Fapadoskonyv.hu strana 74 z 82

Bornemisza Péter a magyar protestantizmus egyik legnagyobb alakja volt, a feudális urak bátor ostorozója, szigorú társadalomkritikus, énekszerzo. Nagy hatású prédikációs gyujteményeivel a régi magyar próza kiemelkedo és egyik elso képviseloje, elindítója. ?Siralmas énnéköm tetuled megváltom, Áldott Magyarország, toled eltávoznom, Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom! Az Fölföldet bírják az kevély nímötök, Szerémségöt bírják az fene törökök. Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom! Engömet kergetnek az kevély némötök, Engöm környülvettek az pogán törökök. Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom! Engöm eluntattak az magyari urak, Kiízték közolök az egy igaz Istent. Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom! Legyön Isten hozzád, áldott Magyarország, Mert nincsen tebenned semmi nagy uraság. Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom! Ez éneköt szörzék jó Husztnak várában, Bornemisza Pétör az o víg kedvében, Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!?

Aki ?hírlapi cikkeit olvassa, valóban csodálkozhat polihisztori hajlamain. Mi mindent tudott az az ember, aki etruszkokról és magyarokról, Napóleon-kultuszról, koleráról, vándormadarakról, fajok kongresszusáról, bányarémről, vámpírokról, szivarokról, árjákról, földrengésről, muzsikáról mert írni. Lexikonok voltak a kedvenc olvasmányai. Testvére, Cholnoky László kételkedik tudása értékében: „sokat tudott, de mindent csak félig”. De amit leírt, azt mégis milyen érdekesen és milyen hevesen tudta! Nem is tudásának értéke a lényeges, hanem sokoldalú érdeklődésének ténye. Mi minden izgatta a fantáziáját! Milyen örömmel ragadott meg mindent, amiből paradoxot és groteszket lehet építeni!… „A halott matériát itt valóban a líra eleven vérhullámai járják át.” Nemcsak a szerkesztésnek, a stílusnak is érzékeny és tudatos művésze volt. Árnyalt, változatos, kipoentírozott mondatokat írt, melyek játékos könnyedséggel alkalmazkodnak a tárgyhoz, tudott ünnepélyes lenni, pompásan értett egy pajzán, a történet mögül ki-kiszóló mesehanghoz, még a szójátékokat is szerette… Értett a régiekhez, megelőzött moderneket, irodalmunk szorgalmas „felfedezői” miért nem vették még észre?

Szellemi ?életünkben nemzedékek sora köszönheti Gyergyai Albertnek világirodalmi tájékozottságát; kiváltképpen a francia irodalom megismerésében vagyunk mindnyájan adósai. Ez a tanulmánykötet, mely a kortárs magyar irodalommal foglalkozó írásait tartalmazza, minden olvasóját ráébreszti majd arra, hogy a világirodalom nagy jelenségeivel való fél évszázados, termékeny írói munkája közben mennyi eleven érdeklődést, alkotó energiát őrzött meg Gyergyai Albert szűkebb szellemi hazája, a magyar irodalom számára. Milyen izgatottan kísérte, és kíséri ma is figyelemmel a magyar irodalom napi eseményeit éppúgy, mint a korszakos folyamatokat; az irodalom szerény munkásait ? filológusokat, szerkesztőket, műfordítókat ? éppúgy, mint a modern magyar művészet legnagyobb alkotó egyéniségeit.Talán a legvonzóbb tulajdonsága a kötetnek, hogy egymás mellett szerepelteti az ifjúkori, Nyugatban megjelent írásokat, s a közelmúltban vagy éppenséggel ma születetteket, s így az Idő állandóan jelen van a lapokon, személyes üggyé lényegíti át a kritikát, és irodalomtörténeti-esztétikai koordinátákat ad a legszemélyesebb emlékeknek is.Az a fél évszázad, melyben Gyergyai életének java része eltelt, kétségtelenül a Nyugattól kapta meg művészi karakterét, a Nyugattól, mely híveit is, ellenfeleit is megvilágította és beárnyékolta. A Nyugatnál indult Gyergyai Albert kritikusi-esszéírói pályája is, a kötetben szereplő írásainak igen nagy része ott jelent meg, a később írottak sem szakadnak el a folyóirattól: mesteri tanulmányok és emlékezések idézik meg a Nyugat-kor tagjait. Természetesen a Nyugat inkább ihletője, mint tárgya e tanulmányoknak és emlékezéseknek; Gyergyai nem „feldolgozza”, hanem „újraéli” a kort, a folyóiratot, a művészek barátságát és tiszteletét, melyet ifjúkora óta megőrzött irántuk.„A Nyugat sokunk számára nemcsak folyóirat volt, hanem otthon ? írja bevezetőjében Gyergyai Albert ?, s a kávéházi márványasztal, ahol Osvát hol egyedül, hol Gellért Oszkárral a jobbján, egyforma grandezzával fogadott minden kezdőt és minden hírességet, vagy Babits Reviczky utcai, majd Attila úti lakása, s maga a nyomda vagy a redakció több meleget árasztott ránk, több védelmet biztosított a rossz évek sérelmei és megaláztatásai ellen, mint bármily gőgös intézmény, akármilyen hatalmas érdekszövetség ? s addig is, míg lesz valaki köztünk, aki egyszer megírja a Nyugat nemcsak irodalmi, hanem szellemi történetét, hadd függesszem emlékkövére e könyv szerény ex-votóját.”

