Helikon Kiadó strana 52 z 115

A Férfikor hajnalán Huszti Péter önéletrajzi trilógiájának második kötete. Míg a 2015-ben megjelent Srác a kakasülőn a gyermek- és ifjúkor, illetve a Színművészeti Főiskolán eltöltött évek krónikája, a folytatásban a színházi és filmes szerepek sokaságát eljátszó színművész életének következő évtizedeiről mesél. Huszti Péter történeteiben a színházi élet olyan legendás alakjaival találkozunk, mint Kiss Manyi, Psota Irén, Bessenyei Ferenc és Ádám Ottó (a sort még hosszasan folytathatnánk), és mindeközben megtudhatjuk azt is, hogy milyen forrásokból, tapasztalatokból és élményekből formálódik meg egy-egy szerep, hogyan válik a színész életének részévé, lényének egy darabjává az általa eljátszott figura, és hogyan lesz élethivatássá a nézőkből hol kacagást, hol döbbent némaságot kiváltó színházi játék.

Fiume, azaz Rijeka neve nem csupán az Adriai-tengerhez látogató turisták körében cseng ismerősen. Ebbe az akkor éppen Magyarországhoz tartozó, soknemzetiségű kikötővárosba utazik kevéssel az első világháború kitörése előtt Kovách Richárd budapesti újságíró, hogy leleplező riportot írjon a fővárosi lapokban bulvártémaként fölbukkanó fiumei cápa mibenlétéről. A tengerparton tombol a bóra, a viharos őszi szél, az Amerikába tartó, kivándorlókat szállító Carpathia óceánjáró kapitánya cápaveszélyre figyelmezteti a Magyar Királyi Tengerészeti Hatóságot, a városszerte könnyűvérűségéről ismert Noskó Emília kisasszony pedig tragikus körülmények között meghal. És miközben Kovách Richárd Fiume viszonyaival ismerkedik, rá kell jönnie, hogy a ""boldog békeidők"" látszata mögött társadalmi és magánéleti feszültségek húzódnak, és a legnagyobb veszélyt nem is a tengeri ragadozók jelentik... "- Itt fogták, kérem, a Mária Terézia móló túloldalán. Tonhalhalászat közben. Annyi most a tonhal, elképesztő. Tele velük az összes háló. Persze ilyenkor van szezonjuk, de állítólag annyit még a legöregebb halászok se láttak, mint amennyit most. A pihenőidejét töltő portás a jelek szerint mindenáron beszélgetni akart. - Ezek szerint - vonta le a következtetést a szerkesztő, nem is annyira a portásnak, inkább saját magának - a fiumei cápa létezik. Amaz magára vette a közlést. - Hogyne létezne, tekintetes uram! - fortyant föl kissé emelt hangon. - Persze hogy létezik. Csak azok nem hiszik el, akik nem itt élnek. Nevetnek, hogy mi cápával riogatunk. Ugyan miért riogatnánk? Örülnénk, ha nem lenne itt cápa, mert akkor tényleg biztonságban jöhetnének a nyaralók." Benedek Szabolcs 1973-ban született. 1997 óta jelennek meg könyvei, leginkább regények és novelláskötetek. Szépirodalmi munkáiért 2010-ben József Attila-díjat kapott.

