Helikon Kiadó strana 85 z 115

Párizsba nem akkor érkezik meg az ember, mikor leszáll az állomáson, sem pedig, mikor megfájdul nyaka a Louvre-ban, s beáll szemei mögött az a megalázó képtárémelygés, mely a civilizáció egyik legutálatosabb kísérő tünete. Egy kissé megérkezik, mikor rágyújt az első cigarettára. Mikor először megy néhány lépést egy nő után. Mikor a pincér először teszi egy vendéglőben eléje az étlapot. Márai Sándort élethosszig tartó, ellentmondásos kapcsolat fűzte Párizshoz. Fiatalkorában öt évet élt itt, majd többször is visszatért a francia fővárosba. Nagy hatással volt rá a város szellemisége, ugyanakkor kritikusan figyelte, hogy minden nyitottsága ellenére sem fogadja be az idegeneket. Itt vált újságíróvá; Párizs cikkeket, majd regényeket inspirált. Könyvünkben ezekből a hol szeretetteljes, hol aggódó vagy éppen ostorozó és kiábrándult hangú szövegekből válogattunk.

Ferenc pápa már a megválasztását követő napokban egyértelművé tette, hogy kiemelten fontos feladatának tekinti a hívőkkel való szoros, mindennapos kapcsolat kialakítását. Ezt a célt szolgálják a reggelente a hívők naponta változó kis csoportjának a Szent Márta-ház kápolnájában tartott pápai szentmisék és homíliák, melyeknek rövid összefoglalóját néhány óra múlva közzé is teszik - először a Vatikáni Rádióban és annak honlapján, majd más médiumokban is. A jelen kötetben, amelyet a patinás jezsuita folyóirat, a La Civiltá Cattolica főszerkesztője állított össze, a 2013 márciusa és júliusa közötti időszakban elhangzott pápai szentbeszédek kaptak helyet. Ezekből a reggeli prédikációkból egy, a felelősségét mélyen átérző, a világot hívők és nem hívők számára egyaránt jobbá tenni kívánó pápa portréja rajzolódik ki előttünk.

Schopenhauernek ez a világhírű tanulmánya 1844-ben jelent meg először, főműve, A világ mint akarat és képzet kiegészítő kötetének 44. fejezeteként. Minden szerelmi játéknak, akár vígjáték, akár tragédia, a végső célja valóban fontosabb minden más célnál az emberi életben, és éppen ezért teljesen méltó arra a mélységes komolyságra, amellyel ki-ki feléje tör. Nem kisebb dolog ugyanis az, amit ez a játék eldönt, mint a legközelebbi nemzedék összetétele.

London, 1920-as évek. Sokkoló gyilkosság szennyezi be egy csinos városi kúria plüsskárpitjait. Az áldozat egy idős asszony, az elképesztően gazdag Emily French. Minden bizonyíték Leonard Vole-ra, a fiatal kalandorra mutat, akit az asszony örökösévé tett, és aki cserébe könyörtelenül elvette az életét. Legalábbis az asszony házvezetőnője ezt állítja a bíróságon. Leonard azonban ragaszkodik ártatlanságához, és biztos benne, hogy felesége igazolja majd az alibijét. A vád tanúja a krimikirálynő tizenkét izgalmas, hátborzongató detektívnovellájának gyűjteménye, amelyben nem mindig a rosszfiúk húzzák a rövidebbet...

Egyiptom, Krisztus előtt 2000. A földi halandók életének és halálának kereteit a Nílus áradása és az istenek szeszélyei szabják meg. Itt él családjával Imhotep, a vagyonos özvegy Ká-pap, aki egy napon fiatal, gyönyörű - és gonosz - ágyast hoz a házba. Nofret megjelenése felkavarja a család békéjét. Ám egy nap a leány holttestét a szikla tövében találják meg, összetörve. Sokan úgy gondolják, halála sorsszerű baleset volt, és meg is érdemelte, hogy úgy pusztuljon el, mint egy kígyó. Azonban Reniszenb, a pap fiatal, tiszta szívű leánya gyanakodni kezd. Egyre inkább úgy érzi, a gonosz befészkelte magát házukba, és hogy a halál, amely egyre több családtagot ragad el, talán érte is hamarosan eljő...

Hercule Poirot ránézésre igazán nem emlékeztet egy antik görög hősre. Azonban - érvel a legendás nyomozó - ő is, mint Hercules, azt a feladatot vállalta magára, hogy megszabadítja a társadalmat annak legrémisztőbb szörnyetegeitől. Nyugdíjazásának békés napjaira készülődvén Poirot úgy dönt, hogy már csak tizenkét esetet vállal: ezek lesznek az ő személyes "herkulesi munkái", olyan különleges ügyek, amelyek méltók a kis belga zsenialitásához, és amelyek mind a következtetés művészetének hőstetteiként vonulnak majd be a bűnügyi krónikákba.

