Najnovšie - História, vojnová literatúra strana 72 z 83

Honnan jött az Iszlám Állam, és hogyan tudott ilyen rövid idő alatt ekkora rombolást véghezvinni? Az IÁ mára óriási területeket vont ellenőrzése alá, és a nemzetközi önkéntesekkel megerősített, a világot vérengző videókkal sokkoló dzsihádisták megalapították a szigorú saría törvénykezésen nyugvó új kalifátust. A szerzők, Hassan Hassan szír elemző - aki abban a határ menti városban született, amely régóta az Irakba tartó dzsihádisták gyülekezőhelye - és Michael Weiss amerikai újságíró - aki sokáig egy a jelenleg az IÁ irányítása alatt álló városrészből tudósított Aleppóban - bepillantást nyújtanak a világ legveszedelmesebb terroristacsoportjának működésébe. Bemutatják, kik a játszma kulcsszereplői, honnan ered a szervezet, miképpen szerzett helyi és globális támogatást, illetve milyen pénzügyi forrásokkal rendelkezik. Egykori amerikai katonákkal és jelenlegi dzsihádistákkal készült interjúk segítségével feltárják a szervezet belső konfliktusait és megvilágítják a síiták ellen irányuló gyűlölet okát, amely újabb felekezeti alapú háborút robbantott ki a térségben.

A D-nap még Sztálint is csodálattal töltötte el. „Az egész háború folyamán nem került sor ehhez hasonló vállalkozásra” – írta Churchillnek. Akik részt vettek a La Manche túlsó partjáról indított invázióban, legyenek katonák, tengerészek vagy repülősök, sohasem fogják elfelejteni a látványt. Természetesen a német védők sem, akiket csak az utolsó pillanatban riadóztattak a normandiai partokon. Ez volt a valaha összegyűjtött legnagyobb inváziós flotta. A vállalkozás nagysága és az aprólékos tervezés példa nélkül álló volt, és bár a hídfőállásokat a tervek szerint sikerült elfoglalni, hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a csata következő fázisa sokkal nehezebb lesz, mint azt bárki gondolta volna. Normandia vastag sövényei a védőknek kedveztek, és a németek, különösen a Waffen-SS hadosztályok ravaszul és kétségbeesett vadsággal küzdöttek. Ahogy egyre mélyebben hatoltak a szárazföld belsejébe, a brit, kanadai és amerikai erők olyan harcokba keveredtek, melyek ádázságukban gyakran felvették a versenyt a keleti fronton vívott ütközetekkel. A veszteségek egyre nőttek, akárcsak a feszültség mindkét oldal parancsnokai között. A harcmezők között vagy a szövetségesek bombázásaiban csapdába esett francia civilek elmondhatatlan gyötrelmeken mentek keresztül. Még a felszabadulás örömének is megvolt az árnyas oldala. A Franciaország északi részén vívott csata nem csak egy generációt jelölt meg, hanem az egész háború utáni világot, és nagymértékben befolyásolta az Amerika és Európa közötti kapcsolatokat. A D-nap eddig mellőzött, új dokumentumokat használ fel fél tucat ország több mint harminc archívumából, és így válik a normandiai csata eddigi legszemléletesebb, legalaposabb beszámolójává. Akárcsak a Sztálingrád és a Berlin, 1945 – Az összeomlás esetében, Antony Beevor magával ragadó narratívája hűen közvetíti a valódi háborús tapasztalatokat.

