Helikon Kiadó strana 91 z 115

"Erdély furcsa zuga Európának; meglehetősen eldugott, nehezen hozzáférhető hely. A régi vándorló népek által könnyen barangolható, nyitott alföldektől zordon hegyfalakkal elválasztott és körülvett magas fekvésű katlan. De talán éppen ez a furcsa eldugottsága, erődítésszerűsége okozta, hogy visszaálmodható ősidők óta ismerték és lakták emberek. De nem a belsejét, nem a tágasabb völgyeket és hullámos mezőségeket, hanem a katlan széleit, a kerítő havas és erdős hegyek lankáit és közvetlen közelében levő folyók völgyeit: keleti részén az Olt középfolyása és a háromszéki havasok közé eső területet, és nyugaton a mai Érchegységet és a Maros-Aranyos-Szamos vonal, meg a Megyesi és Bihari hegylánc közötti dombvidéket." De mi történt ezen a vidéken az évszázadok során? És mitől oly különleges Kalotaszeg e különleges régión belül? Kós Károly művelődéstörténeti munkája teljesen egyéni bemutatás: történelemkönyv, nép- és földrajz, politika- és helytörténet. És egy kicsit magántörténelem is. Illusztrált magántörténelem. "Kalotaszeg eredetileg a Vlegyásza lábánál elterülő azt a kicsiny háromszögletű földterületet jelenti, melyet a Bánffyhunyad alatt összeömlő Körös és Kalota vizei fognak be. Tágasabb értelemben - és ma így értelmezzük mi és így maga a kalotaszegi nép is -, Kolozsvár megyének ezt a területét, mely a kolozsvár-nagyváradi vasútvonal, illetőleg országút közén és két oldala mentén Kolozsvártól egészen Csucsáig terül el, és amelyet délen a Gyulai-havasok északi, nyugaton a Vlegyásza-havas és a Meszes-hegylánc keleti lába foglalnak be. Ehhez az egységes, eléggé zárt és kelet-nyugati húzódású területhez délfelé vékony nyúlványban csatlakozik még néhány falu a gyalu-járai út mentén egészen Alsó-Járáig, melyeket néprajzilag szintén Kalotaszeghez kell számítanunk." (Kós Károly)

"Erdély furcsa zuga Európának; meglehetősen eldugott, nehezen hozzáférhető hely. A régi vándorló népek által könnyen barangolható, nyitott alföldektől zordon hegyfalakkal elválasztott és körülvett magas fekvésű katlan. De talán éppen ez a furcsa eldugottsága, erődítésszerűsége okozta, hogy visszaálmodható ősidők óta ismerték és lakták emberek. De nem a belsejét, nem a tágasabb völgyeket és hullámos mezőségeket, hanem a katlan széleit, a kerítő havas és erdős hegyek lankáit és közvetlen közelében levő folyók völgyeit: keleti részén az Olt középfolyása és a háromszéki havasok közé eső területet, és nyugaton a mai Érchegységet és a Maros-Aranyos-Szamos vonal, meg a Megyesi és Bihari hegylánc közötti dombvidéket." De mi történt ezen a vidéken az évszázadok során? És mitől oly különleges Kalotaszeg e különleges régión belül? Kós Károly művelődéstörténeti munkája teljesen egyéni bemutatás: történelemkönyv, nép- és földrajz, politika- és helytörténet. És egy kicsit magántörténelem is. Illusztrált magántörténelem. "Kalotaszeg eredetileg a Vlegyásza lábánál elterülő azt a kicsiny háromszögletű földterületet jelenti, melyet a Bánffyhunyad alatt összeömlő Körös és Kalota vizei fognak be. Tágasabb értelemben - és ma így értelmezzük mi és így maga a kalotaszegi nép is -, Kolozsvár megyének ezt a területét, mely a kolozsvár-nagyváradi vasútvonal, illetőleg országút közén és két oldala mentén Kolozsvártól egészen Csucsáig terül el, és amelyet délen a Gyulai-havasok északi, nyugaton a Vlegyásza-havas és a Meszes-hegylánc keleti lába foglalnak be. Ehhez az egységes, eléggé zárt és kelet-nyugati húzódású területhez délfelé vékony nyúlványban csatlakozik még néhány falu a gyalu-járai út mentén egészen Alsó-Járáig, melyeket néprajzilag szintén Kalotaszeghez kell számítanunk." (Kós Károly)

