Jelenkor Kiadó strana 23 z 45

A 20. századi magyar irodalom mesterének elbeszéléskötete először és mindeddig utoljára 1957-ben látott napvilágot, hatvankét év múltán most jelenik meg újra az író életműsorozatában. A Sötét jelek írásai, köztük mesékkel és két kisregénnyel, már megelőlegezik a később kibontakozó egyéni írás- és látásmódot. A címválasztás nem véletlen, a fiatal Mészöly háborús elbeszéléseiből, a háború utáni kaotikus magyar világ képeit felvillantó és a hatalom tapasztalatának „sötét jeleit” feltérképező írásokból áll a kötet, s mindegyik történet feszült, izgalmas dramaturgiával építkezik. Az elbeszélt események minden pillanata valamiféle érzékileg felfogható irracionalizmussal ütközik, ezért a korszak hivatalos ízlésének Mészöly írói világa elfogadhatatlannak bizonyult, s a szerző számára tíz év kényszerű szilenciumot eredményezett.

A Szolgálólány meséjének zseniális folytatásában az ünnepelt kanadai író, Margaret Atwood választ ad azokra a kérdésekre, amelyek évtizedek óta gyötrik az olvasókat. Mikor a teherautó ajtaja rácsapódott Fredé jövőjére A Szolgálólány meséjében, az olvasók nem tudhatták, mi vár rá - szabadság, börtön vagy halál. Margaret Atwood új regénye - három gileadi nő elbeszélésére alapozva - tizenöt évvel azután veszi fel a történet fonalát, hogy Fredé belépett az ismeretlenbe...  A regény még megjelenése előtt felkerült a Booker-díj hosszúlistájára, ahol a szerző már hatodszorra szerepel, és 2000-ben el is nyerte a díjat A vak bérgyilkossal. A zsűri elnöke, Peter Florence azt nyilatkozta a Testamentumokról: „A spoilerezés elkerülése és a kegyetlen titoktartási egyezmény miatt nem árulhatom el, ki, hogyan, miért, sőt azt sem, hol. Csak annyit mondhatok: rémisztő és lélegzetelállító könyv."

Franciaország, 1940-es évek. Egy idősödő pszichoterapeuta türelmetlenül számolja a nyugdíjig hátralévő terápiás üléseket, és rezignáltan hallgatja a díványra fekvő unatkozó háziasszonyok apró-cseprő problémáit, miközben madárkarikatúrákat készít róluk. Már abban sem biztos, jó szakember volt-e valaha is, tudott-e segíteni bárkin. Egy nap megjelenik nála Agathe, egy fiatal német nő, aki nem talál örömöt az életben, nem akar mást, csak eltűnni az emberek szeme elől... A doktor minden tiltakozása ellenére felvéteti magát a páciensek közé, és ahogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz, a terapeuta maga is kénytelen szembenézni az intimitástól és a haláltól való félelmével.

Gyászmunka új szerelemben: ez a verscím akár mottóként is állhatna Peer Krisztián új verseskötetének élén. Pedig egy huszonévesen írt versből lett lopva. Mit tudta akkor? Most is másra készült. („Nemcsak visszatértem a kályhához, de meg is raktam, nem dolgozni úgy két évig most újra szabad.”) A továbbélés bűntudattal terhelt kényszerének poétikai hozadéka: dalszerűség, groteszk, szarkasztikus szólamok, nonszensz ál-gyerekversek. Egyet hátralépett, így talált egérutat.

