Kossuth Kiadó strana 119 z 206

Ezt a könyvet a meghívás és kihívás szándéka hozta létre mindazok felé, akiket foglalkoztat a romák helyzete, hogy a kulcsfogalmak azonosítása céljából megvitassuk a kulcsfontosságú kérdéseket. Ideális esetben az ilyen kritikus eszmecsere a roma integrációt akadályozó, látszólag megoldhatatlan problémák hatékonyabb kezelését előidéző stratégiák kidolgozásához és alkalmazásához vezet egy olyan időszakban, amikor a romákat segítő EU-s intézkedések egyre nagyobb fenyegetésekkel néznek szembe.A projekt egy hároméves periódus során alakult ki. A folyamat Bíró András észrevételeivel vette kezdetét, melyeket a posztkommunista demokrácia elvileg liberálisabb légkörében több mint húsz évig folytatott aktivizmus kiábrándító eredményei váltottak ki. Ezeket a gondolatokat éleslátó válaszok követték Nicolae Gheorghe és Martin Kovats részéről. A szerzők nem riadnak vissza attól, hogy nyíltan kifejtsék nézeteiket például arról az ellentmondásról, mely bizonyos emberi jogi értékek és a némelyek által „hagyományosnak” tekintett roma kultúra között feszül, vagy azokról a problémákról és félreértésekről, melyek a „roma” kifejezés használatával járnak együtt, de ritkán kerülnek felszínre. Szó esik arról is, milyen előnyei vannak az etnikai alapú roma pártoknak szemben a civil megközelítéssel.Ez a három fejezet formálja a könyv vezérfonalát, de mivel a cél a szélesebb vita kiváltása volt, egy lépéssel továbbmenve aktivisták és értelmiségiek között terjesztettük a szövegeket, akikkel azután megvitattuk őket egy kétnapos műhelykonferencián. A könyv negyedik fejezete ennek az eszmecserének a szerkesztett kivonata. A sort Željko Jovanović, a neves roma aktivista írása zárja, egy lehetséges előre vezető utat vázolva fel. Bár a könyv nem kínál egyszerű megoldásokat, a három esszé szerzőjének jelentősége és a konferencia élénk vitái során elhangzó érvek mégis garantálják, hogy a jövendőbeli viták alapköve lesz.BÍRÓ ANDRÁS hivatásos újságíró, főként a harmadik világ társadalmainak fejlődési folyamatai foglalkoztatták. Alapító tagja volt az ENSZ fejlesztési magazinjainak, majd Latin-Amerikában indított az alulról szerveződő részvétel kutatásával kapcsolatos kezdeményezést. Ezenkívül a fejlődő világban sok helyen vett részt helyi fejlesztési projektekben tanácsadóként. Miután 30 külföldön töltött év után visszatért hazájába, Magyarországra, útjára indította és irányította az Aut

„Barátomnak meg kell nyugodnia: ha visszatér a diktatúra, nem maradok itthon: nem leszek sem kiszolgálója, sem áldozata. De azt is el kell fogadnia, hogy most fel kell jutnom Pestre, mert sosem bocsátanám meg magamnak, ha elhagynám hazámat, amikor még kiállhattam volna érte” – mondja Bitó László önéletrajzi regényének hőse, Tibor, miután az ötvenhatos forradalom kitörésének hírére munkaszolgálatos társaival együtt felkelést szervez a komlói bányában. A Trianon-trilógia (Istenjárás, 1994, Az ötödik lovas, 1996) harmadik kötete annak a folyamatnak az utolsó állomását mutatja be (felkelés a bányában, útban Budapestre, Tibor álmainak barikádja felé), amely oda vezet, hogy a fiatalember, miként a könyv alkotója is – később a Columbia Egyetem kutató orvosprofesszora –, végül az ország elhagyására kényszerül.

Ami mindeddig kivétel volt, az lett a szabály: öregen halunk meg. Mi több, az orvostudomány képes haldoklásunk emberhez méltatlan körülmények közötti meghosszabbítására is. Ez új kérdéseket vet fel, amelyekre Bitó László új hanggal, új megközelítéssel keres és ad válaszokat könyvében és a megjelenése óta folytatott előadásaiban, nyilvános beszélgetésekben. Szerinte helyünk a nap alatt a legnagyobb ajándék, amit az időnk lejártával utódainknak továbbadhatunk a Bitó által elképzelt rituális keretek között, amely a jézusi tanításból levezetett utolsó nagy szeretetélményünk lehet. Bitó azonban megkülönbözteti az életutunk közepén elénk álló türelmetlen halált, amely ellen minden erőnkkel küzdenünk kell, az életutunk végén türelmesen ránk várótól, amely ellen hiába küzdünk. Ha mielőbb kibékülünk vele, boldogabbá tehetjük életünk utolsó szakaszát.