A dzsungel könyve új fordítása több szempontból is izgalmas vállalkozás. Egyrészt az első megjelenés óta eltelt több mint száz esztendő Kipling-kutatásait figyelembe véve sorakoznak benne a jól ismert novellák, másrészt szakértőnk segítségével igyekeztünk az eredeti kiejtést legjobban megközelítő változatban megadni a szereplők nevét. A korábban előforduló félreértéseket is javítottuk - köszönhetően az azóta felgyűlt jegyzetanyagnak. Reméljük, hogy munkánk új és lelkes olvasókat szerez e megunhatatlan remekműnek, s Mauglinak és társainak kalandjai továbbra is feledhetetlen élményeket kínálnak kicsinek és nagynak egyaránt." (a fordítók) Greskovits Endre több Kipling-novelláskötet fordításában is részt vett (Indiai történetek, A Száz Bánat Kapuja, Aki király akart lenni, A gondolkodó bika, Hogyvolt-mesék), és annak a Salman Rushdie-nak a fordítója, aki legnagyobb mesterei közt tartja számon Rudyard Kiplinget. Horváth Viktor regényíró és műfordító. Kötetei: Át (2004), Török tükör (2009), A diótörő (2011), A kis reccs (2012), Möbion (2015). Versfordításai a trubadúrköltészetet bemutató antológiákban és regényekben szerepelnek; versírást és -fordítást tanító módszertani könyve A vers ellenforradalma (2014). Szabó Levente mintegy tíz éve szabadúszó grafikusként, illusztrátorként dolgozik hazai és külföldi megbízóknak. "- Figyelj ide, legdrágább kincsem - mondta Bhálú. - Téged se szó, se akarat nem tud visszatartani. Nézz fel! Ki vonhatja kérdőre a dzsungel urát? Láttam, amikor kisbéka korodban amott játszadoztál a fehér kavicsokkal; látott Baghírá is, aki egy frissen elejtett fiatal bikával megváltott. Arról a szemléről már csak mi ketten maradtunk; mert Ráksá, a nevelőanyád meghalt a nevelőapáddal együtt; a régi farkasfalka is rég meghalt; tudod, hová lett Sér Khán, Akélá pedig a dhólok közt halt meg, ahol a te bölcsességed és erőd nélkül meghalt volna a második szioníi falka is. Itt nincs már más, csak vén csontok. Már nem az emberkölyök kéri, hogy elhagyhassa a falkát, hanem a dzsungel ura választ új utat magának. Ki vonja kérdőre az embert?"

Ezt az önéletrajz-féleséget Kurt Vonnegut, az amerikai próféta ellenállhatatlan humorával és mély bölcsességével írta meg. Lapjain találkozunk kedvenc mókamestereivel és country muzsikával; szól az elhunyt barátról és kimúlt házasságáról. Az abszurd látásmód Vonnegut végtelenül emberi életútjának állandó kísérője. Szinte halljuk az író, e született mesélő jellegzetes hangját. Igazmondással varázsol el bennünket. "Vonnegut a végzet kacagó prófétája" - The New York Times Jelen könyv egy amerikai zseni remekműve. Az elmúlt hat esztendőben iszonyú keményen dolgoztam e műalkotáson. Közben hörögtem, a fejemet pedig fűtőtestekhez verdestem. New York összes hoteljának előcsarnokát összemászkáltam, közben művemen tépelődtem és sírdogáltam. Ha állóórához értem, ököllel jól behúztam neki. Csodálatos új irodalmi műfajt alkottam. Könyvemben a nagyregény elemi ereje egyesül a haditudósítások vérfagylaló közvetlenségével, bár ez utóbbi már elavult dolog, Isten a tudója, Isten a tudója. Továbbá egybegyúrtam a zenés színház talmi ragyogását a novella halálos erejű balhorgával, mindezt szagosítottam a személyes levelek szekrényillatosító labdacsra emlékeztető illatával, majd hozzáadtam Amerika történelmének lüktető ritmusát és az ünnepi beszédek dagályos stílusát.