Beteljesült testi vágy, elszalasztott boldogság és egy tárgy (a szerelmeskedés hevében elvesztett fülbevaló): a könyv első bekezdésében sűrítve megkapjuk a regény lényegét. Az 1970-es évek régi-új, modernizálódó Isztambuljában minden ellentmondásos összevisszaságban kavarog; a nyugatosodás útjait kereső, modern törököket konvenciók bénítják. A jómódú Kemalnak kinyílt a világ, mégis csak lassan tud kilépni élete kijelölt medréből, ezért elveszíti szerelmét. Füsun ugyanis, bár a régi és szegény Törökországhoz tartozik, nem fogadja el az alárendelt, szeretői szerepet. Kemalt a veszteség megszállottá teszi, életét szenvedélyének rendeli alá, így lesz a regény egy rögeszme története és természetrajza. Kemal mániákusan gyűjti a szerelméhez köthető tárgyakat, amelyek kézzelfoghatóvá teszik és csillapítják vágyakozását. Ezek a fétissé váló hétköznapi tárgyak – mindegyik fejezetben „kiállít” egyet-egyet belőlük – állnak össze végül az Ártatlanság Múzeumává. Pamuk mániákus gyűjtőmunkával fizikai valóságában is létrehozta Isztambulban a múzeumot, amelyben viszont a látogató ezeken a regényből a realitásba emelt tárgyakon végigvonulva rakhatja össze újra a történetet – a végsőkig feszítve ezzel a megszállottság határait, és egyben végképp elbizonytalanítva az olvasót: kinek a története is ez? „Az élvezet, amelyet gyermekes szája, telt ajkai és vággyal teli, játékos nyelve szereztek, egészen megzavartak, s egy sor új gondolatot szültek. […] Mindazok, akikké váltam, amíg csókoltam, és mindazok a Füsunok, akik megelevenedtek bennem, miközben engem csókolt, egymásba gabalyodva növelték a gyönyört. Éreztem, hogy ezek az első, hosszú csókolózások, a lassan kialakuló szeretkezési szertartásaink apró részletei egy új tudás és számomra újfajta boldogság, a földi világban ritkán elérhető mennyország kapuját nyitják ki előttem. Ugyanakkor a csókolózással nemcsak a testi élvezet és az egyre növekvő szexuális vágy kapui nyíltak meg, hanem mintha feltárta volna kapuját a nagy, tágas és hatalmas Idő is, amely kiragadott bennünket a tavaszi délutánból.”

Bécsben, a császári palota termeiben szól a keringő és patakzik a pezsgő, de a csillogó díszletek mögött versengés és gyilkos intrika dúl. Sissit, Ferenc József feleségét, népe ""tündérkirálynőjét"" fojtogatja a szigorú udvari etikett és a kihűlt házasság feszültsége, s nyugtalansága egyre nő. A szabadságra vágyó asszony gödöllői birtokán talál nyugalmat. Itt lovagol szeretett paripáin, itt élvezi az anyaság örömeit imádott kislánya, Valéria révén - és itt fogadja a magyar államférfi, Andrássy gróf látogatásait, a férfiét, akit évek óta teljes szívéből szeret. Az idillinek azonban tragikus hír vet véget: kisfia, Rudolf érdekében azonnal vissza kell térnie a fővárosba, a pletykálkodás, irigység és bánat világába. Szerelem és veszteség, odaadás és ellenszegülés - Sissi ellentmondásos vágyak közt hányódik: együtt tartsa a családját, vagy elmeneküljön fullasztó házassága és a történelem viharai, a nagy birodalmak összeomlásának baljós előjelei elől? A császárné végül kiköveteli helyét a trónon férje oldalán, elnyeri népe és a világ szeretetét, és megmenti a birodalmat. De vajon meg tudja-e menteni önmagát? És egyszer csak ott van; olyan, amilyennek mondják: nem evilági szépség... Vonul lefelé az elegáns hotel, a Beau Rivage lépcsőjén, fogja az ernyőt, kora őszi ragyogó napfény árasztja el a sugárutat. Tömeg gyűlik köré, amikor rájönnek, hogy a császárnét látják. - Itt jön! - Erzsébet császárné! - Sissi! Megy a rakparton a sétány és a várakozó gőzhajó felé, egyetlen női kísérője szaporán szedi a lábát mellette, hogy lépést tartson vele. Megjelenése elárulja, hogy nem közember: gyöngyházszínű bőre, királynői alakja a szűk és magas nyakú kiskabátban, hosszú fekete szoknyája, fekete kalapja dús gesztenyebarna haján. A haja - olyan híres, hogy még a férfi is olvasott róla - sötét és hullámos, apró ezüstök csillognak benne. A férfi végignéz toprongyos önmagán, rosszallóan szemléli a kosz félholdjait a körme alatt, a szakadásokat viseltes nadrágján. Közelről bámulja az asszony arcát, látja, ahogy pislog, ijedten, mint az üldözött állat. Hiszen az is, természetesen: üldözött. Nemcsak ő üldözi, hanem mindenki. Ő, akárcsak a férfi, menekül... Mögé lép, a vére dübörög, testében a fölismerés és lelkesültség mámorító elegye vágtat. Néhány száz méterre ott a gőzös, egy közeli dokkban, fekete füstöt pöfög a kék égre. A férfi a zsebébe nyúl, ujjai kitapintják a pengét...

