Lazi könyvkiadó strana 6 z 27

Dr. Avarffy Elek orvos volt, nemzetgyűlési képviselő, emellett szenvedélyes vadász, akinek sok és ékes tollal megírt írása jelent meg könyv alakban és különböző folyóiratokban, többek között a "Vadászlap"-ban is. Naplói tanúsága szerint több mint negyven éven keresztül "hazánk húsz vármegyéjében, százhuszonhat falu, város erdei, mezei, tavi határában" vadászott, ezalatt hatalmas ismeretanyaggal gazdagodott, sok tapasztalatot szerzett. E könyvében érdekes vadászkalandoknak, egykori vadászoknak, hű vadászebeknek állít felejthetetlen emléket, olvasmányosan idézi fel őzek, szarvasok, foglyok, túzokok, récék, vaddisznók, rókák és nyulak elejtésének izgalmas történetét. A szerzőt vadászútjai során nem hagyta hidegen a táj szépsége sem, erről tanúskodnak lírai természetleírásai. Az írásokat 43 fotó egészíti ki.

Maderspach Viktor Erdély szülöttje volt, valamikor hatalmas birtokok ura, hiszen a Zsil völgyének vidéke, a Retyezát és a Páreng-havasok jó része is a Maderspach-birtokhoz tartozott. Ebben az elhagyatott vadon világban nőtt fel, itt szívta magába a természet iránti szeretetet, és itt tanulta meg, mit jelent a szabadság, mit jelent imádni a szülőföldet. Az első világháború kitörésekor az elsők között jelentkezett harctéri szolgálatra, a háborúban merész és rendkívüli megbízatásokat hajtott végre. Amikor 1916 augusztusának legvégén Románia megtámadta Erdélyt, Maderspach Viktor - aki éppen odahaza volt szabadságon - kieszközölte, hogy ne kelljen visszatérnie az ezredéhez, s mint a terepet kiválóan ismerő felderítő, önkéntes katonákból szervezett vadászkülönítményével részt vett a betolakodók ellen vívott harcokba. Az igazi gerilla harcmodort követő, mindenre elszánt csapatával végrehajtott sikeres akciói nagyban hozzásegítették a hadvezetést ahhoz, hogy gyorsan és csúfosan visszaszorítsák Erdélyből a hódítókat, majd Bukarest elfoglalása után a demoralizált ellenséget a Fekete-tengerig üldözzék. Maderspach Viktor könyve ennek az időszaknak a személyes történelmét beszéli el. Az olvasmányos írás értékes forrásanyaga az I. világháború történeti kutatásainak. A műből a háború "természetrajzát" a hivatalos történetírásnál jóval plasztikusabban, őszintébben ismerhetjük meg, nemcsak azokra a mozzanatokra tér ki, amelyek a borzalmakat példázzák, hanem megmutatja a világháború mindennapjainak élményeit, lehetséges pozitívumait is. Nem utolsó sorban pedig a könyv felmutatja egy kiváló képességekkel rendelkező rendkívüli ember sziklakemény jellemét, izzó hazaszeretetét, és roppant eredeti személyiségét.

"Ne szóval szeressünk, se nyelvvel, hanem cselekedettel és valósággal." "A te szemed azért gonosz, mert én jó vagyok?" "Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, akik nem látnak és hisznek." "Jeruzsálem! Jeruzsálem! Ki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik te hozzád küldettek." "Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlatosak vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépeknek tetszenek, belől pedig holtaknak csontjaival és minden undoksággal rakván." "Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett."