A vers véresen komoly játék. Lackfi János Kosztolányi és Weöres szellemében bukfencezik a szavakkal, szárnyat igéz rájuk, röpteti őket. Amit csinál, nem csak bot és vászon, hanem bizony zászló, rajta az élet címere. Tolla alól kikerül fogyókúra-sanzon, radiátor-keringő, hátborzongató madrigál, Skoda-dal, útszéli ballada, lángoló szabadvers, virtuóz Énekek Éneke-változat, elégia a villamosgarázsról, rongyszőnyeg közmondásokból, meditáció öt pár kínai zokniról (együtt olcsóbb). A vers a legjobb utazási iroda. Elröpít ezer kilométerekre, ezer évekre, szinte szédülünk. Látjuk, ahogy egy kéz leírja az Ómagyar Mária-siralom sorait. Ahogy komoly szakik suvickolják a csillagokat, nehogy már hiába fizessük a fényreklámot. Ahogy a Szent Dénes-templom kriptájában márványkirályok alszanak. Ahogy a költészet nudista strandján a napkorongot használják gumilabdának. Ahogy az égbolt húslevesében járókelők úszkálnak, mint cupákok. Ahogy a szerelmesek egymás testéről eszik le a mazsolát. Ahogy a gyerekek zsivány tekintetükkel felrobbantják a világot. Egy irodalmi estre várva valaki így szólt a mellette ülőhöz: "Tudod miért akartam eljönni? Mert ez a Lackfi olyan mostani költő." Mostani és mindenkori. Lackfi János író, költő, műfordító, tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász. Harmincnál több kötet. Fele gyerekeknek, fele felnőtteknek. Fele vers, fele próza. Harmincnál több kötetnyi műfordítás franciából. Tizenhét év tanítás az egyetemen. Évi száznál is több fellépés. Sok-sok dalszöveg, dráma, tárca, esszé, glossza, ezer aprócikk. József Attila-díjas, Prima Primissima-díjas. 1971-ben született Budapesten, jelenleg Zsámbékon él feleségével és hat gyermekével. Van két unokája.

Marcus Aurelius, a filozófuscsászár a sztoikus irányzat egyik legjelentősebb római képviselője. Görög nyelven írt naplójegyzeteiben az uralkodó, aki gyakorlatilag egész életét háborúskodással töltötte, a lemondásról, a kötelességteljesítésről, szolgálatról, erkölcsiségről fogalmazott meg ma is rendkívül értékes és népszerű gondolatokat.

Nádas Péter igen fiatalon (1967-ben) jelentkezett érett szemléletű kisregényével, A Bibliával. Ez a kötet az első a Helikon Zsebkönyvek sorában, mely ma élő, kortárs magyar szerző munkája. A Biblia az első nagy életszakasz, a gyermekkor élményeinek összegzése, bár nincsenek önéletrajzi vonatkozásai. Főszereplője egy kisfiú, aki egy morált vesztett közegben, annak részeseként döbben rá, hogy milyen átláthatatlanul szövevényes, hamis közegben él, hogy milyen könnyen mocskolják be itt, ami tiszta, jó és egyszerű; s irtózatos erőfeszítéssel próbálja szétvágni maga körül a hazugság szálait.

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij kisregénye közvetlenül a Bűn és bűnhődés előtt született. Főszereplője egy negyvenéves, nyugállományba vonult kishivatalnok, aki megfigyeli a világot, és magára vállalja a bíráskodást felette. A világnak azonban ő is része, csak nem olyan törekvő, mint mások; így csupán szemlélődik, és odújából kikukucskálva utasítja el a kegyetlen világot, de helyzete megalázottságán változtatni nem tud.

"Kiadónk Boris Vian-életműsorozatának harmadik kötetében a szerző nyolc novellája és két drámája kapott helyet. Valamennyi novella - csakúgy, mint a kötet címadó drámája, a Tábornokok uzsonnája - most jelenik meg először magyarul, a másik, a Birodalomépítők című darabot pedig új (teljesebb és pontosabb) fordításban kínáljuk az olvasóknak. A novellákat olvasva a már jól ismert viani világba csöppenünk, ahol beszélő kutyák, elképesztő öltözékek és ötletek, szőke vagy barna bombázók és mókás nyelvi játékok adnak egymásnak találkozót. A drámákhoz érve megváltozik a hang és a hangulat, először egy vitriolba mártott tollal írt szatírán nevethetünk, aztán a birodalomépítést törvényszerűen követő bukás kapcsán elgondolkodhatunk azon, hogy mit tennénk, ha egy szép napon a mi lakásunkban is felbukkanna egy Schmürz." (a Kiadó) "1954-ben írt, A dezertőr című dalával Vian majd tárgyilagos, komoly hangon fog tiltakozni a háború(k) ellen. Három évvel korábban a Tábornokok uzsonnájában viszont olyan ádáz iróniával teszi nevetségessé a katonákat - s velük együtt a háború kirobbantásáért ugyanúgy felelősséget viselő politikusokat és az egyházat is -, olyan nyíltan fordul szembe a franciák gondolkodását Napóleon óta meghatározó grandeur és gloire (nagyság és dicsőség) eszméivel, a francia tábornokokat gyerekesnek és ostobának, hiúnak és felelőtlennek, pétainistának és pederasztának beállítva annyira durván tapos bele a katonai erényeikre oly büszke gallok lelkébe, hogy ő maga is kénytelen belátni: ezt a drámáját "komoly színház soha nem fogja a műsorára tűzni." (Takács M. József)

