Jelenkor Kiadó strana 40 z 45

Egy ismert filozófus moziba megy, majd megrendítő élménye nyomán ír egy hosszú levelet a film alkotójának. Mindez lehetne kettejük magánügye, ám amiről ez a nyilvános levél beszél, az a "bennünk lakozó fekete lyuk", vagy más néven a Soá. Didi-Huberman és Nemes László közös kérdésfelvetése arra irányul, hagynunk kell-e, hogy ez a "fekete lyuk" belülről aknázzon alá minket, némán, mindenhol? Vagy próbáljuk meg kifordítani és megszemlélni, vagyis fényt deríteni rá, túl a feketén? Túl lehet-e lépni a holokausztreprezentációk hagyományos képi paradigmáin? A színes poklot annak pánikképeivel ábrázoló Saul fia dokumentarista meséjének ez kétségkívül sikerült. A túllépés azonban az ellenállás elágazásaiba vezet, ahol nekünk nézőknek is, akár Didi-Huberman útmutatása nyomán, kérdőre kell vonnunk önmagunkat és a történelemhez való viszonyunkat. Georges Didi-Huberman (1953) francia művészettörténész és filozófus, napjaink egyik meghatározó teoretikusa, a párizsi EHESS oktatója, fő kutatási területe a képelmélet és a kép esztétikája.

Valahol egy kihalt út mentén seregnyi elhagyott feleség várja talpig tüllben, hogy visszajöjjön érte a férje. Valahol egy ütött-kopott Peugeot anyósülésén negyvenes férfi reménykedik abban, hogy sikerül felvételt nyernie az alvilágba. Valahol egy ismeretlen városban, egy összehajtott holttestet maga után húzva egy feleséggyilkos várja, hogy végre elnyerje méltó büntetését. Mindegyik hely valahol Samanta Schweblin írói világának ködös térképén keresendő, és egyik kívánság sem úgy teljesül, ahogy a szereplők remélnék vagy, ahogy mi, olvasók várnánk. Az első magyarul megjelent kötetével (A madárevő) számos magyar filmest megihlető argentin Samanta Schweblin (1978) díjnyertes debütáló kötetének minden sorában vibrál a feszültség: novelláit olvasva a kafkai és becketti abszurdot felidézve lakhatjuk be David Lynch világát.

"Ha nő lennék, azt szeretném, ha Varró Dani szerelmes lenne belém :-) Legalábbis a versei alapján. Távolról, ismeretlenül is. Rímesen, kedvesen, dadogósan túlbeszélősen, cseten, esemesben. Fontosnak érezném magam. Varró Dani kötete azt a kis csodát képes nyújtani, hogy az olvasó ezeket a szerelmetes verseket olvasva egyszerre érezheti magát felnőttnek és gondtalan kamasznak. Szeretsz, szeretlek, mily' reménytelen, írja Nemes Nagy Ágnes megdöbbentő soraiban. Varró Dani meg mintha hozzátenné: ebben a reménytelenségben van ám valami játékosság is! És tényleg. A kötet versei bizonyítják. Az meg szinte mellékes is, olyan természetes, hogy bámulatra méltó formai bravúrral és biztonsággal megírt versek ezek, régóta nem látott, gondtalan játékkal megkomponált képversek és szimpatikus önkényességgel megbontott sorok és szabályok. A szíved az enyémmel nem kompatibilis, írja Varró Dani. Igen, ez az egy, amin még a kivételes tehetséggel megírt versek sem segítenek." (Jónás Tamás)

És állsz és szédülsz és hallgatsz, vagy ülsz 5.43-kor egy kanapén egyedül, egy másik plédbe csavarva, közhelyeken rágódva. Olyan csöndben, mint aki arra ébred, hogy ötvenhét éves, süket, polinéz gyöngyhalász lett, aki egy fotóba szerelmes, és valaki lélegezzen helyette, mert fölötte nyolc méter. Aki Simon Márton verseihez fordul vigasztalásért, nem csalódik. Éppen azt fogja kapni tőlük, amivel át lehet vészelni egy magányt: igen, ez most ilyen. Meghalt egy anya. Elmúlt egy szerelem. Volt, nincs. Igen, most üresség van. De ez az üresség jó, most éppen ez kell, mert e nélkül nincs jövő. Márpedig jövő igenis van. Erőt és tartást kap az olvasó ezekből a versekből. Segítenek élni. Kemény István

