Fapadoskonyv.hu strana 75 z 80

?Az õshorda állapotában a szabad és kötetlen szexuális élet lehetett a domináns vágy, ezt a vezérhím korlátozó hatalma gátolta, amíg ezt a hatalmat le nem lehetett küzdeni, az õsapát meg nem ölték fiai. Ezzel azonban el is vesztették azt, bûntudatuk támadt, és a szeretett-gyûlölt apa megölésének kényszerét elhárítandó kialakították az incesztus tilalmát. Ez viszont nagy terhet ró a vágyakra, ösztönökre, ezt a tilalmat nagyon nehéz betartani, ezért is kell a tilalmat határokkal messze kihelyezni, megtiltani az endogámiát, tiltani mindenféle lázadást a paternális hatalom ellen. Ezt szolgálja a tabu, egyes viszonylatokban a totem. A totem és a tabu tehát a védekezõ mechanizmusok projektív, rituális megnyilvánulása.?

?A direktórium aggódva látta azt a nagy népszerûséget, melynek Napóleon fõleg katonái körében örvend. A polgári társadalom nem volt olyan erõs, legkevésbé pedig konszolidált, hogysem a katonaság hatalmának esetleg fokozódásával szemben a küzdelmet fölvehette volna. Továbbá az olaszországi dicsõséges hadjáratnak s Napóleon fõvezér viselkedésének voltak olyan mozzanatai, melyek a direktórium tagjait komolyan gondolkozóba ejthették. A fiatal hõs többször éreztette a fölötte álló politikai, tehát polgári hatalommal, hogy nyûgösködésnek tartja ellenõrzõ intézkedéseit. Hatalmi féltékenység szállta meg a direktóriumot, veszélyesnek látták Napóleont, s félelmes eszköznek kezében a haderõ felett való rendelkezést. Viszont Napóleon is jól tudta, hogy az olaszországi diadalokkal mintegy ízelítõt adott a közvéleménynek, s ha ennek méltó folytatása nem lesz, a változó viszonyok között szerepét hamar lejátszhatja, mivelhogy az emberek hamar felejtenek. Neki újabb meg újabb diadalokra kell törekednie, hogy neve közszájon forogjon, a közvélemény napirenden tartsa. Franciaország még nem számolt le minden ellenségével, s bármily nagy áldozatokba kerül is, folytatni kell a háborút, illetve meg kell indítani egy másik veszedelmes ellenség, az angol ellen??

??ha feltámadna halottaiból a nagy Széchenyi, s végigjárná ezt az országot! Ha látná a fényes fõvárost, melynek Európa világvárosaitól nem kell szégyenkeznie, a Duna hátán tovasikló gõzhajók raját, a palotasorokat, melyek félszázad alatt mintegy varázsütésre szegélyezték a széles utcákat, a Vaskapu sziklamedrében biztosan közlekedõ hajókat? a gyárak füstölgõ kéményeit: hogy feldobogna a szíve a büszke örömtõl? ? Nem voltam rossz prófétája hazámnak, nem voltam rossz napszámosa a nemzetnek. Teljesedett mindaz, amit elõre hirdettem a kétségbeesés napjában, bár okulnál belõle én édes nemzetem, tanuld meg belõle a munka, a kitartás mindenható erejét! Az ércszobor, mely ott áll a Lánchíd elõtt, néma és komoly# de az a Széchenyi, kinek szelleme lebeg a haza felett, s ott él az elmék és szívek redõiben, olyan beszédes. Lelkesít minden szava, drága oktatás minden igéje. Az éltetõ eszme Széchenyi hazaszeretete, mely henye szó helyett tettben nyilatkozott. ?Csak a gyenge szereti önmagát, az erõs egész nemzeteket hordoz szívében.?

Kedves olvasóim, azt hiszem, hogy okosan cselekedtem, mikor a hírneves Münchhausen levelét közzétettem. A levél mindenkit meggyõzhet arról, hogy õ senkit bolonddá tenni nem akart, hogy õ teljes életében az igaz szónak volt a barátja. A hazugságot õ maga is ostobaságnak bélyegezi, én a magam részérõl csak avval toldom meg, hogy kétféle hazugság van: olyan hazugság, mellyel másnak ártunk, és olyan hazugság, amellyel senkinek sem ártunk. Elmondom a történetet, s aztán reátok bízom, hogy ítéljétek meg: e kettõ közül melyikhez tartozik a Münchhausen, igazmondása.