Illés Endre jelentős esszéinek és kritikáinak csupán a felét ismerjük. A másik fele töredezett, megfakult újságlapokon,s kéziratpapíron várta a földregnést. Pesdig a modern regény elméletéről és szerkesztésmódjáról, az idő felbontásáról és relativitásáról, az izmusokról, a történelmi regény divatjának elharapózásáról s annak miértjéről vagy a 20. századi írónemzedékek egymást követő és egymással perlekedő útjáról élete utolsó szakaszában közreadhatta volna rég megfogant, időtálló gondolatai,. Nem tette. Csaknem fél évszázad távlatából megismerve ezeket az írásokat, bevallhatjuk, nemigen tévedett. Ítéletei találóak, mércéje pontos.

A Babits-szexregény szerzője, Onagy Zoltán tudatában van annak, hogy az a vád érheti: „igazságtalan Babitscsal”, hiszen ez a könyv nem „a költő nagyságát, életművét” tárgyalja. A prózaíró Onagy Zoltánt a Babits Mihály és felesége, Török Sophie közötti viszony érdekli: „hisz a korszak irodalmának fontos párosáról van szó, mindannyiunk érdeke, hogy egy-egy bővebben árnyalt epizód közelebb vigye a valósághoz az utópiateremtésben kiváló kedves olvasót”. Az foglalkoztatja „hogy Babits miképpen húzott le húsz évet akár boldogan, akár boldogtalanul egy ennyire mélyen (…) intellektualizált nővel, mi lehet ennek az oka”; „milyen szerződést köt Tanner Ilona, hírnévre vágyó költőcske és Babits, a mindenható szerkesztő, a kor egyik irodalmi etalonja”; „Tanner Ilonkának kiszolgáltatott Babits életén átok az akarnok, becsvágyó Török Sophie?”

 Németh László így nyilatkozik könyvérol: Regényem ötven esztendo magyar történetét mondja el, egy asszony életén keresztül. Égeto Eszter a század elején, a koalíció éveiben mint elemista kislány bukkan fel elottünk, s 1948-ban mint családjafosztott nagymamától búcsúzunk el tole. A regény három részre oszlik: a világháború végéig terjedo részben az ügyvéd-apa, a restauráció éveiben a patikus férj, a népi mozgalom, a második világháború, a ?négy párt? idején a politikusnak készülo fiú az, akit Eszter szoloként indázó lelkével befut. Eszter legszembetunobb tulajdonsága, hogy a körülötte támadt életfolton valami édenkertfélét próbál teremteni. Akárhova vetodik, elhagyott faluba, csillogó megyei városba, a maga elmaradt szülohelyére, rokonok vagy véletlen köré vetodött emberek közé, o mint a pók, rögtön veti a belátás, a segítség, a szorgalom szálait, hogy az élet törvényeit követo, szép kis közösséget alakítson belolük. A regény kilenc fejezet, kilenc ilyen meghiúsult kísérlet, a férfiak belátástalan, tetszetos eszmékbe öltözo, vakon rohanó akarata újra és újra lesodorja hálóit. A kísérletek egyetlen eredménye: Eszter lelkének beérése? Amikor elhagyjuk, érzi már, hogy az életet nem lehet foltokban átvarázsolni, az egész társadalmat kell újraszoni. A regény belátás és férfihóbort küzdelmében adja társadalombírálatát. Eszter nem azért bukott el újra és újra, mert a sors hitvány emberekkel vette körül. Sot, mindenikükben van valami kiválóság: az apa a tanyaiakért dolgozik, a város szépítésérol álmodik, a férj valóban a technika megszállottja, a fiú a kor jobb szellemei felé tapogatódzik. Ok s a regény hozzájuk hasonló szereploi sivár világukban tartanak fenn valami mozgást, s van egy viszonylagos ?magyar? érdemük, orültségükkel csak maguknak ártanak. Törekvéseik azonban elso perctol bukásra vannak kárhoztatva, s ennek az oka ? ezt fedezzük fel a hosnovel együtt ? mélyebben van, mint a maguk természete.

