Jelenkor Kiadó strana 22 z 45

Robert Antelme-et, miután a francia ellenállási mozgalom tagjaként lebukott, politikai fogolyként Buchenwaldba, majd egy repülőgépgyár kényszermunkatáborába deportálták. Az Emberfaj megrázó krónikája annak, ahogy társaival megpróbált ellenállni az örökös éhezés, a mindennapos kegyetlenkedés lélekpusztító hatásának, és a „felsőbbrendű fajt" képviselő SS-szel szemben bebizonyítani: egy emberfajhoz tartoznak valamennyien. Az ábrázolt borzalmak ellenére balladai szépségű a könyv második része, az erőltetett menetben hajszolt transzport menekülése a közeledő szövetségesek elől, akik végül Dachauban szabadítják fel őket, ahol a súlyos tífuszfertőzésben szenvedő, élet és halál között lebegő Antelme-re barátja, Farncois Mitterrand talált rá.  Visszafogottsága, mély humanizmussal párosuló szenvtelen tárgyilagossága és gondolati mélysége avatja az Emberfajt Kertész Imre, Primo Levi és Tadeusz Borowski művei mellett a lágerirodalom kiemelkedő darabjává, felejthetetlen tanúságtétellé.

A 2040-es évekre az embernek sikerül kolonizálnia a Holdat, pár ezer kutató él rajta hatalmas üvegbúrák alatt. A magyar tudósok nem jutottak túl jó helyhez, mert a holdrajzi adottságoknál jobban érdekelte őket, hogy a Tehetség Tengere nevű kráter mellett telepedhessenek le. Laád Szabolcs biokémikus sehova sem vezető kutatások és kapcsolatok között bolyongva éli az életét a Földön, amikor egy konferencián megpillantja és megszereti a gyönyörű Apáti Annát. Egy átitalozott éjszaka során csak annyit tud meg róla, mielőtt nyoma vész, hogy katasztrófaturista. Szabolcs mindenáron meg akarja találni: ha a tévé nagyszabású természeti csapásról számol be valahol a Földön, rögvest odautazik. Ám hiába a kitartó nyomozás, Anna nem bukkan fel többé, így amikor egy nap egykori iskolatársa azzal az ajánlattal keresi meg Szabolcsot, hogy költözzön ő is a Holdra, habozás nélkül igent mond. Egressy Zoltán új regényében a jövőbeli monarchikus Budapest, az összeomlott pisai ferde torony és az elárasztott Liverpool szatirikus díszletei között kalauzolja olvasóját egészen a Holdig, ahol főhőse kénytelen a saját és az emberiség jövőjét is érintő alapkérdésekkel szembesülni.

John Milton 1671-ben, már vakon jelentette meg a Visszanyert Paradicsomot. Elkésett vele. Addigra más lett a divat, a nagy forradalom hullámainak elültével a „restauráció" kora, már nem kedvezett egy ilyen komoly, férfias, a Bibliát partnernek tekintő kiseposznak. Három évszázad távlatából viszont roppant érdekes ez a mű. Mit tudott, miben volt biztos, mit gondolt Istenről, Sátánról, Jézusról egy 17. századi nagy gondolkodó? Milton költeményének gerincét Sátán és Jézus párbeszéde alkotja, miközben beutazzák az Óvilágot és áttekintik a konyhaművészet teljes lexikonát is.  Ehhez a kétnyelvű kiadáshoz az eredeti szöveg mellé Péti Miklós készített szép és hű prózai fordítást, mely az eredeti költemény gondolatgazdagságát, barokkosan áradó invencióját elegánsan adja vissza. Eddig csak egy, 1796-os magyar fordításban létezett a Visszanyert Paradicsom, igazi kuriózum tehát ez a kötet, eszme- és vallástörténeti, kultúrtörténeti és irodalmi szempontból egyaránt. Olvassuk hát, ahogy Sátán kígyó-fortéllyal a Jordán partja felé veszi könnyű lépteit, ahol hamar meg fogja találni az ács állítólagos fiát, hogy megkísértse, és minden ármányt kipróbáljon rajta. Nincs más célja, mint tönkretenni azt, aki - gyanúja szerint - arra teremtetett, hogy véget vessen az ő régóta tartó földi uralmának.  Vajon Sátán tényleg végleg kapitulált? - Nádasdy Ádám

