Kossuth Kiadó strana 119 z 230

Örkény István egy helyütt elmondja, hogy a körülményei, az időhiány teremtették meg egyedülálló műfaját, az egyperceseket. Ancsel Éva esetében is hasonló történt: a kényszerű helyzet egy teljesen új műfajt hozott létre. A kórházi ágyon alkotta meg 571 "bekezdését az emberről", amelyek így összegyűjtve első ízben látnak napvilágot. A "bekezdés" szó nagyon találó: távol áll az éles elméjű "okoskodásoktól", poétikus, olykor metaforikus képeivel, hasonlataival viszont teret nyit akár a költészet formái felé, akár egy-egy fiktív vagy néha nagyon is valóságos történet "egyperces" novellába sűrítése felé.

Az e-könyv a Kossuth Kiadó által nyomtatásban megjelentetett nagysikerű A magyar festészet mesterei című sorozat azonos című kötetének szöveganyagát tartalmazza, az illusztrációk nélkül. Kokas Ignác (1926-2009) Különleges esemény színhelye volt 1996. március 3-án a Fejér megyei Vál község. Az utcán ünneplőbe öltözött helybéliek és vendégek nyüzsögtek, a járókelőket pálinkával, borral és pogácsával kínálták, az autók nem fértek el az útszélen, de az esemény csak külsőségeiben hasonlított búcsúra vagy esküvőre. Kokas Ignác festőművészt ünnepelte a szülőfaluja hetvenedik születésnapján. A templomtorony aljában alkalmi kiállítást rendeztek képeiből és a róla megjelent újságcikkekből, közéjük váli borokkal teli edényeket állítottak, aztán mire a polgármester az iskola kémiatermében a díszpolgári oklevelet meg a gyűrűt átadta a mesternek, valóságos lakodalmi hangulat alakult ki az ünneplő közönség körében. Mindenki ott volt, kézszorongatások, emlékek idézése, ismerősök évtized múltán való lapogatása és büszkélkedése az azóta született vagy már éppen felnőtt gyerekekkel. Ki az a festő, és milyen az a festészet, amelynek ilyen atyafiságos, protokollmentes és őszinte falusi tisztelgés jár korunkban? Kokas Ignác festőművész az élő magyar piktúra kiemelkedő mestere, a huszadik századi modern művészet egyik megújítója, igen bonyolultan egyéni képek alkotója. Akkor, ott, az ünnepi felajzottságban sem hitte senki, hogy Vál minden lakója ugyanolyan értője a festő életművének, mint a köszöntésére ugyancsak megjelent műgyűjtők és művészettörténészek. 

1876-ban íródott a regény. Bár Jókai Mór 50-70-évek között volt legtermékenyebb és legsikeresebb, hiszen ebben az időben az ő regényei tartották életben a magyar népet, mégsem szabad megfeledkezni az ezt követő időszakról. Az élet komédiásai egy kedélyes hangvételű humorral teli, de csöppet sem komolytalan mű. Jókai Mór ezt a művét ő császári és királyi felségének Erzsébet ausztriai császárnénak, Magyarország koronás királynéjának legmagasabb kegyteljes engedelmével, legmélyebb hódolattal ajánlotta.

Szinyei Merse Pál (1845-1920) A XIX. század nagy találmánya a világkiállítás, ahol először szembesülhetett a Föld népessége önmaga képével. 1873-ban a soron következő, ötödik rendezvény helye Bécs volt, ahol majdnem félezer kiállító jelent meg Európa, Ázsia, Afrika és Észak-Amerika országaiból. Számunkra a bécsi világkiállítás különösen fontos volt, mivel a kiegyezés utáni Magyarország ekkor lépett először a világ elé önálló államként. Nagy várakozás előzte meg a képzőművészeti anyagot, amely az 1855-ös párizsi világkiállítás óta a tárlatok központi részévé vált. A kiállítások egyben művészettörténeti eseménynek is számítottak, ahol a világművészet fejlődése jól követhető volt. Magyar részről a kiállításra való felkészülés jelentős anyagi áldozatokkal már évek óta folyt a Kultuszminisztérium égisze alatt.

A róka, a majom, s a többi állat, A nyúl és a teknősbéka, A kígyó feje és farka - és még sorolhatnánk gyermekkorunk kedvelt történeteit.  Az e-könyv La Fontaine híres mesegyűjteményének 6., 7., 8., és 9. könyvét tartalmazza. A híres fabulák nem csak tanulságosak és nem csak állatmesék, hanem igazi költemények, s némelyek közülük a francia elégikus költészet legszebb darabjai közt foglalnak helyet.

