Fapadoskonyv.hu strana 72 z 80

A kínai taoizmus legfontosabb tanítása harmóniát találni a természet erõit mozgató teremtõ õserõvel, elérni a ?nem-cselekvés? (wu-wei) állapotát, és ezáltal megvalósítani a tökéletességet és a halhatatlanságot, vagyis a teljes megvilágosodást. A világegyetem mozgató erõje, a taoizmus szerint, maga a Tao, mint teremtõ õserõ. A Tao mindenekelõtt az öröké mozgó, változó világ végsõ egységének. A taoizmus legnagyobbnak tartott mestere, Laozi (Lao-ce), a hagyomány szerint megvalósította ezt az állapotot, s miután a Dao De jing tanításait lediktálta egy õt kérlelõ határõrnek, elhagyta a civilizált világot, és halhatatlan remeteként élt tovább egy ismeretlen helyen. Laozi (Lao-ce) Az Út és Erény könyve kétségkívül a klasszikus kínai irodalom és filozófia legtöbb fordításban és a legtöbb kiadásban megjelent mûve magyar nyelven. A kínai taoizmus legmeghatározóbb mûvét Ágner Lajos elsõként tolmácsolta magyar nyelven tudományos igénnyel, az eredeti klasszikus kínai szöveg ismeretében. Éppen ezért jelen kiadványt legalább annyira tekintjük a Dao De jing egy újabb, sokadik kiadásának, mint tisztelgésnek Ágner Lajos emlékének.  

Mint ahogy a Vörös és fekete két színe a katonai egyenruhát és a papi reverendát, ebben a regényben a vörös és fehér a radikális, köztársaságpárti forradalmiságot és az ?ultra? maradiságot, reakciót jelképezi. Stendhal a becsvágyai és szerelmei közt egyen-súlyra nem lelo bankárfiú, Lucien történetén keresztül a polgári társadalom fölött mond ítéletet. Lucien Leuwent megundorodva attól, hogy minduntalan a nép ellen küldik harcba, végül is hátat fordított sorsának és korának.

Stendhalnak, ?aki a Vörös és feketével kezdte regényírói pályáját, A pármai kolostor öregkori, utolsó, legérettebb remekműve. A maga korában kevesen értették meg, de e kevesek közt nagy vetélytársa, Balzac, így nyilatkozott róla: „Stendhal olyan regényt írt, amelynek minden fejezetében a fenséges szólal meg!… Csak lángész teremthette meg ezeket a helyzeteket, eseményeket, újra és újra feltáruló bonyodalmakat – egy zsarnok udvarát!… Nagyszerű, szellemes, szenvedélyes és mindvégig igaz mű!… Micsoda könyv! A szenvedély nagy kiáltásait halljuk majd minden oldalán!” „A pármai kolostor mindenekelőtt a tizenkilencedik század nagy regénye, a szabadság és a boldogság követelése a szent Szövetség, Európa akkori Atlanti Paktuma korában” – írta róla legutóbb Aragon. A Pármai kolostorban csodálatos egységben találkozik Stendhal társadalmat leleplező kritikai realizmusa és páratlan romantikája, mely ártatlanságukban és romlottságukban egyaránt elragadó nőalakokban és varázslatos olasz tájakban bontja ki az öreg Stendhal szenvedélyes és mégis szemérmes líráját, végső vallomását az életről és a világról. Stendhalnak ezt a regényét is Illés Endre fordítói művészete hozza közel a magyar olvasóhoz.

Stendhal ?legnagyobb, reménytelen szerelme szolgált apropóul az író e kötetéhez, melyben az értekező próza nyelvén szól a Léonore-nak, máshol Métilde-nek nevezett hölgy iránt táplált érzései kapcsán a szenvedélyről, amely későbbi regényeinek, A vörös és feketének vagy A pármai kolostornak is központi témája lett.A szerelemről c. könyvében fejti ki Stendhal híressé vált „kristályosodás”-elméletét, mely egy salzburgi sóbányában szerzett tapasztalatából született. Túristaútján (sic!) a francia író megfigyelte, hogy a bányászok az elhagyott tárnák mélyére gallyakat dobálnak, amelyekre sókristályok tapadnak, s pár hónap múltán „az eredeti ágat már fel sem lehet ismerni”, „a gallyat tündöklő kristályok borítják be”. A szerelem esetében e kristályosodáshoz hasonló folyamat játszódik le, amikor is a szerelmes saját elképzeléseit, vágyait, (sic!) a szeretett személyre vetítve már meg sem látja annak eredeti, valóságos személyiségét. S ez nem is csoda, mert ahogy azt a szerző írja, „a szerelem a leghatalmasabb szenvedély. Minden más szenvedélynél a vágyak kénytelenek a hideg valósághoz idomulni; itt éppen ellenkezőleg, a valóság idomul készségesen a vágyakhoz…”

