Efficenter Kft. strana 7 z 27

A Nyirő József karácsonyi elbeszéléseiből feltáruló székely világban az Ünnep egyszerű, tiszta, sallangoktól mentes és páratlanul gazdag a maga nyerseségében is. Aminthogy az emberek is ilyesfélék. Végtelenül egyszerűek az örömeik, ám megingathatatlan a ragaszkodásuk a Karácsonyhoz, néha még pokolra is mennek, hogy a kitartás végül mégis ünnepet teremtsen. Akkor is, ha éppen rászabadul a havasra a pusztító hóvihar, tajtékos, tomboló, fehér lovaival, és akkor is, ha látszólag a lelküket kell eladniuk érte. Hálásak lehetünk a székely apostolnak a mai fül számára kedves, soha nem hallott ősi szavakért, s mindazért, ami a székelység szívének a legmélyéről fakad szentestekor már évszázadok óta, az összetartozást erősítő szokásokért, a soha, sehol le nem írt, a megmaradást szolgáló, maguk szabta törvényekért. Olvassuk nyitott szívvel az írásokat, amelyekkel bennünket ajándékoz meg a szerző, hogy ne feledjük: volt idő, amikor Karácsonykor a sokkal kevesebb több volt, ahogy manapság a több mérhetetlenül kevesebb…

Ennek az írásának tapasztalati anyagát újpesti tanárkodása során és rákospalotai lakóhelyén szerzett élményeiből merítette Babits. Pártos Kálmán, az Újvárosba kinevezett járásbíró két napon és egy éjjelen át ismerkedik a környezetével, a század eleji, kapitalizálódó kisváros fura figuráival. A cselekményt társadalmi regényként indítja, majd hirtelen fordulattal magát a várost teszi meg munkája hősévé, miközben egy fordulatos detektiv-históriával is megismertet, s végül felbukkan a Bábjátékos, aki elcsomagolja a bukott figurákat.

A maga korában botrányosnak számító, azóta számos – csonka és kevésbé csonka – kiadást megért irodalomtörténet Szerb Antal legtöbbet forgatott műve.

Posztó Sámuel úr, az igaz, hogy úri hivatalánál és számtalan megtisztelő bizalmi állásainál fogva egészben követte az úriosztályt, és a templomot mindenestől átengedte az együgyű népnek, de mint jó katolikus, fenntartott szívében egy kis zugot - a görög nem egyesült öreg esperes számára, ki híres imádkozó volt, és ráolvasó. És csekély polgári árért. Sokan haltak el azok közül, kikre az öreg Euzsebius kimondotta, hogy meg kell halniok. Gyógyultak meg olyanok is, akikre azt mondta: ember, vedd fel a te nyoszolyádat, és járj. De ha az ilyenek felgyógyultak, szerették maguknak tulajdonítani - már csak a fizetés miatt is - hogy ők lábra kaphattak még. Míg a halottaknál ez nem történt. Ott mindenki bevallotta, hogy annak meg kellett halnia, olyan erős imádság elől nincs menekvés. A közelebbi esztendő alatt végigtekintett Posztó úr a halottak nagy számán, és elbámult, hogy az öreg Euzsebius mit tett.

Emlékek: – nem napló, nem a háború története – egyesztendei haditudósítói vergődés emlékei. Utazások, tapasztalatok, tudósítások, képek, hallomások, beszélgetések vezérekkel és közkatonákkal, tanúvallomások egészen kicsiny és igen nagy eseményekről. Valakinek a siető sorai, aki újságot írni ment a harctérre – nem mindig mehetett oda, ahová indult, csak sodródott ide-oda a fronton és a front mögött a többivel együtt –, sok csodálkozással, sok fehéren maradt lappal a jegyzőkönyvében, öregedő szívében az egyre szótlanabb érzelmek végtelenségével. Valakinek a töredékes feljegyzései, aki az írott betű háborús szerepei közül azt választotta, hogy a magyar katona emberi dicsőségének történetéhez anyagot segítsen összehordani, négy ország földjéről és földje alól. Eljövendő, szabadabb és szebb szavak anyagát.