Századunk ?egyik legkülönösebb és legrejtélyesebb magyar írójának művét tartja kezében az olvasó. Szathmári Sándort (1898-1974) eddig főként a Kazohinia című szatirikus utópiája révén ismerték, s csak a lexikonok említik egy, a harmincas évek elején írott művét, melynek kézirata csak 1989-ben került elő. Szathmári e művét 1932-ben írta, amikor a Szovjetuniótól nyugatra még senkinek sem lehetett reális képe a „megvalósuló kommunizmusról”, ám ő hihetetlen logikával és fantáziával megalkotta a kommunizmus rémtetteinek enciklopédiáját. A Hiába tehát jóval megelőzte Orwell Állatfarm-ját (1945) és 1984 című regényét (1949), s miközben Orwell művei világhódító útjukra indultak, Szathmárinak titkolnia kellett Budapesten, hogy van egy regénye, amely legalább olyan érdekes, mint a két világsiker. A regény cselekménye 2028-ban játszódik Magyarországon, egy képzeletbeli kisvárosban és Budapesten, ahol a Gellért-hegy új neve Lenin-hegy, tetején az ijesztő méretű forradalmi emlékművel, a Rókus Kórház még mindig létezik a sok lebontási javaslat ellenére, s a Thököly út végén, Zuglóban az „élproletárok” minden luxussal felszerelt palotanegyede látható. Megdöbbentő pontossággal határozza meg (1932-ben!) a második világháború kitörésének évét, megjósolva, mely országok háborúznak egymással. A háború után egy világforradalom következtében hatalmas szovjet köztársaságok (önkényuralmak) alakulnak ki, hogy aztán az 1980-as években lezajlott újabb forradalmakban kivívott „népjogokat” az új hatalom visszavonja, s – ismét a marxizmus nevében – kialakítsa saját önkényuralmát. Az egyetlen és mindenható filozófia itt a marxizmus, és Marx „látnok, mert előre megjósolta a proletariátus győzelmét. Az élproletariátust, a termelés vezetőségét Marx alapította.” A luxuséletet élő élproletárok mellett csak két társadalmi csoport van: a fejmunkásoké (szellemi dolgozók, a hatalom kizárólagos szolgálatában) és a gépészek (a társadalom páriái, az anyagi javak termelői). Ebben a társadalomban az élet minden jelensége kísértetiesen a közelmúlt szocializmusához halonló, s innen próbál kimenekülni Hajós, a regény főhőse, amikor – a szovjet engedélyével – megalapít egy független „önellátási telepet”, egy más élet megteremtésének reményében…

A megye hét járásában ismerték Frol Kandyrint. Még a serdülőkorúak is. Kipcsanka faluban pedig, ahol lakott, még a gyerekek is. Lyszucha, a százéves anyóka, sok ivadékának elfeledte arcát; Frolra mindig ráismert, ha betért hozzájuk. Annyira megragadt az emlékezetében, hogy néha el is morfondírozott róla:- A Szószátyár fejében annyi a szó, mint nyáron bolha az ágyban. És mintha tökmagot köpködne, úgy szórja magából. Minden erőlködés nélkül.A "Kandyrin" vezetéknevet, ahogy a hivatalos írásokban szerepelt, senki sem ismerte. Az uccai gúnynév erősen rátapadt. Gyorsan forgó nyelve miatt valaki elkeresztelte Szószátyárnak. Igy száradt rá bőbeszédűségéről, beszélnitudásáról, szószátyárkodásáról - Szószátyár.A községi írnok, Iván Terentjics, obsitos katona, maga is nagy barátja a szónak, csodálta Szószátyárt:- Az ember nem ökör. Nem bőg, hanem beszélget, hacsak Isten némasággal meg nem verte. A parasztok közt azonban kevés a beszédes. S aki beszédes is, az se mindenről. Van aki a gazdálkodásról, a községi ügyekről, mások a mesék világáról, közmondásokról, katonaéletről, - kinek erről, kinek arról forog jobban a nyelve. De ez - akármilyen kérdést is vess fel, mindenről megmondja a véleményét. És olyan meggyőzően, hogy ha tudod is róla, hogy nincs igaza, inkább magadnak nem hiszel.