Miről is szól Nyíró József újólag megjelent regénye? Az első fele arról, hogy a házasulandó korba ért Bojzás Küs Dani egyszer csak - apja biztatására - felfedezi magában a férfiút, és elhatározza, hogy megnősül. Ez első pillantásra nem tűnik lehetetlen vállalkozásnak, második pillantásra pedig kiderül, hogy nem is az. Hát belevág. Az udvarlásnak minden időkben zegzugosak az útjai (erről csalfa szeretők és bohém cimborák gondoskodnak), de kevesen rekednek benne. Így hát főhősünk is oltár elé jut, ami azt jelenti számára, hogy egy gonddal kevesebb, de százzal több... Folyik önfeledten a móka, kacagás, lakodalmi dínomdánom olyan iramban, hogy a kedves Olvasó bele is szédül, s végül rossz érzései támadnak... Mintha sejtené, hogy ennek meglesz még a böjtje. Meglett. Erről szól a regény második fele. Meg arról a nyomasztó kérdésről, hogy a mi derék Bojzás Küs Danink, aki derekasan helytáll a nősülés "frontján", képes lesz-e ugyanerre, ha az ellenfél az idegen államhatalom, és végső soron maga a történelem?...

Amikor Krisztus Urunk a földön járt, a gonosz emberek elől bujdosnia kellett. Üldözői elől menekülve, egy sűrű lombú fa alatt húzta volna meg magát, ez azonban odaszólt neki: "Állj odább, mert ha nálam találnak, engem is elpusztítanak." Ezzel utasította el féltében a többi fa is. Az Úrnak ellenségei már a nyomában voltak, amikor egy fenyőfához ért. Alig volt lombja, ezért ágai rejtették el Jézust, aki így meg is menekült. Az Úr most megáldotta a fenyőfát: "Soha ne hullasd el a leveledet. Akkor is virulj és zöldülj, amikor a többiek levéltelenül sorvadoznak. Te légy a legdélcegebb és legszívósabb minden társad között, élj meg mindenütt. Légy az emberek öröme, és emlékezetemre rajtad gyújtsanak karácsonyi gyertyát."

Benedek Elek saját gyűjtésű meséiből és mondáiból válogat e kötet, melyek Székelyföldhöz kötődnek. Nevezetes helyek, régmúlt személyek és csodás lények történeti elevenednek meg a lapokon, a jó és a rossz örök harcának tükrében. A nagy mesemondó egyedi előadásmódja hős királyfik, világszép királykisasszonyok, gonosz és jó tündérek, ördög szántotta vidékek, hatalmas várak és sziklák, titokzatos folyók és tavak, mesebeli üveghegyek és selyemrétek csodálatos világát vetíti elénk. A felejthetetlen történeteket Sárkics György hangulatos illusztrációi kísérik.

"Legyek bár élő vagy halott, az igazság nem nyugszik. A nevem Georgia Mason, és könyörgöm: cselekedjetek, amíg lehet!" 2014-ben kezdődött. Megtaláltuk a rák gyógymódját és a közönséges nátha ellenszerét. Csakhogy ezek által valami újat teremtettünk, melyet senki nem tudott megállítani. A fertőzés terjedt, a vírustörzsek átvették a hatalmat a testek és az elmék felett, és az így létrejött zombikat már csak egyetlen késztetés hajtotta: hogy bármilyen élőlényt, aki az útjukba kerül, felfaljanak. Most, több mint húsz évvel a Feltámadás után a blogger testvérpár, Georgia és Shaun Mason úton vannak életük legnagyobb sztorija felé - és felfedik a fertőzötteket mozgató sötét összeesküvést. Nyilvánosságra akarják hozni az igazságot, még ha az életükkel fizetnek is érte.

"Emma Woodhouse igazán mindent megkapott az élettől, ami szép és jó: csinos volt, eszes, gazdag, derűs természetű; már huszonegyedik évében járt, de komolyabb baj vagy bánat még sosem érte." E sorokkal kezdődik a jellegzetes Austen-hősnők közé méltán felsorakozó Emma regénye; s az említett számos jó tulajdonság, kedvező adottság ellenére bizony vele is végigjáratja az írónő a csalódások, kisebb-nagyobb bánatok, tanulságok iskoláját. Az események középpontjában három ifjú pár félreértéseken és viszályokon át győzedelmeskedő szerelme áll. A színtér, a környezet itt is ugyanaz, mint a többi Austen-regényben: vidéki angol úriházak, amelyek úgy élik a maguk derűsnek és kiegyensúlyozottnak látszó életét, mintha az országnak semmi köze sem volna a Csatorna túlsó oldalán dúló napóleoni háborúkhoz. De a szereplők újszerű érzékenységén, társadalmi komédiájuk apró mozzanatain mégis érezni, hogy a világ épp változófélben van körülöttük.

