Helikon Kiadó strana 91 z 115

Csaba testvér füves könyve az önismeretről, az önnevelésről, a döntésről, a kihívásokról, a megpihenésről és az ember életútjáról. Részlet Csaba testvér előszavából: "Nem fogok nekiállni tanulni! Még egyszer nem megyek neki a megalázó érettségi vizsgának!" - mondja nekem is dacosan egy fiatal, és leszegi a fejét. Nézem a sudár, szép növésű gyermeket. Mit is mondhatnék neki? Érvek, győzködés helyett egy rövid történetbe kezdek: Nemrég egy roma származású férfi keresett meg Fogaras mellől, koldult, segítséget kért. Kezet fogtunk, és mivel furcsán állt a keze, rákérdeztem, mi történt vele. "Körfűrész levágta, de én addig kiabáltam, míg visszavarrták." Kérdőn, kerek szemmel néztem rá, és ő elkezdett beszélni: "Óvatlan voltam, és a forgó acél a csukló fölött elkapta a karomat, egy pillanat műve volt, a kezem leesett, de én felvettem a fűrészporból és lepalltam róla a faforgácsot, majd kiabálva orvoshoz szaladtam, kértem, hogy varrják vissza. Az orvos a faluban nem tudott segíteni, de én sírva kértem újból és újból. Végül azt tanácsolta, hogy Marosvásárhelyen próbáljak szerencsét. Egy zacskóba jeget tettek a kezemre, és elvittek a kórházba. Az út hosszú volt, nem akartak fogadni, se pénzem, se betegbiztosításom nem volt, de sírtam, könyörögtem, hangosan kiabáltam, és végül visszavarrták a kezemet. Most már tudok fogni is vele." Néztem az egyszerű embert, hatalmas hitével maga vitte el levágott kezét a háromszáz kilométerre lévő kórházba! Bátran, a természet törvényeivel, a gyáva, kishitű józan ésszel és a bürokrácia labirintusával szembement egymagában, és megmentette a levágott kezét. Saját kezemre néztem! Vajon én felvettem volna a magam kezét a porból? Vajon én az orvosi józan ész érvei hallatán belenyugodtam volna a veszteségbe, vagy nekiindultam volna az egy százalék esélynek sírva, zokogva? Hiszek-e ennyire az orvosi tudásban, az emberi jóságban, a természet gyógyító erejében, a nehézségeken győzedelmeskedő emberben, mint ez a koldus? Szó nélkül néztem az embert, és csodálattal újból megfogtam a kezét, de most már nem mint adakozó, hanem mint egy koldus, ki a hitben, reményben, élni akarásban gazdagabb testvérétől tanulni akar. A történet véget ért. A komolyan figyelő tizenéves szemébe néztem: "Tudod mit? Legyen ez a levágott kéz a te példaképed, mely reményből, hitből újjászületett! Ne add fel! Menj neki újból a vizsgának, és ha nagyon akarod, győzedelmeskedni fogsz!" Adtál, Urunk, egy életet, s hogy mi fér bele a születésünk és halálunk közé, az rajtunk múlik. Az óra ketyeg, biztos, hogy megáll. Adj erőt, Urunk, hogy talpra állva továbbmenjünk, és elérjük céljainkat! Szeretettel, Csaba testvér

A Furcsaság a fejemben szerelmi történet, ugyanakkor modern eposz is. Orhan Pamuk hat évig dolgozott a regényen, amelyben a bozaárus Mevlutnak és három éven keresztül szerelmes levelekkel ostromolt kedvesének isztambuli életét meséli el. Mevlut 1969 és 2012 között több mint negyven éven át árult joghurtot, bozát és piláfot Isztambul utcáin, volt parkolóőr és sok minden más. Figyelte, hogyan telnek meg az utcák a különféle emberekkel, hogyan rombolják le és építik újjá a város nagy részét. Látja az Anatóliából érkezőket és a meggazdagodókat; ugyanakkor tanúja az ország átalakulásának, a politikai csatározásoknak és puccsoknak. Az különbözteti meg másoktól, hogy érdekli, milyen furcsaság van a fejében. Soha nem tesz le arról, hogy téli estéken bozát árusítson, és a kedvesének kilétén gondolkozzon. Az ember szándéka vagy a sors a fontosabb a szerelemben? Tőlünk függ, hogy boldogok avagy boldogtalanok leszünk, vagy tőlünk függetlenek a velünk megtörténő események? Miközben a Furcsaság a fejemben ezekre a kérdésekre keresi a választ, a családi élet és a városi lét közötti összeütközésekről, a nők otthoni kiszolgáltatottságáról és haragvásairól is képet ad.