Sokáig azt hittük, hogy Heinrich Himmlernek a feleségéhez, Margához írott levelei – akárcsak a Reichsführer-SS egyéb más iratai – végérvényesen eltűntek. Több évtizeddel öngyilkossága és a II. világháború befejezése után Azonban a levelek napvilágra kerültek Tel-Avivban. Ezek az iratok – amelyek tökéletesen kiegészítik Margának a Koblenzi Szövetségi Levéltárban őrzött leveleit, és amelyeket Michael Wildt és Katrin Himmler tett közzé – a hitleri Németország egyik legfontosabb szereplőjének a magánéletét helyezik teljesen új megvilágításba.Amikor Heinrich Himmler és Marga Siegroth 1927-ben megismerkednek egymással, őszinte érzelmeket táplálnak egymás iránt. A házaspárt szoros egységbe forrasztja a közös vidéki életről szövögetett álmuk, valamint mélységes zsidógyűlöletük. Himmler, a náci pártfunkcionárius, gyakran a „vezérrel” együtt van úton, és a messzi távolból „kis szerelmének” azt tanácsolja, hogy „lekvárt főzzön a bodzabogyóból, mire föl Marga arról számolt be, hogy a otthonuk az „összes nemzetiszocialista lakos találkozóhelyévé” vált. 1933 után Himmler a birodalom a második leghatalmasabb vezetőjévé emelkedik; az SS Reichsführereként és a német rendőrség fejeként a „zsidókérdés végleges megoldásával” foglalkozik, miközben „aranyos kis asszonykájának” anyák napjára „sok-sok jókívánságát küldi”, és fényképeket mellékel az SS-Einsatzgruppéknál és a Waffen-SS alakulatainál tett látogatásairól. Ám e levelek csak látszólag ártatlan írások: a kispolgári díszlet mögül előbukkan a Himmler magánéletére is jellemző brutalitás és érzéketlenség.

Hitler 1944. december 16-án az Ardennek hóborította erdői és szurdokai közt belevágott „utolsó játszmájába”. Úgy vélte, éket verhet a szövetségesek közé, ha eljut Antwerpenig, és a háborúból való kilépésre kényszeríti a kanadaiakat és a briteket. Bár tábornokai kételkedtek a sikerben, a fiatalabb tisztek és altisztek kétségbeesetten szerették volna hinni, hogy otthonukat és családjukat megmenthetik a keletről közeledő, bosszúszomjas Vörös Hadseregtől. Sokan lelkesedéssel fogadták a lehetőséget a visszavágásra. A több mint egymillió ember részvételével zajló ardenneki offenzíva a nyugat-európai háború legnagyobb ütközetévé vált. A meglepett szövetségesek két páncéloshadsereggel találták szemben magukat. A belga civilek elhagyták otthonaikat, joggal tartva a németek bosszújától. A pánik még Párizst is elérte. Sok amerikai katona elmenekült vagy megadta magát, mások azonban hősiesen helytálltak, hullámtörőt alkottak, amely lelassította a németek előrenyomulását. A kegyetlen téli körülmények és a csata kíméletlensége a keleti frontéhoz volt mérhető, és a Waffen-SS mészárlásai után még az amerikai tábornokok is jóváhagyták a magukat megadó németek lelövését. Az ardenneki csata volt az az ütközet, amely végül megroppantotta a Wehrmacht gerincét.

A mű Magyarország második világháborús történetének sajátos feldolgozása: szubjektív források – naplók, visszaemlékezések – alapján azt kísérli meg bemutatni, hogyan élték meg az 1942-ben a keleti hadszíntérre vezényelt magyar katonák ezt a történelmi kataklizmát. Az általuk ránk hagyományozott kéziratok kutatásának célja ezúttal nem a harci cselekmények bemutatása. Szerzőik hétköznapi emberek, akik a fronton rendkívüli körülmények közé kerültek, ahol az állandó életveszély mindennapi élménnyé vált, és a legegyszerűbb hétköznapi cselekvések is különleges dimenziót kaptak. Nem annyira alakítói, mint inkább szemlélői, átélői és elszenvedői voltak az eseményeknek. Naplóik, emlékirataik “történelem alulnézetből” helyzetleírások arról, hogyan éreztek, gondolkodtak, milyen erkölcsi, politikai, nemzeti értékrendhez igazodtak egy adott időszakban, mennyiben próbálták – vagy nem – összhangba hozni a kor eszméit saját élettapasztalataikkal, neveltetésükkel. A fennmaradt források leginkább társadalomtörténeti szempontból értékesek, mert a pusztulás és az esetleges életben maradás legközvetlenebb egyedi sorsdokumentumai a Don-kanyarban elszenvedett tragédiának.A kötet Pihurik Judit 2007-ben megjelent, azonos című könyvének második, javított kiadása.