Babarczy Eszter novellái a nővé válás folyamatát, a nők szereplehetőségeit és szerepkényszereit járják körül. A magány, a kiszolgáltatottság és sérülékenység hétköznapi vagy éppen szélsőségesen fájdalmas epizódjaiban megannyi küzdelem zajlik a méltóságért, a szeretetért, önmagunk elfogadásáért és elfogadtatásáért. Egyfajta felnövekedéstörténet rajzolódik ki a kötetben, amelynek hősei, mintegy megalkotván az „ismeretlen nő” alakját, különféle élethelyzetekben kénytelenek szembesülni szűkebb és tágabb környezetük elvárásaival. Az írások olykor szenvedélyes, máskor rezignált őszinteséggel, érzékletes és érzéki nyelven szólnak a különböző életkorokban átélt lelki és testi szenvedésekről, a „korbácsoló szavakról”, a családhoz, szülőkhöz, gyermekekhez, férfiakhoz fűződő kapcsolatok változó dinamikájáról.

A legkézenfekvőbb értelmezés szerint C a szövegek címzettje. Valójában inkább egy fizikai vagy matematikai konstansra hasonlít: a természet állandó értéke, ami lépten-nyomon felbukkan és érvényesül. Létezésére csak közvetett bizonyítékaink vannak. Ez a magyar nyelv hetedik személyes névmása, a többes szám első személy következménye. A matematikában a C a komplex számok halmazát jelöli, amely magában foglalja a valós számok halmazán nem értelmezhető számokat is.

Rinthy Holme a bátyja, Culla gyermekével terhes. Amikor a kisfiú megszületik, Culla ki-viszi az erdőbe, ahol sorsára hagyja, húgának pedig azt hazudja, a csecsemő túl csenevész volt, ezért meghalt. Rinthy nem hisz neki, és gyermeke keresésére indul. Culla a nyomába ered, és egymástól elszakadva bolyonganak az apokaliptikus vidéken, ahol újra és újra három ijesztő idegen kerül az útjukba... A szerző második, 1968-ban írt regénye egy különös, felfoghatatlan világban - talán valahol a zord Appalache-hegységben, a századfordulón - játszódó fájdalmasan könyörtelen, ám egyben mitikusan sodró erejű történet.

A múlt olykor könnyebben és hitelesebben tárulkozik fel, ha nem csupán az emberek személyes emlékeit faggatjuk, hanem tárgyi emlékek nyomába is eredünk. Ungváry Rudolf egy badacsonyi nyaraló évszázados történetét megörökítve rajzolja fel a Balaton-felvidéken letelepedett s ott a bortermelést meghonosító Lessner família és keresztény középosztályi környezetének hol szerencsés, hol végzetes fordulatokkal terhes sorsát. Számtalan, a valóságban létezett egyéniség bukkan fel, majd tűnik el a látszólag egy tanulmányíró távolságtartásával elbeszélt regében. A 18. század végén kezdődő és egészen napjainkig tartó história ma élő leszármazottak visszaemlékezései, újsághírek és fényképek nyomán bontakozik ki. Egy feledésbe merülő, polgári erényekkel és önámításokkal, örömökkel és kétségbeesésekkel tarkított világ képében feltárul előttünk a magyar társadalom két évszázadnyi zajos történelme, melyben az egyetlen álladó elem a balatoni nyaraló - s vele az emlékezés rejtett vágya.

1938. november 10-én, a Kristályéjszaka másnapján Otto Silbermann dühödt üvöltözésre riad a lakásában: „Kinyitni, zsidó!" Silbermann kénytelen a hátsó ajtón át elmenekülni. A mindaddig köztiszteletnek örvendő zsidó kereskedő ettől kezdve üldözöttként él, megfosztva otthonától, vagyonától, méltóságától. Egyfolytában úton van, vonatokon keres menedéket, s a legkülönfélébb emberekkel hozza össze a sors: a nemzetiszocialista rezsim kollaboránsaitól a megfélemlített gyanakvókon át a bátrakig, akik megpróbálnak segíteni neki. Az utazó a náci zsidóüldözés legkorábbi irodalmi dokumentuma, első kézből való híradás a németországi pogromokról, melyekkel kezdetét vette a zsidók szisztematikus kiirtása. Otto Silbermann történetében olyan közelről és olyan élesen rajzolódik ki a német társadalom és Európa tragédiája, hogy szinte arcul csapja az olvasót. Boschwitz 1938 novemberében, huszonhárom évesen, néhány hét alatt vetette papírra Az utazó kéziratát, mely angol fordításban jelent meg 1939-ben. Négy évvel később, pár héttel halála előtt megírta édesanyjának, hogy a regényt éppen átdolgozza. A javított kézirat első felét elküldte volt fogolytársával Európába, ám az sosem érkezett meg, a második felével pedig már nem készülhetett el. A háború után többen megpróbálták kiadatni az eredeti német szöveget, többek között Heinrich Böll is, ám a kiadók rendre elutasították. A több évtizeden keresztül elfelejtett történetre a Klett-Cotta kiadó talált rá újra, és mikor 2018-ban kiadták, az év irodalmi szenzációja lett.