Minden irodalmi mufaj s egyben minden voltaire-i mufaj közül a magánlevél látszik a legkevésbé igényesnek és a legkevésbé irodalminak, s mégis, a francia szellem és irodalom nagy géniuszát éppen levelezése teszi számunkra ma is elevenné és rokonszenvessé. Voltaire levelezésében az egész Voltaire-t megtaláljuk: az embert és az alkotót, a költot, a filozófust és az emberbarátot, egy egész hosszú, szenvedélyes, harcos életet. Levelei mindvégig kísérik és kiegészítik káprázatosan sokoldalú és szinte kimeríthetetlen tevékenységét, levelei tükrözik legtisztábban egész létét, jellemét, érzés- és gondolkodásmódját, irodalmi életmuve bennük kerekedik egységgé. Leveleinek világánál úgy látjuk ma is a nagy varázslót, ahogy kezében kis méccsel, a tiszta értelem fényességével megy elore merészen, gomolygó árnyékok, százada babonái között, oszlik a sötét, és az egyre terjedo világosság örök fénybe vonja törékeny alakját.

?Nyugtalanul, félorülten, hol egészen magamon kívül, hol azonnal készen arra, hogy meghaljak a gyöngeségtol, szegény fejem tele volt ezerféle gondolattal, apám, anyám, testvérem gyilkos lemészárlásával, a csúf bulgár katona szemtelenségével meg késszúrásával, szolgaságommal, szakácsnéságommal, bulgár kapitányommal, csúnya Don Issacharommal, gyalázatos inkvizítorommal, Pangloss doktor felakasztásával, a hármasszólamú Miserere-vel, miközben kegyelmedet fenekelték, és foképpen azzal a csókkal, amelyet egy spanyolfal mögött adtam kegyelmednek azon a napon, amikor utoljára láttuk egymást. Magasztaltam az Úristent, hogy annyi megpróbáltatás után visszavezérelte hozzám. Az öregasszonyt megkértem, legyen gondja kegyelmedre, kísérje ide ebbe a házba, mihelyt lehetséges lesz. Megbízásomnak igen jól eleget tett, megértem hát azt a ki sem mondható örömöt, hogy ismét láthatom, hallhatom és beszélhetek kegyelmedhez. De már rettento éhes lehet, nekem is megjött az étvágyam, eloször is hát vacsorázzunk meg.?

"Voltaire nem regényíró a szó megszokott értelmében, hanem a XVIII. század filozófusa - vagyis természetbúvár, történész, politikus, közgazdász, író és álmodozó egy személyben. Mégis azok a művek, amelyekben regények ürügyén mondja el gondolatait, a világirodalom legkitűnőbb irodalmi alkotásai közé tartoznak, s a nagy szellem merészen zseniális gondolatait tükrözik, Szávai Nándor szép és hű fordításában."

Ez az érdekfeszítő regény egy sziporkázó elme alkotta igazi szellemi gyöngyszem. Voltaire – mint mindig – most is gondolkodásra készteti az olvasót. Igaz a párizsi nép egykor korántsem a páratlan zsenialitású szatírák, hősköltemények szerzőjét tisztelte benne elsősorban. Inkább az emberi jogok ügyének olykor gunyoros, máskor pedig igazán szenvedélyes szószólóját. A Vadember Voltaire egyik utolsó remekműve. Egyfajta vádirat az igazságszolgáltatás, az udvar, s mindazon dolgok ellen, amelyekkel egész életében kérlelhetetlenül hadakozott. Vádirat, de tükör is egyben, melyben felcsillannak a kor szellemi áramlatai. A mélyen szántó gondolatok, a nagy igazságok azonban e regényben beleágyazódnak egy ifjú szerelmespár csodálatos történetébe, feledhetetlen és élvezetes olvasmányélményt ígérve a nyájas olvasónak, akit a kiadó tisztelettel és szeretettel arra buzdít, hogy vegye kezébe, olvassa el ezt a kis remekművet, mert szellemiek tekintetében biztos gazdagodik általa!