Létezett-e olyan, hogy Horthy-rendszer? Kollaboráns vagy németellenes ellenálló volt-e Horthy Miklós? Mi a zsidó? Rémületet keltett-e az erdélyi és a felvidéki szellem? Milyen feminizmus volt a keresztény-konzervatív világban? Miért nem lett olajsejkség Zalából? Hány millió koldus országa volt Magyarország? Bűnös város volt-e Budapest? Amerikanizálódott-e a kultúra? Hová lett a budai világítótorony? Ki volt az igazi Trebitsch? – és így tovább. E kötetben egymás után sorakoznak a legkülönfélébb kérdésekre adott válaszok egy olyan korszakról, amelyről az utóbbi években nemcsak a történészek vitáznak, hanem közéleti diskurzusokban is folyamatosan jelen van.Ezt a könyvet sokféleképp lehet olvasni. Akár hagyományosan, az elejétől a végéig, akár tematikus kérdéscsoportonként: a politika, gazdaság, társadalom, kultúra, mindennapi élet és további egységek szerint, vagy akár tetszőleges kérdéstől elindulva a kereszthivatkozásokat követve, mindig új és újabb kérdésekhez és válaszokhoz jutva. Vagy csak az éppen minket érdeklő kérdést elolvasva, bárhol és bármikor, amikor épp egy kérdés-válasznyi időnk van.De olvashatjuk többféleképpen egyéni beállítódásunk szerint is: saját vagy családi sérelmeink, jó és rossz tapasztalataink, a büszkeség – ki mindenkit és mi mindent adtunk a világnak –, vagy természetes előítéleteink mentén. És mert minden könyvben kérdéseinkre keressük a választ, ez a kötet megkísérli, hogy néhány sokak fejében ott bujkáló kérdést szakszerűen és röviden megválaszoljon a sokféle igazság mögött rejlő történeti valóságot kutatva. Ízelítő a kötet által megválaszolt kérdésekből:Gazdasági felzárkózás, helyben járás vagy lemaradás?Miért írták alá a trianoni békeszerződést?Kutat vagy politizál egy szociográfus?Imitátor volt-e Gömbös Gyula?Mire ébredtek rá a „magyarok”?Német nyomás, befolyás vagy hatás?Méltóságos volt-e a méltóságos úr, tekintetes-e a ténsasszony?Kiket szolgáltak a cselédek?„Mindent vissza” vagy etnikai revízió?Lebbencsleves, puliszka és kenyér: miből állt a szegények étrendje?Fogyott-e a magyar?A „zsidók” jóval gazdagabbak voltak, mint mások?Hová tűnt a száz koronás bankjegy?Milyen kapitalizmus volt a Horthy-korban?Ki mit akart „csinálnil” a zsidósággal, avagy hányféle antiszemitizmus volt?Hol termett a nyilas?Hogyan segítette a természetjárás a munkásöntudatot?Társadalombiztosítás vagy karitatív tevékenység?Kiknek épültek a modern villák a budai hegyoldalakon?Magyarország a béke szigete volt 1944-ig?Könnyen vicceltek-e havi 200 pengő fixszel?Új idők focija: a zsidók tehettek az „egyiptomi csapás”-ról?Mitől volt egyedülálló a pesti kabaré?Hanyas volt a „kettős társadalom”?Mikor ért véget a Horthy-korszak?

What challenges are facing the Western world in the early 21st century? What fate is awaiting the nation states? Will they continue to exist or will they be replaced by empires? What will the role of the state be? Will it shrink and lose significance or, on the contrary, grow stronger? Will everybody have to work, will they have a job in the future? In all events, will there be enough work for all? And what fate is awaiting the family? How about belief? What will follow from the prolongation of human life? Can social welfare systems, one of the most important achievements of the 20th century, be maintained? Can we wait until the West offers new answers and proposals for solutions or should we make up our minds and follow our own ideas? These are some of the questions to which Mária Schmidt seeks answers in this volume. While her point of view is undoubtedly that of a historian, her thoughts are focused on the future.