"Kiadónk Boris Vian-életműsorozatának harmadik kötetében a szerző nyolc novellája és két drámája kapott helyet. Valamennyi novella - csakúgy, mint a kötet címadó drámája, a Tábornokok uzsonnája - most jelenik meg először magyarul, a másik, a Birodalomépítők című darabot pedig új (teljesebb és pontosabb) fordításban kínáljuk az olvasóknak. A novellákat olvasva a már jól ismert viani világba csöppenünk, ahol beszélő kutyák, elképesztő öltözékek és ötletek, szőke vagy barna bombázók és mókás nyelvi játékok adnak egymásnak találkozót. A drámákhoz érve megváltozik a hang és a hangulat, először egy vitriolba mártott tollal írt szatírán nevethetünk, aztán a birodalomépítést törvényszerűen követő bukás kapcsán elgondolkodhatunk azon, hogy mit tennénk, ha egy szép napon a mi lakásunkban is felbukkanna egy Schmürz." (a Kiadó) "1954-ben írt, A dezertőr című dalával Vian majd tárgyilagos, komoly hangon fog tiltakozni a háború(k) ellen. Három évvel korábban a Tábornokok uzsonnájában viszont olyan ádáz iróniával teszi nevetségessé a katonákat - s velük együtt a háború kirobbantásáért ugyanúgy felelősséget viselő politikusokat és az egyházat is -, olyan nyíltan fordul szembe a franciák gondolkodását Napóleon óta meghatározó grandeur és gloire (nagyság és dicsőség) eszméivel, a francia tábornokokat gyerekesnek és ostobának, hiúnak és felelőtlennek, pétainistának és pederasztának beállítva annyira durván tapos bele a katonai erényeikre oly büszke gallok lelkébe, hogy ő maga is kénytelen belátni: ezt a drámáját "komoly színház soha nem fogja a műsorára tűzni." (Takács M. József)

A lemeztelenített igazság mindig megdöbbentő, sokkoló, kemény elszánás kell hozzá, hogy szembenézzen vele az olvasó. De ha vállalja, akkor döbbenetes élményben lesz része. Szvetlana Alekszijevics vállalta a kérlelhetetlen szembenézést. Nem véletlen, hogy sem hazájában, Belorussziában, sem Oroszországban, melynek nyelvén ír, nem dédelgetett személyiség. Nem is szorul rá. Bátor asszony, aki megvívta a maga harcát, és végül győzött. Valami olyasmit tett le az asztalra, ami alapjaiban változtatja meg elképzeléseinket a második világháborúról, a szovjet hadszíntérről, arról a gigászi és kíméletlen, embereket, férfit és nőt, felnőttet és gyermeket egyaránt próbára tevő, milliónyi emberéletet követelő harcról, amit a Szovjetunió vívott a német megszállók ellen. Hősei szerelemre, családra, gyermeknevelésre született nők, akik belekerültek a háború iszonyatos, embert daráló malmába, s akik nem kapták meg érte az igazi elismerést. Főhajtás is ez előttük, mert ők valahogy kimaradtak a nagy történelemből, a dicső csatákból, az ünneplésből. Ilyen kíméletlenül őszinte könyv még nem született a Nagy Honvédő Háború másik arcáról. Korszakos műveket írtak már, Solohov, Szimonov és mások, ám mindegyiket rószaszín fátyolba borított a győzelem diadala és büszke öröme. Szvetlana Alekszijevics nem tud felhőtlenül örülni. Ha végigolvassuk a könyvét, rájövünk, miért. Szvetlana Alekszijevics (1948) Nobel-díjas belorusz író és oknyomozó újságíró. Ukrajnában született, de Fehéroroszországban nőtt fel, 2000-ben a politikai üldöztetés elől disszidált Nyugat-Európába. Több mint tíz év után visszaköltözött Minszkbe. Interjúinak, dokumentarista elbeszéléseinek témája a második világháború és a Szovjetunió története, nagyításban a szláv lélek rejtelme. A nyolcvanas években írt műveit betiltották, a Birodalom összeomlása óta viszont írásai húsz országban láttak napvilágot. Polifón passióiért 2015-ben irodalmi Nobel-díjat kapott.

