Kalligram strana 48 z 70

Tompa Gábor világdarabokat rendez – világszínház szép színjátszásait. És Tompa Gábor már a kezdetektől könyvekbe rendezi verseit is, hiszen ő függőségek közt független, szabad a műteremtés más, magányosabb módozataiban is. Mert a költészet forgószínpadán is csak egy, s mégis hány különböző világlátás, világtalan világ hat: külön versdarabok, szavak, monológok, megformált képek, replikák, helyzetek, hangok, hangsúlyos csendek, elhallgatások, fények, ellenfények, váratlan megvilágítások. Halálosan komolytalan s megkeseredetten komoly, tragikomikus játszadozások pörgetnek rímbe égi s földi látomásokat, sok áhítat kaján szentségeit – botrányosan abszurdoid és groteszk futamok, tisztelettudón és tiszteletlenül kifordított szimbólumok, elfúló sóhajok, fohászok és fölröhögések a szürrealista félhomályból. Szemérmesen és szemérmetlenül is külön életet élnek a versek e könyvben: pillanatképek és jelenések váltakoznak, stációk és provokációk, parafrázisok és variációk, rákérdezések egy sokféleképpen fölmutatható világra. „A láthatatlanságra nincs elég ok.” Ha kinek van szeme, lássa, ha kinek van füle, hallja, hogy mit is mondhat egy megnyíló könyv… „Feltétlenül és feltételesen.” Kovács András Ferenc

A magyarok magányosak. Hajdan dorongok, vasak és Erő, csupa kétség és baj. Nincs (három a magyar) igazság. Történelmük túl érdekes, túl van rántva, túl sok benne a szép, és baszottul nem igazságos. Sok a király, személyesen nekem pedig feltörte a lábam a cipő az első plenárison. Lágy a szívük. Nem tudják rendesen elhagyni a nőket. Kivár, lapít, hátha történik valami. Odaszorítja az arcát egy édes, édes nő hasához, hallgatja a krutyogást. Hülye a szisztéma, nevetséges, de nem vicces, olyan rendelkezéseket hoznak, hogy attól nem veri ki őket a hideg veríték, mert vigyáznak rá, hogy ne figyeljenek oda. Általában nem jó semmi, bár nekem jó. Szokásuk érzékenykedni, erős a hajlam az érzékenykedésre. Az érzelgősségre, a túlzott meghatódásra. Jó szív, nem jó rendszer. Jó (, de csak) a(z olasz) fagyi. Kutya se figyel rájuk, nem beszélgetnek velük, ha beszélgetnek, akkor nem úgy. Nem azon a nyelven. Nem értik meg őket, úgy tesznek, mintha nem értenének magyarul. A nyeregben fölállva, megfordulva, vágtában hátrafelé nyilaznak. Volna puskaporunk, tudom, megbánnátok!

A Kilátás elbeszélője egy Kárpátalján élő lány, akinek vibráló, olykor szélsőségekre hajlamos, máskor tárgyilagos lelki „kívülállása” az a pozíció, ahonnan formálódik a regény. A stilizálást súlyos realizmussal keverő szöveg kisformákból építkezik. Az érzékileg fel- és lefokozott, illetve szenvtelen szavakkal teremtett szövegvilág képes aktivizálni az olvasó érdeklődősét. A szöveget gyakran a humor felszabadító erői uralják.

A kötet a memoárirodalom történetének egyik legkülönösebb és legszórakoztatóbb alkotása. Az író 1968. évi "prágai tavasz" reformkísérletének bukása után húsz éven át "normalizált" Csehszlovák Szocialista Köztársaság változatlanságba dermedt, valószerűtlen világát idézi fel meglehetősen formabontó módon s a rá mindenkor jellemző szellemességgel és eredetiséggel. Történelmi eseményeket és magánéleti mozzanatokat, kollektív és egyén emlékeket ötvöz egybe, s az Europeanához hasonlóan ezúttal is mesteri kézzel tünteti el a valóság és a képzelet közötti határvonalakat. A groteszk, abszurd, banális és humoros momentumok sokasága nem mindennapi hitelességgel és hatásossággal jeleníti meg a vaskalapos, félelmetességében is nevetséges diktatúra hétköznapjait, s hogy nevethetünk az egészen, azt nemcsak a történelem kedvező fordulatának, de Patrik Ouredníknak is köszönhetjük.