Nehéz dolog a kiadónak „könnyű szívvel" ajánlani az olvasó figyelmébe egy ilyen rendhagyó kötetet: nem mintha nem volna magával ragadó olvasmány a válogatás, amelyet a Facebookon 2014-ben létrehozott A holokauszt és a családom csoport tagjainak bejegyzéseiből állítottunk össze. Az emléktáblák, múzeumok, irodalmi alkotások és történettudományi feldolgozások, legyenek bármily mélyek, pontosak és igazak, nélkülözik az egykori szemtanúk, a családtörténetek „alulnézeti" perspektíváját. A magyar holokauszt hetvenedik évfordulóján spontán módon összeverődött emlékezők visszatérése a szülők, nagyszülők, rokonok és ismerősök régi történeteihez, az élő párbeszédekből és vallomásokból kihallható figyelem és empátia, a fájdalom és együttérzés zaklatott jelei mind arra vallanak, hogy a megszólalók is érzik: szinte az utolsó pillanatban vagyunk. Elmesélni, kimondani, bevallani, megérteni azt, amit csak a még élők tudhatnak - amit most nem osztanak meg mindenkivel, az örökre elvész. A digitális technológia és az új közösségi médiumok páratlan esélyt teremtettek arra, hogy hetvenévi hallgatás, elfojtás, félrenézés és mellébeszélés után végre felszínre törjön, közös fájdalommá és közös kinccsé váljon az, aminek az elfelejtődése akut veszély. Könyvünk, a tudás őrzésének e hagyományos médiuma arra szolgál, hogy rögzítse ezt a kivételes pillanatot - amikor magyarok, zsidó és nem zsidó magyarok odafordultak egymás történeteihez és traumáihoz. „Azt mondta, van egy története a családnak, ami magánügy, ne kérdezősködjek, mert nagyon fáj neki. A sebeket nem szabad feltépni." „Már rég nem él egyikük sem, csak én emlékszem arra, ahogy a nagyszobánkban ülnek, és egy kicsit hiszek abban, hogy meg lehet békélni a múlttal."

Egy könyv, mely ebben a formában először kerül az olvasók elé. Egy könyv, melynek rövidített változata először Kanadában jelent meg 1974-ben. Majd 1989-ben itthon - a csonka kiadás. Egy könyv egy kivételes sorsról, egy kivételes emberről, akinek neve egybeforrt a világháborút követő évtizedek kusza politikájával. Egy könyv, mely megmutatja a diktatúra ördögi arcát. Egy könyv a hősi ellenállásról. Mindszenty József emblematikus sorsa huszadik századi kálváriajárás. Az ellenállás íve a kommün és a Kádár-korszak között húzódik, közelnézetben: Tanácsköztársaság, nyilas terror, Rákosi-diktatúra, 1956, Kádár-rendszer. Majd következik az emigráció, de a politikai szálak már a legkorábbi időktől átvezetnek az országhatáron és a kontinensen. Mindszenty meghurcolása, perbe fogása, bebörtönzése évtizedekig tabutéma volt Magyarországon, írásai, beszédei indexre kerültek, nevének kiejtése is kivívta az egykori hatalom haragját. A rendszerváltozást követően ügyében perújítási nyomozást rendeltek el, újratemetésére 1991-ben került sor, a rehabilitálási eljárást csak 2012-ben zárták le. Mi is történt akkor valójában az évtizedek alatt? A válaszokat az Emlékirataim adja meg. „Azt kérdezheti az olvasó, elmondottam-e mindent. Válaszom: előadtam mindent, csak azt nem részleteztem, amit a jóízlés, meg a férfi és papi önérzet tilt. Amiről beszámoltam, azt nem azért írtam meg, hogy fájdalmaim és sebeim gyümölcsét bármilyen tekintetben learassam. Csak azért adtam közre, hogy a világ lássa, mi a bolsevizmus az emberi sorsban, és milyen az emberi sors a bolsevizmusban. Nem emeli az embert, de örvényeket nyit és szakaszt a számára. Elmondtam, hogy a magyar egyház fejének keresztjével is felhívjam balsorsú magyar népem szenvedéseire, de a saját maga szüntelen, küszöbön álló veszedelmére is a nagyvilág figyelmét" - írja Mindszenty a kötet előszavában. Mindszenty József esztergomi érsek, Magyarország hercegprímása, bíboros. Pehm József néven született a Vas vármegyei Csehmindszenten. 1915-ben Szombathelyen szentelték pappá. 1917-től Zalaegerszegen volt gimnáziumi hittantanár. Az 1918-19-es forradalmak idején politikai okokból letartóztatták, majd a Tanácsköztársaság alatt internálták. 1919 októberétől ismét Zalaegerszegen volt plébános, 1924-től címzetes apát, 1937-ben pápai prelátus lett. 1944. március 15-én szentelték püspökké, és helyezték a veszprémi egyházmegye élére. Mentette a meggyőződésük vagy származásuk miatt üldözötteket, szót emelt a Dunántúl hadszíntérré változtatása ellen, ezért 1944 őszén a nyilasok elhurcolták Sopronkőhidára. 1945-ben, szabadulását követően visszatért Veszprémbe. 1945 őszén esztergomi érsekké szentelték, majd a következő évben bíborossá. Szemben állt a kommunista politikával, ragaszkodott az egyház társadalmi szerepének megőrzéséhez. Nyilvánosan emelt szót az 1947. évi választási csalások, az egyházi iskolák államosítása ellen. 1948 karácsonyán letartóztatták, a következő évben életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélték. 1955-ben börtönbüntetését megszakították, Felsőpeténybe vitték, ahol házi őrizetbe került. Az 1956-os forradalom idején kiszabadítása, érseki tisztének helyreállítása az egyik általánosan elterjedt követelés volt. Kiszabadítását követően, 1956. október 31-én katonákból és felkelőkből álló népes csoport kísérte Rétságról Budapestre. November 3-án este rádióbeszédben szólt a nemzethez. Másnap a szovjet támadás hírére az Egyesült Államok nagykövetségére menekült, ahol menedékjogot kapott. 1957. március 9-én bejelentették, hogy ítélete hatályban van, majd 1962-ben - távollétében - 1956-os szerepéért is elítélték. 1971. szeptember 28-án előzetes megállapodás alapján elhagyhatta az amerikai követséget. 1973-ban a pápa tisztségéből való lemondásra szólította föl. Utolsó éveit Bécsben töltötte, ott halt meg 1975. május 6-án. Mariazellben temették el. 1994 márciusában kezdődött boldoggá avatásának folyamata.