Sétahajókázás a Níluson, egy minden kényelemmel felszerelt gőzhajó fedélzetén, elegáns és izgalmas társaságban: tökéletes lehetőség a kikapcsolódásra, akár mézesheteit töltő, szerelmes ifjú leány, akár zsémbes, gazdag öregasszony - vagy épp sokat látott, briliáns magándetektív az utazó. A csöndes, enyhe egyiptomi nyáréjszaka békéjét azonban pisztolylövés döreje zúzza szét. Bár az áldozat túléli a merényletet, a kéjutazás légkörét a forrongó szenvedélyek és a hideg gyanakvás igencsak megrontja. Hercule Poirot, a legendás nyomozó nem tehet mást: kis szürke agysejtjeit az ősi Egyiptom misztériumainak megfejtése helyett a bűntett felderítésének szolgálatába állítja...

A Csillagmajor ott van, ahol a föld összeér az éggel, a valóság a látomással, a reménytelenség a csodával, a pusztulás a feltámadással, a szociografikus próza a szárnyaló lírával, ahol korhadt gyökérből mitikus fa nő. Lázár Ervin élete végéig nem tudott szabadulni szülőföldje mágneses vonzásától. Írói képzelőerejének legfőbb forrása a gyermeki fantáziavilág és a pusztai emberek sajátos mitológiája, fantasztikummal átszőtt archaikus hiedelemvilága. Újra és újra visszatért hozzá, újra és újra megírta a pusztát. Ennek az állandó alkotói küzdelemnek a legsűrűbb ötvözete ez az elbeszélésciklus, amelyben gyermekkora valóságos figuráit gyúrta össze sárból és vérből. A pusztulásra ítélt uradalmi majort Csillagmajorként teremtette újjá és tette örökkévalóvá. "[...] ahelyett, hogy csitult volna a vérzés, most még jobban nekikezdett, vérszökőkút tört fel a halott melléből, bepermetezte a lórédomb melletti árokban burjánzó bokrok leveleit, a papsajtok mintha rubinokkal ékesítették volna föl magukat, bíborban ragyogott a csikókarám földje, Rácpácegres földjének színe versenyre kelt a hajnali ég vörösével. Vérben úszott minden, a vérfolyam elindult a szántóföldeken át Sárszentlőrinc felé, végighömpölygött az országúton, fittyet hányva a természet törvényeinek fölfelé folyt a domboknak, ellepte a grófi szőlőt, ment Pálfának, Felsőrácegresnek, széles, vastag sugárban ömlött a Sióba, vöröslött a Sió vize."

Vonnegut újabb édesbús, keserves remekműve az egykor öröknek vélt polgári értékrendet gyászolja. A cím a kamaszkorú gyilkos, Rudy Waltz gúnyneve. Vaktában kilőtt töltényével egyszerre két életet is kiolt. Rudy anyjával házuk radioaktív kandallópárkánya végez, az ohiói Midland City összes élőlényével pedig neutronbomba. Viszont szerepel a könyvben egy örök álmából felébresztett pilóta. Szimbolikus figura. Az ejtőernyő nélküli madárember küldetése, hogy kísértsen az immár lakatlan, ámde épen maradt városban. Rudy bűntől bűnhődésig kalauzolja az Olvasót lelki békéje felé vezető, göröngyös útján. A ma már klasszikus abszurd egyszerre profetikus példázat és intés: tisztességesnek kell maradnunk akkor is, amikor a feladat teljességgel lehetetlennek tűnik. Egyetlen rab volt odafent, egy fekete asszony, nem városbeli, akit egy távolsági buszról szállítottak le, mert megverte a fehér buszsofőrt. Az asszony lentről, a Dél mélyéről jött, s ő ismertetett meg azzal a gondolattal, hogy születéskor kinyílik egy kukucskálónyílás, és ha becsukódik, az a halál. Ahonnan jött, ott mindennapos lehetett ez a gondolat. ... Megkérdezte, mit keres a börtönben egy ilyen szép ruhás fehér fiú. Azt mondtam, baleset történt, miközben a puskát tisztogattam. Ki tudja, hogyan, elsült, és valahol messze megölt egy asszonyt. Magamban már kezdtem kidolgozni a védekezésemet, ha egyszer apának esze ágában sem volt ilyesmi. - Ó, Uramisten - mondta az asszony -, hát becsuktál egy kukucskálólikat? Cudar érzés lehet.