A Segítség!, noha a magyar irodalom legjelentősebb regényeinek egyike, soha nem volt tananyag és nem lett kötelező olvasmány. A vele szemben folytatott ellenpropaganda megelőzte a megjelenését, és máig tart. Talán mert radikális társadalmi analízis, mélymerülés a magyar sors- és fajproblémák ijesztő és sötét óceánjába, panorámáját adva a két háború közötti magyar társadalom szellemi, emberi, morális és politikai milyenségének, tiltakozás a magyar értékek, tehetségek, a magyar sorsok megállíthatatlan pusztulása ellen. Az író a regényben három, távolról induló, később összeszövődő életpályában láttatja a magyar géniusz sorsszerű pusztulását. Az egyik főszereplő Boór Bálint, a sümegi származású nemes, a zseniális szobrász és kiváló politikus, a magyar szellemi értékek megtestesítője; a másik az Erdélyből Pestre került fiatal költőzseni, Baczó Mózes, a nemzeti irodalom nagy ígérete. Már a könyv első megjelenésekor nyilvánvaló volt, s maga az író sem igen tagadta, hogy mindkét figurában önmagát mintázta meg: Boór Bálint a meglett korú, Baczó Mózes a fiatal Szabó Dezső. Mindkettejük életének fontos szereplője a fiatal tanárnő, Katica, aki előbb Baczó menyasszonya, utóbb Boór Bálint szerelmese. A további alakokat tekintve a mű kulcsregénynek tekinthető: a két háború között mindenki tudta, hogy melyik szereplőnek ki felel meg a közéletben. Mint minden műve, a Segítség! is tükrözi az író sajátos, barokkosan gazdag expresszionizmusát, sodró nyelvi lendületét, epikai áradását. Figurái életteliek, eredetiek, s a pamflet jellegű, fel-feltörő humor szinte kompenzáló feltétele a regény folyamatos befogadásának. A könyv a magyar megmaradás fontos dokumentuma lehetne, ha elnyerné végre megérdemelt helyét a közgondolkodásban. Tucatszám idézhetők belőle döbbenetes erejű mondatok, ám álljon itt csak egy, képet adva arról, hogy milyen is volt az a bizonyos - folyamatosan félremagyarázott - Szabó Dezső-i fajvédelem: "Nem azt kívánom, hogy a magyar tűzhelynél hátrány legyen az, hogy valaki más vérű. Azt kérem: ne legyen előny az, hogy valaki nem magyar."

István király története mindig is szimbolikus erővel bírt: a semmiből országot építő erőskezű uralkodót vagy a szent királyt, a keresztény hit elkötelezett meghonosítóját egyaránt beleláthatta alakjába az utókor. Kós Károly István király tragédiáját láttatja elsősorban, ahogyan szent küldetése, a magyar állam megteremtése, a nemzet egységesítése érdekében e kötelesség áldozatává vált. A fiatal férfi apja és főként anyja akarata által vezetve, nevelve, természetes vágyait, ösztöneit legyűrve vállalja a keresztény királyságot, az erős kézzel való uralkodást. Megtagadja érzelmeit és a boldogtalan politikai házasságot választja; megtagadja családi, vérségi kötöttségeit, s a német lovagokra támaszkodik; megtagadja szelíd természetét, s könyörtelenül leszámol az ellene lázadó rokonaival, régi barátaival. Az uralkodás erkölcsét kényszerül viselni, ezért nem léphet le a maga választotta, maga építette útról. Kós Károly prózája magába olvasztva a székely népballadák stílusvilágát, a magyar irodalomban páratlan módon, sűrített, szaggatott mondatokban, képszerűen idézi fel a pogányságból a kereszténységbe átlépő Magyarország érdességét, forrongó hangulatát. István király beváltotta apja álmát, s életét tette föl a magyarság jövőjére. Eszménnyé nőtt, be nem érhető legendává. Csak a sóhajtás fejezheti ki egy ezredév után: "Hol vagy, István király?"