„Nádas Péter olvasóinak nem meglepetés, hogy a szerző az esszéiben is hű marad a megismerés iránti szenvedélyéhez, miközben a megértés és a tudás határait a lehető legnagyobb távra feszíti ki. Aki évtizedek óta azzal kezdi a napját, hogy az íróasztalhoz ülve darabokra szedi, aztán újrarendezi a tudattartalmait (ahogy Az írásbeliség testmelegében című esszéjében írja), az az idők során a képzelet virtuózává és az emlékezés zsenijévé válik. Hogyan másként magyarázhatnánk azokat az erős kapcsolatokat, amelyek az esszékben elemzett erotikus, történelmi, politikai és művészeti jelenségeket fűzik össze ebben a gondolkodásmódban. Nádas az itt olvasható írásokban szociológusként, pszichoanalitikusként, kultúrantropológusként vagy éppen művészeti alkotások szemlélőjeként jelenik meg, de mindenekelőtt a politikai állapotok éleslátó kritikusaként. Olyan íróként, aki a képzelet és a valóság között gyakorlottan cikázva kérlelhetetlenül tárja fel a látszat megteremtésének, a megtévesztés módszereinek, a színlelés és az elkendőzés gyakorlatának technikáit." - Katharina Raabe. Nádas Péter két kötetbe rendezte összegyűjtött esszéit. Az első kötet, amelyet az olvasó a kezében tart, politikai tárgyú írásait tartalmazza. Az első ilyen esszé 1990-ből, az utolsó 2017-ből származik, és különösen sűrűn követték egymást az 1989-es fordulatot követő évtizedben.  A magyar társadalom zsákutcás fejlődésének következményeit Bibó István óta senki sem elemezte olyan megalkuvást nem tűrő alapossággal, mint Nádas. Hiába bővelkedett a harmadik köztársaság rövid története nevetséges és gyűlöletes politikai szereplőkben, az esszéíró szigora sohasem személyekre, hanem a megtett és elmulasztott dolgokra, de mindenekelőtt a saját gondolatmenetének következetességére irányul. Mert ahogy a kötetzáró esszében írja, „az ítélet koherenciája nem tréfa". Az európai kultúrát kikezdő láthatatlan, belső feszültségekről szólva az amnéziával, az elfojtással, a képmutatással, az öncsalással a logika szigorát és a tények feltétlen tiszteletét, a nem-felejtést szegezi szembe, továbbá ugyanennek a kultúrának egyik legnagyobb találmányát - az iróniát. „Az emberfaj sárkányfog-vetemény" - írta Vörösmarty, és Nádas sem nélkülözheti a szkepszist, amikor elmélkedései tárgyát az emberi közösségek lehetőségeit végső soron behatároló antropológiai törvényszerűségek képezik.

A MaddAddam-trilógia második kötetének középpontjában az emberiséget elpusztító járvány és az azt megelőző évtizedek állnak, melyek története két túlélő elbeszéléséből tárul fel. Ren édesanyja kihűlt házasságából megszökött egy rejtélyes férfival, és magával vitte a lányát is; Toby pedig egy gyorsétteremláncnál volt eladó, ahonnét menekülnie kellett, miután egy jól irányzott rúgással nyilvánosan megalázta zaklató, szadista főnökét. Mindketten a Kertészek szektájában lelnek menedékre: a természetet és az életet mindenek fölött tisztelő hívek szakadatlanul készülnek a Víztelen Özönvíz elérkezésére, melynek hitük szerint egyedüli túlélői lesznek. Míg a trilógia első kötete, a Guvat és Gazella a tudomány oldaláról, Az Özönvíz éve a vallás és a hit felől teszi mérlegre a kérdést: ha az ember már teremteni is képes, mi a felelőssége a teremtett világgal szemben?  Margaret Atwood nagyszabású disztópiája a MaddAddam-trilógia. A Guvat és Gazella, valamint Az Özönvíz éve javított kiadásban jelenik meg a Jelenkor Kiadó gondozásában, a befejező kötet, a MaddAddam pedig most először olvasható magyarul.