"Részesültem viszont jótéteményedben. Mifélében? Én ugyan mindig hangoztattam azt, amit emlegetsz. Inkább elismertem, hogy leköteleztél, mint hogy egy tájékozatlanabb ember ne tartson elég hálásnak. De miféle jótéteményről van szó? Hogy Brundisiumban nem öltél meg? Engem, akit maga a győztes (aki, mint dicsekedni szoktál vele, pribékjei közül rád ruházta az elsőséget) meg akart kímélni, és visszarendelt Itáliába: te megölhettél volna? Tegyük fel, hogy igen. Mi másból áll a rablók jótéteménye, egybegyűlt atyák, mint hogy elmondhatják: megajándékozták az élettel azt, akit nem fosztottak meg tőle..." - (Cicero) "Kérded, mi az, amit különösképpen el kellene kerülnöd. A tömeg. Még nem bízhatod magad rá veszélytelenül. Én legalábbis beismerem esendőségemet: sohasem azzal a jellemmel térek haza, amellyel otthonról elindultam. Valami felkavarodik abban, amit már rendbe szedtem, valami visszalopakodik abból, amitől elfutottam. Úgy vagyunk mi is, ha lelkünk hosszadalmas bajából felépül, mint a betegek, akiket annyira megviselt a hosszas gyengélkedés, hogy sehova sem lehet őket ártalom nélkül kivinni. A nagy tömegben forgolódni káros - tudtunkon kívül egytől egyik mindenki kedvet csinál valamilyen vétekhez, megbélyegez vele vagy ránk akasztja..." - (Seneca)

„A Doktor Kubb, a világjáró” sorozattal is egy immár klasszikusnak számító „világvárosi ponyvasorozatot” nyújtunk át olvasóinknak, amely több szempontból is egyedülálló ebben a műfajban (s tegyük hozzá, hogy szinte hozzáférhetetlen volt az olvasónak, hiszen fehér hollóként feltűnő füzeteit horribilis árakon forgalmazták az antikváriumok pultjai alól. – Miért ne repüljön a gépkocsibalesetet szenvedett űrhajós?–Hogyan menekülhetünk meg a Vénusz pókszörnyetegeinek karmaiból?–Miként válhat csodafegyverré a sárga anyag?–Mi köze van az agyműtétnek a bolygóközi navigációhoz:–Melyik fejével csahol a kétfejű kutya?–Hogyan ragyoghat sok-sok Nap a föld alól? Választ kaphat a feltett kérdésekre, ha elolvassa Doktor Kubb, a világjáró kalandjait!

A nõk egyenrangúvá válásának örvendetes jelenségnek kellene lenni, mégsem az. A függetlenség, a diplomák és az anyagi elõrehaladás nem tette elégedetté a nõket, és személyiségük változása olyan problémákat idézett elõ, amilyenekre senki sem számított. A téma napjaink társadalmi best sellere, errõl beszélnek, vitatkoznak társaságban, munkahelyen, villamoson. Az Újnõkorszak kortárs interjúkon keresztül mutatja be a jelenséget, keres és talál megoldásokat nõk és férfiak számára. Horváth Júlia Borbála vállalkozó kedvû ember, színes egyéniség, akár azt is mondhatnánk, partizán ? vagy inkább gerillaharcos alkat, aki nem riad vissza, ha le kell térnie a kitaposott, biztonságos útról. Zenész-tudós-író, szaxofonos és egy kicsit tudós is, végzett kulturális antropológus, aki 2001 óta végez kutatásokat a társadalmi nemek témájában. Kiindulópontja a nemek mentalitásának keveredése (intermentalitás), amelyek eredményeirõl, nehézségeirõl maguk az érintettek mesélnek.

Miként Edgar Allan Poe mûvészete és irodalmi értéke sokáig fejtörést okozott a nyugati mûvészettörténészeknek, úgy kellett a japán olvasóknak is elmélyednie Izumi Kjóka (1873-1939) kifinomult alkotásainak megértésében. Olyan szerzõ volt õ, kinek az irodalomtörténeti szerepét és hatását méltatlanul alábecsülik. Írásai feltevésekbõl fakadnak, s ebben nagyon is eltér azon alapoktól, ahonnan Poe merített a nyirkos sivárságot árasztó alkotásai megírásához, ám mégis kiterjeszthetjük a gótikus kifejezést e kultúrákon átívelõ dimenzióra, s indokolt mindkét íróra vonatkoztatni. Kjóka osztozik azon a dekadens romanticizmuson, melyen Poe is, és e hasonlóság arra késztet minket, hogy átgondoljuk, hogyan is lehetséges, hogy mindkettejüket a kísérteties és hátborzongató mûvek íróiként ismerik el. A "japán Poe-ként" is emlegetett Izumi Kjóka alkotásai magyarul ez idáig nem voltak olvashatók. Jelen válogatás a négy legjelentõsebb elbeszélését tartalmazza.  

