Helikon Kiadó strana 60 z 115

Az én alapkérdésem így hangzik: miért halt meg ez a személy? Az igazság kiderítéséig olykor hosszú utat kell végigjárnunk, amely ott kezdődik, ahol a holttestet megtalálták, s amelynek következő állomása a boncterem. Innen szakértők hosszú sorát érintve kanyarog tovább, majd igazságügyi laboratóriumokon keresztül halad, amelyekben ma immár minimális DNS-mennyiségek elemezhetők, ballisztikai események rekonstruálhatók. Az igazság azonban olykor minden igyekezetünk ellenére nehezen deríthető ki, s a halál rejtély marad. Néha az igazság összetett. Ahol nyilvánvaló, hogy bűncselekmény történt, a folyamat vége reményeink szerint vádemelés. (…) Munkám révén tehát rendkívüli közelségbe kerülök vízbefúltakkal, olyanokkal, akiknek teste az oszlás legkülönbözőbb fázisaiban van, a megégettekkel, illetve a szerencsétlenekkel, a kétségbeejtően boldogtalanokkal, a meggyilkoltakkal…”

"Hihetetlen megtapasztalni, hogy akit valóban szeretek, abban megbízok, annak a kezébe merem tenni az életem, rá merem bízni a becsületem, a munkám, a hivatásom, mindenem. Akit nem szeretek, azzal nem indulok el, azzal nincsen közös tervem, álmom, jövőm. A szeretet a forrása mindennek, a bizalomnak is." Öt hét Böjte Csaba ferences szerzetessel. Több ezer kilométer utazás Erdélyben, útközben beszélgetések az életről, halálról, hitről, szolidaritásról és nagyon sok mindenről, ami a ma emberét foglalkoztatja. Így lett a kilométerekből belső utazás, és így született meg útközben Csaba testvér füveskönyve. Kipróbált gondolatok, amelyek megtisztítják az ember lelkét, öntudatra ébresztik, megvigasztalják, reményt, kapaszkodót adnak az egyre zajosabbá váló világunkban. Elmélkedések a ma emberéről, örök érvényű és friss gondolatok, gyakorlati tanácsok arról, hogy milyennek kellene lennünk, hogy boldogabbak legyünk, és mit kellene cselekednünk, hogy ez a világ jobb és élhetőbb legyen. Csender Levente, József Attila-díjas író, Csaba testvér gondolatainak formába öntője

"Száz évvel az első könyve után még mindig az ő árnyékában állunk." Andrew Taylor Ősz... párás reggelek, bekuckózós esték... de amikor a levelek hullani kezdenek, az éjszakák hosszabbakká, az árnyak pedig sötétebbé válnak. Borzongató kalandozásra hívjuk Agatha Christie rajongóit. A napsütötte Rodosztól és Afrikától a ködös Londonig, vidéki udvarháztól az Old Bailey tárgyalóterméig vezet az utunk. Magányos házikók, baljós kastélyok, kószáló kísértetek, elátkozott családok népesítik be ezt a kötetet, valamint Hercule Poirot, Miss Marple és Agatha Christie további kedves nyomozói. Fordította: Borbás Mária, Etédi Péter, Gy. Horváth László, Kada Júlia, Kállai Tibor, Katona Tamás, Sipos Katalin

,,Ez a folytatás még az előző könyvnél, a Holtak vallatójánál is mélyebbre hatol, még gondolatgazdagabb... Tele finom megfigyelésekkel arról, hogy mit tesz az élet és a halál az emberi testtel" THE TIMES Dr. Richard Shepherd, Nagy-Britannia első számú orvostudós-detektívje az általa végzett huszonháromezer boncolás során nemcsak annak titkait tárta fel, ahogyan az emberek meghaltak, hanem azt is, hogyan éltek. Vizsgált gyilkosságokat és baleseteket, betegségekben és véletlenek következtében elhunyt embereket, genetikai hátterű haláleseteket és öngyilkosságokat, gyerekektől az öregekig a legkülönbözőbb korosztályokhoz tartozó holtakat: esetei felidézésével pedig most létezésünk teljes spektrumának felfedezésére invitál bennünket. Miközben A halál hét kora - egyedülálló hozzáértéssel és nemes nagylelkűséggel - kalauzol bennünket néha komor és zavarba ejtő világában, rávilágít a halálnak azokra a módjaira és okaira, amelyeknek életünk minden korszakában ki vagyunk téve. Ezenfelül arra is, hogy miért és hogyan ölünk... De ez a könyv mégis, mindenekfelett az élet csodájáról szól.

