Helikon Kiadó strana 87 z 115

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy, szerető, bár kissé zűrzavaros család. A Leonidesek boldogan éltek kis, ferde házukban... Egészen addig, míg a családfő, a milliomos Aristide meg nem halt. Valaki a családból inzulin helyett mérget tett a fecskendőjébe. Ki a gyilkos, és miért ölt? Szerelemből, pénzvágyból vagy tán bosszúból? A rejtély nyomába eredő fiatalember indítóoka legalább világos: Sophia, az áldozat legidősebb unokája addig nem hajlandó kitűzni esküvőjük napját, míg ki nem derül az igazság...

A gyilkosság általában egyszerű bűncselekmény. Ám ha egy mániákus sorozatgyilkos az elkövető, máris minden bonyolultabbá válik... Hercule Poirot, a legendás nyomozó levelet kap, melyben ABC, a titokzatos gyilkos kihívás elé állítja. Minden, amit ígér, valóra válik: Andoverben meghal Mrs. Alice Ascher; Bexhillben Betty Barnard; Churstonban Sir Carmichael Clarke. A hajsza egyre nyomasztóbb, és Poirot talán hibát követ el...

Roger Ackroyd túl sokat tudott. Tudta, hogy a nő, akit szeret, megmérgezte az első férjét. Tudta, hogy valaki zsarolja az asszonyt, és azt is tudta, hogy ezért lett öngyilkos. Az esti postából pedig azt is megtudta, ki a titokzatos zsaroló - ám még mielőtt végigolvashatta volna a levelet, valaki elvágta a torkát... Hercule Poirot visszavonult. Úritököt termeszt a békés, álmos falucskában, King's Abbotban. Az Ackroyd-gyilkosság azonban ismét mozgásba hozza "a kis szürke agysejtjeit", és a legendás nyomozó a tettes nyomába ered...

Fiume, azaz Rijeka neve nem csupán az Adriai-tengerhez látogató turisták körében cseng ismerősen. Ebbe az akkor éppen Magyarországhoz tartozó, soknemzetiségű kikötővárosba utazik kevéssel az első világháború kitörése előtt Kovách Richárd budapesti újságíró, hogy leleplező riportot írjon a fővárosi lapokban bulvártémaként fölbukkanó fiumei cápa mibenlétéről. A tengerparton tombol a bóra, a viharos őszi szél, az Amerikába tartó, kivándorlókat szállító Carpathia óceánjáró kapitánya cápaveszélyre figyelmezteti a Magyar Királyi Tengerészeti Hatóságot, a városszerte könnyűvérűségéről ismert Noskó Emília kisasszony pedig tragikus körülmények között meghal. És miközben Kovách Richárd Fiume viszonyaival ismerkedik, rá kell jönnie, hogy a „boldog békeidők” látszata mögött társadalmi és magánéleti feszültségek húzódnak, és a legnagyobb veszélyt nem is a tengeri ragadozók jelentik...

Ki volt Matzner Lola, Márai Sándor rejtőzködő felesége, írásainak első olvasója, akit naplóiban csak L. kezdőbetűvel jelöl? Mi a személyes története? Ötvös Anna kassai történész-könyvtáros, Márai-kutató az L. betű mögé akart nézni, kiemelni alakját az ismeretlenségből. Szó szerint a szemétből került hozzá Matzner Lola fotóalbuma, amelynek anyaga könyvünkben látható először. Ötvös Anna valódi leletmentést végzett, leporolta a képeket, levéltári és sajtóforrások, levelek, naplók, interjúk segítségével felderítette a fotókon látható figurák családi viszonyrendszerét. A Moskovicsok és Matznerek orvos-lapkiadó családja a 19. század végén, a 20. század elején fontos szerepet játszott Kassa szellemi felemelkedésében; önzetlenül jótékonykodtak, szenvedélyesen munkálkodtak a közjóért. A kötet rekonstruálja azt a kulturális és társadalmi közeget, ahonnan Márai és felesége elindult. A forráskiadvány hiánypótló a Márai-kutatásban: több homályos életrajzi momentumot is pontosít, és makacs legendákat oszlat el.