A Felhőtlen Boldogság Minisztériuma Arundhati Roy mélységesen megindító új regénye - az első azóta, hogy a szerző Booker-díjas, nemzetközi hírű sikerkönyve, Az Apró Dolgok Istene közkedvelt klasszikussá lett. Az Ódelhi falain kívüli temetőben egy lakó kiterít egy kopott perzsaszőnyeget két sír között. Egy járdán éjfél után váratlanul felbukkan egy csecsemő szemétbölcsőben. A hófödte völgyben egy gyászoló apa levelet ír ötéves, halott lányának az emberekről, akik részt vettek a temetésén. Egy második emeleti lakásban egy magányos nő, akit egy kisbagoly figyel, gekkókölyköt etet döglött moszkitóval. És a Dzsannat panzióban ketten, akik egész életükben ismerték egymást, úgy ölelkeznek össze álmukban, mintha csak most találkoztak volna... A Felhőtlen Boldogság Minisztériuma sokéves utazásra visz bennünket a szubkontinensen. Mélyen beszippant szereplőinek életébe, akik mindannyian a biztonság, az értelmes élet és a szeretet után kutatnak. Bámulatos erejű és eredetiségű, több szálon futó cselekménye egyszerre szerelmi történet és provokáció - ugyanannyira leleményes, mint amennyire érzelmileg magával ragadó. Meséje suttogásból, üvöltésből, örömkönnyekből és néha keserű nevetésből bontakozik ki. Élő és eltávozott hőseit megtörte a világ, amelyben élünk - aztán meggyógyította őket a szeretet. Ezért soha nem adják meg magukat. E humánus és érzékeny, rendkívüli regény minden oldala Arundhati Roy mesemondó tehetségének csodáját bizonyítja.

A részben önéletrajzi ihletésű, de a science-fiction ötlettárából is jócskán merítő Piros fű a viani életmű egyik legfontosabb, legjellegzetesebb darabja. A némi erotikával, ironikus társadalomkritikával és sok humorral fűszerezett regény középpontjában egy különleges időgép áll, amelynek segítségével a főhös, Wolf szembenéz önmagával, gyermekkori és ifjúkori emlékeivel, félelmeivel és fogyatékosságaival. Lil hiába próbálja visszatartani férjét a mind veszélyesebbé váló utazásoktól. Mindeközben a velük egy házban élő Ápridinka és Lazuli kapcsolatát egy másik férfi felbukkanása árnyékolja be, a városka vigalmi negyedében a matrózok "vérendzőset" játszanak, a vágyai netovábbját - a vapitijét - megtaláló Dupont szenátor pedig nyáladzó, tétlen boldogságba révül. "A párok nőtagjainak viselkedésében és sorsában szintén sok közös vonást fedezhetünk fel. Mindkét nő fiatal, vonzó, normális (vagyis lelki görcsöktől mentes), és mindketten kifejezetten pragmatikusan viszonyulnak az élethez és párjukhoz. Vian azt sugallja, hogy a nők, elsősorban stabilabb identitástudatuknak köszönhetően, életképesebbek, mint a mindent túlbonyolító férfiak. Wolf szerint a nő szín, illat és zene. Az író ezért is hangsúlyozza oly sokszor a regényben Lil és Ápridinka szépségét, nőiességét: leírja megjelenésüket, ruháikat, illatukat, test- és körömápolási szokásaikat stb. A nők számára újabb előnyt jelent a férfiakét messze meghaladó alkalmazkodó képességük. Idézzük csak fel Ápridinka szavait: Csinosak vagyunk, igyekszünk nem korlátozni őket, igyekszünk olyan buták lenni, amilyennek kell, hiszen a nő legyen buta, így kívánja a hagyomány." Takács M. József

A szigetben "nem kisebb dolog történik, mint hogy egy finom és különleges, élete értelmét, sőt istent kereső férfi az élet legegyszerűbb és legérthetetlenebb (mert legizgalmasabb) területén, a fizikai szerelemben kísérletezve [...] a kéjgyilkossághoz jut el, s a paradox megismeréshez, hogy >>a világ megváltása talán nem is a jóság, hanem a bűn

