazdag költészetének ez az ága: nincs két egyforma vagy akár csak hasonló munka nagyobb elbeszélései között. Találunk benne csúfondáros paródiát, szatirikus verses népmesét, lírai emlékezést, a forradalmár idillvágyáról árulkodó derűs novellát, romantikus múltidézést, jelenkori szatírát és politikai-meditatív irányregényt."

Csupa fiatal harcos nyüzsgött a nagy téren az apró, bozontos lovakon, öten-hatan bújtak össze lovaikkal, tanakodtak. A fejüket rázták, csak úgy csapkodott a hajboncsok két oldalt. Nehezen váltak szét, még távolról is visszakiabáltak. Aztán egyszerre megrántották a kantárt, mintha új járlikot, parancsot kaptak volna a vezíri sátorból. Mereven álltak a helyükön, a szemük mind egy irányra nézett. Arra, ahonnan a sátrak közül éppen kibukkant egy fakó lovacska.

,,- Tegnap egy ismerősömnek elmondtam kalandjainkat - szólalt meg a spanyol. - Tömören így foglaltam össze a történteket: egy Pizzaro nevű hajón utaztunk. Van Pey, a hírhedt kínai kalóz elfoglalta embereivel a hajót, és egy ismeretlen szigetre hurcolt bennünket. Megszöktünk, de elfogtak bennünket. Erre mi fogtuk el Van Peyt és kényszerítettük, hogy adja vissza szabadságunkat. Ez megtörtént, és a Pizzaro folytatta útját. A kalózok azonban üldözőbe vették hajónkat. Nagy tengeri csata zajlott le a tengeren, mely a mi győzelmünkkel végződött...- És tovább mit meséltél? - kérdezte Perry, miután hiába várt a történet folytatására.Damaras felsóhajtott:- Sajnos tovább nem jutottam.- Miért?- Mert ismerősöm a szemembe nevetett és azt mondta, hogy nem kíváncsi a további hazudozásaimra." Pedig ez nem hazugság, mindez megtörtént a kalandregény szereplőivel, sőt a perui aranyszállítmányt Kínában még el kell juttatni rendeltetési helyére is. Az aranyra a kalóz Van Peyen kívül a hírhedt rablóvezér, Tong tábornok is szemet vetett... 

A nagy per, amely ezer éve folyik, s mégsincs vége című történeti munkáját a híres-hírhedt tiszaeszlári vérvád perről, amelyet a mai kor olvasójának Simoncsics Péter professzor – aki egyébként szerkesztője is a könyvnek – segít befogadni tudós, de élvezetesen közérthető tanulmányában.Tiszaeszláron 1882. április 1-én eltűnt egy 14 éves szolgálóleány, Solymosi Eszter. Egy faluban, ahol szinte mindenki ismeri egymást és ritkán történnek egetverő dolgok, ez bizony nagy hír, megmozgatja kicsinyek és nagyok fantáziáját. A helybéli zsidó hitközség metszőjének alig ötéves kisfia és a falusi bíró szomszédban lakó húga 12 éves leányának és pajtásainak gyermeki fantáziálásából kapott lábra a hír, hogy a Peszach-ünnepére készülődő zsidók vették vérét Solymosi Eszternek. A valóságmagva ennek a borzasztó vádnak annyi, hogy a kisfiú látta, amint hetekkel korábban elhalt csecsemőhúgának testét szülei megmosták, mielőtt koporsóba tették volna, (a csecsemőhalál, mondhatni, közönséges esemény volt még akkoriban), s ezt elcsacsogta a szomszéd leányoknak, akiknek szájáról kelt szárnyra szüleik gonosz befolyásolására a rituális gyilkosság vádja a faluban. Íme a vérvád genezise, amelyet a folklorisztikus felfogás nemzedékeket átfogó voltában szemlélhetünk.

"- Ne higgyenek neki! Csirkefogó, szélhámos, a haja sem igazi. Fodrászhoz jár. Isten bizony festeti, és tartós hullám van benne. Száradjon el a nyelvem, ha hazudok. Eddig nem árultam el, de most csak tudják meg!... Nem is volt kombájnos sohasem.Másnap a tél hírnökeként leszállt a köd. Azt hiszik az emberek, a ködben kiabálhatnak, mintha falak vennék körül, pedig inkább még szárnyakat kapnak ilyenkor a szavak. Az asszonyok megint összefutottak nálunk a kút körül. Összefutottak, és lett olyan csiripelés, mintha seregélyek szállták volna meg a szőlőnket. Az állami gazdaságból idehallatszott a férfiak kapájának harsogása, a ködbe bújt asszonyok mégis úgy beszéltek, mintha szavukat senki nem hallaná. De hallották az emberek. Kapával a vállukon feljöttek olyan magasra, hogy kilátszottak a ködből. Az asszonyok még ekkor sem hagyták abba, sőt, egyre jobban nevettek, összecsapkodták a kezüket, úgy csodálkoztak a kombájnos aranyhaján." 