Márai Sándor naplóinak XVII. kötete az 1978-1981-es időszakot öleli fel, amelyet ideiglenesség, átmenetiség, állandó úton levés határozott meg: Amerikából Európába, Salernóba, és onnan vissza; helyet, utolsó otthonukat keresték feleségével. Európa ekkor már csak "idegen ismerősség" számára, Amerika jelenti az "ismerős idegenséget", az óceán, a tágasság, a "nagyvilági táj" perspektíváját, végül San Diego lesz fizikailag beszűkülő életük színtere. Legotthonosabban azonban, ahogy többször is lejegyzi, a repülőúton érzi magát, kontinensek, óceánok fölött, eltávolodva mindentől. Az elmúlásról, a betegségekről tárgyilagos, sőt időnként szarkasztikus hangon beszél, ugyanolyan távolságtartással, mint ahogy a világpolitikai híreket és - bármennyire elbűvöli is - a technikai, tudományos vívmányokat rögzíti. A másik tér, amelyben élete zajlik, a szimbolikus otthon: az irodalom, az őt körülvevő könyvek biztonságosabb tere. A napló jelentős részében olvasmányait elemzi, ahogy a korábbi kötetekben is. És persze tovább boncolgatja Magyarországhoz való ambivalens viszonyát is.

Kurt Vonnegut 12 olyan írását tartalmazza a gyűjtemény, amelyek még soha, sehol nem jelentek meg. Valamennyit áthatja a szerző erőszakkal szembeni kérlelhetetlen elutasítása éppúgy, mint lesújtó véleménye az emberiség pusztítás iránti olthatatlan szenvedélyéről. Az Ördögcsapda mindent elmond a korról, amelyben élünk, ugyanakkor árnyaltabbá teszi Vonnegut portréját is. A novellákat olvasva és a könyvet illusztráló különös képzőművészeti alkotásokon eltöprengve jobban megismerjük az írót, a szülőt, a művészt, a humanistát.

Tamási Áron (1897-1966) egy véletlen balesetnek köszönhetően lett a székelyudvarhelyi Római Katolikus Gimnázium diákja: gyermekkorában egy "patrópuskával" ellőtte a kezét, s így alkalmatlanná vált a mezőgazdasági munkára. Részben diákéveinek keserű élményei ihlették 1928-ban megjelent első regényét, a Szűzmáriás királyfit, de ennek a javarészt az Egyesült Államokban írt "eposz-regénynek" a központi témája a székely nép tragikus életérzése, amit a főhős, Csorja Bódi apja így foglal össze: "ilyen szerencsétlen népet nem teremte többet az Isten." A két család két generációjának sorsát bemutató balladai hangvételű műben apák és fiúk egyaránt egymás ellen fordulnak - a Csorják és a Gálfik végzete szimbolikusan jeleníti meg egyén és nemzet tragédiáját. A természet törvényei és a mély vallásos hite diktálta parancsolatok szerint élni kívánó Csorja Bódi szükségszerűen újra és újra összeütközésbe kerül az embereket gúzsba kötni igyekvő társadalmi intézményekkel - a nagyra hivatott székely fiatalember szabadságát csak a misztikum világában találhatja meg, és alkotóereje is csak "szűzmáriás" látomásainak, képzelgéseinek köszönhetően teljesedik ki.