Az üszkös romokkal borított posztapokaliptikus, mégis furcsán paradicsomi tájban gyönyörű, tea-, krém- és mézszín emberek élik egyszerű mindennapjaikat: bogyókat, gyökereket gyűjtenek, bujkálnak a mutáns vadállatok elől, dorombolva gyógyítják egymást, nevelik gyermekeiket. Nem ismerik sem a szerelmet, sem a háborút, nincs bennük birtoklási vágy. Ők a Guvatkák, a génmódosított faj, amely túlélte az emberiséget kipusztító járványt. Csupán egyetlen ember él velük: a rejtélyes Hóember, akit vallásos rajongással vesznek körül.  Hóember magányosságában az emlékeibe menekül, így ismerjük meg a járvány előtti, tehetős Kampuszokra és a nyomortól, bűnözéstől és betegségektől sújtott plebsztelepekre szakadt világ történetét, ahol mindenki sorsa az elvtelen Konszernek és a központi biztonsági szolgálat embereinek kezében van. Ebben a könyörtelen világban határozza el Hóember gyermekkori barátja, a zseniális géntechnológus Guvat, hogy létrehozza az embernél tökéletesebb fajt. Bármi áron.  Margaret Atwood nagyszabású disztópiája a MaddAddam-trilógia. A Guvat és Gazella, valamint Az Özönvíz éve javított kiadásban jelenik meg a Jelenkor Kiadó gondozásában, a befejező kötet, a MaddAddam pedig most először olvasható magyarul.

A MaddAdam-trilógia befejező kötetének főszereplői Az Özönvíz évében megismert Zeb és Toby, akik a többi túlélővel együtt új életet kezdenek az elpusztult civilizáció romjain. A Guvat és Gazella központi figurája, Hóember súlyos sérüléséből lábadozik, így Tobyra hárul a feladat, hogy átvegye a próféta szerepét a táborba érkező Guvatkák között, és megpróbálja megértetni velük, miért és hogyan pusztult el a világ. A tábor lakóinak mindennapjai folyamatos küzdelemben telnek: a börtönként szolgáló gladiátorarénából kiszabadult vérszomjas bűnözők mellett a hiperintelligens hibrid disznófaj, a gömböcök is támadásra készülnek ellenük; és mindeközben megpróbálnak a Kertészek vezetőjének, Ádám Egynek is a nyomára bukkanni.  Margaret Atwood nagyszabású disztópiája a MaddAddam-trilógia. A Guvat és Gazella, valamint Az Özönvíz éve javított kiadásban jelenik meg a Jelenkor Kiadó gondozásában, a befejező kötet, a MaddAddam pedig most először olvasható magyarul.

„Bolano több művön dolgozik egyszerre, és ha az egyiket félreteszi, hogy belefogjon egy másikba, sosem felejti el, amit már megírt. Így aztán minden új könyv nagyon ismerős, már ismertük a szereplőit vagy a helyzeteit, következésképp sosem voltak félretéve vagy elfeledve. (...) Írásainak újabb jellegzetességére utal, hogy elbeszélő művészetében határozottan jelen van az életrajz, és az aprólékosan följegyzett dátumok segítségével rekonstruálhatjuk az író élettörténetét: születését 1953-ban Chilében, mexikói éveit 1968 és 1977 között, majd 1977-es Barcelonába költözését; 1973-as chilei útját, hogy támogassa Salvador Allende kormányát; 1992-ben diagnosztizált májbetegségét, amely 2003-ban bekövetkezett haláláig szükségképpen meghatározza írásainak ritmusát. Innentől kezdve pedig egyre-másra jönnek a kiadatlan könyvek, köztük az, amelyik talán a legnagyobb hatású - bár nem olyan könnyen érthető, mint a szintúgy mesteri Vad nyomozók -: a 2666. (...) Mindezek a sajátosságok megjelennek a Szülőföld című kötetben, Bolano döbbenetes világának e döbbenetes darabjában. Szokás szerint semmi értelme azon igyekezni, hogy megkülönböztessük, három független részt vagy egy regényre jellemző egységet olvasunk-e. (...) Nem kezdem egyesével elemezni a kötetben szereplő történeteket vagy ragyogó jeleneteket, elvégre az olvasónak semmi szüksége sincs iránymutatásra." - Részlet Juan Antonio Masoliver Ródenas előszavából 

A semmibe táguló világegyetem: abszurditás. Az ember léte ebben a világegyetemben: még nagyobb abszurditás. Az ember nélkül elképzelt világegyetem: még annál is nagyobb abszurditás. És innen kezdve az abszurd ott van mindenütt, csak jó szem, hideg fej és forró szív kell hozzá, hogy szembenézzünk vele. Ménes Attila rendelkezik ezekkel. Rövid elbeszélései az orosz abszurd klasszikusáról, Danyiil Harmszról (1905–1942) kapták a nevüket. Ahogy Hetényi Zsuzsa irodalomtörténész, Harmsz magyar fordítója írta, az orosz szerző és Örkény István groteszk látásmódja közeli rokonságban áll, és ennek a látásmódnak „függvénye a valóság, és nem fordítva”. Ménes Attila harmsziádái is az örkényi egypercesektől a harmszi groteszken át a zen koanokig terjedő, meglepően széles sávban kalandoznak.