Bár a Horthy-rendszer immár több mint két emberöltő óta a múlté, emlékezete és megítélése napjainkban is élénk viták tárgya. Vannak, akik a tényekre fittyet hányva még ma is fasiszta diktatúrának tartják, míg mások idealizálják, és a parlamentáris demokráciákkal rokonítják. A Helikon Kiadó ezért határozott úgy, hogy Romsics Ignác életműsorozatát a neves történész Horthy-korszakkal foglalkozó fontosabb írásainak kötetbe gyűjtésével és együttes újrakiadásukkal indítja útjára. Jóllehet a válogatás időben első (1982) és utolsó tanulmányának (2016) megjelenése között harmincnégy év telt el, azokat olyan mérvű gondolati azonosság köti össze, hogy egy-két apró - minden esetben jelzett - módosítástól eltekintve nemcsak a szerző újabb, hanem régebbi, pályája kezdetén írt tanulmányait is változtatás nélkül közöljük. Bízunk benne, hogy az az elfogulatlan, távolságtartó és tényszerű megközelítésmód, amely Romsics minden munkájához hasonlóan ezeket az írásait is jellemzi, sokakat fog hozzásegíteni a Trianon utáni negyedszázad eredményeinek és kudarcainak, fény- és árnyoldalainak fel- és megismeréséhez.

„Dübörgött a nagy gazdasági világválság. Az utcákon és a főpályaudvaron fedél nélküli emberek tömege, akárcsak manapság. A lapok elbocsátásokról írtak, termőföldek kisajátításáról, bankcsődökről, akárcsak manapság. Szerintem mindössze egyetlen szempontból történt változás. A televíziónak hála, eltitkolhatnánk a nagy gazdasági világválságot. Nincs kizárva, hogy javában zajlik a harmadik világháború, csak titkolják." Ez itt egy regény. A tetejébe kamu önéletrajz. Nem tekinthető az absztrakt expresszionista festőiskola tárgyszerű történetének. (Ezen festőiskola volt az első olyan művészeti mozgalom, amely az Amerikai Egyesült Államokban született.) Jelen história nem egyéb, mint saját tulajdon magánvéleményem különböző dolgokról.

A Felhőtlen Boldogság Minisztériuma Arundhati Roy mélységesen megindító új regénye – az első azóta, hogy a szerző Booker-díjas, nemzetközi hírű sikerkönyve, Az Apró Dolgok Istene közkedvelt klasszikussá lett. Az Ódelhi falain kívüli temetőben egy lakó kiterít egy kopott perzsaszőnyeget két sír között. Egy járdán éjfél után váratlanul felbukkan egy csecsemő szemétbölcsőben. A hófödte völgyben egy gyászoló apa levelet ír ötéves, halott lányának az emberekről, akik részt vettek a temetésén. Egy második emeleti lakásban egy magányos nő, akit egy kisbagoly figyel, gekkókölyköt etet döglött moszkitóval. És a Dzsannat panzióban ketten, akik egész életükben ismerték egymást, úgy ölelkeznek össze álmukban, mintha csak most találkoztak volna… A Felhőtlen Boldogság Minisztériuma sokéves utazásra visz bennünket a szubkontinensen. Mélyen beszippant szereplőinek életébe, akik mindannyian a biztonság, az értelmes élet és a szeretet után kutatnak. Bámulatos erejű és eredetiségű, több szálon futó cselekménye egyszerre szerelmi történet és provokáció – ugyanannyira leleményes, mint amennyire érzelmileg magával ragadó. Meséje suttogásból, üvöltésből, örömkönnyekből és néha keserű nevetésből bontakozik ki. Élő és eltávozott hőseit megtörte a világ, amelyben élünk – aztán meggyógyította őket a szeretet. Ezért soha nem adják meg magukat. E humánus és érzékeny, rendkívüli regény minden oldala Arundhati Roy mesemondó tehetségének csodáját bizonyítja.