A Gyilkosság az Orient expresszen a krimi királynőjének legismertebb műve, a világ legolvasottabb bűnügyi regénye - és Hercule Poirot talán legrejtélyesebb esete! A regény természetesen hatalmas sikert aratott, filmfeldolgozások, színpadi adaptációk, rádiójátékok sora készült belőle, sőt számítógépes játék is. A történet a szerzőtől megszokott módon rendkívül csavaros, a feszültség oldalról oldalra nő, a megfejtéstől pedig leesik az állunk. A kor olvasóinak azonban még egy szempontból különleges élményt jelenthetett a regény: a cselekménybe ugyanis Agatha Christie beépítette az évszázad bűnügyének nevezett, brutális gyermekgyilkossági esetet, mely "a Lindbergh bébi elrablása" néven híresült el világszerte. A híres Orient expressz a hóban vesztegel. Az egyik utas holtan fekszik a kabinjában, testét tizenkét késszúrás járta át. Az ajtó belülről zárva. A vonaton tizenkét utas maradt, a legkülönbözőbb társadalmi osztályból és nemzetiségből, ám mind egyre idegesebbek. Vagy van más is, ami összeköti őket? Hercule Poirot, a legendás nyomozó csak a kis szürke agysejtjeire támaszkodhat a hóviharban rekedt luxusvonaton. Egyetlen dolog biztos: a gyilkos az utasok közt van, és Poirot-nak meg kell találnia, mielőtt újra lesújt...

őjegyezhető „A korrupció minden formájára s árnyalatára megvan a jó magyar kifejezés. Lehet régieskedve „sápot” emlegetni; lehet rá utalni, századfordulói zamatokat idézve, úgy, hogy „borravaló”; lehet vagánykodva „jattként” emlegetni; lehet technikai szemléletességgel „kenőpénznek” nevezni; de lehet azt is mondani, óvatosan, senkit megsérteni nem akarva, de azért a dolog alattomos voltára utalva, hogy „csúszópénz”; de jobb, ha szelíden csak azt mondjuk: „hálapénz”; lehet hivatalos szigorral „jogtalan előnynek” bélyegezni, vagy szenvtelenül s enyhe cinizmussal „külön juttatásnak” vagy „harmadlagos jövedelemnek” titulálni.” „1989 előtt hihettük azt, hogy a „rendszer” a hibás mindenért. Társadalmunk, életünk, tudatunk eltorzulásáért. Ma, két évtizeddel azután, hogy kezünkbe vehettük országunk, társadalmunk, önmagunk sorsát, nincs már alibink. Mi vagyunk felelősek azért, amik s amilyenek vagyunk.” Hankiss Elemér életműsorozatának hetedik kötetében az 1979-ben megjelent Társadalmi csapdák című kötet, valamint a 2009-ben Csapdák és egerek címmel publikált terjedelmes esszé kapott helyet. Mivel a szerző által remélt és szorgalmazott Új Reformkor még mindig várat magára, Hankiss Elemér egykori javaslataira és jóslataira ma is érdemes odafigyelni.

A természetes vágyak és érzelmek megzabolázása az értelem fegyelmezőerejével – ez az egyetlen lehetséges út a Dashwood nővérek párhuzamos története szerint egy vagyon és kapcsolatok nélkül maradt nő számára, hogy méltóságát megőrizve túléljen a 19. század eleji Anglia fülledt társadalmában, amelyet Jane Austen oly üdítő iróniával és kritikával ábrázol. Könyveinek számtalan filmadaptációjához képest a regény írásművészetének többrétegűségével és mélységével ajándékozza meg az olvasót. „– Légy erős, drága Marianne (…). – Nem tudok, nem tudok – kiáltott Marianne –, hagyj el, ó, hagyj el, ha elkeserítelek, hagyj el, gyűlölj, feledj el! De ne gyötörj ennyire! Ó, mi könnyű annak, akinek bánata nincs, mily könnyen beszél az önuralomról! Boldog, boldog Elinor, te nem tudod, mennyire szenvedek! – Engem mondasz boldognak, Marianne? Ó, hogyha tudnád…!”

Már hajnalodik, mikor a különvonat, mely államférfiakat, politikusokat és újságírókat visz a kolozsvári ünnepre, megáll a történelmi Erdély területén, hogy - Nagyvárad után először - megpihenjen, mielőtt nekivág az útnak, mely néhány óra múltán elvezeti Erdély fővárosába. Kolozsvárra utazunk, s mintha csak e hajnali pillanatban érzékelnők teljesen és először ennek az útnak valóságát. Márai először 1940-ben utazik Erdélybe, rögtön a második bécsi döntést követő napokban. Élete során kevés esemény hozza ki belőle olyan szemmel láthatóan az érzelmeket, mint Erdély visszatérése. Mindez nem pusztán a felemás igazságtételnek köszönhető, hanem a felfedezés feletti örömnek is. Különösen igaz ez "székely" körútjaira, amikor csak hírből, könyvből ismert tájakat látogat végig, és vonzó szellemiséggel, élő és elhunyt alkotók életművével találkozik.