„Ha nő lennék, azt szeretném, ha Varró Dani szerelmes lenne belém :-) Legalábbis a versei alapján. Távolról, ismeretlenül is. Rímesen, kedvesen, dadogósan túlbeszélősen, cseten, esemesben. Fontosnak érezném magam. Varró Dani kötete azt a kis csodát képes nyújtani, hogy az olvasó ezeket a szerelmetes verseket olvasva egyszerre érezheti magát felnőttnek és gondtalan kamasznak. Szeretsz, szeretlek, mily reménytelen, írja Nemes Nagy Ágnes megdöbbentő soraiban. Varró Dani meg mintha hozzátenné: ebben a reménytelenségben van ám valami játékosság is! És tényleg. A kötet versei bizonyítják. Az meg szinte mellékes is, olyan természetes, hogy bámulatra méltó formai bravúrral és biztonsággal megírt versek ezek, régóta nem látott, gondtalan játékkal megkomponált képversek és szimpatikus önkényességgel megbontott sorok és szabályok. A szíved az enyémmel nem kompatibilis, írja Varró Dani. Igen, ez az egy, amin még a kivételes tehetséggel megírt versek sem segítenek." - Jónás Tamás

A két kötet csak egyben kapható! „Egyszer egy többnapos pilisi kiránduláson, amikor sehol nem volt se vége, se hossza az útnak, csak mentünk és mentünk valahol Dömörkapu és Pilisszentkereszt között az erdőkben, nem lehetett felfogni ésszel, hogy minek megyünk, hová ereszkedünk, hová kapaszkodunk ezeken a hegyeken, és miért nem visznek, mért olyan csöndesek, hogy nekünk gyerekeknek már kiabálni se legyen szabad, majd ha tisztásra, mezőre érünk, ott kiengedheted a hangodat, mert az a bevett szokás, hogy az ember az erdőben nem ordibál, nem zavarja a madarakat és a vadakat, és már jó messzire a menedékháztól, ahol egy nagy, jéghideg hálóteremben az egész társasággal, felnőttekkel, gyerekekkel nagy hangoskodások közepette eltöltöttük az éjszakát, arra is megtanítottak, hogy soha nem fázom, soha nincs melegem, soha nem vagyok szomjas, soha nem vagyok éhes, soha nem vagyok fáradt, soha nem vagyok álmos, és főleg nem unatkozom, ezt most jól jegyezzem meg magamnak. És azonnal megjegyeztem.” „Krónika helyett végül is inkább legendákat gyárt magának az ember, amikor egy másiknak elbeszéli az élettörténetét” – írta a szerző a Párhuzamos történetekben. Saját emlékiratában, amelyet az Olvasó a kezében tart, ennek megfelelően egyedülálló módszerrel kerüli el ezt a legendagyártást. Bevésődött emlékképeiből – a „világló részletekből” – kiindulva először az álomfejtés módszerével fölidézi az eredeti élmény összetevőit, a hangokat, látványokat, szagokat, érzeteket és emóciókat, majd ezek alapján rekonstruálja, hogy mi történt, hol és mikor. A másoktól hallott történeteket elemeikre bontja, hogy kiszűrje belőlük a tudatos vagy tudattalan torzításokat, majd a megtisztított életanyag és a leleplezett torzítások nyomán alkotja újra hogy mi történt, hol és mikor. Innen pedig koncentrikus körökben halad tovább az okok, körülmények, motívumok, előzmények és következmények felé, míg végül kirajzolódik a történtek jelentése és jelentősége a saját személyes életében és az attól elválaszthatatlan, közös emberi világban. E módszer eredményeként láttató erejű leírások, izgalmasnál izgalmasabb történetek, rejtett összefüggéseket feltáró nyomozások követik egymást e rendkívüli, rendhagyó emlékirat lapjain.