Van egy város, Quinnipak. Benne él a legszebb ajkú asszony, a titkát mélyen őrző Jun. A leghálásabb férj, Rail úr. Olyan hálás, hogy a feleségét megajándékozza Elisabethtel. Egy mozdonnyal. Itt él a legtalálékonyabb muzsikus, Pekisch úr, a humanofon feltalálója. Apja zakójában ott cseperedik Pehnt, míg egyszer csak hirtelen bele nem nő a zakóba. És idelátogat Hector Horeau, a kristálypalota megálmodója. Európának egy boldog századában vagyunk, az illúziókéban, amikor az emberek megmámorosodnak találmányaiktól, még nem tudják, hogy ezek milyen veszélyt hordoznak. Vannak szelíd tündérmesék, ilyen volt a Selyem, a Harag-várak viszont rakoncátlan, buja tündérmese. "Volt egy férfi, aki ide-oda utazgatott, s mielőtt hazatért, bársonydobozkában érkezett egy ékszer. A nő, aki várta a férfit, kinyitotta a dobozt, megpillantotta az ékszert, és tudta, hogy nemsokára hazajön a férfi. Az emberek azt rebesgették, hogy ajándék van abban a dobozban, minden szökésért valami értékes ajándék."

Salman Rushdie világokon átívelő és kultúrákat összefogó regényében szinte a lehetetlent kísérti. Hőseit, Ormus-Orpheuszt és Víná-Eurüdikét előbb - mint a kor ünnepelt rocksztárjait - fölrepíti az égi és földi csillagok közé, ahol galaxisok ütköznek egymásnak és kebelezik be egymást, majd leviszi őket a föld alá, az Alvilágba, ahonnan - akárhogy szeretné is a mítoszokhoz szokott olvasó - nincs visszatérés. Mindezt Ráí, a láthatatlanná válás művészetét tökélyre fejlesztő fényképész, a szerző alteregója meséli el, aki ugyan soha nem jut el azokba a magasságokba, amelyekbe a két sztár, viszont nem is nyeli el úgy a talpa alatt megnyíló föld, mint Vínát, akinek szerelme után egész életében áhítozik.

Áll egy tölgyfa a válaszúti Kallós-kúria mellett, néhány méternyire a néprajzi gyűjteménynek otthont adó épülettől. A nagy koronát látjuk, a kiterjedt gyökérzetet csak sejtjük, de az idő a bizonyítéka, hogy a fa erősen kapaszkodik a mezőségi földbe. Túlélt háborút, rendszerváltásokat, hatalmas viharokat, a mellette álló egykori tiszttartói lak pusztulását és feltámadását. Kallós Zoltán minden reggel elhalad az öreg tölgy mellett. Nem nézi meg a fát, hiszen ismeri minden ágát-bogát és göcsörtjét. Nyolcvan esztendővel ezelőtt ő ültette, amikor szüleivel az emeletes, erős kőházba költöztek. Kallós Zoltán ezen a vidéken van otthon, ahol látótávolságon belül két Bánffy-kastély is áll. Válaszúton van az egyik, odaát, Bonchidán a másik: porladó emlékei a mára nyomtalanul eltűnt magyar főnemesi világnak. A Kis-Szamos túlpartján már a Mezőség kopár, suvadásos dombjai hullámoznak, a Makkai Sándor által Holttengernek nevezett, sárba ragadt vidék. Ám az elmúlt évtizedekben a Mezőség piros színnel került fel a magyar kultúra térképére, s ebben Kallós Zoltánnak elévülhetetlen érdemei vannak. Kallós Zoltán idén kilencvenéves. E kötet a páratlan és csodálatra méltó munkásság képes levonata. Ahogy Korniss Péter megőrizte.