A Kossuth Kiadó és a Magyar Nemzeti Galéria közös, új sorozata a leghíresebb magyar festők munkáit, az alkotások születésének körülményeit mutatja be a képzőművészet iránt érdeklődő olvasóknak.

Kötetünk először gyűjti egybe magyar írók cigányságról szóló novelláit. A történetek többnyire vidámak és gyászosak, szellemesek és izgalmasak, de leginkább igazak és emberiek, megjelenítik az évszázadok óta velünk élő cigányság karakterét, megelevenítik változatos életformáit, megfogalmazzák a magyar ember hozzájuk fűződő viszonyát. A szerzők között találjuk: Ady Endrét, Bíró Lajost, Bródy Sándort, Csáth Gézát, Füst Milánt, Gárdonyi Gézát, Heltai Jenőt, Hunyady Sándort, Kosztolányi Dezsőt, Krúdy Gyulát, Mándy Ivánt, Móricz Zsigmondot, Szini Gyulát, Szomory Dezsőt, Tamási Áront.

Poe rendkívüli, hátborzongató történeteivel a detektívregények atyjává vált. Művészetét, amely tömör és egységes próza kortársai elismerését nem vívta ki, viszont mára Poe regényei, elbeszélései méltó közönségre találtak. Az amerikai romantika világirodalmi alkotóját sajnálatos módon a hajsza, a boldogtalanság , az alkohol és az ópium mindössze negyven évesen elvitte. Az Elbeszélések olyan klasszikusokat tartalmaz, mint Az aranybogár, Az áruló szív, A kút és az inga, Az ovális arckép, Az ellopott levél, A fekete macska és a Morgue utcai gyilkosság.

„Nincs ?mit tenni – mondja Pelikán. – Kinyírjuk Dezsőt. – Gizi elbúsúl, könnycsepp jelenik meg a szeme sarkában: – Muszáj? – Pelikánnak megtódul a vére. Még ez a lány is az érzelmeset játssza? Odavágja elé az asztalra a húsjegyeekt. – Vagy panírozd be ezeket! – A konyhában ott a többi gyerek is. Az egyik felkapja szép, színes papírokat, és földobja a levegőbe. Nagy, színes papírpillangók röpködnek, lassan leereszkednek a földre, a kölykök nézik, nagyokat nevetnek. Pelikán szótlanul figyeli a gyerekeit, aztán leül. Vészjóslóan mered maga elé. – Nincs mit tenni. Kinyírjuk a Dezsőt. – Gizi szavát alig hallani: – Szegény Dezső. – Meg kell halni neki – mondja ki az ítéletet Pelikán. – Most? – Éjjel. Sokára jön meg az este. Pelikán üvegezett verandán ül, s várja, hogy gyűljön a sötét. A túlsú partról harangszót hoz a szél. Aztán csönd, és végre fekete éjszaka. Pelikán föláll, bemegy a konyhába, félretolja a kecskelábú asztalt. Felemeli az alatta levő csapóajtót, az asztalról fölmarkol egy villogó, kajla kést, és leereszkedik a pincébe. Gizi még utánaad egy nyugtalanul lobogó viharlámpát…”

Jókai e kevésbé ismert regényét 1879-ben jelentette meg. A regény Koblenzben játszódik 1657-1688 körül. A kalandos életű Hugóra rábizonyítják, hogy a franciák kémje és ezen kívül huszonegy főbenjáró bűnt is elkövetett. A vizsgálat során Hugó elmeséli addigi izgalmakkal teli életét. Lebilincselő történetek Jókai Mór különleges fantáziájának a merész szüleményei. Hugót a történetek elmesélése után felmentik a huszonegy bűn alól, de az árulás vádja elől nem menekül.