Robusztus egyéniség széles gesztusokkal, lenyűgöző rajztehetség, munkabírása kimeríthetetlen: pályatársak, tanítványok őrizték meg így emlékirataikban Aba-Novák Vilmos „mozgékony, nyitott ‘naturbursch’, jópofa” alakját, aki „ingre, gatyára vetkőzve dolgozik”, aki „fenntartás nélkül közlékeny, mindent elmesél (tömény epika).” „Elragadtatásomnak egyik oka az a varázslatos ügyesség volt, ahogyan rajzolt. […] Az a pontos és tiszta fogalmazás, ahogyan szavakba tudta önteni óhaját, és óhajának indokait, az még külön megdöbbentett. A kézműves és a bölcs szintézisét éreztem benne.”

A Dekameron száz világhírű történetét Boccaccio 1349 és 1353 között írta. Azóta se veszítettek elevenségükből, mert az író nem éri be azzal, hogy egyszerűen elbeszéli a szerencsétlen vagy boldog szerelmesek megpróbáltatásait vagy kacagtató kalandjait, a tréfás vagy szomorú történeteket: elbeszéléseiben ott kavarog korának egész társadalma, megtollasodott vagy tönkrement kereskedők, uzsorások, művészek, kalandorok, féktelen nemesurak, ravasz kópék, huncut parasztok, álszent, nagybélű, parázna papok, ostoba és agyafúrt törvénytudók, orvosok. Boccaccio a középkor alkonyán már az újkor hírnöke: a vakhit helyett a kétkedést, a józan észt, az önsanyargató vezeklés helyett a derűs életörömöt hirdeti.

A könyv egy furcsa benyomásokra épülő, látomásszerű írás. Az erős képi megfogalmazás érezhetően egy képzőművész, filmes agyán átszűrt, vizuális atmoszférajelentés a világ távoli sarkairól. Az álom és valóság határán lebegő szerkesztés az olvasót is a megszokott élet nehézségeiből való kikapcsolódás felé repítheti, ha hagyja. Az író kérdésfeltevése és állítása szerint talán nem csak egyféle, a kötelező önpusztító daráláshoz hasonlatos élet létezhet. Mi is beleszólhatunk életünk alakulásába, az elfogadott értékek megválasztásába. E-könyvünket több, mint 100 igényes fotó teszi élményszerűvé az olvasó számára.

"...a háború végén és utána még két évig Németországban kellett élnem. Azokban az években valamilyen szempontból mindenki túlélőnek volt tekinthető. Mindenkinek volt valamilyen regénye. Annyi regényt ismerhettél meg, ahány emberrel sikerült beszélgetésbe merülnöd. Ezek a beszélgetések döbbentettek rá arra, hogy a legtöbb szenvedést, és késõbb szorongást a németeknek a németek okozták...,

Milyen tüneteket produkáltak a huszadik század eleji hisztériás betegek és orvosaik?Kinek az önéletrajzát írta meg Gertrude Stein?Hogyan viszonyultak a szexualitáshoz Erdős Renée, Török Sophie vagy Lux Terka regényhősnői?Milyen történeteket hordoznak Csáth Géza és Jónás Olga, Hatvany Lajos és Kovács Júlia, Bródy Sándor és Fehér Judit kapcsolatai és művei?Mik voltak a századelőn a női testkultúra új útjai?Hogyan jelent meg Vay Sándor/Sarolta a korabeli irodalmi és pszichiátriai diskurzusban?Hogyan ábrázolta a leszbikusságot a háború előtti orvosi irodalom?Hol helyezhető el a biszexualitás a jelenkori szexuális identitások között?Vannak-e jellemző sajátosságai a kétanyás családoknak?Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ Borgos Anna új könyve, mely az elmúlt évek szerteágazó kutatómunkájának termése.