„Az irgalmasság Isten első attribútuma. Isten neve. Nincs olyan helyzet, amelyből ne tudnánk kilépni, nem ítéltettünk arra, hogy belesüllyedjünk a futóhomokba.” Ferenc pápa egyszerű, közvetlen szavakkal fordul minden férfihoz és nőhöz a világon, bensőséges, személyes hangú párbeszédbe bocsátkozik velünk. A középpontban az a téma áll, amely a leginkább kedves a szívének: az irgalmasság, tanúságtételének és pápaságának alapja. A könyv lapjairól valósággal sugárzik a pápa vágya, hogy elérje mindazon lelkeket – az egyházon belül és kívül –, akik az élet értelmét, a béke és a bűnbánat útját, a testi és lelki sebek orvosságát keresik. Mindenekelőtt azokat a nyugalmat nem lelő, fájdalmakkal küzdő embereket, akik azt szeretnék, ha nem eltaszítanák, hanem befogadnák őket: a szegényeket és a kirekesztetteket, a fogvatartottakat és a prostituáltakat, de a tévelygőket is, a hittől eltávolodókat, a homoszexuálisokat és az elváltakat. A Vatikán-szakértő Andrea Torniellivel folytatott beszélgetésben Ferenc pápa fiatalkori emlékein és megindító lelkipásztori élményein keresztül magyarázza el, miért is tartotta olyan fontosnak a rendkívüli szentév meghirdetését. Anélkül, hogy tagadná az etikai és teológiai kérdések jelentőségét, hangsúlyozza, hogy az egyház senki előtt sem zárhatja be kapuit; inkább az a feladata, hogy behatoljon a lelkekbe, és lehetőséget teremtsen a felelősségvállalásra és az elkövetett bűnöktől való eltávolodásra. Az őszinte párbeszéd során Ferenc pápa az irgalmasság, igazságosság és a romlottság kapcsolatának bonyolult kérdésére is kitér. Azokat a keresztényeket pedig, akik az „igazak” közé sorolják magukat, emlékezteti: „A pápa is csak ember, és szüksége van Isten irgalmasságára.”

"Nina lehunyta a szemét. A takaróhoz lapult, még jobban összekuporodott, térdét felhúzta a melléhez. Szeretett így feküdni. Úgy érezte, alatta a hűvös föld megvédi - az biztosan nem árulja el. És a testét is érezte, amely így összegömbölyödve olyan volt, mint egy kagylóhéj - szerette ezt a helyzetet -, védekező állat volt, önmaga oltalmazója, akár egy kicsiny mindenség, az égvilágon semmi baj nem érheti, amíg így marad - kinyitotta a szemét, és ezt gondolta: Ne mozdulj, boldog vagy." Alessandro Baricco olasz író harmadik könyvét tartja kezében a magyar olvasó. A Selyem és a Tengeróceán után jelent meg a Vértelenül. Hasonlít is meg nem is az elődeire. Romantikus történet olyan szikáran előadva, hogy hihetetlen feszültséget tud kelteni. Ez ad a látszólag egyszerű kijelentő mondatoknak szivárványos ragyogást. Nagy-nagy emberi szomorúság árad a romantikus történetből, ami több az emberek iránti sajnálatnál - az emberiség iránti sajnálat süt a regényből. Minden szereplőt valami determináltság mozgat. Nem akarja csinálni, amit csinál, mégis csinálja. Íme, az ember. Ecce homo. Alessandro Baricco 1958-ban született Torinóban. Filozófiai és konzervatóriumi tanulmányai után jeles napilapokban közölt kritikákat, a televízióban is kipróbálta magát, majd kreatív íróiskolát alapított. Sokszínű személyisége műveiben is tükröződik; egyedi hangú, stílusjátékokban gazdag írásait több mint két tucat nyelvre fordították le, film- és színpadi adaptációk születtek belőlük. Baricco a kortárs olasz irodalom legizgalmasabb alkotója; számos elismerés mellett a Viareggio- és a Medicis-díjat is magáénak tudhatja.