A századvégi Vadnyugat alig feltárt vidékei, Arizona, Kalifornia tárulnak az olvasó elé, telve természeti szépségekkel s egy kezdetleges társadalom veszedelmeivel. Ifjúkori botlásaiért meghurcolt fiatal legény, Nevada, küzd becsületéért, nevének tisztaságáért. Nevada életét kockáztatva beáll egy marhatolvaj banda tagjai közé, hogy leleplezze és ártalamtlanná tegye a bûnszövetkezet hátterében meghúzódó fõkolompost. E halálos küzdelem közepette kisarjad a szerelem is Nevada és a baráti telepeslány között. Romantikus hangulatokkal, bonyodalmakkal teli regény ez, amely a vestern-irodalom kedvelõinek népes táborában nagy érdeklõdésre tarthat számot.

Rendhagyó gyûjteménnyel örvendeztetjük meg olvasóinkat: a régi magyar nyelv csodálatosan élõ remekléseit gyûjtöttük össze, olyan nagy magyar mesemondó történeteit, aki majdnem ötszáz esztendeje született, ám ma is maradéktalanul gyönyörködhetünk írásaiban, hiszen nem csak lelki épülésünket szolgálják, hanem örök üdeségükkel el is varázsolnak bennünket: szerzõjük tudta, hogy a szépirodalom erkölcsjavító szerepe elválaszthatatlan a szórakoztatástól.

Az Állomások hősnője, Rosztoky Éva a múlt és a tragikus kezdet nőalakjai után az új világ győztes asszonyát hivatott képviselni, aki nem a házasságban találja meg kiteljesedését.

A színek és évek egy öregedõ asszony, egy hajdani dzsentrilány emlékezésének foglalata. Az egymásba hullámzó emlékek azonban áttörik az idõ határait, élõvé teszik a múlt példázatát, s egybemosnak történetet, lírát és kommentárt.A regény hõsnõje - sorsával egyszerre példázza a régi asszonyi élet csendes pusztulását és a süppedõ világ erkölcsét, melyet Kaffka Margit gyalázatos tisztességnek nevez. Az az életforma, mely megszabja Pórtelky Magda gondolkodásának, vágyainak és lehet?ségeinek határát, a n? számára egyetlen utat hagy: a házasságot. Magda is õsei módjára, megyei ember feleségeként akarja életét berendezni. Amikor azonban egy tragikus véletlen megfosztja férjét?l, szembetalálja magát a megváltozott világgal, amely szinte kálváriát járat vele.Második házasságát már azzal a meggondolással kezdi, hogy számára nincs más megoldás, mint egy új férj. Látszólag megint megkapaszkodik tehát, pedig élete süllyedése valójában most kezd?dik el. Az emlékvilág falai lassan leomlanak, és durván láthatóvá lesz az él?sdi és kiszolgáltatott asszony alakja.

Kaffka Margit (Nagykároly, 1880. június 10. ? Budapest, 1918. december 1.) író, költõ.

A Mennyei Riport Karinthy legfantasztikusabb vállalkozása: erõteljes vonalakkal határolt alaprajza szerint Dante újraköltése a huszadik században. Ahogy a firenzei számûzött a kereszténységet megsejdítõ Vergiliusszal, az életen túli lét modern vándora, a Riporter, az újkor enciklopédistájával, Diderot-val járja végig a túlvilág köreit: a változtathatatlan múlt Poklát, a Purgatóriumot, azaz a szabadság (itt: a szubjektum, a vágyak és elképzelések szabadsága) birodalmát, hogy útja végén, túl gondolaton és cselekvésen, a mindent magába ölelõ Egyetlen Lénnyel találkozzon. A bergsonizus, a mélylélektan, a modern fizika eredményeit, a történelem friss tanulságait összeolvasztó új kozmológia természetesen nem születik meg a regény lapjain: a Dantééhoz hasonló egységes világkép a huszadik században nem élhetõ át. A Mennyei Riportban éppen a töredezettség az izgalmas, a koncepciót megtorpedózó ötletek szüntelen robbanása, a hol pátoszossá lendülõ, hol gúnyos, sõt alpárian újságírói hang: a nyugtalankodó ma közvetlen jelenléte az állítólag változatlan örökkévalóságban.

Sarolta udvarlói között most is akadt, mint a múlt farsangokon egy-kettõ, ki a szerelem édes õrjöngésével nézett éjsötét szemei közé, de õ az idén már nem merte hinni, hogy sikerrel kísérthesse meg, mit hajdan Shaftesbury kisasszony, kinek lovagja hûségjelül félszemét tíz évig tartotta behunyva.(részlet)