....Január 2. Azon tűnődtem, vajon milyen árat lennék hajlandó megfizetni azért, hogy széles körben ismertté váljak, és így könyvemet tömegek olvassák, lemezemet (ami még mindig várat magára) milliók hallgassák. Eredményként az jött ki, hogy nem adnék érte sokat. Például már arra az egyszerű megoldásra sem lehetne rávenni, hogy fényes nappal letoljam a gatyámat az Oktogonon. Pedig ez igazán semmiség. Mások többet is megtesznek az ügy érdekében. Ha pedig nem vagyok hajlandó megfizetni valaminek az árát, vajon miért akarnám magát az árut? Hiszen ezt hívják lopásnak. Az pedig csúnya dolog. Még annál is csúnyább, mint ha valaki fényes nappal letolja. Az Oktogonon. Ez eddig tiszta sor. Utána azon morfondíroztam, hogy esetleg tiltakozásból. Többedmagammal. Ráveszem a Sziámit. Meg a ... nem tudom, kit még. Az ellen emelnénk fel a szavunkat, és tolnánk le a gatyánkat, hogy így, ilyen alpári módszerekkel lehet manapság valakiből ismert ember. Már nem kell tehetségesnek lenni, napi több órát gyakorolni egy hangszeren, gyötrődni a baletterem rúdja mellett, vagy a színházi próbán. Elég letolni. Az lenne a csel, hogy a tiltakozással hangsúlyozottan a jók csapatában maradnánk, miközben azért mégis csak letolnánk, és közismertté válnánk. Azt hiszem még rágom ezt a dolgot, mielőtt meggondolatlanul elvetném, vagy megvalósítanám.Azért este elmentem bazári majomnak a Lottóshow-ba. Az ember három villámkérdésre adott villámválasszal próbálja igazolni, hogy jogosan van a világon, a könyv, amit írt, egy remekmű, lemeze korszakalkotó, zen egyénisége elbájoló, kora zsenge, tehetsége falrengető, miközben mindenki arra kíváncsi, kijönnek-e a számai, megoldódik-e végre életének minden problémája. Persze a stáb kedves, Zelinka Ildikó műsorvezető helyes, segítőkész. Csak magammal nem voltam megelégedve. Zavar, ha nem tudok mélyen szántani. Úgy érzem magam, mint egy kacsázásra eldobott kő, amely megpattan a felszínen, és aztán soha többé nem ér vizet, hogy elmerüljön a mélyben. Kényelmetlen dolog. Ha engem bedobnak a vízbe, hát csobbanjak egy nagyot, aztán blugy-blugy!... Október 26. Az ember lelkébe gyerekkorában belenő a világ, aztán az ember nagy szorgalommal, és a pedagógia minden inkvizíciós eszközének felhasználásával kiirtja onnan. Mostanában kedves szórakozásom előbányászni a sok-sok rárakódott réteg alól, milyennek is láttam a világot, amikor először néztem rá. Nagyszerű rejtvényfejtés és bravúros lelki tornagyakorlat. Nézzük. Október vége. Mi jön elő? Este van. Főleg este van, sötét. Az utcán, a kocsiút fölé lógatott lámpa leng a szélben. Fényköre ing, k&

Az emberiség bizonyos serény, de azért elenyésző része már évezredek óta ír naplót. Olyat azonban, amelynek szövege a megírás utáni pillanatban máris a köz elé tárul, csak az utóbbi másodpercekben. Ezt hívják blognak azok, akik lusták arra, hogy magyar szavakat használjanak, amikor ott vannak azok a jó kis egy szótagos angol szavak, amelyek kimondása még egy kis sármot, bennfentes modernséget is kölcsönöz annak, aki ismeri és jó helyen használja őket. És blogot írni divat. ......Nagyon sok részletét ismeri majd meg az olvasó annak a világnak, amely körülvesz, és annak, ami a fejemben forog. Külső és belső dolgokat. Kedves ismerősök leszünk. Barátok. Ígérem. Sokat fogunk együtt nevetni, töprengeni, néha talán vitatkozunk is majd, és örülünk, ha egyetértünk valamiben. Valahogy úgy, ahogy a minden este beszélgetni összejáró barátok szoktak. Milyen nagy luxussá is lett ez mostanság! Szinte senki nem engedheti meg magának, hogy hetente hétszer nyugodtan leüljön, tenyerét forró teáscsészével melegítse, és jókat "dumáljon" valakivel.Nem fogunk unatkozni. Elmesélem, mire jó egy könnycsepp, kell-e a nokedlinek biztonsági öv, mi a különbség a zongorázás és a mezőgazdasági munkálatok között. Kiderül majd, mikor haltam meg, ki az a híres olasz, akit úgy hívnak, Tiberio Tudatalatti és, hogy finom-e a káposzta vére. Együtt találgatjuk majd, mit érez egy sneci az Atlanti óceánban, mivel bízták meg az UFO-k a macskákat. Elárulom, hogy kell mákos gubára gondolni, mi van, ha az úszóversenyző egy laptopot visz magával, mikor eldördül a startpisztoly, és mi köze lehet az embernek egy üvegbohóchoz. Jól megleszünk.