Az Ördögcsapda tizenkét darabja méltó tisztelgés a világirodalom legendás alakja, a nagy humanista nevettető, Kurt Vonnegut és életműve előtt. A történeteket áthatja a szerző csakis rá jellemző humora, továbbá az erkölcsi normáinak sérelméből fakadó harag. Megcsodálhatjuk drámaian tömör levelét, melyben értesíti szüleit, hogy a németek fogságába esett. Böngészhetjük utolsó előadását, amelyet már fiának kellett felolvasnia. Mark jegyzi a válogatás személyes hangvételű Bevezetését is. A gyűjtemény egésze alapján újfent meggyőződhetünk arról, hogy a Mester zseniális és maradandó szellemi örökséget bízott ránk. Napjainkban eszményeinek morális üzenete az egész bolygónak szóló fontos figyelmeztetés, mely időszerűbb, mint valaha. ...hogy az ördögbe létezhet, hogy valaki büntetlenül ennyi baromságot összehalandzsázhasson? Hát csak azért úszhatta meg szárazon, mert a közönsége vevő volt a marhaságaira. Hamar rádöbbentem, hogy amikor majd bemegyek az előadóterembe, odabent a sok nép és idekint az egész világ fülig szerelmes az apámba. Bárhová követnék. Íme, az egyik tökéletes sületlensége: ""Pont annyira vagyunk nőtlenek, mint a nem meleg római katolikus papság ötven százaléka."" Vagy itt van ez: ""Seggfej az, aki műfogsort illeszt a farpofái közé, hogy leharapja vele a gombokat a taxi hátsó üléséről."" Vagy ez: ""Szimatnak nevezzük azt az ipsét, aki a női kerékpárok nyergét szaglássza."" Uramisten, vajon hová akar az én drága édesapám kilyukadni? Ám váratlanul előáll valamivel, amivel fején találja a szöget, ami felháborító, mert igaz. És éppen azért fogadjuk el igaznak, mert korábban a papi nőtlenségről fecsegett, meg hogy ki seggfej, és ki szimat.

Tamási Áron (1897-1966) egy véletlen balesetnek köszönhetően lett a székelyudvarhelyi Római Katolikus Gimnázium diákja: gyermekkorában egy "patrópuskával" ellőtte a kezét, s így alkalmatlanná vált a mezőgazdasági munkára. Részben diákéveinek keserű élményei ihlették 1928-ban megjelent első regényét, a Szűzmáriás királyfit, de ennek a javarészt az Egyesült Államokban írt "eposz-regénynek" a központi témája a székely nép tragikus életérzése, amit a főhős, Csorja Bódi apja így foglal össze: "ilyen szerencsétlen népet nem teremte többet az Isten." A két család két generációjának sorsát bemutató balladai hangvételű műben apák és fiúk egyaránt egymás ellen fordulnak - a Csorják és a Gálfik végzete szimbolikusan jeleníti meg egyén és nemzet tragédiáját. A természet törvényei és a mély vallásos hite diktálta parancsolatok szerint élni kívánó Csorja Bódi szükségszerűen újra és újra összeütközésbe kerül az embereket gúzsba kötni igyekvő társadalmi intézményekkel - a nagyra hivatott székely fiatalember szabadságát csak a misztikum világában találhatja meg, és alkotóereje is csak "szűzmáriás" látomásainak, képzelgéseinek köszönhetően teljesedik ki.