Bécsben, a császári palota termeiben szól a keringő és patakzik a pezsgő, de a csillogó díszletek mögött versengés és gyilkos intrika dúl. Sissit, Ferenc József feleségét, népe "tündérkirálynőjét" fojtogatja a szigorú udvari etikett és a kihűlt házasság feszültsége, s nyugtalansága egyre nő. A szabadságra vágyó asszony gödöllői birtokán talál nyugalmat. Itt lovagol szeretett paripáin, itt élvezi az anyaság örömeit imádott kislánya, Valéria révén - és itt fogadja a magyar államférfi, Andrássy gróf látogatásait, a férfiét, akit évek óta teljes szívéből szeret. Az idillinek azonban tragikus hír vet véget: kisfia, Rudolf érdekében azonnal vissza kell térnie a fővárosba, a pletykálkodás, irigység és bánat világába. Szerelem és veszteség, odaadás és ellenszegülés - Sissi ellentmondásos vágyak közt hányódik: együtt tartsa a családját, vagy elmeneküljön fullasztó házassága és a történelem viharai, a nagy birodalmak összeomlásának baljós előjelei elől? A császárné végül kiköveteli helyét a trónon férje oldalán, elnyeri népe és a világ szeretetét, és megmenti a birodalmat. De vajon meg tudja-e menteni önmagát? És egyszer csak ott van; olyan, amilyennek mondják: nem evilági szépség... Vonul lefelé az elegáns hotel, a Beau Rivage lépcsőjén, fogja az ernyőt, kora őszi ragyogó napfény árasztja el a sugárutat. Tömeg gyűlik köré, amikor rájönnek, hogy a császárnét látják. - Itt jön! - Erzsébet császárné! - Sissi! Megy a rakparton a sétány és a várakozó gőzhajó felé, egyetlen női kísérője szaporán szedi a lábát mellette, hogy lépést tartson vele. Megjelenése elárulja, hogy nem közember: gyöngyházszínű bőre, királynői alakja a szűk és magas nyakú kiskabátban, hosszú fekete szoknyája, fekete kalapja dús gesztenyebarna haján. A haja - olyan híres, hogy még a férfi is olvasott róla - sötét és hullámos, apró ezüstök csillognak benne. A férfi végignéz toprongyos önmagán, rosszallóan szemléli a kosz félholdjait a körme alatt, a szakadásokat viseltes nadrágján. Közelről bámulja az asszony arcát, látja, ahogy pislog, ijedten, mint az üldözött állat. Hiszen az is, természetesen: üldözött. Nemcsak ő üldözi, hanem mindenki. Ő, akárcsak a férfi, menekül... Mögé lép, a vére dübörög, testében a fölismerés és lelkesültség mámorító elegye vágtat. Néhány száz méterre ott a gőzös, egy közeli dokkban, fekete füstöt pöfög a kék égre. A férfi a zsebébe nyúl, ujjai kitapintják a pengét...

Az államalapító Szent István király élettörténetét elbeszélő regény, Az országépítő Kós Károly leghíresebb és legnépszerűbb műve, amely 1934-es első megjelenése óta számtalan kiadást élt meg. A történet Géza fejedelem uralkodásának utolsó eseményeivel kezdődik: István apja pajzsra emelteti fiát, s ezzel kiváltja a magát a törzsi öröklési rend alapján jogos utódnak tekintő Koppány lázadását. István véres csatában legyőzi a somogyi nagyurat, de még ezután is "félkirály csak, félországgal", mivel uralma az ország bizonyos részei felett csak névleges. Hatalmát ráadásul nemcsak a magyar törzsfőkkel, hanem a német támadásokkal szemben is meg kell védenie. A történelmi események ismertetésén túl Kós Károly beszámol az "országépítés" hétköznapjairól is: az építkezésekről, az aratásról, a törvénykezésről, az egyháznak juttatott adományokról vagy a családi ügyekről szóló passzusok emberközelből mutatják be az államalapítás hatalmas művét. "Gellért pap a király elé járult: - A munkát, melyet vállaltam, Uram és királyom, íme, megtettem. Henrik Úrfi kinőtt az én gyenge kezem alól, s eljött az ideje, hogy most megtanulja azt, amire én nem taníthatom meg, mert magam is tudatlan vagyok abban. Én megtanítottam engedelmeskedni, most meg kell tanulnia parancsolni. Megtanítottam, hogy aki kővel dobja meg, azt ő kenyérrel dobja vissza; most meg kell tanulnia, hogyha valaki egy ujjal is bántja, azt irgalom nélkül sújtsa le az ő ereje. [...] Tanítottam az én Henrik fiamat jámborságra, irgalmasságra, szerénységre és alázatra, most meg kell tanulja a büszkeséget, az irgalmatlanságot, az uralkodást."