A könyv a korai középkortól napjainkig fogja át az Attilával és a hunokkal kapcsolatos történeti tényeket, legendákat és tévképzeteket. Bemutatja, hogyan jelenik meg a hun király a középkori krónikákban, legendákban, hőskölteményekben, majd az újkori történetírók és tudós történészek műveiben, valamint szépírói és képzőművészeti alkotásokban, operákban, filmekben, sőt politikai megnyilvánulásokban. A szerző fényt derít arra, hogy Attila és a hunok ábrázolásában milyen rész jut a történeti valóságnak s milyen a legendáknak. A könyv választ keres arra a kérdésre is, hogy a késői római kor megannyi barbár népe közül miért Attiláé maradt meg mindmáig az erőszak, a pusztítás, az állati vadság legfőbb megtestesítőjének – miközben a germán eposzokban barátságos, nemes, nagylelkű fejedelemként jelenik meg a hun király, Magyarországon pedig a nemzet dicsőséges őseinek sorába emelték.

Minél kevésbé ismerünk egy kort, annál könnyebb „aranykort” csinálni belőle.Minél kevésbé ismerünk egy embert, annál könnyebb idealizálni az alakját.A történelemtanítás szeret idealizálni. Pedig nem azzal segíti a hazafias nevelést, ha mennybe viszi a múlt hőseit, hanem avval, ha azt bizonyítja:?történelem sohasem volt. Mindig csak jelen van, és a jelen mindig züllöttnek, romlottnak tűnik az előző korokhoz képest, a legnagyobb költők versei bizonyítják. Következésképp a mi züllött, romlott korunk is történelem lesz egyszer. És lehet, kortársaink közül épp azokból válnak „tiszták, hősök, szentek”, akikről legkevésbé tudjuk elképzelni.A szerző az államalapítástól az 1848/49-es forradalom és szabadságharcig elemzi a magyar történelem meghatározó személyiségeinek tetteit, egészen más szemszögből, mint ahogyan azt a történelemkönyvekből eddig megismerhettük. Az olvasó elé tárva azt, hogy milyen hiányos és téves jellemrajzok alapján istenítünk, vagy ítélünk el olyan személyiségeket, akiknek tetteit mindenkor csak a történelem tudja igazolni.László Ágnes interjúja a szerzővelA Klubrádió Klubdélelőtt című, január 14-i adása után, amikor Kun Zsuzsa és Németh Kristóf vendége volt, a hallgatók sokasága érdeklődött a könyve iránt. Milyen reakciókra számít? Nem tart attól, hogy komoly támadások is érhetik? Hiszen amit a könyvben leír, azzal olyan mítoszokat rombol le, amelyekre ideológiák épültek fel. Jelzi is az ajánlásában, hogy mennyire nem ért egyet azzal, hogy a múlt hőseit a történelemtanítás magas piedesztálra helyezi, csak a pozitív tulajdonságaikat emeli ki és azt, hogy mit tett ezért az országért, népért. Vajon mit fog érezni, gondolni az olvasó, ha szembesül azzal, hogy azok a személyiségek, akiket átvitt vagy valós értelemben is szentté avattak, gyarló emberként is viselkedtek és olyan dolgokat is műveltek, amelyeket minden épeszű ember elítél?Bízom abban, hogy tisztábban fog látni és el fogja hinni: mi sem vagyunk rosszabbak, mint elődeink voltak, és a jelen, amelyet sokszor romlott korként élünk meg, egyszer csak történelemmé szelídül majd. Nem véletlen, hogy folyamatosan változik a történelem-szemlélet, hiszen az utókor a saját megélt tapasztalatait vetíti vissza a múltba. Bennem is óriási a hagyománytisztelet, és tény, hogy számtalan korszerű eszme bukott bele abba, hogy semmibe vette a nemzeti hagyományokat, de az is tény, hogy a nemzeti hagyományokat védő konzervativizmus többször sodorta végveszélybe az országot. Az embereknek fontosak a hagyományok, de nem hagyományok tartják elsődlegesen össze őket, mer