De Sade márki azon kevesek közé tartozik, akiknek neve fogalommá vált. E gátlástalan libertinus művei egészen a huszadik századig tabunak számítottak. Életműve azonban több, mint egy torz nemiségű ember perverz önkifejezése. Sade nagysága a tagadásban van: gyilkos iróniával kezd ki minden morális kategóriát. Szereplőinek tettein és a szájukba adott filozófián keresztül tagadja a hatalom és az egyház - e két gyűlölt intézmény - által szentesített erkölcsöket. Nála nincsen jó és nincsen rossz, az ember az erősebb jogán minden szenvedélyét kiélheti, még úgy is, hogy a gyengébb szenvedéséből meríti a kéjt. E híres-hírhedt könyve egy előkelő társaság négy hónapját jeleníti meg, akik ezen a százhúsz napon régi történetek elmesélésével és a gyakorlatban is a legkülönfélébb perverzióknak élnek. Sade márki fantáziája e műben olyannyira rájárt a szexuális és egyéb testi perverziókra, hogy az utókor az ő nevéből képezte a szadizmus fogalmát. Ezt a könyvet tehát csak azoknak a felnőtt olvasóknak ajánljuk, akik szilárd értékrenddel bírnak, a mű pornográf tartalmától és durvaságától el tudnak vonatkoztatni, s meglátják benne a rokokó világ túláradó szexuális fantáziáját, egyben kíváncsiak egy lázadó író filozófiájára, aki tulajdonképpen magát a létet utasította el.

Néhány év telik el a 907-es győztes háború után, amit a mai Pozsony térségében, a Duna két oldalán vívott meg a magyar törzsszövetség a frank Gyermek Lajos király és bajor szövetségese ellenében. A vesztes bármennyire is igyekszik elhallgatni a gyászos véget, s azt, hogy százezres hadukat az alig harmincötezer fős magyar könnyűlovasság megsemmisítette, a magyarok váratlan haditettének híre futótűzként terjed a Frank Birodalomtól Bizáncig. Megnyílik a Duna menti folyosó nyugatnak, a törzsszövetség határa a bajorok felé tolódik. Az ellenség egy része immáron belátja, hogy a magyarokkal jobb szerződni, mint ellenükre tenni. Ki hitte volna évekkel előtte, hogy a pozsonyi csata értelmi szerzőjének, Luitpold hercegnek a fia, a bajor Arnulf a magyarok földjén talál menedékre családjával? Ki gondolta volna, hogy a fiatal Arnulf herceg közeledése egyszer majd dinasztikus kapcsolatokhoz vezet a magyarok és a bajorok között, ami hosszú időkre meghatározza a korabeli politika formálódását? Árpád nagyfejedelem és fiainak halálát követően változások mennek végbe a magyar törzsszövetségben, átrendeződnek a hatalmi viszonyok, de a tévesen „kalandozások kora”-ként említett évtizedek tovább folytatódnak. A magyarokat katonapolitikai szerződések kötik Berengár lombard uralkodóhoz és Arnulfhoz, miközben a Kárpát-medencében elfoglalt pozíció megerősítésén ténykednek. A magyar fegyver továbbra is kelendő nyugaton, és nincs olyan esztendő, amikor ne indulna kisebb-nagyobb kontingens csatába, portyákra vagy felderítésre. A magyar könnyűlovasok immáron az Atlanti-óceánig jutnak, s a törzsszövetség belebonyolódik a nyugati császárok és királyok közötti torzsalkodásokba. A regény valós eseményekre, hiteles adatokra alapozva Táltosfia felnőtt gyermekein keresztül mutatja be, mi történhetett a pozsonyi csatát követő tizenöt esztendőben a magyar törzsszövetségben és a nemzetközi politikában.