"Nina lehunyta a szemét. A takaróhoz lapult, még jobban összekuporodott, térdét felhúzta a melléhez. Szeretett így feküdni. Úgy érezte, alatta a hűvös föld megvédi - az biztosan nem árulja el. És a testét is érezte, amely így összegömbölyödve olyan volt, mint egy kagylóhéj - szerette ezt a helyzetet -, védekező állat volt, önmaga oltalmazója, akár egy kicsiny mindenség, az égvilágon semmi baj nem érheti, amíg így marad - kinyitotta a szemét, és ezt gondolta: Ne mozdulj, boldog vagy." Alessandro Baricco olasz író harmadik könyvét tartja kezében a magyar olvasó. A Selyem és a Tengeróceán után jelent meg a Vértelenül. Hasonlít is meg nem is az elődeire. Romantikus történet olyan szikáran előadva, hogy hihetetlen feszültséget tud kelteni. Ez ad a látszólag egyszerű kijelentő mondatoknak szivárványos ragyogást. Nagy-nagy emberi szomorúság árad a romantikus történetből, ami több az emberek iránti sajnálatnál - az emberiség iránti sajnálat süt a regényből. Minden szereplőt valami determináltság mozgat. Nem akarja csinálni, amit csinál, mégis csinálja. Íme, az ember. Ecce homo. Alessandro Baricco 1958-ban született Torinóban. Filozófiai és konzervatóriumi tanulmányai után jeles napilapokban közölt kritikákat, a televízióban is kipróbálta magát, majd kreatív íróiskolát alapított. Sokszínű személyisége műveiben is tükröződik; egyedi hangú, stílusjátékokban gazdag írásait több mint két tucat nyelvre fordították le, film- és színpadi adaptációk születtek belőlük. Baricco a kortárs olasz irodalom legizgalmasabb alkotója; számos elismerés mellett a Viareggio- és a Medicis-díjat is magáénak tudhatja.

"Ez a hosszú hajú, új teremtmény nagyon útban van nekem. Mindig itt lóg körülöttem, és állandóan a sarkamban van. Nem szeretem: nem szoktam hozzá a társasághoz. Azt szeretném, ha a többi állat közt maradna..." Férfi és nő örök ellentétének, ugyanakkor elválaszthatatlanságának derűs, szívmelengető, humoros krónikája e kis könyv, az íróra oly jellemző mély humanizmussal átitatva.

"Mert az erény, bármennyire homályban van is, soha nem marad rejtve, hanem jeleket bocsát ki magából, és aki csak méltó rá, felismeri nyomairól." Lucius Annaeus Seneca, római sztoikus filozófus, drámaíró és államférfi három rövidebb dialógusát tartalmazza a kötet: A gondviselésről, A lelki nyugalomról és A boldog életről című írások az élet gyakorlati erkölcsi kérdéseit boncolgatják. A természet azzal tette nekünk a legnagyobb szolgálatot, hogy miután tudja, milyen fájdalmakra születünk, bajaink enyhítésére feltalálta a megszokást, a legsúlyosabb helyzetekkel is gyorsan megbarátkoztatva bennünket.

"Már hajnalodik, mikor a különvonat, mely államférfiakat, politikusokat és újságírókat visz a kolozsvári ünnepre, megáll a történelmi Erdély területén, hogy - Nagyvárad után először - megpihenjen, mielőtt nekivág az útnak, mely néhány óra múltán elvezeti Erdély fővárosába. Kolozsvárra utazunk, s mintha csak e hajnali pillanatban érzékelnők teljesen és először ennek az útnak valóságát." Márai először 1940-ben utazik Erdélybe, rögtön a második bécsi döntést követő napokban. Élete során kevés esemény hozza ki belőle olyan szemmel láthatóan az érzelmeket, mint Erdély visszatérése. Mindez nem pusztán a felemás igazságtételnek köszönhető, hanem a felfedezés feletti örömnek is. Különösen igaz ez "székely" körútjaira, amikor csak hírből, könyvből ismert tájakat látogat végig, és vonzó szellemiséggel, élő és elhunyt alkotók életművével találkozik.