A bíróság szerint Jacko Argyle egy piszkavassal brutálisan agyonverte anyját. Tettéért életfogytiglani börtön vár rá, ám nem raboskodik sokáig: tüdőgyulladás viszi el. Ekkor bukkan fel dr. Arthur Calgary, a fiatal kutató, aki épp most tért vissza antarktiszi expedíciójáról, és azt állítja, hogy Jacko biztosan ártatlan volt. Ugyanis van alibije, ami nem más, mint maga dr. Calgary... Akkor vajon ki ölte meg Mrs. Argyle-t? A gyilkost a családban kell keresni, de melyikük a bűnös? A kérdés felszakítja a régi sebeket, és a lehet, hogy a gyilkos ismét lecsap...

Az 1916 óta számtalan kiadást megélt Tanár úr kérem ez alkalommal több más Karinthy-humoreszkkel kiegészítve jelenik meg. A minden generáció "kötelező olvasmányává" lett novellafüzér darabjai az idők során klasszikussá nemesedtek, a Magyarázom a bizonyítványom egyes mondatai - "Ez nem hármas, ez kettes, csakhogy az osztályfőnök úr olyan furcsán írja a kettest" - szállóigévé váltak. És bizony furcsán néznek arra, aki nem tudja, hogy ki is az a Steinmann grófnő... "Hát kérem szépen, először is: ez még nem végleges bizonyítvány - ez csak afféle lenyomat, amit ideiglenesen kiosztottak nekem. Hogy ma van a féléves bizonyítványnap, az nem jelent semmit."

Bár a Horthy-rendszer immár több mint két emberöltő óta a múlté, emlékezete és megítélése napjainkban is élénk viták tárgya. Vannak, akik a tényekre fittyet hányva még ma is fasiszta diktatúrának tartják, míg mások idealizálják, és a parlamentáris demokráciákkal rokonítják. A Helikon Kiadó ezért határozott úgy, hogy Romsics Ignác életműsorozatát a neves történész Horthy-korszakkal foglalkozó fontosabb írásainak kötetbe gyűjtésével és együttes újrakiadásukkal indítja útjára. Jóllehet a válogatás időben első (1982) és utolsó tanulmányának (2016) megjelenése között harmincnégy év telt el, azokat olyan mérvű gondolati azonosság köti össze, hogy egy-két apró - minden esetben jelzett - módosítástól eltekintve nemcsak a szerző újabb, hanem régebbi, pályája kezdetén írt tanulmányait is változtatás nélkül közöljük. Bízunk benne, hogy az az elfogulatlan, távolságtartó és tényszerű megközelítésmód, amely Romsics minden munkájához hasonlóan ezeket az írásait is jellemzi, sokakat fog hozzásegíteni a Trianon utáni negyedszázad eredményeinek és kudarcainak, fény- és árnyoldalainak fel- és megismeréséhez.

Lorenznek rengeteg kutyája volt, és szinte mindent tudott ezekről az állatokról, számos megfigyelését csak manapság, bonyolult kísérletekkel tudjuk tudományosan is igazolni. Neki tűnt fel az is, hogy a kutyák sokszor a majmokat is felülmúlják az emberhez kapcsolódó szociális tulajdonságaikban. Ő már sejtette, hogy a kutyák "szőrös gyerekek". (Csányi Vilmos) "Tény, hogy az emberben a mai napig is tömérdek állati vonás van, ámde az állatban nincs semmiféle emberi."