Elizabeth Gaskell az utóbbi években reneszánszát éli. Ehhez minden bizonnyal hozzájárultak a műveiből készített igényes BBC-filmsorozatok is, és az a friss, modern, a ma emberét is megszólító hang, amivel az emberi érzelmek, indulatok és szenvedélyek világát képes megeleveníteni írásaiban, így egyik legjobb regényében, az "Észak és Dél"-ben is. Észak- és Dél-Anglia világa között aligha tátongott akkora szakadék, mint a 19. században. A dél-angliai vidék háborítatlan békéjében a puritán helstone-i lelkészlak ember és természet mesevilága volt. Itt cseperedett hölggyé Margaret Hale, a hajdan csillogó életről álmodott egykor szépséges és a szerény, lelkiismeretes, ám gyámoltalan lelkész leányaként. Mások gondozására, s így közmegbecsülésre épülő életük egy csapásra semmivé lesz, amikor az apa lelkiismereti okokból föladja hivatalát. Költözni kényszerülnek, s a lombzúgásos, madárfüttyös vidéki életből meg sem állnak a füstös-kormos, arctalan munkástömegekben hullámzó északi iparvárosig, Miltonig. Észak-Anglia az ipar és a technikai forradalom zajos világa, amelyen a tőke és munka játssza a főszerepet. De hogyan boldogul ebben az embertelen világban a szépreményű, idealista lelkészleány? Hogyan tanulja meg levetkőzni előítéleteit, s elfogadni az északi élet farkastörvényeit, a munka parancsát, és nem utolsósorban a halál szigorát. Meglátja-e a kíméletlen iparváros rejtett szépségeit, és megtalálja-e az utat, amelyen a különös, idegen, de mégis figyelemre méltó textilgyárosig, John Thorntonig eljuthat? Az egyetlen átjárót Észak és Dél között: a szerelem hídját?

Nehéz idők nehéz sorsú embereiről szól ez az először 1943-ban megjelent kötet. Már debütálásakor világossá vált, hogy Nyirő legfőbb írói erénye a tragikum sajátosan nyirői - módszereiben tömör, lényegre törő, hatásában katartikus - ábrázolása. E megállapítást "Az elszántak" teljes mértékben alátámasztja. "Az ember" című novellában a halott kislányát a koporsóban ruházat híján papírral lefedő anya - hogy az "ősi szokásoknak" eleget tegyen - másik hat gyerekének darabokra tépi egyetlen, titkon őrzött, leánykori selyemkendőjét, s színes zászlócskák gyanánt a kezükbe nyomja a temetés idejére. "Majd a temetés után újra elszedi tőlük, és megőrzi. Hátha majd valamelyiknek kelleni fog" - veti papírra Nyirő e már-már minimalista, töménységében felülmúlhatatlan sorokat. Ilyen és ehhez hasonló nyomorúságos sorsokról ad hírt a szerző újabb elbeszéléskötetében. A maga nemében szinte mindegyik novella egy-egy sötét felkiáltójel az emberi létezés amúgy is szürkébe hajló boltozatán. Éppen ezért üdítően hat az időnként azért meg-megjelenő székely furfang, mint a végképp bealkonyulás hatékony ellenszere. "Az Egykori hősökből elszántak lettek" - állapítja meg az egyik korabeli kritikus. De mire? - merülhet fel jogosan a kérdés. A mindenkori túlélésre - üzenik a kötet darabjai. És hát ki is érthetne ehhez jobban, mint a székelyek?

Ez az aforizmakönyv nem helyettesíti az elolvasandó mikszáthi életművét, és a legbölcsebb Mikszáth mondás sem tehet sikeressé egy tehetségtelen politikust. Ez már majdnem aforizma, s a végén megint elkezdem Jókait utánozni. Nem, nem, maradjon mindenk i a kaptafánál. Mikszáth írja a bölcsességeit, Jókai a regényeit, a szerkesztő az utószavait. Az olvasó pedig olvassa Mikszáthot és élvezze a tehetség és az írói bölcsesség végeláthatatlan derűjét és szépségét. (Praznovszky Mihály)