A két folyó, a Tigris és az Eufrátesz völgye a legősibb kultúrák bölcsője. Ezen a helyen, Mezopotámiában éltek a sumérok és az akkádok, de hódítóként megjelentek itt a hettiták, az asszírok és a perzsák is. A kötetben szereplő uralkodók Mezopotámia történetének legfontosabb időszakaiban ültek a királyi székben, s a portrék alapján a két folyó köze történetét ismerheti meg az olvasó. Egyes életrajzokban - a mezopotámiai hagyományoknak megfelelően - két-két uralkodó portréja párhuzamosan szerepel: a két személy, a szerencsés király és a szerencsétlen király jelzi egy-egy dinasztia vagy birodalom fénykorát és bukását. Gilgamesről, a legendás királyról sokan hallottak már, bár ő nem volt valóságos személy. Hammurapi törvényei által vált híressé. Assur-naszir-apli és a függőkertjeiről híres Szemiramisz az Újasszír Birodalomban uralkodtak. Nabu-kudurri-usur (az operából ismert Nabukodonozor) és Nabu-kudurri-usur és Nabu-naid az Újbabilóniai Birodalom uralkodói.

Mednyánszky László (1852-1919)Mednyánszky László a századforduló magyar festészetének titokzatos, karizmatikus személyiségű festőzsenije volt. Egész nyugtalan életében folyton vándorolt, s a magányba menekülve kereste saját lelki megnyugvását, amelyet valójában sohasem talált meg. Az önkifejezés megtalálásának kényszere ösztönözte arra, hogy felrúgva a társadalmi szabályokat, arisztokrataként, a maga mélységében mutassa meg a nagyvárosok nincstelen szegényeinek sorsát, olykor életmódjukkal is azonosulva. Gondolatai, érzései, véleménye a világ nyomorúságáról és önmaga lelki-testi szenvedéseiről mérhetetlen súlyt helyeztek rá. Az egyetlen megnyugvást – jóllehet mindig csak átmenetileg – maga az alkotás folyamata jelentette számára. Ily módon némileg érthető az a különös jelenség, hogy – más művészekkel ellentétben – képeivel csak addig törődött, amíg dolgozott rajtuk, a művek sorsa nem érdekelte. Hiányzott belőle a pénz utáni sóvár vágy, a hiúság, a konszolidált életmód igénye, mindaz, amire mások oly sokat áldoztak: a jól felszerelt, elegáns műterem, a jómódú magánmegrendelők, az állami megbízások, kiállítások, kitüntetések, s bár mindez elérhető lett volna számára, őt nem érdekelte. Egész életében megszállottan dolgozott a maga által választott mostoha körülmények között, szegényesen berendezett, fűtetlen, többnyire külvárosokban bérelt műtermekben vagy a természetben, kilométereket gyalogolva, élményeit sebtében vázlatkönyvekbe rögzítve. A magyar festészet történetében az egyik legnagyobb életművet hozta létre, hiszen ezernél több festmény és rajz alkotójaként ismerjük. Minden motívum, amelyet felfedezett a maga számára, a mélységek felkutatását szolgálta, ezért válhatott ösztönösen a hagyományos műfajok megújítójává. Portréi az emberi lélek szemmel nem látható rétegeit kutatják, tájképei, saját lelkének misztikus tájait tárják fel, életképei és háborús képei pedig az emberi szenvedés formáinak megmutatását szolgálták. Saját lelkének önmaga számára is titokzatos rejtélyei késztették arra, hogy befogadjon mindent, ami új, legyen szó művészi stílusokról, számára ismeretlen vallási irányzatokról vagy akár divatos szellemi áramlatokról, tökéletesen azonosulni tudott ezekkel. Mindezeket az ismereteket – főként pályakezdő ifjú éveiben, arisztokrata származásának előnyeit felhasználva – művészekkel, művészettörténészekkel, f

Juhász Gyula (1883-1937) a Tisza menti táj és nép, a dolgozó ember iránt érzett szeretet, az emberi nagyságba és alkotó erőbe vetett hit tragikus sorsú lírikusa. Postatiszt fia volt, tanár lett, 1917-ig kisvárosokban tanított, ekkor lemondott állásáról, és hazaköltözött szülővárosába, Szegedre. Ettől kezdve állandó gondokkal küszködve élt. Nagyváradon összeismerkedett Adyval, s ez a barátság a haladó radikális irodalom oldalára állította. Egy ideig a szegedi színházat igazgatta. Ő fedezte fel és támogatta elsőnek József Attilát. Mellőzöttsége, magánya egyre jobban megviselte idegrendszerét, s öngyilkos lett.