Megrázó, felkavaró tények. Ki gondolná, hogy a magyar líra géniuszai, a magyar irodalom fejedelmei milyen gyarló cselekedetekre vetemedtek? A férfi és nő, a nő és férfi örök párviadalában miként sározódtak be erkölcsileg, emberileg, miként alázták meg múzsáikat az elemi ösztönök által vezérelve? Többnyire csak használták, de nem szerelemmel szerették a nőt. De, a múzsák sem voltak – tisztelet a kivételnek – angyalok, sokkal inkább számító, törtető, a céljaik elérése érdekében bármire képes rafinált asszonyok. Jó ezt tudni, vagy sem – örök kérdés.   

Börcsök Mária könyvében érzékeny kérdéseket boncolgat. Vajon a ma emberétől elvárható, hogy betartsa a tízparancsolatot és Isten minden utasítását szó szerint vegye? Az írónő a Biblia tanainak korszerűsítésére, mint hitvédelmi igényre hívja fel a figyelmet, továbbá arra is, hogy a Szentírás erkölcsi tanításait fontos lenne összeegyeztetni a modern kor elvárásaival, hiszen – mint hangoztatja – azok felett is eljárt az idő. Az állítás bizonyára sokak számára felháborító, hiszen az emberek hajlamosak a fejlődést romlásnak, az Istentől való elrugaszkodás eredményének tartani. Pedig nem így van.

Könyvünk a patkós-teszéri Zámory családról szól, melyet II. Mátyás helyezett a nemesi rendbe. Az 1613-ban kezdődött és azóta is tartó történet ezernyi szálon kötődik a mindenki számára közös magyar történelemhez és művelődéshez, nem általánosan mutatja be azt, hanem egyetlen család, pontosabban annak anyai ága perspektívájából nézve közelíti.

,,- Kelj fel! Kelj már végre fel, te szar. Az ébresztő a nagyobb nyomaték kedvéért egy-két rúgással egészült ki. - Kelj már fel, na mi lesz! A fiú nehezen ébredt. Szemét hunyorogva résnyire nyitotta. A földön feküdt a szárítóhelyiségben, takarója nem volt, párnája se. Ahogyan a fölé magasodó erőteljes férfialakot nézte, hát a jobb időkre se volt sok kilátása." Szotyi, a kisstílű díler utolsó saját ,,bulija" az orosz drogkeresztapától lenyúlt újfajta szerrel balul üt ki: két fiatal meghal. A harmadik, aki kómába esik, történetesen egy fontos ember rokona, ezért hamarosan megjelenik a fővárosi ügyészség egyik vezetője az egykori ügyész, Konrád András ,,kricsmijében". A cég vissza nem utasítható szívességet kér egykori munkatársától. Természetesen nem sejtik, hogy András ezt az ügyet sem az ő terveik szerint, hanem a maga különutas módján fogja megoldani. A negyvenes, kissé fásult, ám humorérzékét nyomokban megőrzött, magányos egykori ügyész egy észak-magyarországi kisvárosban nyitott bárt (azaz kricsmit, ahogy ő mondja). A hatalmi és pénzes játszmák nyomán kiábrándult az igazságszolgáltatás ,,hatékony" gépezetéből, és immár tíz éve éli a bártulajdonosok ,,békés" életét. Legjobb vendége ő maga. Bizonyos vonásaiban Raymond Chandler főhősére emlékeztet - egy afféle kisvárosi, magyar Philip Marlowe. Igaz, fel nem bérelhető. Az élet azonban a kisvárosban sem zavartalan. Időről időre történik valami, ami a rendőrségre tartozna, és hogy, hogy nem, az ,,ügyek" egy része rendszerint András közvetlen szomszédságában történik, felborítva nyugalmas életét. Látszólag szenvtelen, ám kíváncsi főhősünk ilyenkor elindul, és nem nyugszik, amíg fel nem deríti az ,,ügyet", s találékonysága révén egy kissé igazságot is szolgáltat - akár a hivatalos közeg szándéka ellenére is. Ezeket az eseteket mesélik el A torony című krimit követő novellák.