Válogatott írások

"Mr. Fogg arcán valósággal kéjes öröm terjengett erre az elképzelésre. Titokban abban reménykedett, hogyha Don Gomez elvenné Fennyt, az a lány kicsikarná tőle, hogy visszavonja a vérbosszút, - és akkor ő maga is, netán... esetleg... pofonvághatná Don Gomezt, vagy ilyesmi. De a spanyol nem mutatott semmi hajlandóságot Fenny irányában."

1926-ban, Szent Ferenc halálának 700. évfordulóján fordította le Tormay Cécile a ferences tanítványok által összegyűjtött és Fioretti néven ismertté vált tanításait. Mielőtt megtalálta önmagát, Szent Ferenc könnyelmű, gazdag, tetszetős és kényes ifjú ember volt, kora harcaiban tüsténkedett, kóborolt. De kalandos élete egyszer csak véget ért. Útközben beteg lett. Háborúskodni nem ment többé víg cimboráival, és Spoleto völgyében, későbbi szent földjén, egy éjszakán titokzatos hang kérdezte tőle: Úr avagy a szolga?… Ekkor dőlt el lelkében, hogy Istent fogja szolgálni és nem az embert; az Urat és nem a szolgát… A bujdosó írónő egyik legszebb műve, melyet a bevezetője alapján számosan Jeltelen írás címen ismernek, először jelenik meg újra!

Mikor is találkoztam utoljára Cilikével? Hadd gondolkozzam kissé… Igen, most már emlékszem. Akkor Cilike fiatal asszony volt. A Gyöngyharmat-utcában lakott a férjével, Kőváry László mérnök úrral s a három kis gyermekével, Cilikével, Lacival és Vilmával. Boldog, elégedett, nyugodt családi élet. a sok viszontagság, vidám és tréfás balesetek sora és komoly, igazi megpróbáltatások után, csendes, nyugalmas vizeken evezett most Cilike. A felhők elvonultak, fölötte sütött a nap, szép volt az élet, és úgy látszott ezentúl így lesz már mindig. Utolsó találkozásunk emlékszem úgy történt, hogy kimentem hozzá látogatóba, a Gyöngyharmat-utca 904. szám alatt levő szép kis kertes házba. Már nagyon régen nem hallottam felőle semmit és kíváncsi voltam reá, hogy van, mit csinál? Hát Cilike éppen az ablaknál ült és varrt. Azaz, hogy foltozott. Nem díszes kézimunkát hímzett, aranyszállal, ezüstfonállal, ezerszínű tarka, színes selyemmel, hanem foltozott – jó erős, vastag, barna patent-harisnyát, pici gyermeklábra valót, de ökölnyi lyukakkal a térdén.

A Madéfalvi veszedelem igazi „székelyregény”, amely egy magára hagyott népi közösség történelmi sorsának, „szenvedéstörténetének” elbeszélésével hívja fel a figyelmet arra, hogy Erdély maradék magyar karakterének fenntartására és védelme nem képzelhető el a székely közösség védelme nélkül. A regény a székely határőrség szervezésének véres történelmi tragédiáját mutatja be. 1764. január 7-én hajnalban a császári katonaság hihetetlen kíméletlenséggel támadt az álmukból felvert székelyekre, a támadásnak több mint négyszáz halálos áldozata és több mint ezer sebesültje volt, közöttük asszonyok és gyermekek. A kollektív ábrázolás medrében a madéfalvi vérengzés áldozatai mintegy közös személyiséget kapnak, az elszenvedett tragédia nem pusztán sok-sok egyén személyes tragédiája, hanem egy egész népé.

