Osiris Kiadó strana 14 z 18

Könyvemet egy elkövetkező új nemzedéknek ajánlom. Balassa Péter esztéta és irodalomkritikus három évtizeddel ezelőtt azt üzente a mi nemzedékünknek, hogy „Ne hagyják, kérem, hogy a fejük fölött kibontakozzon valamiféle küzdelem a lelkükért – válasszanak, szelektáljanak bátran és szuverén módon. Ezért hangsúlyozom, hogy nekünk, idősebbeknek egyéb dolgunk nincs, mint hogy leküzdjük saját agyonkomplikált, agyonreflektált, csupán kényszerűségből és jó ízlésből toleráns, valójában nem demokratikus reflexeinket, és máris átadjuk a gyakorlati munkát, irányítást Önöknek. Be kell látni, hogy mi már foglyok vagyunk. Önök nem. Le kellene mondani még az árnyékhatalomról is, alkalmatlanságunk okán.” Ma, amikor kiderült, mi is múltunk foglyai vagyunk, és ebből mi sem tudtunk kitörni, így a mi alkalmatlanságunkra is fény derült, én sem tudok okosabbat mondani, mint Balassa Péter egykor. Illetve talán mégis: szerintem ugyanis egy elkövetkező nemzedéknek két dologra kell igazán figyelnie. Mindenekelőtt sokkal jobban tisztában kell lenni történelmünk eddigi zsákutcás megoldásaival, a magyar társadalom valós helyzetével és mindenbe belenyugvó természetével, valamint előre ki kell dolgozni ezek elkerülésének módozatait. Továbbá nem szabad hagyni, hogy egy politikai akarnok újra ellopja a jövőnket és az álmainkat.

Ha valaki manapság kezébe vesz egy olyan könyvet, melynek címé¬ben a Trianon szó szerepel, szinte óhatatlanul a közélet antinómiái¬nak, más szóval egymást kizáró, egymásnak feszülő súlyos ellentéteinek a közepén találja magát. E kifejezést használta csaknem 90 évvel ezelőtt az e lapokon is megidézett Németh László, aki híres vitapartnere, Szekfű Gyula öt nagy ellentétpárját vizsgálta. A Három nemzedék szerzője műve új kiadásában úgy vélte, hogy a kisebbségi és az anyaországi magyarság távolodása alig egy évtizeddel a határok meghúzása után elkezdődött, hiszen a két közösség tagjai mind ke¬vesebbet tudnak egymásról. Németh László ennek okán a terméket¬len revíziós gondolatot bírálta, és új ösvényeket keresett, felfigyelve az egymás mellett élő kelet-európai népekre. PéterfyGábor, aki két évtizede kutatja a magyar népi mozgalom históriáját, különösen képviselőinek külpolitikai nézeteit, az új utakat keresőket mutatja be – Szabó Dezsőtől kezdve Féja Gézán át Kovács Imréig bezárólag. A régi vitacikkek nyelvezete, stiláris igényessége, műveltséganyaga, a geopolitikai horizont tágassága üdítően hathat nemcsak a csupán jelen korunk publicisztikai vitáin edződöttek, hanem a magyar múlt rejtett eszmei kincsei közt búvárkodók számára is.

A 19. századi egyetemes történeti szintézis egy kötetben kínálja Európa és az Európán kívüli országok történetét. A francia forradalomtól az első világháború kitöréséig követi nyomon és elemzi a nemzetközi eseményeket, valamint az egyes országok belső, nemzeti fejlődését. Napóleon birodalmi kísérlete után a 19. század első felében ismét helyreállt a nagyhatalmi ötös fogat és megkezdődött az európai diplomácia globalizálódása. A század második felében nemzeti átrendeződés következett. A német egyesítést (1871) követő kihívásra Franciaország két évtized múlva hármas koalícióval válaszolt, s mindkét oldalon tartós szövetségi blokkok jöttek létre. A századforduló imperialista rendszerében a korabeli politikai elit elégtelen felkészültsége háborúba sodorta a világot, s megkezdődött Európa hanyatlása. A kötet egyaránt használható egyetemi és főiskolai tankönyvként, s tudományos kézikönyvként. Hasznos segítséget jelenthet továbbá a tanári továbbképzésben, valamint a történelem iránt érdeklődő igényesebb olvasóközönség számára.

Branko Milanovic szerb származású amerikai közgazdász az egyenlőtlenségek kutatásának nemzetközi szakértője, a Luxembourg Income Study (LIS) egyik vezetője, hosszú időn át a Világbank munkatársa, jelenleg a City University of New York professzora. Az Egyedül a kapitalizmus ,amely a Foreign Affairs szerint a 2020. év egyik legjobb könyve, rendkívül provokatív mű, a kapitalizmus híveit és ellenzőit egyaránt felháboríthatja majd, és újféle értelmezést ad a kommunizmus világtörténelmi szerepéről is. Milanovic fő tézise az, hogy a kapitalizmus általa azonosított két formája – a nyugati típusú liberális meritokratikus és a Kínában és más egykori kommunista országokban elterjedt politikai kapitalizmus – uralja majd a jövőt a hagyományos jóléti kapitalizmussal szemben. Ebben a kétfajta új kapitalizmusban a tőke egyre többet hasít ki a megtermelt jövedelemből, s az ebből fakadó egyenlőtlenség orvoslására a régi eszközök (szakszervezetek, szociális transzferek) nem alkalmasak, új politikai megoldásokat kell találni, ha az egyenlőtlenség további növekedését gátolni szeretnénk.