Már-már idilli körülmények között nevelkednek a világtól elzárt magániskola, Hailsham növendékei. De közben sejtik, aztán lassacskán már tudják is – bár egy gyerek számára ez a tudás szinte felfoghatatlan –, hogy ők különleges lények. Hogy nincsenek szüleik, mint másoknak, a külvilágban, és hogy csak azért léteznek, hogy aztán „adományozhassanak”. De mégis van az életükben szeretet és szerelem, van „lelkük” – és a regény főhősei számára még az a lehetőség is felmerül, hogy az igazi szerelem talán, ha csak kis időre is, kimenekítheti őket előre megírt sorsukból. Ishiguro megtévesztő egyszerűséggel kibontakozó remekműve a legapróbb lelki rezdülésekre is érzékeny szemmel meséli el nekünk azoknak a fiataloknak az életét, akik túl hamar kell, hogy szembesüljenek az élet elkerülhetetlen egzisztenciális drámájával. A regény 2005-ös megjelenését követően rövid időn belül több jelentős irodalmi díjat is elnyert, a Time magazin beválogatta a száz legjobb angol nyelvű regény közé, és Mark Romanek rendezésében nagy sikerű film is készült belőle, melyet 2010-ben mutattak be. A 2017-ben „nagy érzelmi erejű regényeiért” Nobel-díjjal kitüntetett japán származású brit író, Kazuo Ishiguro olyan briliáns regények szerzője, mint a Napok romjai, Az eltemetett óriás, a Klara és a Nap és – mind közül a legnagyobb világsiker – a Ne engedj el… Témáját és gondolati ívét tekintve minden újabb műve meglepetés – van köztük a mélységes múltból a mi korunk emberéhez szóló allegória, van a közeljövőben játszódó disztópia, van, amelyik Japán második világháborús vereségének lelki hatásait elemzi, és van olyan, melynek fő motívuma a zene –, de mindegyiket összefűzi az a sajátos látásmód, melynek kapcsán eszünkbe juthat ugyan Franz Kafka, Marcel Proust vagy Vladimir Nabokov, de Ishiguro írói világa végső soron egészen eredeti: olyan különös fénytörésben láttatja a szorongó emberi lelket, mint senki más.

„Ti akartok az óceánnal szót érteni, mikor egymást sem értitek?” Stanisław Lem születésének századik évfordulójára jelentetjük meg minden idők egyik legsikeresebb, legvarázslatosabb, legnagyobb hatású sci-fijét, amelyből már három film is készült. Kris Kelvin pszichológus megérkezik egy távoli égitest, a Solaris felszíne fölött lebegő űrállomásra. A bolygót plazmaóceán borítja, amely különös intelligencia jeleit mutatja, de az emberek mindeddig sikertelenül próbáltak kapcsolatot teremteni vele. A pszichológus lassan felismeri a bolygó működésének titkát - vagy legalábbis megsejti, hogy milyen veszély leselkedik az emberekre: a plazmaóceán az őrületbe hajszolja a kutatókat: személyiségük legbelső, eltitkolt démonait szabadítja rájuk.

A történet a szerzőtől megszokott módon rendkívül csavaros, a feszültség oldalról oldalra nő, a megfejtéstől pedig leesik az állunk. A kor olvasóinak azonban még egy szempontból különleges élményt jelenthetett a regény: a cselekménybe ugyanis Agatha Christie beépítette az évszázad bűnügyének nevezett, brutális gyermekgyilkossági esetet, mely "a Lindbergh bébi elrablása" néven híresült el világszerte. A híres Orient expressz a hóban vesztegel. Az egyik utas holtan fekszik a kabinjában, testét tizenkét késszúrás járta át. Az ajtó belülről zárva. A vonaton tizenkét utas maradt, a legkülönbözőbb társadalmi osztályból és nemzetiségből, ám mind egyre idegesebbek. Vagy van más is, ami összeköti őket? Hercule Poirot, a legendás nyomozó csak a kis szürke agysejtjeire támaszkodhat a hóviharban rekedt luxusvonaton. Egyetlen dolog biztos: a gyilkos az utasok közt van, és Poirot-nak meg kell találnia, mielőtt újra lesújt...

Agatha Christie leghíresebb és legnépszerűbb krimijében, amely korábban Tíz kicsi néger címen jelent meg magyarul, nyolc ember kap meghívást egy kis szigetre - ahol aztán az időjárás szeszélye elvágja őket a külvilágtól, a szakácsnővel és az inassal együtt. Rejtélyes meghívójuk furcsa módon nem bukkan fel, de a vendégeket ez eleinte nem zavarja: a szakácsnő remekül főz, és a portói bor kiváló. A vacsora után azonban megszólal egy hang, amely mindannyiukat megvádolja. Éspedig azzal, hogy gyilkosságban vétkesek. Egyikük nem sokkal később meghal... és az ebédlőasztalon a tíz kicsi katonafigurából egy eltűnik. Vajon igazak a vádak? Mindannyian bűnösök? És ki lehet az, aki úgy döntött, a szigetre csalja őket, és egyenként, művészi tökéllyel végrehajtja rajtuk a lehető legszigorúbb ítéletet?