Hogyan lehet - ha lehet - kijutni Borges labirintusaiból és börtöneiből? Miért ír le Bolano száznál is több, egymásra kísértetiesen hasonlító gyilkosságot? Milyen trükkökkel éri el Cortázar, hogy olvasója úgy érezze, a szöveg világa és saját valósága között nincs már éles határ?  Kutasy Mercédesz merész és sokszínű elemzései nem csupán a nálunk is népszerű latin-amerikai írók munkásságába vezetik be az olvasót, de olyan európai és magyar alkotók világába is elkalauzolják, mint Duchamp, Malevics vagy Kassák Lajos. A szerző nem csak térben, időben is nagy távot jár be: a legfrissebb kortárs performanszoktól a 20. század klasszikussá vált irodalmi szövegein át egészen a mexikói barokk apácaportrékig tekint vissza. Könyve „gondolati térkép, metairodalmi bédekker egy lehetséges, ám semmiképp sem kizárólagos Latin-Amerika felfedezéséhez".

„Amikor megszu¨lettél, azt gondoltam, te fogod a régi és az új világot összekötni, te leszel a híd a sötét szakadék fölött. Még most is ebben a reményben gondolok rád. Tudom, hogy feladataid vannak, ne tedd tönkre magad…” A fent sorokat Bolyai Farkas írja fiának, a szintén matematikus Bolyai Jánosnak. Az ifjabb Bolyai a regény címszereplője, a tizenkilencedik századi zseni, a matematika Mozartja, a zene Einsteinje, mert nemcsak a nemeuklideszi matematika megalkotása fűződik a nevéhez, hanem zeneelméleti munkáiban is korszakos felfedezéseket tett, melyeket a korabeli tudományos körök hitetlenkedve fogadtak. Miközben kibontakozik előttünk egy bonyolult apa–fiú kapcsolat, s tanúi lehetünk egy meg nem értett gondolkodó mindennapi tépelődéseinek, aközben a történet másik szálán épp az ő rendkívüli életét és kéziratos hagyatékát tanulmányozza napjainkban Láng Zsolt regényének író hőse, aki ösztöndíjasként egy svájci kolostorban tölti napjait. A történet fonalát 12 683 jegyzetpapír zűrzavaros kupaca vezeti – hol részesei vagyunk keletkezésüknek, hol kiderül róluk, hogy szerzőjük halála után évtizedeken keresztül gondatlanul hányódtak, bizonyos lapjai gyújtósként végezték, egyik-másikkal ablakot is pucoltak. Időben és térben váltakozó fejezetek között két férfi élete tárul fel előttünk, míg az egyik révbe ér, a másik „a reménytelenség lavináját húzta, vonta, robbantotta, idézte, rántotta magára”.