Csörgey tanácsos azzal a feltétellel hagyja vagyonát fiára, hogy az „egy lánykát nézzen ki magának, vagy szép legyen anélkül, hogy gőgösködjék, vagy tanult legyen, anélkül, hogy azt untalan fitogtassa”.Károly szerelmes lesz Ránky Klárcsiba, de a fiataloknak elválnak útjaik. Majd Visnyai barátja biztatására „a külső országokban szedett tapasztalásait, tudományát és gazdagságát a hon boldogítására fordítani törekedjék”. Végül is megtalálja a szerelmet, és aki a végrendelet feltételeinek megfelel.Az elbeszélés legfőbb értéke, hogy eleven képet ad a korabeli nemesi társaság életéből.

?? Hogyan csináltam?? A következoképpen. Ó, agyafúrt voltam, irgalmatlanul agyafúrt. Három hónap óta nem lehetett kibírni, utálatos volt, goromba, otromba, zsarnok, alávaló. Azt mondtam magamban: ?Ezt nem lehet tovább turni, el kell válnom. De hogyan?? Nem volt könnyu. Megpróbáltam megveretni vele magamat. Nem akart kötélnek állni. Reggeltol estig gyötört# eroszakoskodott, hogy menjek el hazulról, ha nem volt kedvem hozzá, és hogy maradjak otthon, ha a városban szerettem volna vacsorázni# minden napomat elviselhetetlenné tette, de megverni nem volt hajlandó. Akkor megpróbáltam kinyomozni, nem tart-e barátnot. Tartani tartott, de rettento óvatosan járt hozzá. Semmiképpen sem lehetett volna rajtacsípni oket. Nos, találd ki, mit csináltam??

Ala al-Din lefeküdt, aludt két álló napot és éjszakát egyhuzamban, a második nap delén felébredt és enni kért, mert igen megéhezett. Az anyja felelt: - Oh, édes fiam, nincs semmim se, de légy türelemmel, ihol ez a kevéske len, a minap fontam meg, megyek és eladom, veszek neked ennivalót! - Hagyd el - szólt Ala al-Din, inkább keresd elő azt a lámpát, amit a barlangból hoztam, add el azt, több pénzt kapunk érte! Az anyja fölkelt s előkereste a rozzant lámpát, de mivel az ugyancsak be volt rozsdállva, pókhálózva, hát egy marok homokot vett, tisztára akarta dörzsölni, ám alig dörzsölt egyet rajta, egy óriási szellem állt elõtte s így kiáltott rá: - Szólj, mit kívánsz tőlem? Rabszolgád vagyok és rabszolgája annak, kié a lámpa, nemcsak én, hanem a lámpa valamennyi rabszolgája!

„Mindenki álmodik. Csak az a különbség az álmodók között, hogy egyik ember sokáig magában hordja álmát, amíg a másik nyomban elfelejti: elfújta a hajnali szellő, mint a viráglevelet. Legtöbbet persze a nők álmodják. A nők között ritka az olyan, aki álmát nyomban felébredés után elfelejtené. Nyitott szemmel is utánanéz az álom tovaszálldosó lepkéjének, amely néha igénytelen, mint egy káposztalepke, máskor pedig nyugtalanító, mint akár a nők hajába akadt halálfejes pillangó.” (Krúdy Gyula)

A szerelem metafizikája – Schopenhauernek ez a világhírű tanulmánya – 1844-ben jelent meg először, főművének, a „Die Welt als Wille und Vorstellung”- nak, kiegészítő kötetében, amelynek 44. fejezete. A tanulmánynak, amely a kötetből kiszakítva is önálló egész, német címe ez: Metaphysik der Geschlechtsliebe. Nyilvánvaló, hogy Schopenhauer azért választotta a címben a „Geschlechtsliebe” szót, mert jelezni akarta már a címben is, hogy értekezése tárgya nem a szeretet, hanem a szerelem. (A német Liebe szó ugyanis nemcsak szerelmet, hanem szeretetet is jelent.) Bizonyság erre az is, hogy magában a szövegben már váltakozva használja a Geschlechtsliebe és a Liebe szót, minthogy a címmel elejét vette a félreértésnek…

A Kisfaludy Társaság 1846. február 4-i ülésen olyan mure hirdetett pályázatot, melynek hose valamely, a nép ajkán élo történeti személy, mint Mátyás király, vagy Toldi Miklós. Arany, bár csak hivatalán kívül s a családi elfoglaltságok mellett dolgozhatott, jó fél esztendo múlva elkészült a muvel. 1847 januárjában kapta kézhez Erdélyi Jánosnak, a Társaság titkárának a levelét, melyben tudatták vele, hogy o lett apályázat nyertese. Az elbeszélo költemény sikere az irodalom elso vonalába emelte Aranyt. Vahot Imre a Pesti Divatlap munkatársául kérte, s még februárban megérkezett Petofi köszöntoverse és levele. A Toldi 1847-ben jelent meg nyomtatásban.