A Pesti Hírlap 1915. szeptember 15. számában megjelent üzenet feladója, Kornis Jenő Przemyśl kapitulációját (1915. március 23.) követően esett orosz fogságba. A következő három évet Oroszországban töltötte hadifogolyként. Egy évig egy szamarkandi (ma Üzbegisztán) láger lakója volt, majd – mikor társaivalegyütt átvezényelték a Moszkvai Kormányzóságba – további két éven át mezőgazdasági munkát végzett. 1918. március 25-én néhány bajtársával együtt megszökött a hadifogságból, és szerencsésen hazajutott Magyarországra. Hazatérte után a fogságból hazahozott naplóját, leveleit, feljegyzéseit és fényképeit egy női kézitáskába helyezte – hogy mikor, nem tudjuk pontosan. A Kornis család lakásában azután a barna táska hosszú évtizedekre eltűnt a szekrények mélyén. Létezéséről mindenki tudott, de csupán mostanában derült ki, hogy milyen páratlanul érdekes dokumentumokat tartalmaz az első világháborúról, a harctér és a hadifogság gyötrelmes mindennapjairól. A barna táska ezt a megkapó és magával ragadó személyes tanúságtételt tárja a nyilvánosság elé. A kötet szerkesztői, Kornis Anna (Kornis Jenő unokája) és Takács Ferenc (Kornis Anna férje) munkájukkal egyben Kornis Jenő, Przemyśl hős védője és a holokauszt áldozata előtt tisztelegnek.

A tűz tett minket veszedelmessé. A pletyka együttműködővé. A mezőgazdaság még éhesebbé. A mitológia tartotta fenn a törvényt és a rendet. A pénz adott valamit, amiben mind bízhatunk. Az ellentmondások teremtették meg a kultúrát. A tudomány tett minket a teremtés urává. De egyik sem tett boldoggá… A világhírű jeruzsálemi egyetemi tanár szerint így foglalható össze annak története, ahogyan jelentéktelen majmokból a világ uraivá váltunk.

Libro de relaciones internacionales. Las relaciones entre Chile y Checoslovaquia en el siglo XX

Chruščovova vláda v Sovětském svazu (1953–1964) je jedním z velkých témat novodobé historiografie. V komunistickém dějepisectví byla dlouhá léta naprosté tabu, až do poloviny osmdesátých let dvacátého století Chruščov pro historiky tohoto světa v podstatě neexistoval. Dnes ho ruská historiografie považuje za jednoho z „nejbarvitějších“ domácích politiků dvacátého století. Hlásil se k němu Gorbačov, v současnosti je však jeho hodnocení většinou relativizováno. Překvapující ovšem je, že sovětský totalitní režim umožnil, aby se do čela státu a tím i světové politiky dostal tak nepřipravený jedinec, disponující převážně jen nezměrnou touhou po moci, jehož politická činnost byla až příliš často neodpovědným hazardem.