Robert Antelme-et, miután a francia ellenállási mozgalom tagjaként lebukott, politikai fogolyként Buchenwaldba, majd egy repülőgépgyár kényszermunkatáborába deportálták. Az Emberfaj megrázó krónikája annak, ahogy társaival megpróbált ellenállni az örökös éhezés, a mindennapos kegyetlenkedés lélekpusztító hatásának, és a „felsőbbrendű fajt" képviselő SS-szel szemben bebizonyítani: egy emberfajhoz tartoznak valamennyien. Az ábrázolt borzalmak ellenére balladai szépségű a könyv második része, az erőltetett menetben hajszolt transzport menekülése a közeledő szövetségesek elől, akik végül Dachauban szabadítják fel őket, ahol a súlyos tífuszfertőzésben szenvedő, élet és halál között lebegő Antelme-re barátja, Farncois Mitterrand talált rá.  Visszafogottsága, mély humanizmussal párosuló szenvtelen tárgyilagossága és gondolati mélysége avatja az Emberfajt Kertész Imre, Primo Levi és Tadeusz Borowski művei mellett a lágerirodalom kiemelkedő darabjává, felejthetetlen tanúságtétellé.

A 2040-es évekre az embernek sikerül kolonizálnia a Holdat, pár ezer kutató él rajta hatalmas üvegbúrák alatt. A magyar tudósok nem jutottak túl jó helyhez, mert a holdrajzi adottságoknál jobban érdekelte őket, hogy a Tehetség Tengere nevű kráter mellett telepedhessenek le. Laád Szabolcs biokémikus sehova sem vezető kutatások és kapcsolatok között bolyongva éli az életét a Földön, amikor egy konferencián megpillantja és megszereti a gyönyörű Apáti Annát. Egy átitalozott éjszaka során csak annyit tud meg róla, mielőtt nyoma vész, hogy katasztrófaturista. Szabolcs mindenáron meg akarja találni: ha a tévé nagyszabású természeti csapásról számol be valahol a Földön, rögvest odautazik. Ám hiába a kitartó nyomozás, Anna nem bukkan fel többé, így amikor egy nap egykori iskolatársa azzal az ajánlattal keresi meg Szabolcsot, hogy költözzön ő is a Holdra, habozás nélkül igent mond. Egressy Zoltán új regényében a jövőbeli monarchikus Budapest, az összeomlott pisai ferde torony és az elárasztott Liverpool szatirikus díszletei között kalauzolja olvasóját egészen a Holdig, ahol főhőse kénytelen a saját és az emberiség jövőjét is érintő alapkérdésekkel szembesülni.

John Milton 1671-ben, már vakon jelentette meg a Visszanyert Paradicsomot. Elkésett vele. Addigra más lett a divat, a nagy forradalom hullámainak elültével a „restauráció" kora, már nem kedvezett egy ilyen komoly, férfias, a Bibliát partnernek tekintő kiseposznak. Három évszázad távlatából viszont roppant érdekes ez a mű. Mit tudott, miben volt biztos, mit gondolt Istenről, Sátánról, Jézusról egy 17. századi nagy gondolkodó? Milton költeményének gerincét Sátán és Jézus párbeszéde alkotja, miközben beutazzák az Óvilágot és áttekintik a konyhaművészet teljes lexikonát is.  Ehhez a kétnyelvű kiadáshoz az eredeti szöveg mellé Péti Miklós készített szép és hű prózai fordítást, mely az eredeti költemény gondolatgazdagságát, barokkosan áradó invencióját elegánsan adja vissza. Eddig csak egy, 1796-os magyar fordításban létezett a Visszanyert Paradicsom, igazi kuriózum tehát ez a kötet, eszme- és vallástörténeti, kultúrtörténeti és irodalmi szempontból egyaránt. Olvassuk hát, ahogy Sátán kígyó-fortéllyal a Jordán partja felé veszi könnyű lépteit, ahol hamar meg fogja találni az ács állítólagos fiát, hogy megkísértse, és minden ármányt kipróbáljon rajta. Nincs más célja, mint tönkretenni azt, aki - gyanúja szerint - arra teremtetett, hogy véget vessen az ő régóta tartó földi uralmának.  Vajon Sátán tényleg végleg kapitulált? - Nádasdy Ádám