Ungváry Krisztián a XX. század talán legvitatottabb történeti időszakát értékeli. A korszakban meghatározó szerepet játszott a zsidóság és a róluk alkotott ellenségkép, és ez a helyzet majdnem minden egyéb társadalmi kérdést is befolyásolt. Az ellenségkép azért tudott hatékonnyá válni, mert a megkésett magyar társadalomfejlődés következtében a zsidók a modernizáció első számú hordozójának számítottak. Magyarországon a modernizáció, illetve annak félelmetesként érzékelt kísérőjelenségei jobb- és baloldalon egyaránt radikálisan antiliberális válaszokhoz vezettek. Az 1919-es kommunista kísérlet sokkot okozó élménye után a jobboldali válaszok közül azok tudtak igazán érvényesülni, amelyek mondanivalójukat antiszemita köntösbe öltöztették. Az antiszemitizmus tekintetében Horthy Miklós és rendszere kétarcú: a rendszer jóval radikálisabban volt antiszemita, mint elsőszámú vezetője. 1944-ig a kormányzó a közhangulattal is szembeszállva mérséklő politikát folytatott. A német megszállást követően viszont hozzájárult a parlament többsége által már régóta követelt antiszemita intézkedések végrehajtásához, beleértve a deportálást is, holott ennek következményeivel már régóta viszonylag pontosan tisztában volt. A terjedelmében is jelentős mű valódi áttekintést és fontos, sokszor megrendítő felismeréseket kínál az olvasónak. Ungváry Krisztián 1969-ben született Budapesten. Fő kutatási területe az első és második világháború hadtörténete; a XX. század politikatörténete; a szélsőjobb, valamint az állambiztonság szervezetei. Az Országos Széchenyi Könyvtár munkatársa és a Jahrbuch für Historische Kommunismusforschung (Berlin) szerkesztőbizottsága tudományos tanácsának tagja. 2015-ben szerezte meg az MTA doktora fokozatot A Horthy-rendszer mérlege című, 2012-ben könyvként publikált disszertációjával, melyet Akadémiai Díjjal is kitüntettek. Ennek a munkának javított és átdolgozott kiadását tartja kezében az olvasó.

"Kellemes kötelességemnek teszek eleget, ha kijelentem, hogy nem a saját emlékirataimat írtam meg. Senkit nem szeretnék fölöslegesen megtéveszteni. Regényt írtam, több ember időben némiképp eltolt, párhuzamos emlékiratát beszéltem el. Mindazon valóságosnak tetsző helyszín, név, esemény és helyzet, ami a történetben előfordul, nem mondható tehát valóságosnak, hanem a regényes írói szándék és az óvatos képzelet terméke. Amennyiben valaki mégis magára ismerne, vagy - Isten ne adja! - bármilyen esemény, név helyzet fedne egy valódit, akkor az csak a fatális véletlen műve lehet, s ebben a tekintetben - ha más tekintetben nem is - kénytelen vagyok minden felelősséget elhárítani." (Nádas Péter) "A bekezdések az Emlékiratok könyvében olyanok, mintha "és"-sel kapcsolódnának egymáshoz, mintha mellérendelések volnának. Egy mondat legtöbbször olyan észrevétlenül kapcsolódik az azt megelőzőhöz, hogy az átmenet eltűnésével mintha egyetlen folyamatos, törések nélküli szöveget olvasnánk. És mégis, ahogy (...) a második bekezdés úgy kezdődik, mintha az első töretlen folytatása lenne, valójában bensejében egy fordulatot, egy szövegeseményt hordoz, amit a mondat törésnélküli felütése az előzőekhez fűz, mégis gyökeresen mássá válik (...) a törés elválasztaná a kettőt, és izolálná őket egymással szemben. Így azonban bensőséges kapcsolatuk fennmarad, egymásba folynak, de megjelenik bennük egy vetemedés vagy gyűrődés, amely a folytonosságban a megszakítottságot képviseli." (Bagi Zsolt)

