Efficenter Kft. strana 14 z 27

Az 1882. év húsvétján eltűnt tiszaelszári cselédlány Solymosi Eszter halálában vált hősnővé – alakja torz szimbólummá, neve az antiszemita mozgalom jelszavává lett. Solymosi Eszternek vérét vették a zsidók, és húsvéti pászkájukba keverték – röppent fel a képtelen középkori babonákat felelevenítő vád. Krúdynak az eszlári vérvádról a „nagy perről” szóló máig kiadatlan regénye nemcsak az 1880-as évek dühödt és ostoba antiszemitizmusát jeleníti meg, hanem az önmagát túlélő 19. század hervadását, a hajdani „dicső eszmék” elszürkülését, a táblabírák világának porba hullását is. A „boldog békeidők” korát, amelyben a magyar vidék provinciális kedélyessége mögül groteszk démonikusság sejlik elő: omladozó kúriákban hamis ügyek kótyagos fejű lovagjai, kifordult lelkületű Don Quijoték tanyáznak, a csendbiztosok vadszőlős házaiban az ugrásra kész erőszak lapul, a kvaterkázó úri társaságokba fojtott hisztéria lappang…

"Mr. Fogg arcán valósággal kéjes öröm terjengett erre az elképzelésre. Titokban abban reménykedett, hogyha Don Gomez elvenné Fennyt, az a lány kicsikarná tőle, hogy visszavonja a vérbosszút, - és akkor ő maga is, netán... esetleg... pofonvághatná Don Gomezt, vagy ilyesmi. De a spanyol nem mutatott semmi hajlandóságot Fenny irányában."

1926-ban, Szent Ferenc halálának 700. évfordulóján fordította le Tormay Cécile a ferences tanítványok által összegyűjtött és Fioretti néven ismertté vált tanításait. Mielőtt megtalálta önmagát, Szent Ferenc könnyelmű, gazdag, tetszetős és kényes ifjú ember volt, kora harcaiban tüsténkedett, kóborolt. De kalandos élete egyszer csak véget ért. Útközben beteg lett. Háborúskodni nem ment többé víg cimboráival, és Spoleto völgyében, későbbi szent földjén, egy éjszakán titokzatos hang kérdezte tőle: Úr avagy a szolga?… Ekkor dőlt el lelkében, hogy Istent fogja szolgálni és nem az embert; az Urat és nem a szolgát… A bujdosó írónő egyik legszebb műve, melyet a bevezetője alapján számosan Jeltelen írás címen ismernek, először jelenik meg újra!

Mindig pajkos, vidám Cilike története folytatódik. Cilike már felnőtt, férjhez ment, s most indul Kőváry Lacival nászútjára. A balesetek azonban itt sem kerülik el, s ennek is betudhatóan igazán vidáman indul Cilike asszonyélete… Közbeszól azonban a történelem. Szarajevóban megölik a trónörököst, kitör a háború. Laci is bevonul, s Cilike magányos, aggódó feleség lesz. Még jóformán el sem kezdte asszonyi életét, s az máris félbeszakad. Cilike – ha csak lehet – Laci után megy, s a háború zavarában, ha lopottan, zaklatottan is, de élni tudja életét, s most is, itt is mulatságos kalandjait. De még ez a lopott boldogság is megszűnik egyszer. Laci az orosz frontra kerül, majd fogságba esik. Cilike vár, reménykedik, s végül ha sok megpróbáltatás után is, de nem hiába…

A történetírást mindig sokkal jobban foglalkoztatja a kezdeteknek a kérdése, mint a hanyatlásé és a bukásé. Bármilyen korszakról van is szó, azt szoktuk vizsgálni, hogy mit ígér a következő korszaknak. Hérodotosz óta, sőt már régebbtől fova, a családok, a nemzetek, a királyságok, a társadalmi formák és az eszmék eredete foglalkoztatja a leginkább az emberi szellemet. A középkori történelemben páldul oly szorgosan kerestük a modern kultúra gyökereit, hogy már-már úgy látszik: a középkor alig több, mint a reneszánsz előjátéka. Pedig a történelemben, miként a természetben is, egyenlő súlya van születésnek és halálnak. A civilizáció túlérett formáinak látványa legalább annyi felismerést kínál, mint a friss formák növekedése. És néha rá kell ébrednünk, hogy egy kor, amelyben eddig főként az új eszmék születését kerestük, valójában az elfakulás és hervadás időszaka. Az olvasó kezében lévő könyv a XIV. és XV. század történelmét tárgyalja, s lezáró korszaknak, a középkor végének tekinti e századokat. E felfogás akkor alakult ki a szerzőben, amikor megkísérelte mélyebben megérteni a Van Eyck testvéreknek és kortársaiknak a művészetét, vagyis igyekezett a kor életének teljes összefüggésében látni alkotásaikat, s ily módon kibogozni azok jelentését. Eközben bebizonyosodott számára, hogy a korszak civilizációjának különböző megnyilvánulásaira sokkal jellemzőbb az, ami a múlthoz köti őket, mint a jövő bennük rejlő csírája. Akkor sikerül a legjobban felbecsülnünk a művészek jelentőségét, de a teológusokét, a költőkét, a krónikásokét, a fejedelmekét és államférfiakét is, ha nem az eljövendő kultúra hírnökeinek tekintjük őket, hanem a régi betetőzőinek és lezáróinak.