Semmelweis Ignác nevét a világon mindenütt ismerik. Magyarországon is, külföldön is kórházakat neveztek el róla. Budapesten szobrot emeltek neki, az emberiség jótevőjének, az anyák megmentőjének nevezik. Írtak róla regényt, készítettek filmet, tanulmányok, cikkek foglalkoztak munkásságával. Az olvasó mégis érdeklődéssel forgatja majd Száva István regényes életrajzát hazánk dicső orvosáról, Semmelweisről. A fordulatokban gazdag, érdekes könyv mindvégig hiteles adatokra épül, s így nemcsak szórakoztató, hanem hasznos olvasmányt is nyújt.

Tatay ?Sándor hetvenöt évvel ezelőtt, 1910-ben született a Bakony szívében, Bakonytamásin, evangélikus papi család hetedik gyermekeként. Itt nevelkedett, itt járt iskolába, de nem maradt hűtlen a szülőföldhöz és környékéhez később sem, tehát kitűnően ismeri falvait és városait, a különlegesen szép hegyvidék természeti szépségeit s nem utolsó sorban az itt élő embereket és közösségeket. Szépírói munkásságának is ihlető forrása a Bakony: több regényének és elbeszéléseinek színhelye. Új könyve tisztelgés a szülőföld előtt, tudós mű és ezer színben pompázó elbeszélésfüzér egyszerre. Képzeletbeli utazásra invitálja olvasóit: Badacsonyból – ahol jelenleg élete jó részét tölti – indulva a szülőfalu, Bakonytamási felé, bejárja a Bakonyt sok falu, nagyközség, műemlék és természeti szépség érintésével. A meglátogatott helységekről szinte mindent elmond: feleleveníti történelmüket, epizódokat a régmúltról, a közelmúltról és a jelenről, nem feledve személyes élményeit sem. Kirándulások, találkozások emlékeit meséli el, mert mindenekfelett az emberekről ír, akik a Bakonyban élnek és munkálkodnak.

A ?Csapdalakó c. novellagyűjtemény többnyire rövid groteszkeket, megdöbbentő, abszurd történeteket tartalmaz. Andrassew nehezen, küszködve ír, mégis könnyen, élvezettel olvashatók írásai. A legelképesztőbb történetet – például, amikor eleven emberekkel bombáznak egy várost – is a leghétköznapibb, a legtermészetesebb módon, egyszerű eszközökkel, minden feltűnőt vagy kirívót mellőző leírással vagy párbeszéddel beszéli el, mintha a dolgok természetes rendjéről szólna.Figurái, hősei köztünk élnek, mégis szeretnénk, ha sohasem találkoznánk velük. Pedig ez elkerülhetetlen, mert mindegyik egy kissé valamennyiünk alteregója.A magyar novellán a modern, az avantgarde törekvései alig változtattak, lényege többnyire ma is az anekdota, mint Mikszáthnál. Andrassew groteszkjei, nonszenszei, amelyek olyan természetesen ábrázolják a képtelent, amely azonban igencsak otthon van e században, új fejezetet nyitnak a magyar kispróza történetében. Egyike ő azoknak az íróknak, akik bizonyítják: irodalmunkban tektonikus mozgások tanúi vagyunk.