E rendkívül népszerű, ifjúkori regényét 1900-ban írta Krúdy Gyula. Podolin, melynek sajátos levegője Wart Erzsébet és Prihoda Ancsurka, Kavaczky György és Riminszky Kázmér meg az öreg vak trombitás sorsát meghatározza, nagy szerepet játszott Krúdy Gyula életében és műveiben. E szepességi kisvároska nevét ő rajzolta be a magyar irodalom térképére, bár Krúdy Podolinjának kevés köze van a valóságos kisvároshoz, de annál több az álmokhoz, a csodákhoz, elködlő kísértetekhez és tenyeres-talpas cselédlányokhoz, a Krakkói kalaphoz címzett fogadó rejtélyeihez és szépasszonyok őz-bokájához.Podolin Krúdy tollán a múlt, a csodák városa.

Szerb Antal a magyar irodalom jeles és kevésbé jeles alakjait ugyanis leemelte a piedesztálról, emberközelbe hozta őket és műveiket, csodálat és megrendültség helyett szeretetteljes iróniával, olykor humorral írt róluk. Nem kevésbé olvasmányos, s nem kevésbé “szentségtörő” az 1941-ben megírt A világirodalom története sem, amely a második világháború után nem kis zavart okozott a szovjet fejezet miatt, s csak 1957-ben jelenhetett meg újra.

Mező-Mihályfalva, ámbár a legalkalmasabb közelségben feküdt a Dunához, egy szép emel-ke¬dett, termékeny rónán, s temetője mellett valóságos igazi országut huzódott el: mégis azt gon¬dolom, álmában sem hitte, hogy valaha akarata ellenére mezőváros legyen, ellátva nagy vas¬ajtós adóhivatalokkal, s piszkos, meszeletlen folyosójú törvényszéki épületekkel. Élt csön¬de¬sen, mint az egyszerű, elvonult ember, zaj, fény és háboruság nélkül. Egyszer azonban három-négy pápaszemes, vastag téli posztósapkás, vörös sálos német ember tudakozódott a falu házánál a jegyző után. Az öregbiró, kisbiró, tizedes, bakter mind összeszaladtak s rémülve tudakozták egymástól, hogy mit akarhatnak ezek a szinte övig csizmaszáros atyafiak?

Vígjáték három felvonásban "Csupa gyönyörűség ez a hibátlan mestermunka, amelyen sem hézagot, sem foltot nem találni. Nem pontosan az élet, mert annál sokkal színesebb, olyan, amilyen csak mese tud lenni. Tehát ő, aki a hercegi háznál a két fiút tanítja, a férfi, aki alárendelt állásban lehajtja fejét, de a lelkét magasan hordja. Tudós is egy kicsit és költő is, aki mellében egy hangtalan dalt dalol a reménytelenség boldog boldogtalanságáról. Az elérhetetlen – a hercegkisasszony, aki, hogy a fenséggel észrevétesse magát, rámosolyog valakire, aki a közelben férfi, s mert legközelebb van, a nevelőre. A tanártól egy éjszakára meggyúl a tűzzel játszó herceglány is: a hattyú, aki kijött az ezüstös tóból a szárazföldre. De csak a partra, ameddig az éjszaka kalandja ér… Íme, mese a hattyúról, akinek a szárazon elvész a varázsa, és kiderül rokonsága a libával. Élet, és mégis mese." (Losonczy Zoltán)

Két napja haragban voltak, részint azért, mert az összeveszés maga is kéjt okozott a szinésznőnek, másrészt meg gyönyörüsége tellett abban, hogy alázatosan térjen vissza a megsértett, a duzzogó férfihoz. Az volt az ösztöne, hogy százszor elveszitsen és százszor meghóditson ugyanegy embert, ha már – tökéletlen alkotásuknál fogva – százat egyszerre nem szerethetett. Aztán még más dolog is lehetett a háttérben, mert ez az asszony háttér nélkül, hátsó gondolat hiján, egy okból nem tett semmit.

Pénz a láthatáron + A gazdag ember Ponyvaregények