"Életem legboldogabb pillanata volt, de nem vettem észre." Kemal, Isztambul egyik gazdag családjának sarja eljegyezni készül Sibelt, egy másik jómódú család szépséges leányát, amikor is egy véletlen találkozás egy húszéves lánnyal kizökkenti szépen elrendezett életéből. Füsun Kemalnak adja szüzességét, titkos szerelmi találkáik azonban veszélyesen távolítják őket attól az élettől, amit addig ismertek. Kemal kényszeresen gyűjti azokat a tárgyakat, amelyek Füsun szerelmére emlékeztetik, és "Az ártatlanság múzeuma" így válik hiteles krónikásává Isztambul színes és változó világának, a törtetők és lemaradók köreinek és egy férfi soha nem múló szerelmének. "Korunk kötelező olvasmánya... Pamuk rocksztár, guru, politikai szakértő és diagnoszta egy személyben, ő Törökország pulzusa." - The New York Times A Nobel-díjas Orhan Pamuk Törökország legnevesebb írója. Munkásságát García Márquez, Umberto Eco, Kafka és Proust írásművészetéhez hasonlítják méltatói. A több mint negyven nyelven megjelenő és a legrangosabb irodalmi díjakkal kitüntetett szerző politikai nézeteinek is gyakran ad hangot, míg műveiben Európa és az iszlám Törökország találkozik.

Minél nagyobb és színesebb egy város, annál több zuga van, ahol bűneinket rejtegethetjük, s minél többen lakják, annál több esélyed van arra, hogy bűnöddel elkeveredj benne. Egy város okosságát nem tudósai, könyvtárai, miniátorai, kalligráfusai és medreszéi, hanem a sötét utcákon, évezredek folyamán alattomos módon elkövetett gyilkosságok mérik. Semmi kétségem afelől, hogy eszerint Isztambul a világ legeszesebb városa. A 2006-ban Nobel-díjjal kitüntetett, isztambuli születésű és ma is Isztambulban élő Orhan Pamuk (1952-) a kortárs török irodalom legismertebb, világszerte nagy népszerűségnek örvendő alakja. Eredetileg építészmérnöknek készült, de végül újságírás szakon szerzett diplomát 1977-ben. Műveit több mint 40 nyelvre fordították le, és regényeivel nemcsak hazájában, de több nyugat-európai országban - többek között Angliában, Franciaországban, Németországban és Olaszországban - is jelentős irodalmi díjakat nyert el. Pamukot, akit a The Guardian beválasztott a 21. század huszonegy legjelentősebb írója közé, az Egyesült Államokban is jól ismerik, a 2004-ben angolul is megjelent Hó című regényét a The New York Times az év tíz legjobb könyve közé sorolta. Az író műveiben posztmodern stílusban mutatja be az Európa és Ázsia, a hagyományok és a modernitás között választásra kényszerülő Törökországot. Egy gyilkosság ördögien összekuszált szálai, egy évtizedek óta emésztő szerelem tüze és a művészet mindent felülíró ereje szövődik egybe ebben a magával ragadó történetben. A nevem Piros meséjét a 16. századi Isztambul csillogó pompája mögött megbújó sötét intrikák mozgatják. A szultán titkos megbízást ad birodalma legkiválóbb miniatúrakészítőinek: az uralkodó dicsőségét hirdető könyvet kell készíteniük, amely a korabeli európai festészet stílusjegyeit viseli magán. Csakhogy az iszlám tiltja az ember- és állatábrázolást, a feladat tehát nemcsak izgalmas, hanem rendkívül veszélyes is. Amikor a könyvön dolgozó miniátorok egyikének nyoma vész, a kötet valódi céljairól mit sem sejtők körében kitör a pánik. A megoldást - avagy a gyilkost eláruló bűnjelet - a félig kész rajzok rejtik. A nevem Piros történelmi tablót, krimit, szerelmes elbeszélést és filozofikus elmélkedést vegyítő története kaleidoszkópszerűen rendezi újabb és újabb formákba a művészet, a vallás, a szerelem, a szexualitás és a hatalom össze-összekapcsolódó darabjait.