Ritkán van annyira szoros kapcsolat egyfelől a kíméletlenül kíváncsi ön- és világmegfigyelés, másfelől az írói műhelymunka között, mint Nádas Péter írói alkata esetében. Az emlékben lappangónak, az élménybe temetettnek, az álomból felködlőnek, a képzeleten átrebbenőnek, a szokás, a kultúra és a civilizáció cenzúrája alá eső ezernyi elfojtott pillanatnak a kimondhatóság határát áttörő rögzítése valóban szabadsággyakorlat, a szabadság tréningje, ahogy e kis könyv címe mondja, mégpedig nem pusztán a beszéd, hanem az ember felszabadítása is, az emancipáció általános értelmében. Nemcsak a kimondhatóság, hanem attól elválaszthatatlanul, az elmondhatóság körének tágítása - és mint ilyen, kiváltképpen írói tett. A nagy művek létrejöttének forrásvidékén járunk ezeket az esszétöredékeket olvasva.

Rosmersholm: nagy tervek, nagy álmok, elveszített hitek, elvesztegetett lehetőségek otthonos helyszíne. A polgári világrend alkonya, a szabadságvágy és a reményvesztett boldogságkeresés metaforája Henrik Ibsen drámájából átfogalmazva jelenkorunkba.  Térey János új kötetének verseiben, kisprózáiban élesen érzékelhetjük a személyes és a történelmi emlékek, az egyéni és a társadalmi neurózisok sokféle regiszterben visszhangzó lenyomatait. Az életműben kimunkált karakterológia és tájmitológia visszaköszön a meglett férfikor verseiben: Debrecen és környéke, budapesti utcák, házak és történeteik, balatoni nyarak, vagy éppen világvárosok évezredes múltjukkal. Tájak - ember formálta mélyrétegekkel.Személyesség és hideg malícia, alanyiság és fanyar iróniától sem idegenkedő közérzeti líra között vibrál a versekben megszólaló hang, miközben a költői tekintet kíméletlen pontossággal szegeződik egy „elfüggönyözött ország" kulisszái mögé.  A Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba kötetkompozícióját a szerző állította össze. Megjelenését már nem érhette meg.

Mi történik egy meseterápiás csoportban? Miben különböznek a saját élményű mesecsoportok más önismereti csoportoktól? Elsősorban abban, hogy a mese veszi át a terapeuta szerepét: biztonságot teremt, vezet, kérdez, tükröz, állít és megfejtésre váró, indirekt tanácsokkal látja el a csoport tagjait.  Boldizsár Ildikó tizenhárom év csoporttapasztalatait gyűjtötte össze új kötetében. Gyermekeknek és felnőtteknek vezetett 2-10 napos csoportok történetein keresztül mutatja be, hogyan segítettek a teremtéstörténetek, állatmesék, varázsmesék a legnehezebb helyzetekben: gyermekotthonokban, börtönökben, betegségekben, gyászban és reménytelenségben. A kötet második részében pedig egészséges felnőttek önismereti munkájába pillanthatunk be különféle típusú mesecsoportokon keresztül.

Falcsik Mari hatodik verseskönyve az elmúlt tíz év lírai termését összegzi. Az eddigieknél terjedelmesebb kötetben az érzelmi és gondolati állapot megragadása sokféle műfaji variációban, változatos poétikai eszközökkel megírt versekben ölt formát. A skála a nagyon személyes hangvételű daloktól a magán- és közösségi múltat faggató epikus jellegű darabokon át a gondolati költészetig ível. A költő olykor közvetlenül a saját napi életéből meríti tárgyát, máskor objektív távolságtartásra törekvő szellemi gesztussal számol be arról, amit emberi léte szubjektív, azaz „igazi idejében" megtapasztal: „Össze kell gyűjteni minden reményre okot adó jelet, ami szinte megfoghatatlan formában jelen van az életben. Ehhez furcsamód leginkább a megtapasztalt törékenységről, veszteségről, kiszolgáltatottságról szóló verseken keresztül vezet az út."