„Nádas Péter olvasóinak nem meglepetés, hogy a szerző az esszéiben is hű marad a megismerés iránti szenvedélyéhez, miközben a megértés és a tudás határait a lehető legnagyobb távra feszíti ki. Aki évtizedek óta azzal kezdi a napját, hogy az íróasztalhoz ülve darabokra szedi, aztán újrarendezi a tudattartalmait (ahogy Az írásbeliség testmelegében című esszéjében írja), az az idők során a képzelet virtuózává és az emlékezés zsenijévé válik. Hogyan másként magyarázhatnánk azokat az erős kapcsolatokat, amelyek az esszékben elemzett erotikus, történelmi, politikai és művészeti jelenségeket fűzik össze ebben a gondolkodásmódban. Nádas az itt olvasható írásokban szociológusként, pszichoanalitikusként, kultúrantropológusként vagy éppen művészeti alkotások szemlélőjeként jelenik meg, de mindenekelőtt a politikai állapotok éleslátó kritikusaként. Olyan íróként, aki a képzelet és a valóság között gyakorlottan cikázva kérlelhetetlenül tárja fel a látszat megteremtésének, a megtévesztés módszereinek, a színlelés és az elkendőzés gyakorlatának technikáit." - Katharina Raabe. Nádas Péter két kötetbe rendezte összegyűjtött esszéit. Az első kötet, amelyet az olvasó a kezében tart, politikai tárgyú írásait tartalmazza. Az első ilyen esszé 1990-ből, az utolsó 2017-ből származik, és különösen sűrűn követték egymást az 1989-es fordulatot követő évtizedben.  A magyar társadalom zsákutcás fejlődésének következményeit Bibó István óta senki sem elemezte olyan megalkuvást nem tűrő alapossággal, mint Nádas. Hiába bővelkedett a harmadik köztársaság rövid története nevetséges és gyűlöletes politikai szereplőkben, az esszéíró szigora sohasem személyekre, hanem a megtett és elmulasztott dolgokra, de mindenekelőtt a saját gondolatmenetének következetességére irányul. Mert ahogy a kötetzáró esszében írja, „az ítélet koherenciája nem tréfa". Az európai kultúrát kikezdő láthatatlan, belső feszültségekről szólva az amnéziával, az elfojtással, a képmutatással, az öncsalással a logika szigorát és a tények feltétlen tiszteletét, a nem-felejtést szegezi szembe, továbbá ugyanennek a kultúrának egyik legnagyobb találmányát - az iróniát. „Az emberfaj sárkányfog-vetemény" - írta Vörösmarty, és Nádas sem nélkülözheti a szkepszist, amikor elmélkedései tárgyát az emberi közösségek lehetőségeit végső soron behatároló antropológiai törvényszerűségek képezik.

A MaddAddam-trilógia második kötetének középpontjában az emberiséget elpusztító járvány és az azt megelőző évtizedek állnak, melyek története két túlélő elbeszéléséből tárul fel. Ren édesanyja kihűlt házasságából megszökött egy rejtélyes férfival, és magával vitte a lányát is; Toby pedig egy gyorsétteremláncnál volt eladó, ahonnét menekülnie kellett, miután egy jól irányzott rúgással nyilvánosan megalázta zaklató, szadista főnökét. Mindketten a Kertészek szektájában lelnek menedékre: a természetet és az életet mindenek fölött tisztelő hívek szakadatlanul készülnek a Víztelen Özönvíz elérkezésére, melynek hitük szerint egyedüli túlélői lesznek. Míg a trilógia első kötete, a Guvat és Gazella a tudomány oldaláról, Az Özönvíz éve a vallás és a hit felől teszi mérlegre a kérdést: ha az ember már teremteni is képes, mi a felelőssége a teremtett világgal szemben?  Margaret Atwood nagyszabású disztópiája a MaddAddam-trilógia. A Guvat és Gazella, valamint Az Özönvíz éve javított kiadásban jelenik meg a Jelenkor Kiadó gondozásában, a befejező kötet, a MaddAddam pedig most először olvasható magyarul.