Márványszerű hidegsége nagyrészt abból eredt, hogy élete a szenvedély világától a gondolkodás felé kanyarodott. Egyedül állt a földön, elszakítva a társadalom közösségétől, egyetlen gyermekével, akit vezetnie és oltalmaznia kellett - nem is remélhette, még ha erre törekedett volna is, hogy régi helyzetét valahogyan visszaszerzi -, éppen ezért elhajította a széttöredezett lánc megmaradt szemeit. A világ törvénye neki nem volt törvénye többé. Nathaniel Hawthorne 1850-ben megjelent regénye az amerikai irodalom egyik mérföldköve, komor és felemelő történet bűnről, bűnhődésről, egyén és társadalom viszonyáról.

A legrokonszenvesebb vonása, hogy nagyrészt Olaszországban játszódik. Ezenkívül főképp a nosztalgiáról van szó benne. A nosztalgiáról általában, arról a nosztalgiáról, ami túlmegy a honvágyon, az ember vágyán az ifjúsága után, arról a nosztalgiáról, ami minden vágy alján a teljesülhetetlenséget jelenti. Ebből is látható, hogy romantikus a regény. Esti olvasásra készült. Szerb Antal 1937-ben megjelent, fájdalmasan szép lélektani regénye ma már igazi klasszikusnak számít.

A Hagakure (jelentése: "Levelek alatt") a Szamuráj Útjára, a Busidóra vonatkozó rövid tanítások, történetek és feljegyzések gyűjteménye a XVIII. század elejéről, amelyet a később zen szerzetessé vált szamuráj, Jamamoto Cunetomo diktált le lelkes tanítványának. A második világháború után egyetlen könyvet sem ítéltek el olyan hevesen, mint a Hagakurét. A műnek jelentős szerepe volt abban, hogy felbátorítsa a japán fiatalságot, akik a háború utolsó, elkeseredett szakaszában ezzel a klasszikussá vált idézettel vállalták az önkéntes halált: "Rájöttem, hogy a Busido a halálban gyökerezik." A beható tanulmányozás azonban megmutatja, hogy a Hagakure nem más, mint Cunetomo szenvedélyes gyűjtésének eredménye, amelyet békeidőben állított össze a Szamuráj Útjáról. Ez pedig az "úgy halj meg, mint egy igazi szamuráj" alapgondolatán, azaz a bátor, igazságos és erényes harcos ideálján nyugszik.

A második világháborús amerikai kém, Howard Campbell Jr. náci háborús bűnösként várja tárgyalását egy izraeli börtönben. De vajon tényleg bűnös? Az akasztófahumorral átszőtt, briliáns regényben Vonnegut a feketét és fehéret a szürke egy egészen hátborzongató árnyalatába forgatja, és ítélete mindnyájunk erkölcsi érzékét kísérti.

Omraam Mikhaël Aivanhov (1900-1986) bolgár származású francia filozófus és pedagógus 1937-ben kezdett el Franciaországban tevékenykedni. Annak ellenére, hogy életművében a Beavatási Tudomány számos eleme helyet kap, ő maga felhívja figyelmünket arra, hogy "a saját fejlődése érdekében mindenkinek magának kell dolgoznia azzal a feltétellel, hogy nem kizárólag saját magáért, hanem az egész közösség javára teszi azt. Egy közösség ez által fog átalakulni testvériséggé. A testvériség tehát egy olyan közösség, amelynek összetartó ereje abban rejlik, hogy minden egyes tagja - azáltal, hogy a saját maga javára cselekszik - egyszersmind tudatosan szolgálja a többiek javát is." "A legcsodálatosabb hatalmat, amit Isten adni képes, a szellem kapta adományként. S mivel minden egyes gondolat át van itatva a szellem erejével, amely létrehozta őt, nyilvánvalóan hatni képes. Ennek tudatában mindegyikük az emberiség jótevőjévé válhat: a téren át a legtávolabbi régiókig elküldhetik gondolataikat, akár a hírvivőket, az isteni fénylényeket, akiket azzal bíznak meg, hogy segítsék, vigasztalják, gyógyítsák az embereket, és világítsák meg a tudatukat. Aki tudatosan végzi ezt a munkát, lassanként behatol az isteni teremtés nagy arkánumaiba." (Omraam Mikhaël Aivanhov)