Vaszary János (1867-1939) Vaszary János 1904 körül készült Önarcképén a művész szuggesztív pillantása ragadja meg a nézőt. "Tiszta, nyílt, de acélos tekintete mintha mindig a lényeget fürkészné a felszín látszat-takarója mögött" - írta róla egy kortársa. A művész kényesen elegáns megjelenése, tartózkodó viselkedése és szárnyalóan nyitott alkotói magatartása, bensőjének forrongó hevülete között feszülő kettősséget pedig így jellemezte egy másik írás: "Arisztokratikusan udvarias. Feszes, kimért, kemény" Olvasáskor lornyont használ. Az öltözködése, étele-itala, életformájának külső maszkja: egy rendes, pontosságra beidegződött, órákkal, percekkel és számjegyekkel számoló nyárspolgáré - noteszében címek vannak és házszámok és összegek, vonatköltség oda-vissza, és feljegyzések szőnyegről, ruhaszövetről. Holott vére minden cseppjében lázadó és lázító, elégületlen és elégületlenségre szító, egy fogságát lehántani akaró előkelő rablélek forradalmár." Lényének sokak által leírt eruptív ereje az utókor számára leginkább expresszív korszakának vastagon felkent olajmasszáiból, izzó színeiből, ecsetkezelésének vágtató lendületéből és művészeti írásainak sokszor szenvedélyes hangjából válik érzékelhetővé. Vaszary János munkássága nehezen besorolható, nem címkézhető. Nem tagozódott be a különféle iskolákba, távol maradt a festői csoportosulásoktól is. Elzárkózott attól, hogy a konzervatív akadémizmus zászlajára tűzze, de a baloldali progresszív avantgárd törekvésektől éppúgy elhatárolódott, mint a jobboldali kultúrpolitikát kiszolgáló neoklasszicista mûvészettől. Tartózkodott a szélsőségektől, a megalkuvástól és a politikai függéstől, egész életében kívülálló maradt.

Arany János (1817-1882) - Vörösmarty és Petőfi mellett a XIX. század legnagyobb költője, s mindmáig legnagyobb epikusunk. Földműves családból született, a debreceni kollégiumban tanult, de 1836-ban félbehagyta tanulmányait, és felcsapott vándorszínésznek. Félesztendei nyomorgás után hazatért Nagyszalontára, segédtanító, községi írnok, majd jegyző lett. 1847-ben a Toldival országos pályázatot nyert, egyik napról a másikra híres költő lett, s barátságot kötött Petőfivel. A szabadságharc idején a Nép barátja című lap társszerkesztője volt, toborzó-dalokat írt, s néhány hétig nemzetőri szolgálatot teljesített. Világos után egy ideig nevelősködött, 1851-tõl a nagykőrösi gimnáziumban tanított. 1860-ban Pestre költözött, a Kisfaludy Társaság igazgatója, majd az Akadémia titkára és főtitkára lett. Élete utolsó évtizedeit megkeserítette leánya korai halála, a kiegyezés, amellyel nem értett egyet, s az utána kialakult politikai légkör. Epikus művei mellett bensőséges hangú, őszinte lírája is örök értéke marad irodalmunknak.

A ?Hiúság Vására 1847. január és 1848. július között jelent meg először, havi folytatásokban. Amikor Thackeray 1846 januárjában kiadójával megállapodott a regény közlésére, a mű címe még ez volt: Regény hős nélkül. Toll- és ceruzavázlatok az angol társadalomról. Ezzel a címmel az író nem volt megelégedve, de csak hónapok múlva – az éjszaka kellős közepén – ötlött fel benne a végleges cím. „Kiugrottam az ágyból – írja Thackeray –, háromszor körülszaladtam a szobámat, s közben ezt mondogattam: Hiúság Vására, Hiúság Vására, Hiúság Vására!” A cím sokkal találóbb, mint az első volt: a regény véglegesre érlelt formájában több és más lett, mint aminek indult: a „toll- és ceruzavázlatok” laza sorozatából szigorú fegyelemmel szerkesztett nagy körkép-regény alakult, a humoros, szatirikus ábrázolás pedig az erkölcsi tanítás eszköze lett.Szülőhazájában is, de még inkább külföldön az olvasók tudatában a Hiúság Vására forr a legszorosabban Thackeray nevével. Első magyar fordítása már 1853-ban megjelent, azóta is állandó kedvence a magyar olvasók számos nemzedékének – talán, mert átérezzük a mű „örök érvényű” mondanivalóját, amelyet az író a regény záró bekezdésében így fogalmaz meg: „Ó hiúságok hiúsága! Ki boldog közülünk ezen a világon? Ki kapta meg azt, amire vágyott? És ha megkapta, ki van megelégedve?…”