A Párizs és Croydon között közlekedő Prometheus utasszállító repülőgép hátsó utasterében, a kilencedik ülésen Hercule Poirot várja, hogy mihamarabb megérkezzenek, és véget érjen a szenvedése. Utastársai - két francia régész, egy csinos fodrászlány, egy fogorvos, két arisztokrata hölgy, egy orvos, egy középkorú francia nő, egy üzletember és egy krimiíró - könnyed beszélgetéssel ütik el az időt, míg az egyik utaskísérő észre nem veszi, hogy a francia hölgy gyanúsan mozdulatlan. Megpróbálja felébreszteni, de nem jár sikerrel. Dr. Bryantet hívja, aki megállapítja: a nő legalább fél órája halott, és egy szúrásnyom van a nyakán - valószínűleg darázscsípés okozta a halálát. Poirot azonban a holttest lábánál észrevesz egy furcsa tárgyat, egy fúvócsőből származó tűlövedéket - ezzel ölték meg nőt... És a híres detektív szintén a gyanúsítottak között van. „Csak nem azt várja el egy bűnügyi regénytől, hogy az életet tükrözze vissza?”

Hercule Poirot és Catchpool felügyelő pár nappal karácsony előtt már jól megérdemelt pihenőjükre gondolnak, amikor váratlanul betoppan Cynthia, Catchpool édesanyja, és arra kérleli Poirot-t, hogy azonnal jöjjön vele Norfolkba, egy tengerparti kastélyba, ahol barátnője, Vivienne egy roppant furcsa és értelmetlennek tűnő gyilkosság megoldásában kéri a segítségét. A helyi kórházban fényes nappal, a legnagyobb jövés-menés közben a szobájában megöltek egy idős, kedves férfit. Ezt tetézi, hogy Vivienne férje, a szintén rokonszenves, súlyos beteg Arnold januárban a meggyilkolt postamester melletti szobát készül elfoglalni Vivienne legnagyobb aggodalmára. Arnold ugyanis a fejébe vette, hogy bent fekvő betegként, Poirot-t példaképének tekintve maga oldja meg a bűnügyet. Poirot-nak nem marad más választása, így vonakodva bár, de útnak indul Catchpoollal Munby-on-Sea-be. „Eddig leírtam minden esetet, amelyet Poirot megoldott az én (végtelenül gyengécske, de mindig odaadó) segítségemmel. De a norfolki gyilkosságok elmesélésébe még nem kezdtem bele. Eddig a pillanatig úgy éreztem, korai.”

„Szerencse, hogy az ember kinövi önmagát.” John Christow kutatóorvos egy kimerítő hét után Gerdával, a kissé nehéz felfogású feleségével végre Angkatellék vidéki birtokán tölti a hétvégét, ahová az Angkatell család többi tagja is hivatalos. Gerda gyűlöl Szilfaberekben lenni, mert nemcsak Lady Angkatell személyisége nyomasztja, de kisebbrendűségi érzése van a rokonsággal szemben is - imádott férje kedvéért azonban még erre is hajlandó. Mielőtt elindulnak, Christow-ék lánya, Zena kártyából jósolt az apjának: a kirakott lapok közül a Johnt megszemélyesítő kártyát a pikk ász, a halál szimbóluma takarja. Angkatellék a vasárnapi ebédhez készülődnek, melynek meghívottja Hercule Poirot, a neves detektív is, aki történetesen a szomszédos hétvégi ház tulajdonosa. Mikor betoppan a kertbe, az úszómedence mellett egy roppant ízléstelen kép: egy mesterkélten beállított gyilkossági jelenet tárul a szeme elé. A kép azonban valódi, ahogy a hulla is...