„Nem haszontalan dolog, ha tanulmányozzuk a tangót, mert általa az argentin lélek különféle viszontagságait tanulmányozzuk" - írja Borges. És valóban, e kötet lapjain feltárul előttünk egy letűnt város, a 19. század végi Buenos Aires, és kiderül, hogy egy szinte alvilági eredetű, lenézett, megvetett táncból miképpen válhatott nemzetközi divat, és hogyan lett egy egész ország védjegye.  A La Nación 1965. szeptember 30-i száma adott hírt róla, hogy „a tangó témájáról Jorge L. Borges ad elő (...) az előadás-sorozatot októberben, hétfőnként 19 órától a General Hornos utca 82. 1-es számú lakásában tartják". Az előadások hanganyagát tartalmazó magnókazetták 2002-ben bukkantak fel. Egy volt baszk képviselő juttatta el az író Bernardo Atxagához, és elmondta, hogy egy galíciai férfi tulajdonában voltak, aki még gyerekként ment Argentínába, később pedig zenei producerként dolgozott Németországban. Atxaga meghallgatta az anyagot, digitalizálta, majd hitelességéről is meggyőződött. Ahogy a Tangó spanyol kiadója, César Antonio Molina nyilatkozta: „ez az egész körutazás szimbolikusan jellemzi a mi spanyol-amerikai közösségünket: egy galíciai ember felveszi egy argentin előadásait, majd átadja egy baszknak a felvételt, a baszk pedig továbbadja egy másik galíciainak, hogy így végre napvilágot lásson ez a dokumentum egy argentin szerzőtől, minden idők irodalmának egyik nagy mesterétől".

Berta Isla és Tomás Nevinson Madridban találkoznak az 1960-as évek végén. Fiatalok, szerelmesek, és elhatározzák: együtt élik le az életüket. A félig spanyol, félig brit Tomásnak kivételes tehetsége van az idegen nyelvekhez, sőt az akcentusok, nyelvjárások és egyéni beszédmódok utánzásához is. Mikor a fiú Oxfordba kerül, ezt a különleges képességét ismerik fel, és beszervezik az MI6-hez, a brit titkosszolgálathoz. Amikor tanulmányait befejezve Tomás visszatér Madridba, hogy végre összeházasodjanak Bertával, tudja, a korábban közösen tervezett jövőjük immár örökre odaveszett. Két gyerekük születik, de az életüket szinte egymástól elszigetelten élik a férfi rejtélyes küldetései miatt. A Falkland-szigeteki háború kitörésekor Tomás Londonba indul, de nem tér haza. Felesége rendületlenül hisz abban, hogy visszakapja a férjét, pedig a titkosszolgálat – információk híján – halottnak nyilvánítja. Eközben Tomás álnéven éldegél egy angol kisvárosban, s arra vár, hogy visszatérhesen régi életéhez… A Berta Islában Javier Marías egy titkolózásra és elhallgatásra épülő kapcsolatot tár elénk, melyet áthat a színlelés, a gyanakvás és a haraggal fűszerezett hűség. A spanyol szerző új regényében is az emberi lélek legbensőbb titkait fürkészi, miközben a sorsunk megváltoztatásának vágyáról és a magunkra mért száműzetésről mesél.

„Érzésem szerint eddig túl keveset beszéltek a BAROKK FEMINÁRÓL, noha hamarosan lényegbevágó következményei lesznek." Baljós színezetű jövendölés ez, amely mintha az olvasó kezében tartott mű poétikai ambícióit, illetve azok lehetséges esztétikai és társadalmi okozatait sejtetné számunkra. Széles fesztávú, vallomásos belső utazásét, amely a költői én és a magyar társadalom kollektív tudattalanjának egymásba omló ősmasszívumába kalauzol el bennünket. Nemes Z. Márió legújabb kötetében azonban az egymást metsző irodalmi, politikai és társadalmi tereken túl egy pontosan beazonosítható korszak tablója is megelevenedik. A verses napló ugyanis arra vállalkozik, hogy egyszerre látomásos erejű, mégis kíméletlenül éles archeológiai látleletét nyújtsa a 2006-os őszi eseményeknek.