Falmar ?városa Corrientes tartományban fekszik, az argentin Mezopotámiában, a tartomány nevét viselő folyó mellett. Nem nagy település az itteni körülményekhez képest. Árukivitele erdőgazdálkodásán és állattenyésztésén alapul, mert a földművelés csk a helyi igényeket elégíti ki, s gyáripara sem jelentős. Az idő tájt, amikor a foglyokkal déli irányból a városka felé közeledtünk, Falmarból indult ki minden Lopez Jordan ellen irányuló katonai vállalkozás. Katonák jöttek-mentek mindenfelé: fehérek, indiánok, szedett-vedett ruházatban, hiányos fegyverzettel. Bármely német hivatásos katonatiszt ugyancsak csóválta volna a fejét, ha parancsnoksága alá rendelnék őket. Mindazonáltal még mindig jobban festettek, mint a Jordan főhadiszállásán nyüzsgő siserehad. Lépten-nyomon gyakorlatozó csapatok mellett haladtunk el. A város nem közvetlenül a folyó partján épült, hanem attól széles, ingoványos sáv választja el. A láp település felőli részén sűrű, tömött nádmező húzódik, és eltakarja a mocsaras területet.t Az ezredes nem lassított, ahogy beértünk az első házak közé, hanem galoppban vágtattunk a főtérre a Casa de Ayuntamiento, vagyis a városháza felé, és ott végre megtorpantunk. Az épület, úgy első pillantásra, inkább valami útszéli, bagolyrúgta fogadónak rémlett, sem mint a városi elöljáróság székhelyének. Az ezredes mindenekelőtt jelentést tett a városparancsnoknak, akihez a baráttal együtt elkísértük. A beszámolót követően az elfogadott tiszteket fogdába zárták a városházán, a katonákat pedig karámokba csukták, amit nem döntenek sorsuk felől. Mondanunk sem kell, hogy ez a harci cselekmény – négyszáz katona foglyul ejtése, tisztekkel együtt, teljes fegyverzettel, a töméntelen sok rendkívül szükséges ló, egyetlen lövés, kardvágás nélkül – az ezredes előmenetele szempontjából igencsak kedvező hatást tett.

„- Mihelyt az Idiben leszünk, leveszem rólatok a bilincset – ígérte elbájoló mosollyal, majd kiakasztotta a lakatot, s a földre dobta. Nem is volt bezárva! És persze nem is volt komputeres. – Ne haragudjatok! – mentegetőzött Bea, s az odúba rántott bennünket. Barátom kezéből kihullott a lámpa, s a földre simuló fényénél mozgó alakokat láttam. Súlyos test zuhant rám, valami a karomra, nyakamra fonódott – Csonti torkából rekedt kiáltás szakadt ki. Aztán a világ meglódult körülöttem, szétfolyt a semmibe.” Tőke Péter legújabb regénye izgalmas és veszélyes kalandokba viszi fiatal hőseit: Csontit és Gabeszt. Azáltal, hogy megfejtették a Rubik-kocka titkát, különös képességek birtokába jutottak. Emiatt több, idegen hatalom esküdött össze ellenük, sőt már az életük is veszélyben volt. Hogyan menekültek meg? Kik voltak az ellenségeik? Kaptak-e segítséget a gyerekek? Minderre választ kap az olvasó; mire az izgalmas, meglepő fordulatokban gazdag történet végére ér.

A két világháború közti időszakot méltán tarthatjuk a magyar ponyva aranykorának, amikor is több tucat kiadó százával, ezrével jelentette meg azon műveket, melyeknek az egyszerű szórakoztatáson túl nem igen voltak magasabb rangú célkitűzései. A zömében nyugati mintára íródott kalandregények között azonban időről-időre felbukkant jó néhány gyöngyszem, akik nélkül valljuk be, a magyar nyelvû irodalom szegényebb volna. A műfaj vitathatatlanul legnagyobb zsenije természetesen Rejtő Jenő volt, azonban az ő kortársai között nem kevesen vannak olyanok, akik e műfaj keretein belül a legmagasabb szakértelemmel "termelték" a western, idegenlégiós, detektív vagy épp szerelmes történeteket. E mindig is népszerű műfaj, mára klasszikussá vált darabjaiból állítottuk össze sorozatunkat.