Cevdet Bey a 20. század elején válik gazdag török kereskedővé, amikor üzlettel még csak keresztények foglalkoznak. Ezért az isztambuli üzletemberek világában idegennek, a késő oszmán kori elit tagjai között pedig kitaszítottnak érzi magát. Mégis eltökélten halad a maga útján: gyarapítja vagyonát, házat vásárol, és előkelő lányt vesz feleségül. Álma egy „óraműpontossággal működő”, nyugatias család, ahol a legfőbb érték az összetartozás és a békés, nyugodt élet. A következő generáció tagjainak egyszerre kell szembenézniük az apai örökséggel és a nyugatias reformok lázában élő, ám az évszázados beidegződéseket makacsul őrző társadalommal. Miközben Európa újabb háborúra készül, olyan erkölcsi dilemmákkal szembesülnek, amelyek mind ugyanazt a kérdést feszegetik: megvalósulhat-e Cevdet Bey álma, létezik-e a polgári világnak egy jellegzetes török változata, vagy az egész csak illúzió? A válasz még a hetvenes évek forrongó politikai légkörében felnövő unokák számára sem egyértelmű. Orhan Pamuk 1982-ben megjelent első regénye három nemzedéken átívelő családtörténet. Az apró mozaikdarabkákból kirajzolódó, tablószerű elbeszélés hétköznapi pillanatképeket tár az olvasók elé, mégis érzékenyen világít rá azokra a problémákra, amelyek a mai napig feszítik a török társadalmat. „Két élet, két lélek kellene az embernek. Az egyik az üzletnek, a másik az örömöknek! És úgy kellene élni, hogy ez a kettő ne keveredjék egymással! Segíteniük kellene egymást, de nem szabadna akadályozniuk a másikat! Igen, így lesz. Az én életem ilyen lesz! Élni fogok!” Még egyszer nagyot nyújtózkodva ásított egyet, aztán önmagát is meglepő friss lendülettel kiszállt a hintóból.

„Mikor a szerzőt megismertem, még nagyképűen vallotta: »Hárman nem írunk: Szókratész, Jézus és én.« Aztán megtört, és írni kezdett, paródiákat, persze - és megállt a kanál a levesben, de úgy, hogy a fal adta másikat. Úgy vágytunk erre a hangra ebben a karót nyelt, szürke, humordeficites honi literatúrában, mint egy falat kenyérre. Bödőcs írásaiban a páratlan irodalmi műveltség találkozik az igazi humorral Karinthy boncasztalán. Apját kérdezték, mit szól, hogy fia már ír is. »Addig se iszik« - válaszolta a bölcs öreg, és igaza volt: Tibor írás közben sose iszik. (Hmm...) Mert ilyen az irodalom: nevel, tanít, szórakoztat - és amíg írunk vagy olvasunk, addig se iszunk. Tisztelet a kivételnek. Fogadják tehát szeretettel az irodalmi paródia Lemmyjét, a magyar humor Billy, a Kölyökjét, a búcsúszentlászlói Rabelais-t. »Tessék mosolyogni!« " Cserna-Szabó András

