Fapadoskonyv.hu strana 4 z 80

Ambrus Zoltán (Debrecen, 1861. február 22. - Budapest, 1932. február 28.) magyar író, kritikus, műfordító, az MTA levelező tagja. Középiskoláit Nagykárolyban, majd Budapesten végezte.  1877-1881-ig Budapesten jogot tanult. 1885-1886-ban a párizsi Collége de France-ban, és a Sorbonne-on francia nyelvtörténeti és irodalmi előadásokat hallgatott. Később A Hét munkatársa lett. Írásokat közölt a Borsszem Jankóban is. 1900-tól az Új Magyar Szemle című lapot szerkesztette. 1917 és 1922 között a Nemzeti Színház igazgatója volt. Művei (regények és novellák) mintegy tizenhat kötetet tesznek ki.

A ?századforduló körüli évtizedek legendás hírű írója Ambrus Zoltán. Félelmes szinikritikus, népszerű regényíró. Novelláit, tárcáit előszeretettel közölték az újságok. Franciásan könnyed és elegáns íróművészetéről, klasszikus egyszerűséget és világosságot kedvelő művészetszemléletéről nemcsak elvi cikkei, de saját írásai is tanúskodnak. Különösen az emberi lélek izgatta. Érdeklődött a világtörténelem nagy alakjainak élete iránt, és a szürke hétköznapok névtelen hőseinek vergődése is megihlette. Írt egyszerű varrólánykákról, havas csúcsok között üdülő főúri gyerekekről, halászokról és színészekről, névtelenekről és Verdiről vagy Defoe-ról. Különböző témák, más és más történetek. Az írások szemlélete azonban rokonságot mutat: mindegyikben Ambrus humanizmusa, emberszeretete érvényesül. A kötet Giroflé és Girofla című regényét és legjobb elbeszéléseit tartalmazza. A válogató igyekezett a leghívebb képet nyújtani Ambrus egész munkásságáról, emberi és művészi értékeiről. A színvonalas és jó olvasmányt nyújtó kötet igazolja, hogy ez a törekvés sikerült. Bizonyítja, hogy Ambrus legjobb művei, immár a magyar irodalom klasszikus értékei közé tartoznak. A mai olvasó számára is van figyelemre méltó mondanivalójuk. A novellákat Gyergyai Albert szép tanulmánya vezeti be.

Az ösztönszerű érzésekről volt szó. Milyen különös az, hogy egy arc, egy tekintet vagy néhány elejtett szó erős előítéleteket kelt bennünk, gyűlölethez hasonló idegenkedést vagy megmásít­ha­tatlan rokonérzést, amely hirtelen indulatok idővel mind, mind igen bölcseknek bizonyul­nak. Az ember néha első pillantásra megérzi, kit szeressen és kitől óvakodjék, kivált ha az em­ber nem is ember, hanem csak asszony vagy gyerek. Mert minél kevesebb a világis­meretünk, ez az ösztönből eredő ítélet annál hatalmasabb. Még az állatok sincsenek e nélkül a sajátságos szimat nélkül legalább a kutyák e tekintetben is csudálatos finom szaglásról tesznek bizonyságot.

Az a türelmes Grizeldisz, akinek a történetét el akarjuk mondani, az olvasónak régi ismerőse.Mindenki hallott az esetéről valamit. El kell mondanunk tehát: miért elevenítjük föl ezt a régi históriát, és mi újat tudunk róla? De mielőtt erre a kérdésre felelünk, meg kell okolnunk azt is: mi jogon mondottuk a türelmes Grizeldiszt az olvasó régi ismerősének? A türel­mes Grizeldisz régi ismerőse az olvasónak - nem azért, mert hősnőnk az irodalom egyik legrégibb és legszívósabb életű alakja, akit a költők sok száz év óta mindig igen szerettek a feleségeknek például ajánlgatni. Nem azért, mert a türelmes Grizeldiszt már az ősrégi mesék is emlegették.Nem azért, mert Petrarca De obedientia ac fide uxoria címen, költőtársa, Boccaccio nyomán, latin nyelven írta meg Grizeldisz történetét, hogy ebben az olaszul nem tudók is gyönyör­ködhessenek. Nem azért, mert kisasszonyfalvi Istvánfi Pál Petrarcának ezt a Grizeldiszről szóló, latin nyelvű elbeszélését Historia Regis Volter címen magyar versekbe foglalta, és meglehetős szabadon átdolgozta. Nem azért, mert Grizeldisz históriája a magyar népnek is kedves olvasmánya volt, és mert Istvánfi alispán úr munkája több kiadásban járt kézről kézre. Nem. Mindettől még Grizeldisz tökéletesen ismeretlen maradhatott volna a szíves olvasó előtt. A szíves olvasó nem szokott a régi népmesékben búvárkodni, Petrarcának a puszta nagy nevével is megelégszik, tekintetes Istvánfi Pál alispán úr zamatos verseit is csak bölcs mérséklettel élvezi - a többiek meg éppen nem szá­mítanak.Hanem azért Grizeldisz mégis régi ismerőse, mert minden bizonnyal olvasta Boccaccio János mester száz vidám elbeszélését, s ezek között azt is, amely, ha nem is a legvidámabbak, de a legkedvesebbek egyike: a Griseldáról szólót. Talán mohón olvasta, talán már igen fiatalon olvasta.Grizeldisz tehát, meglehet, nem is csak régi, hanem egyik legrégibb ismerőse.De hát ha Grizeldisz történetét már sokan elmondották, megírták, sőt megírta maga Boccaccio János is, az elbeszélők nagymestere - akkor mi szükség volt ezt a régi históriát föleleveníteni? Csak nem képzeli a mai író, hogy ő majd szebben mondja el az esetet, mint ahogy maga Boccaccio mondta el?!... Nem, nem képzeljük azt, hogy szebben mondhatjuk el Grizeldisz történetét, mint ahogyan Boccaccio beszélte el. Csakhogy Boccaccio - mint mindegyik elődje és mindegyik utódja - Grizeldisz történetének csakis az első részét beszélte el, a második részét már elhallgatta.A történet első részét is kissé hézagosan beszélte el - alkalmasint azért, mert a hősnő alakja nem érdekelte valami különösen; mesélgető kedvét inkább csak maga az eset izgatta. Mi el akarjuk mondani Grizeldisz törté