A Nyirő József karácsonyi elbeszéléseiből feltáruló székely világban az Ünnep egyszerű, tiszta, sallangoktól mentes és páratlanul gazdag a maga nyerseségében is. Aminthogy az emberek is ilyesfélék. Végtelenül egyszerűek az örömeik, ám megingathatatlan a ragaszkodásuk a Karácsonyhoz, néha még pokolra is mennek, hogy a kitartás végül mégis ünnepet teremtsen. Akkor is, ha éppen rászabadul a havasra a pusztító hóvihar, tajtékos, tomboló, fehér lovaival, és akkor is, ha látszólag a lelküket kell eladniuk érte. Hálásak lehetünk a székely apostolnak a mai fül számára kedves, soha nem hallott ősi szavakért, s mindazért, ami a székelység szívének a legmélyéről fakad szentestekor már évszázadok óta, az összetartozást erősítő szokásokért, a soha, sehol le nem írt, a megmaradást szolgáló, maguk szabta törvényekért. Olvassuk nyitott szívvel az írásokat, amelyekkel bennünket ajándékoz meg a szerző, hogy ne feledjük: volt idő, amikor Karácsonykor a sokkal kevesebb több volt, ahogy manapság a több mérhetetlenül kevesebb…

Ennek az írásának tapasztalati anyagát újpesti tanárkodása során és rákospalotai lakóhelyén szerzett élményeiből merítette Babits. Pártos Kálmán, az Újvárosba kinevezett járásbíró két napon és egy éjjelen át ismerkedik a környezetével, a század eleji, kapitalizálódó kisváros fura figuráival. A cselekményt társadalmi regényként indítja, majd hirtelen fordulattal magát a várost teszi meg munkája hősévé, miközben egy fordulatos detektiv-históriával is megismertet, s végül felbukkan a Bábjátékos, aki elcsomagolja a bukott figurákat.

A maga korában botrányosnak számító, azóta számos – csonka és kevésbé csonka – kiadást megért irodalomtörténet Szerb Antal legtöbbet forgatott műve.

Posztó Sámuel úr, az igaz, hogy úri hivatalánál és számtalan megtisztelő bizalmi állásainál fogva egészben követte az úriosztályt, és a templomot mindenestől átengedte az együgyű népnek, de mint jó katolikus, fenntartott szívében egy kis zugot - a görög nem egyesült öreg esperes számára, ki híres imádkozó volt, és ráolvasó. És csekély polgári árért. Sokan haltak el azok közül, kikre az öreg Euzsebius kimondotta, hogy meg kell halniok. Gyógyultak meg olyanok is, akikre azt mondta: ember, vedd fel a te nyoszolyádat, és járj. De ha az ilyenek felgyógyultak, szerették maguknak tulajdonítani - már csak a fizetés miatt is - hogy ők lábra kaphattak még. Míg a halottaknál ez nem történt. Ott mindenki bevallotta, hogy annak meg kellett halnia, olyan erős imádság elől nincs menekvés. A közelebbi esztendő alatt végigtekintett Posztó úr a halottak nagy számán, és elbámult, hogy az öreg Euzsebius mit tett.

Emlékek: – nem napló, nem a háború története – egyesztendei haditudósítói vergődés emlékei. Utazások, tapasztalatok, tudósítások, képek, hallomások, beszélgetések vezérekkel és közkatonákkal, tanúvallomások egészen kicsiny és igen nagy eseményekről. Valakinek a siető sorai, aki újságot írni ment a harctérre – nem mindig mehetett oda, ahová indult, csak sodródott ide-oda a fronton és a front mögött a többivel együtt –, sok csodálkozással, sok fehéren maradt lappal a jegyzőkönyvében, öregedő szívében az egyre szótlanabb érzelmek végtelenségével. Valakinek a töredékes feljegyzései, aki az írott betű háborús szerepei közül azt választotta, hogy a magyar katona emberi dicsőségének történetéhez anyagot segítsen összehordani, négy ország földjéről és földje alól. Eljövendő, szabadabb és szebb szavak anyagát.