A dzsungel könyve új fordítása több szempontból is izgalmas vállalkozás. Egyrészt az első megjelenés óta eltelt több mint száz esztendő Kipling-kutatásait figyelembe véve sorakoznak benne a jól ismert novellák, másrészt szakértőnk segítségével igyekeztünk az eredeti kiejtést legjobban megközelítő változatban megadni a szereplők nevét. A korábban előforduló félreértéseket is javítottuk - köszönhetően az azóta felgyűlt jegyzetanyagnak. Reméljük, hogy munkánk új és lelkes olvasókat szerez e megunhatatlan remekműnek, s Mauglinak és társainak kalandjai továbbra is feledhetetlen élményeket kínálnak kicsinek és nagynak egyaránt. Greskovits Endre több Kipling-novelláskötet fordításában is részt vett (Indiai történetek, A Száz Bánat Kapuja, Aki király akart lenni, A gondolkodó bika, Hogyvolt-mesék), és annak a Salman Rushdie-nak a fordítója, aki legnagyobb mesterei közt tartja számon Rudyard Kiplinget. Horváth Viktor regényíró és műfordító. Kötetei: Át (2004), Török tükör (2009), A diótörő (2011), A kis reccs (2012), Möbion (2015). Versfordításai a trubadúrköltészetet bemutató antológiákban és regényekben szerepelnek; versírást és -fordítást tanító módszertani könyve A vers ellenforradalma (2014). Szabó Levente mintegy tíz éve szabadúszó grafikusként, illusztrátorként dolgozik hazai és külföldi megbízóknak. „- Figyelj ide, legdrágább kincsem - mondta Bhálú. - Téged se szó, se akarat nem tud visszatartani. Nézz fel! Ki vonhatja kérdőre a dzsungel urát? Láttam, amikor kisbéka korodban amott játszadoztál a fehér kavicsokkal; látott Baghírá is, aki egy frissen elejtett fiatal bikával megváltott. Arról a szemléről már csak mi ketten maradtunk; mert Ráksá, a nevelőanyád meghalt a nevelőapáddal együtt; a régi farkasfalka is rég meghalt; tudod, hová lett Sér Khán, Akélá pedig a dhólok közt halt meg, ahol a te bölcsességed és erőd nélkül meghalt volna a második szioníi falka is. Itt nincs már más, csak vén csontok. Már nem az emberkölyök kéri, hogy elhagyhassa a falkát, hanem a dzsungel ura választ új utat magának. Ki vonja kérdőre az embert?"

Egy író életművének alapos gondozását, a filológiai-irodalomtörténeti koronát a kritikai kiadás jelenti. Nem csak a szövegvariánsok, variációk, módosulások tűnnek fel a gondozott szövegben, de a keletkezés és a fogadtatás dokumentumai is. Természetesen csak kis lépésekben juthatunk el idáig, először az „Összegyűjtött", azután az „Összes"művek megjelentetése előzheti meg a „végső", azaz kritikai kiadást. Tamási Áron esetében jó okunk van feltételezni, hogy hamarosan eljutunk idáig, az utóbbi évtizedekben megéledő kutatási kedv a garancia erre, véli Urbán László irodalomtörténész, a kötet összeállítója. A jelen antológia az ismeretlenből válogat, vagyis első utánközlésekről (cikkek, tárcák, jelenetek, beszédek, feljegyzések) van szó, de nem maradtak ki Tamási nyilatkozatai, interjúi, korai írásai sem. Lezárásként a Függelék az íróra emlékezők írásaiból, nyilatkozataiból mutat egy csokorra valót. Az Eszmélj, Ábel! különleges Tamási-portré, ami az ismert életművet színesíti. Mert: „regényeim igényes nagy gyermekek. Mindig elégedetlenek és elvágyódnak hazulról a nagyvilágba. Színjátékaim nyugtalan kamaszok. Az elbeszéléseim az én legkedvesebb apró gyermekeim", nyilatkozta Tamási 1943 januárjában. Ott éltem szülőfalumban, Farkaslakán édesapámmal, aki egyszerű szegény gazdaember. Tizenegyen voltunk testvérek, én voltam a harmadik. A gimnáziumot Székelyudvarhelyen végeztem el, s utána, amikor kitört a világháború, harctérre mentem. A háború után alig múlott el egy esztendő, szűknek éreztem magam körül a falut, s elmentem világot látni; áthajóztam az óceánon, hogy meglássam Amerikát. Három évig éltem Amerikában. Voltam kocsimosó, kifutó, vegytisztító és kőműves-napszámos. Később azonban, egy erdélyi ismerősöm révén, bankba kerültem. Itt vált tudatossá bennem, a messze tengerentúli világvárosban az a lelkemben régen hánykolódó gondolat, hogy valamit tenni kell otthon a népért. A szegény székely parasztok lerongyolt követei egyre sűrűbben látogattak el hozzám álmomban s hívtak, hogy jöjjek vissza a havasi nép közé. Anyám kötényében hozta a sok-sok székely könnyet, hogy ez mind értem van, üljek hát hajóra. Nem volt maradásom. A „Szűzmáriás királyfi" című regényem - még az évben - már Kolozsvárott jelent meg. (1943)