Ányos Pál István (Esztergár, 1756. december 28. – Veszprém, 1784. szeptember 5.) pálos szerzetes, tanár, a magyar szentimentalizmus költészetének alakja.Nemesi családban született.Egy ideig Komáromban nagyanyjánál nevelkedett, később Győrben, Veszprémben, s Pápán végezte iskoláit.1772-ben lépett be a pálosok márianosztrai klastromába, ahol a Pál nevet vette fel.1774-ben került a nagyszombati egyetemre.1776-ban bölcsészdoktorrá avatták.1777- ben Budán folytatta teológiai tanulmányait.Ekkorra Ányos Pál neves költő volt. A szerveződő Tudós Társaság titkárává választották volna.1780-ban pappá szentelték.1781 novemberében Nyitra megyébe rendelték elöljárói.1782 őszén a székesfehérvári gimnáziumhoz helyezték át tanítani.1784 júliusában betegen Veszprémbe vitette magát, ahol szeptember 5-én meghalt.

A Kisfaludy Társaság 1846. február 4-i ülésen olyan mure hirdetett pályázatot, melynek hose valamely, a nép ajkán élo történeti személy, mint Mátyás király, vagy Toldi Miklós. Arany, bár csak hivatalán kívül s a családi elfoglaltságok mellett dolgozhatott, jó fél esztendo múlva elkészült a muvel. 1847 januárjában kapta kézhez Erdélyi Jánosnak, a Társaság titkárának a levelét, melyben tudatták vele, hogy o lett apályázat nyertese. Az elbeszélo költemény sikere az irodalom elso vonalába emelte Aranyt. Vahot Imre a Pesti Divatlap munkatársául kérte, s még februárban megérkezett Petofi köszöntoverse és levele. A Toldi 1847-ben jelent meg nyomtatásban.

A magyar költészetben a ballada fogalma elválaszthatatlan Arany János nevétől. „A balladai homályt, balladai rövidséget kiválóan alkalmasnak találja, hogy egy sötét bűn és sötét bűnhődés legyen a tárgya… A virtuozitás itt abban van, hogy hogyan tudja a büntetést a bűnből logikával és az őrületnek bizonyos fokozatos bemutatásával kifejteni.”- írja róla Szerb Antal. Kötetünk ezeket a közkedvelt és népszerű verseket tartalmazza a történelmi balladáktól kezdve a népballadáig.

Válogatás Arany László népmese-gyűjteményébõl. Arany László megtartotta a mesék eredeti szerkezetét és mondanivalóját, és ízes stílusban, igazi mesemondóként "tolmácsolja" azokat.

Arany László (Nagyszalonta, 1844. március 24 – Budapest, 1898. augusztus 1) magyar költő és népmesegyűjtő volt. Arany János gyermekeként született Nagyszalontán.

A regény Darvady Zoltán céltalan életét s reménytelen szerelmét adja elő. A kötetet fájdalmas zengésű zeneiség, gyötrődő belső monológ, jelképiségre, látomásosságra hajló képalkotás, erős önelemző gondolatiság jellemzi.

E nyáron kezembe kerültek régi iskolai dolgozataim, melyeket átolvastam és most közreadok, némi módosításokkal. Meggyőződésem hogy akkor jobban írtam, mint ma, s ezért lehetőség szerint meghagytam mindent eredeti formájában.Kedves gimnazista olvasóim e dolgozatokat lehetőleg ne használjátok puskának, mert e következményekért nem vállalok felelősséget. S viselt dolgaim e krónikája nem is követendő példa: nem voltam én éppen jó gyerek.De éppen annyival vagyok ma jobb, amennyivel öregebb lettem.