"Kellemes kötelességemnek teszek eleget, ha kijelentem, hogy nem a saját emlékirataimat írtam meg. Senkit nem szeretnék fölöslegesen megtéveszteni. Regényt írtam, több ember időben némiképp eltolt, párhuzamos emlékiratát beszéltem el. Mindazon valóságosnak tetsző helyszín, név, esemény és helyzet, ami a történetben előfordul, nem mondható tehát valóságosnak, hanem a regényes írói szándék és az óvatos képzelet terméke. Amennyiben valaki mégis magára ismerne, vagy - Isten ne adja! - bármilyen esemény, név helyzet fedne egy valódit, akkor az csak a fatális véletlen műve lehet, s ebben a tekintetben - ha más tekintetben nem is - kénytelen vagyok minden felelősséget elhárítani." (Nádas Péter) "A bekezdések az Emlékiratok könyvében olyanok, mintha "és"-sel kapcsolódnának egymáshoz, mintha mellérendelések volnának. Egy mondat legtöbbször olyan észrevétlenül kapcsolódik az azt megelőzőhöz, hogy az átmenet eltűnésével mintha egyetlen folyamatos, törések nélküli szöveget olvasnánk. És mégis, ahogy (...) a második bekezdés úgy kezdődik, mintha az első töretlen folytatása lenne, valójában bensejében egy fordulatot, egy szövegeseményt hordoz, amit a mondat törésnélküli felütése az előzőekhez fűz, mégis gyökeresen mássá válik (...) a törés elválasztaná a kettőt, és izolálná őket egymással szemben. Így azonban bensőséges kapcsolatuk fennmarad, egymásba folynak, de megjelenik bennük egy vetemedés vagy gyűrődés, amely a folytonosságban a megszakítottságot képviseli." (Bagi Zsolt)

A koncentrikus körökben kibomló történet a zsidó múlt mélységeibe nyúlik vissza, és a mitikus, a történelmi és a politikai valóság szintézisére törekszik. A történetet egy kisfiú, Simon Péter meséli el, akinek legmeghatározóbb viszonya és élménye a nagyapja. A történet, habár utolsó szava a Nem, mégis egy hagyomány végső széteséséről tudósít. A kisregény költői-zenei egységét az a végigkomponált, egyenletesen megtartott gyerekhang teremti meg, amit a korabeli kritika is a könyv talán legnagyobb erényének tartott.” – Balassa Péter

"A Film egy korszakot zárt le bennem, amely mindannak, ami az emberi történés világához tartozik, szó szerint a végére akart járni. [...] A változás, amire oda kellett figyelnem, lényegében az volt, hogy egyre kevésbé akartam a dolgok végére járni mindenáron, helyette az vonzott jobban, hogy elvesszek az emberi történésgazdagságában" - írta az 1976-ban megjelent regényéről a szerző. Mészöly Miklós Kossuth díjas író, a huszadik század második felének egyik legjelentősebb prózaírója Szekszárdon született 1921. január 19-én, és 2001-ben halt meg Budapesten. 1942-ben szerzett jogi diplomát. 1943-44-ben fontkatona volt, szerbiai fogságba került. 1949-ben feleségül vette Polcz Alaine-t. 1956-tól szabadfoglalkozású íróként élt.

Saulus őszintén hitte, hogy egy igazi Küldött nem engedné meg, hogy éppen az üldözze, aki a legjobban hisz benne. Ilyen meggondolásokkal indult el egy nap Damaszkuszba is, hogy Jézus-hívőket vessen börtönbe. Nem messze Damaszkusztól azonban, kint a pusztában, más belátásra jutott. [...] A könyv erről a történetről szól; Saul útjáról, az elragadtatás pillanatáig" - írta erről a könyvéről, amely 1968-ban jelent meg először, és számos nyelvre lefordították. Mészöly Miklós Kossuth-díjas író, a huszadik század második felének egyik legjelentősebb prózaírója Szekszárdon született 1921. január 19-én, és 2001-ben halt meg Budapesten. 1942-ben szerzett jogi diplomát. 1943-44-ben fontkatona volt, szerbiai fogságba került. 1949-ben feleségül vette Polcz Alaine-t. 1956-tól szabadfoglalkozású íróként élt.