Sir Charles Cartwright, a híres színész már visszavonultan él tengerparti villájában, ahol fogadásokat tart barátai számára, vagy éppen vitorlázással múlatja az időt. A mostani hétvégén tizenkét vendég szerepel a meghívottak listáján, köztük a neves magándetektív, Hercule Poirot is. A könnyed derűvel induló vacsorát azonban váratlan tragédia szakítja meg: Stephen Babbington, a helyi plébános egy korty koktél után a torkához kap, majd élettelenül esik össze. Poirot és a rendőrség is természetes halálnak tartja az esetet mindaddig, amíg nem sokkal később egy hasonló vacsorán teljesen megegyező körülmények között meg nem hal az est házigazdája. A gyanút tovább fokozza, hogy a vendégek a második halálesetnél is majdnem ugyanazok. Vajon melyik lehet közülük a gyilkos...? 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy, szerető, bár kissé zűrzavaros család. A Leonidesek boldogan éltek kis, ferde házukban… Egészen addig, míg a családfő, a milliomos Aristide meg nem halt. Valaki a családból inzulin helyett mérget tett a fecskendőjébe. Ki a gyilkos, és miért ölt? Szerelemből, pénzvágyból vagy tán bosszúból? A rejtély nyomába eredő fiatalember indítóoka legalább világos: Sophia, az áldozat legidősebb unokája addig nem hajlandó kitűzni esküvőjük napját, míg ki nem derül az igazság…

A tragikusan fiatalon, harmincévesen elhunyt Sylvia Plath (1932-1963) Az üvegbúra című, javarészt önéletrajzi ihletésű, de fiktív részleteket is tartalmazó regényében egy rendkívül tehetséges, ám súlyos pszichés problémákkal küszködő amerikai egyetemista lány - Esther Greenwood - portréját festi meg. Bár első pillantásra Esther a sors kegyeltjének tűnik (nemcsak hogy remek iskolába járhat, de lehetőséget kap arra is, hogy egy hónapig gyakornokként dolgozhasson egy híres New York-i divatlapnál), valójában egyre csak vergődik, fuldoklik az őt körülvevő világ "üvegbúrája" alatt. A depressziója és öngyilkossági kísérlete miatt egy ideig elmegyógyintézetben kezelt (egyebek között elektrosokk-terápiának is alávetett) fiatal lány végül elindul a gyógyulás útján - nem úgy, mint az Esther történetét megíró Sylvia Plath, aki Az üvegbúra megjelenésének évében lett öngyilkos.

Ha valakiről el lehet mondani, hogy a modern világ – legalábbis a technikai fejlettség értelmében – egészen más lenne nélküle, akkor az biztosan Nikola Tesla, a szerb-amerikai fizikus, feltaláló és filozófus. Biztosan zseni volt, már-már varázsló – és ugyanakkor egy saját démonaival küzdő ember. Megzabolázta az „elektromosságnak” elnevezett rejtélyes erőt, egyre-másra lepte meg a világot felfedezéseivel, olyan új ösvényeket vágott a tudományban, amelyek aztán óriási hatással voltak az emberek mindennapi életére. Tesla egy ideig, az 1880-as években Magyarországon dolgozott (Puskás Tivadarral együtt), és itt fejlesztette ki az első hangszórót és a váltakozóáramú motort. 1884-ben áthajózott Amerikába, Edison munkatársa (majd ellensége) lett, feltalálta a rádiót (igen, Marconi előtt!), a naperőművet… és felsorolni is sok lenne, még mi mindent. A kor nagyságai rajongtak érte, keresték a társaságát, barátságát. És közben Tesla mániás-zseniális alkotói időszakai mély depresszióval és kétségbeeséssel váltakoztak. E könyv szerzői nemcsak a fantasztikus tudóst mutatják meg nekünk, hanem arra is választ keresnek, hogy milyen lelki problémákkal küzdött Tesla, és élete végére hogyan lett elszegényedett, magányos ember.

A Tóték című kisregény - az Egyperces novellák mellett - Örkény István (1912-1979) legismertebb és legjellegzetesebb műve. A könyv alakban először 1967-ben megjelent rövid, alig százoldalas írásban a szerző az abszurd és a groteszk csúcsait ostromolja - nem véletlen, hogy a kisregény, illetve az abból készült színpadi adaptáció nem egy mondata szállóigévé vált. ("Háromba vágtad, édes, jó Lajosom?") Igaz, ez nem egyedül Örkény érdeme, hiszen a történet alapján Latinovits Zoltán és Sinkovits Imre főszereplésével készült, Isten hozta, őrnagy úr című, 1969-es Fábri Zoltán-film nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Tótékat az egész ország megismerje. A Tóték drámaváltozatát nagy sikerrel játszották külföldön is, többek között franciául is bemutatták, s az előadás 1971-ben Párizsban elnyerte a Fekete Humor Nagydíját. Kétségtelen, hogy Örkény e remekműve meg is érdemelte ezt a díjat, hiszen benne olyan mondatok követik egymást, mint ez: "Kedves Mariska, ha esetleg egy pópának öltözött öregasszony lépes mézet akarna sóra cserélni, legyen szíves, lövesse főbe." vagy ez: "Még senki se szökött meg azért, mert szájában (kizárólag elővigyázatossági okokból) egy zseblámpát tartott."