Az "Atkinson" új kiadása nemcsak formailag, hanem tartalmilag is jelentős átdolgozáson ment keresztül. Szerzői között a régiek közül csak Smith és Nolen-Hoecksema szerepel, (maga Atkinson is visszavonult), Frederickson és Loftus személyében pedig két kiváló, az elméleti kutatást s a gyakorlati szempontokat egyesítő szerző csatlakozott a csapathoz. A könyv a fejezetek sorrendjét és az anyag felosztását többé-kevésbé megtartotta (kivéve a személyiség-lélektannal és a szociálpszichológiával foglalkozó két-két fejezetet), de egészében véve valamivel terjedelmesebb lett. Az új, mindenütt előtérbe helyezett szempontok az evolúciós magyarázat keresését, a modern idegtudományi módszerek és eredmények részletes bemutatását s az alkalmazások részletes illusztrálását hangsúlyozzák. Új színfolt a kötetben az ellentétes vélemények ütköztetése, amely az "Érem két oldala" betétekben többnyire a szakma nagyjainak - sokszor gyökeresen ellentétes - véleményét ismerteti, érzékeltetve egyben azt is, hogy a pszichológiában nincsenek örök érvényű, megfellebbezhetetlen igazságok. Az új kiadáshoz kapcsolódódik a Pléh Csaba és Boross Ottilia szerkesztette Bevezetés a pszichológiába című olvasókönyv.

A kötet Nero császár uralomra kerülésétől a bukásig tartó időszak eseményeit tárja fel, miközben részletes leírást kapunk a zsarnokká válás lélektani folyamatáról is. Műve megírásakor Kosztolányi alaposan tanulmányozta az ókori történetírókat, olvasta az antik Rómáról szóló szakmunkákat, valamint konzultált az irodalomtörténész, műfordító és klasszika-filológus Révay Józseffel. A kritikusok közül sokan kulcsregényként értelmezték a szöveget. Nem egy kortárs (s részben erre alapozva a Kádár-korszak irodalomtörténészei közül is néhányan) Szabó Dezsővel rokonította Nero alakját - még a feleség is így emlékezik -, ám ez az olvasat több szempontból megkérdőjelezhető. Egyrészt sem Kosztolányi, sem Szabó nem tesz rá utalást, másrészt közös kultúrpolitikai működésük (a Magyar Írók Szövetségének megalapítása 1919 őszén) sem mutat sok hasonlóságot A véres költőben szereplő diktatórikus viszonyok és személyi kultusz rajzával. Az akkori jobboldali sajtóban (ahol egészen 1921 nyaráig dolgozott Kosztolányi) Nero alakja inkább a kommünre jellemző kultúrpolitikai működés metaforájaként jelenik meg. Mindezek ellenére nem állíthatjuk egyértelműen, hogy a szereplők egyértelműen megfeleltethetők lennének az író olykor politikussá "vedlett", vörös vagy épp fehér pályatársaival. "Senkit se akartam lemintázni, [...] úgy látszik, az élet jegyét viseli magán regényem. Az élet pedig akkor is csak olyan volt, mint ma. Színészek játszottak, fizetett tapsoncok működtek, kabaré-jeleneteket adtak elő, az írók szembe dicsérték munkáikat s hátuk mögött szidták egymást. Valóban, ez a hanyatló és betegesen kifinomult kor egy antik irodalmi kávéház képét mutatja, hetérákkal, ripacsokkal, műkedvelő írócskákkal, hadigazdagokkal, forradalmárokkal s titokban szenvedő nemes lángelmékkel" - nyilatkozta Kosztolányi 1922-ben.

Ez a kötet nagyszabású kísérlet arra, hogy bemutassa a magyar 1848–1849 történetének legfontosabb eseményeit és törekvéseit; felvillantsa az elmúlt közel 175 év ezzel kapcsolatos politikai, közéleti, publicisztikai, történeti és irodalmi értelmezéseit. * * * A kötet összeállítása során szinte nem volt olyan rész, amelynél ne a rendelkezésre álló szövegek bőségével kellett volna szembesülnünk. A forradalom és szabadságharc kiadott iratanyaga több tízezer darabra rúg, s ezek tematikája is a belpolitikától a diplomáciatörténeten és a hadtörténeten át az egyház-, sajtó-, művelődés és társadalomtörténeti forrásokig terjed. A válogatásnál arra törekedtem, hogy minden, igazán fontosnak tekinthető irat bekerüljön, Kossuth 1848. márciusi felirati beszédétől az áprilisi törvényeken, a két osztrák alkotmányon és a Függetlenségi Nyilatkozaton át egészen a megtorlás dokumentumaiig. Kiemelten kezeltem a nemzetiségi programok szerepeltetését, a magyar népkép - viseleti országgyűlés által elfogadott törvények és fontosabb határozatok felvételét, a magyar diplomácia jellemző dokumentumainak bemutatását. Hermann Róbert