"A Befejezhetetlen szépen illeszkedik Polcz Alaine időskori, összegző könyveinek sorába, amelyekben visszatekint egész életére, és a halállal néz szembe. Témái közül nyilván ezért sem maradhattak ki azok a mindannyiunkat foglalkoztató nagy kérdésekés titkok, mint az élet értelme és a szerelem" - írja utószavában Ablonczy Anna. Polcz Alaine 1922-ben született Kolozsváron. Gyermek- és ifjúkorának színhelye, Erdély mindig is fontos maradt számára. 1949-ben fejezte be pszichológiai tanulmányait, ugyanebben az évben férjhez ment Mészöly Miklós íróhoz. Gyermek-ideggondozóban dolgozott, majd gyógyíthatatlan, daganatos beteg gyermekekkel foglalkozott. Könyveinek nemcsak a témája, de közvetlen, derűs, őszinte, meleg hangvétele és hiteles, bölcs, eleven, életszagú történetmesélése is rabul ejti olvasóit.

Befagy a Duna és megnyílik a síparadicsom a Sváb-hegyen. 2019-et írunk, Európát és benne Magyarországot az izlandi vulkánok heves aktivitása nyomán bekövetkező globális lehűlés keríti hatalmába. Mátrai Ágoston, a Protokoll immár révbe ért főszereplője, konzulként dolgozik Reykjavíkban, ám amikor a mindent beborító hamufelhő miatt evakuálják a lakosságot, haza kell térnie Budapestre. A "vulkáni tél" lassanként beköszönt Magyarországra is. Vajon miként birkózik meg a magyar társadalom a váratlan katasztrófahelyzettel? Mihez kezd az épp regnáló szociáldemokrata-jobbközép kormány Magyarországon? Miközben a felső középosztály fényűző díszletek között zajló kényelmes életét felborítani látszanak a hó és jég alatt is forrongó szélsőséges csoportok. Mi történik, ha csődöt mond a logisztika, a pénz sem bizonyul hathatós cserealapnak a túléléshez, és előbújnak a hegy kísértetei is? Egyáltalán: mi lett Bill Clinton régi, jó világával? És miért nem megy el a farsangi bálba Orbán Viktor? A Legkisebb Jégkorszak korántsem utópisztikus látomás, hanem képtelenül valóságos korrajz a közelmúltunkról, jelenünkről és egy elképzelt jövőről. Térey János verses epikájának nagylélegzetű, összegző alkotása, a szeszélyes európai apokalipszis hótól és jégtől szikrázó költészete.

Apró kalcitkristályokból állsz, anya. Ezer Celsius-fok körüli hevítés hatására szén-dioxidra és kalcium-oxidra esel szét. A szén-dioxid a lelked. Apával úgy döntöttünk, hogy szép gyöngén megfogjuk az elégett csontjaidat, az elégett véredet, és a mészhabarcs közé keverünk, noha már abban is te voltál. Aztán amit estig raktunk, leomlott reggelre. Závada Péter újabb költeményei a lélek napfoltjaira engednek rálátást. Az eltemethetetlen múlt, az árnyak között ólálkodó bűn, a be nem keríthető, fondorlatos vágy költeményei újra és újra felkavarják érzékeinket, és izgatják szellemünket. Az erőteljes hang nem ereszt, bátorságában ott rezeg a kétely és a szorongás. A testek tájéka lüktet, a tabuk törékenyek, a képek lázasak. A kötet egymást keresztező ösvényeinek végén ott áll az anya, és ott áll a fiú - a gyász útjának szélén egy gazdag, életerős költészet növekedésének vagyunk tanúi.

Vörös István százötven zsoltára egy többezer éves párbeszéd folytatása. Sajátos folytatás, megszólítottja már nem mindig az Úr, hanem néha az Asszony, néha pedig mindkettő. A zsoltármondó pedig immár nem a kiválasztott nép nevében fordul hozzájuk, hanem néha a hitevesztett emberiség nevében, néha az Úr/Asszony más teremtményei nevében, a leggyakrabban azonban annak az egyetlen, kételkedő, kételyeivel hol játszó, hol viaskodó személynek a nevében, akit előző kötetében Vörös István gépnek nevezett.