„Az irgalmasság Isten első attribútuma. Isten neve. Nincs olyan helyzet, amelyből ne tudnánk kilépni, nem ítéltettünk arra, hogy belesüllyedjünk a futóhomokba." Ferenc pápa egyszerű, közvetlen szavakkal fordul minden férfihoz és nőhöz a világon, bensőséges, személyes hangú párbeszédbe bocsátkozik velünk. A középpontban az a téma áll, amely a leginkább kedves a szívének: az irgalmasság, tanúságtételének és pápaságának alapja. A könyv lapjairól valósággal sugárzik a pápa vágya, hogy elérje mindazon lelkeket - az egyházon belül és kívül -, akik az élet értelmét, a béke és a bűnbánat útját, a testi és lelki sebek orvosságát keresik. Mindenekelőtt azokat a nyugalmat nem lelő, fájdalmakkal küzdő embereket, akik azt szeretnék, ha nem eltaszítanák, hanem befogadnák őket: a szegényeket és a kirekesztetteket, a fogvatartottakat és a prostituáltakat, de a tévelygőket is, a hittől eltávolodókat, a homoszexuálisokat és az elváltakat. A Vatikán-szakértő Andrea Torniellivel folytatott beszélgetésben Ferenc pápa fiatalkori emlékein és megindító lelkipásztori élményein keresztül magyarázza el, miért is tartotta olyan fontosnak a rendkívüli szentév meghirdetését. Anélkül, hogy tagadná az etikai és teológiai kérdések jelentőségét, hangsúlyozza, hogy az egyház senki előtt sem zárhatja be kapuit; inkább az a feladata, hogy behatoljon a lelkekbe, és lehetőséget teremtsen a felelősségvállalásra és az elkövetett bűnöktől való eltávolodásra. Az őszinte párbeszéd során Ferenc pápa az irgalmasság, igazságosság és a romlottság kapcsolatának bonyolult kérdésére is kitér. Azokat a keresztényeket pedig, akik az „igazak" közé sorolják magukat, emlékezteti: „A pápa is csak ember, és szüksége van Isten irgalmasságára." Az Isten neve irgalmasság 82 országban jelenik meg világszerte.

Ezt az önéletrajz-féleséget Kurt Vonnegut, az amerikai próféta ellenállhatatlan humorával és mély bölcsességével írta meg. Lapjain találkozunk kedvenc mókamestereivel és country muzsikával; szól az elhunyt barátról és kimúlt házasságáról. Az abszurd látásmód Vonnegut végtelenül emberi életútjának állandó kísérője. Szinte halljuk az író, e született mesélő jellegzetes hangját. Igazmondással varázsol el bennünket. „Vonnegut a végzet kacagó prófétája" - The New York Times. Jelen könyv egy amerikai zseni remekműve. Az elmúlt hat esztendőben iszonyú keményen dolgoztam e műalkotáson. Közben hörögtem, a fejemet pedig fűtőtestekhez verdestem. New York összes hoteljának előcsarnokát összemászkáltam, közben művemen tépelődtem és sírdogáltam. Ha állóórához értem, ököllel jól behúztam neki. Csodálatos új irodalmi műfajt alkottam. Könyvemben a nagyregény elemi ereje egyesül a haditudósítások vérfagylaló közvetlenségével, bár ez utóbbi már elavult dolog, Isten a tudója, Isten a tudója. Továbbá egybegyúrtam a zenés színház talmi ragyogását a novella halálos erejű balhorgával, mindezt szagosítottam a személyes levelek szekrényillatosító labdacsra emlékeztető illatával, majd hozzáadtam Amerika történelmének lüktető ritmusát és az ünnepi beszédek dagályos stílusát.

A második világháborús amerikai kém, Howard Campbell J.R. náci háborús bűnösként várja tárgyalását egy izraeli börtönben. De vajon tényleg bűnös? Az akasztófahumorral átszőtt briliáns regényben Vonnegut a feketét és fehéret a szürke egy egészen hátborzongató árnyalatába forgatja, és ítélete mindnyájunk erkölcsi érzékét kísérti. „Sajgó szívvel nevetünk." - The Washington Post