Válogatott írások

Két napja haragban voltak, részint azért, mert az összeveszés maga is kéjt okozott a szinésznőnek, másrészt meg gyönyörüsége tellett abban, hogy alázatosan térjen vissza a megsértett, a duzzogó férfihoz. Az volt az ösztöne, hogy százszor elveszitsen és százszor meghóditson ugyanegy embert, ha már – tökéletlen alkotásuknál fogva – százat egyszerre nem szerethetett. Aztán még más dolog is lehetett a háttérben, mert ez az asszony háttér nélkül, hátsó gondolat hiján, egy okból nem tett semmit.

Pénz a láthatáron + A gazdag ember Ponyvaregények

Ennek a könyvnek maga a sors adta a nevét. Bujdosó volt olyan időkben, mikor a halál fenyegetődzött a magyar szenvedések minden hangja felett. Bujdosott és menekült a szülői házból, magányos kastélyon, kisvárosi villán, falusi udvarházon át. Bujkált szétszedve, könyvek lapjai között, idegen tetők tövén, kéménykürtőben, pincegádorban, bútorok mögött és elásva a föld alatt. Házkutató titkos rendőrök keze, vöröskatonák csizmája járt felette. Csodára mégis megmaradt, hogy emlékeztessen, mikorra már behorpadt a kor áldozatainak a sírja, fű nőtt az egykori akasztófák gödrében és a kínzókamrák faláról lekopott a vér és a golyók írása. Most, hogy a könyvet odaadom Nemzetemnek, sok olyan adatot és részletet kellett elhagynom, melyek még nem bírják el a napvilágot, melyek élő emberek titkai. Talán eljön az az idő, mikor megszólalhat, ami ma néma marad. Mióta napról napra feljegyeztem az eseményeket, idő múlt felettünk, és világos lett sok minden, ami megfoghatatlan és sötét volt. De nem nyúlok a lapokhoz, érintetlenül hagyom rajtuk az akkori órák érveréseit. Ha tévedtem, legyenek elnézőek, akik a könyvet olvassák. A tévedéseim is tükrök: a kor tévedéseinek a tükrei.

Mikor is találkoztam utoljára Cilikével? Hadd gondolkozzam kissé… Igen, most már emlékszem. Akkor Cilike fiatal asszony volt. A Gyöngyharmat-utcában lakott a férjével, Kőváry László mérnök úrral s a három kis gyermekével, Cilikével, Lacival és Vilmával. Boldog, elégedett, nyugodt családi élet. a sok viszontagság, vidám és tréfás balesetek sora és komoly, igazi megpróbáltatások után, csendes, nyugalmas vizeken evezett most Cilike. A felhők elvonultak, fölötte sütött a nap, szép volt az élet, és úgy látszott ezentúl így lesz már mindig. Utolsó találkozásunk emlékszem úgy történt, hogy kimentem hozzá látogatóba, a Gyöngyharmat-utca 904. szám alatt levő szép kis kertes házba. Már nagyon régen nem hallottam felőle semmit és kíváncsi voltam reá, hogy van, mit csinál? Hát Cilike éppen az ablaknál ült és varrt. Azaz, hogy foltozott. Nem díszes kézimunkát hímzett, aranyszállal, ezüstfonállal, ezerszínű tarka, színes selyemmel, hanem foltozott – jó erős, vastag, barna patent-harisnyát, pici gyermeklábra valót, de ökölnyi lyukakkal a térdén.

A Madéfalvi veszedelem igazi „székelyregény”, amely egy magára hagyott népi közösség történelmi sorsának, „szenvedéstörténetének” elbeszélésével hívja fel a figyelmet arra, hogy Erdély maradék magyar karakterének fenntartására és védelme nem képzelhető el a székely közösség védelme nélkül. A regény a székely határőrség szervezésének véres történelmi tragédiáját mutatja be. 1764. január 7-én hajnalban a császári katonaság hihetetlen kíméletlenséggel támadt az álmukból felvert székelyekre, a támadásnak több mint négyszáz halálos áldozata és több mint ezer sebesültje volt, közöttük asszonyok és gyermekek. A kollektív ábrázolás medrében a madéfalvi vérengzés áldozatai mintegy közös személyiséget kapnak, az elszenvedett tragédia nem pusztán sok-sok egyén személyes tragédiája, hanem egy egész népé.