Azoknak a férfiaknak életében, akik a politikában, országok sorsa intézésében, a harcmezőn, a költészetben vagy művészetben az idők folyamán kimagaslottak, akiknek neve a történelem lapjain szerepel, bizonyára alig van érdekesebb mozzanat annál, amikor érző szívüket meg nem tagadva, olyan vonzalomnak adtak helyet bensejükben, amely kisebb-nagyobb, de mindenesetre maradandó hatással volt életük pályájára. A híres emberek szívvonzalma mindig érdekes tárgyát képezte a késõbbi idők kutatóinak, akik a rég letűnt idők nevezetes szereplői életfolyásának felderítését tűzték maguknak célul. És ez természetes, mert valóban csonka, fogyatékos lenne a történelmi alakokról bármily kimerítő részletességű rajz is, ha be nem mutatnánk őket arról az oldalukról is, mely leghívebben állítja elénk az embert: a szív megnyilatkozásában. Ez a lelkiállapotuk megmutatja őket nekünk a maguk legteljesebb valóságában, a szív minden kis rejteke feltárul előttünk. Ezért mondja egy francia író, hogy egyetlen bizalmas levélből, amit valaki igaz vonzalma tárgyához írt, jobban megismerhetjük őt, mintha húsz évig vagyunk mellette.

A Szerelmes asszonyok Lawrence magyarul megjelent regényének, a Szivárványnak a folytatása. 1916-ban íródott, de csak 1920-ban jelent meg. A két szorosan összefüggo, de önmagában is befejezett mu képviseli legmagasabb szinten az írónak azt az átmeneti korszakát, melynek során a tizenkilencedik századi epikus hagyományok követojébol a huszadik századi regény egyéni módszeru és mondanivalójú úttöroiévé lett. A Szerelmes asszonyok kamaramu a három nemzedék sorsát végigköveto Szivárványhoz képest, igazából négy foszereploje van csak, és a cselekmény ideje is jóval rövidebb. Az ábrázolás a szereplok belso világára összpontosul, Lawrence romantikus antikapitalista társadalomképe itt sem szukül jelzésekké, de a környezet közvetettebben hatol be a foszereplo-kvartett világába. A regény hosnoi a Brangwen lányok: a Szivárványban is szereplo Ursula és a húga, Gudrun. A regény jórészt kettejük kapcsolatkeresésének története. A két szerelem ? két pólus. Ursula a magáéban megtalálja a teljességet, minden régi kötöttségébol kiszakadva új és boldog életet kezd férjével, Birkinnel. Birkin: maga Lawrence vagy legalábbis nagyon közel áll hozzá. O képviseli leginkább az író világnézetét. Lázas próféta, önmagától éppannyit követel, mint szerelmesétol. Küzdelmesen kibontakozó szerelmük azonban végül sem elégíti ki teljesen, mellette igazi, életre szóló férfibarátsága is vágyik, hogy az emberi természet e másik lehetoségét kiaknázva mélyebben, teljesebben élje át a világot. Ez a ? végeredményben sikertelen ? barátságvágya Geraldra, Gudrun szerelmesére összpontosul. Gerald Crich gazdag bányatulajdonos, nagy becsvággyal veti bele magát az ipari civilizáció tökéletesítésébe, de rájön, hogy amit alkotott, megvalósulván fölöslegessé teszi alkotóját. A szerelemben keres menedéket, de nem sikerül Ursula és Birkin példáját követnie: a lawrence-i szerelem nem lehet kompenzáció ? a misztikus hit, kitartás és ero teremtheti meg csupán.

Nagy ?lelki örömmel hallom, hogy könyvem a családos házak kedves barátja s az iskolai oktatásnak segítőtársa lett: hogy nagyok és kicsinyek gyönyörűséggel és haszonnal olvassák. A magyar népé ezért az érdem elsősorban. Az ő lelkének kincsei ezek a mesék. Én csupán a nép mesemondó fia vagyok” – írta kilencven évvel ezelőtt Benedek Elek, a kisbaconi székely mesemondó, író, a Cimbora gyerekújság szerkesztője. És álma valóra vált. Meséit azóta is szeretik felnőttek és gyerekek, falun és városban, élnek a könyvekben, és még ma is terjednek élőszó útján.

Az arany, a vér és a szerelem buja pompájú regénye Pizzaro és a spanyol konkvisztádorok korába viszi el az olvasót. Dél-Amerikában az aranyország hírének varázslata ejti meg egy fiatal spanyol vitéz lelkét. A mohó aranyláz miatt egész Peru vérözönbe fúl, csak a főhős menekül meg: a Napisten egyik szolgáló szűzébe szeret bele. A kalandirodalom egyik legművészibb alkotása a regény.