Csaba testvér füves könyve az önismeretről, az önnevelésről, a döntésről, a kihívásokról, a megpihenésről és az ember életútjáról. Részlet Csaba testvér előszavából: "Nem fogok nekiállni tanulni! Még egyszer nem megyek neki a megalázó érettségi vizsgának!" - mondja nekem is dacosan egy fiatal, és leszegi a fejét. Nézem a sudár, szép növésű gyermeket. Mit is mondhatnék neki? Érvek, győzködés helyett egy rövid történetbe kezdek: Nemrég egy roma származású férfi keresett meg Fogaras mellől, koldult, segítséget kért. Kezet fogtunk, és mivel furcsán állt a keze, rákérdeztem, mi történt vele. "Körfűrész levágta, de én addig kiabáltam, míg visszavarrták." Kérdőn, kerek szemmel néztem rá, és ő elkezdett beszélni: "Óvatlan voltam, és a forgó acél a csukló fölött elkapta a karomat, egy pillanat műve volt, a kezem leesett, de én felvettem a fűrészporból és lepalltam róla a faforgácsot, majd kiabálva orvoshoz szaladtam, kértem, hogy varrják vissza. Az orvos a faluban nem tudott segíteni, de én sírva kértem újból és újból. Végül azt tanácsolta, hogy Marosvásárhelyen próbáljak szerencsét. Egy zacskóba jeget tettek a kezemre, és elvittek a kórházba. Az út hosszú volt, nem akartak fogadni, se pénzem, se betegbiztosításom nem volt, de sírtam, könyörögtem, hangosan kiabáltam, és végül visszavarrták a kezemet. Most már tudok fogni is vele." Néztem az egyszerű embert, hatalmas hitével maga vitte el levágott kezét a háromszáz kilométerre lévő kórházba! Bátran, a természet törvényeivel, a gyáva, kishitű józan ésszel és a bürokrácia labirintusával szembement egymagában, és megmentette a levágott kezét. Saját kezemre néztem! Vajon én felvettem volna a magam kezét a porból? Vajon én az orvosi józan ész érvei hallatán belenyugodtam volna a veszteségbe, vagy nekiindultam volna az egy százalék esélynek sírva, zokogva? Hiszek-e ennyire az orvosi tudásban, az emberi jóságban, a természet gyógyító erejében, a nehézségeken győzedelmeskedő emberben, mint ez a koldus? Szó nélkül néztem az embert, és csodálattal újból megfogtam a kezét, de most már nem mint adakozó, hanem mint egy koldus, ki a hitben, reményben, élni akarásban gazdagabb testvérétől tanulni akar. A történet véget ért. A komolyan figyelő tizenéves szemébe néztem: "Tudod mit? Legyen ez a levágott kéz a te példaképed, mely reményből, hitből újjászületett! Ne add fel! Menj neki újból a vizsgának, és ha nagyon akarod, győzedelmeskedni fogsz!" Adtál, Urunk, egy életet, s hogy mi fér bele a születésünk és halálunk közé, az rajtunk múlik. Az óra ketyeg, biztos, hogy megáll. Adj erőt, Urunk, hogy talpra állva továbbmenjünk, és elérjük céljainkat! Szeretettel, Csaba testvér

Van egy város, Quinnipak. Benne él a legszebb ajkú asszony, a titkát mélyen őrző Jun. A leghálásabb férj, Rail úr. Olyan hálás, hogy a feleségét megajándékozza Elisabethtel. Egy mozdonnyal. Itt él a legtalálékonyabb muzsikus, Pekisch úr, a humanofon feltalálója. Apja zakójában ott cseperedik Pehnt, míg egyszer csak hirtelen bele nem nő a zakóba. És idelátogat Hector Horeau, a kristálypalota megálmodója. Európának egy boldog századában vagyunk, az illúziókéban, amikor az emberek megmámorosodnak találmányaiktól, még nem tudják, hogy ezek milyen veszélyt hordoznak. Vannak szelíd tündérmesék, ilyen volt a Selyem, a Harag-várak viszont rakoncátlan, buja tündérmese. "Volt egy férfi, aki ide-oda utazgatott, s mielőtt hazatért, bársonydobozkában érkezett egy ékszer. A nő, aki várta a férfit, kinyitotta a dobozt, megpillantotta az ékszert, és tudta, hogy nemsokára hazajön a férfi. Az emberek azt rebesgették, hogy ajándék van abban a dobozban, minden szökésért valami értékes ajándék."