A regény központi hõse özvegy Tarnóczyné, akiben a vallási fanatizmus párosul a birtokszerzõ szenvedéllyel. Szívtelensége, kegyetlensége, pusztító indulata valóságos szörnyeteggé növeszti. Gyûlölettõl fûtött alakja a legnagyobb tragédiák végzetes hõseit idézi. Az eszközeiben nem válogatós Tarnóczyné ádáz harcot kezd a Mikes család birtokaiért, s emiatt boldogtalanná teszi leányát, Sárát is, aki Mikes János iránt gyulladt szerelemre. A démonivá lett özvegy embertelen szándékai végül önmaga ellen fordulnak. Meggyötört áldozatokon áttipró útja saját pusztulásához, s leánya öngyilkosságához vezet. Az ifjú szerelmesek alakja némileg elnagyoltabb és halványabb Tarnóczyné alakjához képest. A Kemény által végzetszerûnek érzett sors áldozatai mindketten. Mikes János tragikus vétsége, hogy öccse számára elrabolja Tarnóczy Sárát, akiben felismeri rég nem látott szerelmét, mégis lemond róla. Sára tragédiája, hogy úgy hiszi: Mikes János számára rabolják el. A regény bõvelkedik a romantikus történetek váratlan fordulataiban: leányrablás, beteljesületlen szerelem, intrikák, párbaj, öngyilkosság, rendkívüli halál szerepel benne. A romantikus hagyományok azonban realista elemzõkészséggel párosulnak. A szerzõ kivételes lélekábrázoló készsége, a lelki motiválások erõssége ebben a mûvében is megmutatkozik. A szorongató végzetfilozófia végkicsengésében komorrá teszi ugyan, de kétségtelen mûvészi értékei a mai olvasót is fogva tartják.

A két világháború közti idõszakot méltán tarthatjuk a magyar ponyva aranykorának, amikor is több tucat kiadó százával, ezrével jelentette meg azon mûveket, melyeknek az egyszerû szórakoztatáson túl nem igen voltak magasabb rangú célkitûzései. A zömében nyugati mintára íródott kalandregények között azonban idõrõl-idõre felbukkant jó néhány gyöngyszem, akik nélkül valljuk be, a magyar nyelvû irodalom szegényebb volna. A mûfaj vitathatatlanul legnagyobb zsenije természetesen Rejtõ Jenõ volt, azonban az õ kortársai között nem kevesen vannak olyanok, akik e mûfaj keretein belül a legmagasabb szakértelemmel ?termelték? a western, idegenlégiós, detektív vagy épp szerelmes történeteket. E mindig is népszerû mûfaj, mára klasszikussá vált darabjaiból állítottuk össze sorozatunkat.

?Iván Sztyepánovics Cvjetnek hívták. Árvaszéki kishivatalnok volt, sõt pontosabban: nem is hivatalnok, csupán irodai alkalmazott, minthogy még nem kapta meg a legalacsonyabb rangot jelentõ, hangzatos fogalmazógyakornoki címet# és 37 rubel 241 kopek fizetése volt egy hónapban. Természetes, hogy nehéz dolog lett volna ily jelentéktelen összegbõl kijönnie, de a sors kegyes volt Cvetjhez, kétségen kívül lelki egyszerûsége jutalmául. Kicsiny, de tiszta, friss és kellemes hangja volt, afféle zsebben elférõ hangocska, zsuzsu-tenor, nem tudj? Isten milyen fontos kincs, de mégis Cvjet miatta tagja volt gazdag plébániája templomi karának, ahol néha a szólistákat helyettesítette és ez a körülmény, a különféle énekalkalmakkal együtt, mint aminõk: lakodalmak, beszentelések, temetések, halotti emléknapok ? több mint kétszeresére szaporította sovány kincstári keresetét??

?Egy földi ember ûrhajóján elrepül a Marsra, ahol egy próféta százezer éve letette a tökéletes társadalom alapjait, ahol gyökeresen irtanak ki minden egyéni megnyilvánulást. A földi ember veszélyesen van itt az egyéniségével."Két társadalmat ismerhetünk meg a könyvben. Az értelmetlen szórakozásba bódult Amerikáét, és a Mars életidegen, rideg rendszerét. A fõhõsnek mindkettõt meg kell ismernie, ahhoz, hogy saját életét normálisan be tudja rendezni, azáltal, hogy megszabadul az illúzióktól és az elõítéletektõl. A könyvben nem is annyira a társadalmi jelenségek fontosak, hanem az az út, amit a fõhõs végigjár, amíg a számára fontos felismerésekig eljut.

Csupa fiatal harcos nyüzsgött a nagy téren az apró, bozontos lovakon, öten-hatan bújtak össze lovaikkal, tanakodtak. A fejüket rázták, csak úgy csapkodott a hajboncsok két oldalt. Nehezen váltak szét, még távolról is visszakiabáltak. Aztán egyszerre megrántották a kantárt, mintha új járlikot, parancsot kaptak volna a vezíri sátorból. Mereven álltak a helyükön, a szemük mind egy irányra nézett. Arra, ahonnan a sátrak közül éppen kibukkant egy fakó lovacska.