Aszlányi ?Károly a magyar irodalom nagy ígérete volt: a Nemzeti Színházban bemutatták egy vígjátékát, több regényét filmre vitték. A sok hűhó Emmyért főszerepét Szeleczky Zita és Jávor Pál játszotta. Humoros könyveiben és virtuóz detektívhistóriáiban talán egy elmélyültebb írói munkára készülődött, lehetett volna új Karinthy, magyar Swift. Fanyar iróniája, pompás stílusa férfikorában remekművek írására predesztinálta. Alig volt harmincéves, amikor riportútra indult a felvidékre, s a jeges úton megcsúszó autó tragikus véget vetett egy fényes életpályának. Sok élvezetes könyv, vígjáték, szórakoztató história maradt utána, köztük ez a bájos és hangulatos detektívhistória amelyet 1932-ben, huszonnégy évesen vetett papírra. (Furkó Zoltán)

A két világháború közti időszakot méltán tarthatjuk a magyar ponyva aranykorának, amikor is több tucat kiadó százával, ezrével jelentette meg azon műveket, melyeknek az egyszerű szórakoztatáson túl nem igen voltak magasabb rangú célkitűzései. A zömében nyugati mintára íródott kalandregények között azonban időről-időre felbukkant jó néhány gyöngyszem, akik nélkül valljuk be, a magyar nyelvű irodalom szegényebb volna. A műfajt vitathatatlanul legnagyobb zsenije természetesen Rejtő Jenő volt, azonban az ő kortársai között nem kevesen vannak olyanok, akik e műfaj keretein belül a legmagasabb szakértelemmel „termelték” a western, idegenlégiós, detektív vagy épp szerelmes történeteket. E mindig is népszerű műfaj, mára klasszikussá vált darabjaiból állítottuk össze sorozatunkat.

A regény története valójában nem túl bonyolult: Egy szegény nincstelen fiatalember keresi annak módját, hogy pénzhez jusson, illetve egzisztenciális alapot teremtsen magának. Minden áron, minden eszközzel. Egy gazdag ember barátsága, talán megoldást jelenthet a számára. Mindeközben az sem árt, ha a szerelem is beköszönt az ember életébe. A fiatalon elhunyt Aszlányi Károly összetéveszthetetlenül könnyed, humoros stílusával a legprofánabb történetből is izgalmas, szórakoztató regényt tudott varázsolni. Nem véletlenül volt kora egyik legnépszerűbb írója, akiben sokan Karinthy Frigyes örökösét látták. Ez a kevésbé ismert műve jól példázza, hogy a tehetség egyszerű eszközökkel is, milyen nagyszerűen tudja szórakoztatni a könnyed, derűs órákra vágyó olvasóközönségét.

"Ransom ?aludni szeretne. Ez kétségtelen. Szemei leragadnak, fájnak. Szíve bódultan, kergén dobog. Hét napja nem aludt ágyban. Csak ülve vagy állva aludt.Ha valakinek elkezdenek lefelé menni a dolgai, akkor mennek lefelé. Ez olyan igaz, mint a szentírás. Az is bizonyos, hogy balszerencsének vannak változatai, mint ahogy egy vörös hajú nőnek szeszélyei vannak. Némelyik embert a bűnbe kergeti, másikat az éhhalálba.Ezek azonban nem a legborzalmasabbak. Az álmatlanság mindennél kínosabb. És Ransom Cherryre ezt rótta ki a balszerencse.Pénzt csak egy helyről várhatott: a Saint Louis Tribune riportázs-szerkesztőjétől. Mr. Wellings Collate volt ez az úr. Hajlandó volt pénzt adni Ransom Cherrynek egy szenzációért, ami pénzt ér. De a szenzációk természetüknél fogva elkerülik a peches embert, és elkerülték így Ransom Cherryt is. Már akkor látnia kellett, hogy a közeljövő nem sok jót tartogat a számára. De várakozását felülmúlta az a gyorsaság, amellyel ügyei tragikus fordulatot vettek."A harmincas években más, neves írókhoz hasonlóan Aszlányi Károly is írt bűnügyi regényeket, nyugatias hangzású álnév leple alatt. Így született Az álmos riporter is, amelynek sziporkázó szövege, nyelvi leleményei előbb-utóbb szállóigékké válnak.

Aszlányi regényének – mely nagyon régen nem jelent meg, így könyvritkaságnak számít – főhőse egy testi és szellemi tartalékait felélt fiatalember, aki minden lehető és lehetetlen pillanatban álomba zuhan: utcai esőben és kávéházi fülledt melegben, a bútorkereskedő mintatermében és egy asszony mellett az ágyban – s tíz, száz és talán ezer helyzetben még. A talaját vesztett mérnök, Tóth Flórián sorsának alakulását követhetjük nyomon az ázott utcákon át: a selyemfiú és az öntudatos munkanélküli kettéhasadt énjét, a szegény fiatalember és a grófnő szerelmét, vagy éppen a rácsimpaszkodó modern amerikai bakfissal folytatott viszonyát.Vajon szerencse és szerencsétlenség forgandósága, az erő hiánya és a gyöngeség az oka a nyomorúságnak, vagy pedig valami általánosabb, kívülálló ok?Aszlányi megszokott elegáns stílusa, derűs, szellemes és aforisztikus mondatai között bontakozik ki egy sajátos hajléktalansors a XX. század 30-as éveiből.