A Furcsaság a fejemben szerelmi történet, ugyanakkor modern eposz is. Orhan Pamuk hat évig dolgozott a regényen, amelyben a bozaárus Mevlutnak és három éven keresztül szerelmes levelekkel ostromolt kedvesének isztambuli életét meséli el. Mevlut 1969 és 2012 között több mint negyven éven át árult joghurtot, bozát és piláfot Isztambul utcáin, volt parkolóőr és sok minden más. Figyelte, hogyan telnek meg az utcák a különféle emberekkel, hogyan rombolják le és építik újjá a város nagy részét. Látja az Anatóliából érkezőket és a meggazdagodókat; ugyanakkor tanúja az ország átalakulásának, a politikai csatározásoknak és puccsoknak. Az különbözteti meg másoktól, hogy érdekli, milyen furcsaság van a fejében. Soha nem tesz le arról, hogy téli estéken bozát árusítson, és a kedvesének kilétén gondolkozzon. Az ember szándéka vagy a sors a fontosabb a szerelemben? Tőlünk függ, hogy boldogok avagy boldogtalanok leszünk, vagy tőlünk függetlenek a velünk megtörténő események? Miközben a Furcsaság a fejemben ezekre a kérdésekre keresi a választ, a családi élet és a városi lét közötti összeütközésekről, a nők otthoni kiszolgáltatottságáról és haragvásairól is képet ad.

Salman Rushdie világokon átívelő és kultúrákat összefogó regényében szinte a lehetetlent kísérti. Hőseit, Ormus-Orpheuszt és Víná-Eurüdikét előbb - mint a kor ünnepelt rocksztárjait - fölrepíti az égi és földi csillagok közé, ahol galaxisok ütköznek egymásnak és kebelezik be egymást, majd leviszi őket a föld alá, az Alvilágba, ahonnan - akárhogy szeretné is a mítoszokhoz szokott olvasó - nincs visszatérés. Mindezt Ráí, a láthatatlanná válás művészetét tökélyre fejlesztő fényképész, a szerző alteregója meséli el, aki ugyan soha nem jut el azokba a magasságokba, amelyekbe a két sztár, viszont nem is nyeli el úgy a talpa alatt megnyíló föld, mint Vínát, akinek szerelme után egész életében áhítozik.

Áll egy tölgyfa a válaszúti Kallós-kúria mellett, néhány méternyire a néprajzi gyűjteménynek otthont adó épülettől. A nagy koronát látjuk, a kiterjedt gyökérzetet csak sejtjük, de az idő a bizonyítéka, hogy a fa erősen kapaszkodik a mezőségi földbe. Túlélt háborút, rendszerváltásokat, hatalmas viharokat, a mellette álló egykori tiszttartói lak pusztulását és feltámadását. Kallós Zoltán minden reggel elhalad az öreg tölgy mellett. Nem nézi meg a fát, hiszen ismeri minden ágát-bogát és göcsörtjét. Nyolcvan esztendővel ezelőtt ő ültette, amikor szüleivel az emeletes, erős kőházba költöztek. Kallós Zoltán ezen a vidéken van otthon, ahol látótávolságon belül két Bánffy-kastély is áll. Válaszúton van az egyik, odaát, Bonchidán a másik: porladó emlékei a mára nyomtalanul eltűnt magyar főnemesi világnak. A Kis-Szamos túlpartján már a Mezőség kopár, suvadásos dombjai hullámoznak, a Makkai Sándor által Holttengernek nevezett, sárba ragadt vidék. Ám az elmúlt évtizedekben a Mezőség piros színnel került fel a magyar kultúra térképére, s ebben Kallós Zoltánnak elévülhetetlen érdemei vannak. Kallós Zoltán idén kilencvenéves. E kötet a páratlan és csodálatra méltó munkásság képes levonata. Ahogy Korniss Péter megőrizte.