Kelecsényi László életrajzi monográfiája a teljes Ottlik-hagyaték ismeretében készült. A pálya minden részletére kitekintõ, átfogó képet ad az íróról és az emberrõl. Ez a könyv egyúttal vitairat, gazdagon adatolt állásfoglalás, és egyúttal elhatárolódás is az életmûvet ért méltatlan vádaskodásoktól. Nemcsak irodalmárok és érdeklõdõ értelmiségiek forgathatják érdeklõdéssel, hanem a felsõoktatásban is hasznos segédkönyv lehet, valamint az érettségizõ diákok számára is lényeges ismereteket nyújt, ugyanis a szerzõtõl távol áll mindenféle divatos, tudományoskodó tolvajnyelv, mûve igencsak olvasmányos stílusú.

A szerzõ keveset publikáló, remek prózaíró. Nem ír sokat, de mert született író, ha mégis ír, biztosak lehetünk benne, hogy azt érdemes olvasni. Ez a mostani munkája egy 18. század végi környezetbe helyezett krimi, egy izgalmas "ügynök"-könyv. Avatott olvasónak, és ki nem az? Már csak a nyelve, ez a részben valós, részben nagy leleménnyel teremtett régi nyelv is üdítõ, az alakok pedig olyan markánsak, hogy szinte azt érezzük, hogy bozontos szakállukba, rongyos vagy díszes gúnyájukba, malaclopójukba tudnánk markolni. Hogy mi is ennek a remek könyvnek a témája? Mi lenne? Ami minden regényé. Szeretet, szerelem, születés és halál. Álnokság, alattomos ármány, emberi tisztesség és alávalóság. Besúgás, és a besúgás elleni védekezés. Ja, és el ne felejtsük azt, ami a legkevésbé fontos, ami önmagában köztudottan semmit sem ér, mégis minden miatta, érte és általa történik: a pénzt. A regény Appendixe, vagyis hogy toldaléka (utószava vagy vakbele?) igen rövidke, mégis beszédes: Jelentésem végén nagy tisztelettel kérem a Rendõrfõnök Urat, postafordultával az eddigi munkámért járó illetményt megküldeni szíveskedjék, mert az eddigiek igen sok pénzt elvittek, erõsen szûkölködöm.

Kovács Ilona tanulmánykötetében a 'dilettáns' szó eredeti jelentésében olyan szerzõk átfogó elemzését adja, akik nem tanultságuk révén kapcsolódtak az irodalmi életbe, mûkedvelõként adták közre írásaikat. Az idõk során hozzájuk kapcsolható pejoratív társítások elsõsorban választott témájuk indokolta, miszerint mûveikben a kendõzetlen nemiséget, az erotikát, szexualitást tematizálták. A modernitást megelõzõ klasszikus irodalomtörténetek leginkább csak életrajzi vonatkozásaik miatt különcként tárgyalt, gyakran apróbetûs szerzõi a posztmodern kor szerteágazó, szövegközpontú olvasatában válhattak tudományos beszédtémává. Kovács Ilona könyve a szerzõk életmûvének értõ olvasata mellett, hû képet ad a tárgyalt kor kulturális-társadalmi berendezkedésérõl.

A kivonat szabványosítja a regényt, de a regény sem tesz egyebet, mint hogy regényesíti a szabványt. A regények egyre inkább hasonlítanak fülszövegeikre. A regényeket a fülszövegek nyomán írják. A fülszöveg az autentikus: az írásmûvet megfosztja esetlegességeitõl, lényegére  csereértékére redukálja. A zamatos fülszövegnyelvezet feltárja a valót: a könyveket megtöltik hamisítatlan pótirodalommal, töltekezzék vele az olvasó, teljen az ideje, töltse olvasással! És ha a sokszorosított elõírást követve sok embernek egyszerre, egy ütemre tetszik ugyanaz: a magányos tömegember megkönnyebbülten oldódhat fel a viszontélvezõk álközösségében. Mikor a nép szellemi tápláléka az ellenõrzött, sõt önmagát ellenõrzõ-önkorlátozó tömegirodalom, amíg ezt tekintik irodalomnak, szinte bizonyosra vehetõ, hogy az igazi irodalmat, az ellenõrizhetetlent és korlátozhatatlant többé nem tekintik semminek.