Obsáhlá publikace probírá v abecedním pořádku sakrální objekty na území hlavního města Prahy – pouze však objekty volně stojící, a to i zrušené, pokud je jejich původní účel dosud na první pohled zřetelný.

Druhá světová válka začala v září 1939 jako regionální konflikt ve střední Evropě a skončila o šest let později podpisem bezpodmínečné kapitulace Japonska. Za běžným výkladem válečného dění jako dramatického sledu bojových či politických operací je ovšem nutné vidět každodenní utrpení milionů vojáků na frontě a civilního obyvatelstva v zázemí, koncentrační tábory s plynovými komorami, rozbombardovaná města a nekonečné proudy zoufalých běženců. Je relativně snadné sledovat válku na mapách generálních štábů, ale je to jen část pravdy. Její větší díl je ukryt ve strachu útočícího vojáka, ve sténání raněných či v pláči pozůstalých. Autora této knihy bude až do smrti pronásledovat filmový záběr hořící kalmycké stepi s tisícihlavými stády pološílených kozáckých koní, jejichž jezdci nalezli smrt v nepodařené sovětské ofenzívě u Charkova. Onen apokalyptický obraz měl před očima i při psaní této knihy. Druhé vydání je obohaceno o rozhovor se zesnulým autorem, doslov jeho blízkého kolegy prof. Martina Kováře a obrazovou přílohu.

Prvního ledna roku 1922 vešel v platnost zákon, jímž byla vytvořena Velká Praha, a to připojením dlouhé řady obcí - jednak nově vzniklých měst (Královské Vinohrady, Karlín, Smíchov, ap.), ale i více jak tří desítky vesnic v tehdejším pražském okolí. Některé si ještě dlouho uchovávaly venkovský ráz, jiné se rychle měnily v městské čtvrti. O historii, kulturních památkách, ale i o různých zajímavostech právě těchto „obcí vůkolních“ (jak se říkalo ještě v 19. století) poutavě vypravuje knížka, jejíž zkušený autor se především snaží čtenáře pobavit.

Po třech úspěšných publikacích Pavla Bedrníčka o pražských kostelech, o Vyšehradu a pražských městských částech vychází jeho již čtvrtá knížka, tentokrát o pražských prostranstvích, dnešních náměstích v centru města. Kdysi to ovšem nebyla náměstí, nýbrž rynky, rynečky a plácky, některé rušné, alespoň podle tehdejších měřítek, jiné zase úplně tiché, kde sousedé za teplých podvečerů vysedávali na zápraží... A právě o historii těchto míst autor poutavě a vtipně vypravuje, přičemž neopomine zmínit různé zajímavosti či staré pověsti.

Publikácia prináša pohľad na politické, kultúrne, sociálne a hospodárske pomery v habsburskej monarchii, Uhorsku a na Slovensku v danom období. Ide o storočie plné zmien ohraničené na začiatku Veľkou francúzskou revolúciou a na konci vypuknutím prvej svetovej vojny, v ktorom spoločnosť oscilovala medzi stavovským a občianskym princípom, prešla modernizáciou v hospodárskej a ekonomickej oblasti a Slováci ako národ prvýkrát aktívne zasahujú do stredoeurópskeho diania a hlásia sa o svoje práva. Publikácia je určená širokej verejnosti, je vhodná aj ako vysokoškolská učebnica.

Ve své další knize nazvané Pražské katastrofy se známí pragensisté Eva a Josef Hrubešovi zabývají smutnými událostmi, které stověžaté město nad Vltavou postihlo v průběhu několika staletí. V mnoha kapitolách připomínají kupříkladu požár Národního divadla, zničující povodně v letech 1890 a 2002, havárie leteckých balónů na Zemské jubilejní výstavě v roce 1891, výbuch parního kotle a následné potopení parníku Františka Josefa I. v roce 1898, zničující požár velké barokní zbrojnice na Vyšehradě, zřícení domu Na Poříčí, známější tramvajové nehody, nálety spojeneckých letadel na Prahu na sklonku II. světové války, požár plynojemu v Michelské plynárně, havárii lanové dráhy a sesuv zeminy na Petříně a další. Některé katastrofy byly způsobeny přírodními živly, válečnými událostmi, selháním lidského faktoru a bohužel i úmyslně. Jednotlivá témata autoři zpracovali podle historických odkladů, které shromažďovali několik let.