Európa Könyvkiadó strana 93 z 143

Chester's Mill békés kisváros. Ezt legfeljebb Dale Barbara, iraki veterán, most gyorséttermi szakács vonná kétségbe, aki összetűzésbe keveredett a városka legnagyobb hatalmú emberének a fiával és a barátaival. Szerencséje volt, mert a rendőrfőnök nem a befolyásos apának hitt, hanem neki. De Barbie tanult a történtekből: úgy dönt, továbbáll. Olyan sok a hasonló kisváros, és közepesen sült hamburgert készítő szakácsra mindenhol szükség van. Számításába egyetlen hiba csúszik - a Búra, amely váratlanul, a derült égből ereszkedik alá, és elvágja Chester's Millt a külvilágtól. És ahogy az emberek lassan felfogják, hogy a láthatatlan, de nagyon is valóságos akadály ott van és ott marad, kiderül, hogy Chester's Mill nem is olyan békés hely. Stephen King felejthetetlen figurákat teremt ebben a regényében is. A város három tanácsosa, a helyi újság szerkesztő-tulajdonosa, két lelkész - egy férfi és egy nő -, a városi kórház személyzete, a rendőrség állománya mind fontos szerepet játszanak, ki jót, ki rosszat. És nincs mód elmenekülni a városból...

"A civilizáció szerény, de szilárd őrzőinek kell tekinteniük magukat" - írja a kiváló történészprofesszor pályatársairól, akik "ebben a most kialakuló képi, primitív és egyre inkább absztrakciókra épülő korban" továbbra is ragyogó történelmi munkákat hoznak létre. John Lukacs korábban is számos könyvében, tanulmányában kifejtette már markáns véleményét saját hivatásának állapotáról, de most a korábbiaknál is élesebben fogalmaz. Kultúránk válsága közepette, amikor egy egész korszak ér véget, a történetírásban is bizarr jelenségeket látunk: kérészéletű divatirányzatokat, "hóbortokat", hamisításokat, a világ számos vezető politikusának "történelmi tudatlanságát", a történelemtanítás visszaszorulását a középiskolai és egyetemi oktatásban... S mindezeket sorra véve a szerző felteszi az aggódó kérdést: mi fog történni a történelmi tárgyú könyvekkel, és olvasni fogják-e még őket? Lukacs bíztató jelenségeket is lát: az emberek egy részének megnövekedett "történelmi étvágyát" például, vagy azt, hogy a szépirodalom egyre inkább átitatódik történelemmel: manapság jóformán minden regény történelmi regény... A történetírásnak, vallja, amely inkább irodalmi, mint tudományos tevékenység, igenis van, kell, hogy legyen jövője - mert tudásunk jórészt a múltból fakad. Paradox módon bizakodással tölthet el bennünket, hogy a történelem kiszámíthatatlan. Akár optimista, akár pesszimista forgatókönyveket vázolnak fel a mai folyamatok alapján, a történelmet szinte mindig tévesen jósolják meg azok, akik vállalkoznak erre. John Lukacs nem is jóslatokra vállalkozik ebben a könyvében, hanem elegánsan, tömören, olvasmányosan összefoglalja hosszú és kimagasló pályájának megannyi fontos gondolatát.

"A mondabeli tövismadár csak egyetlenegyszer énekel életében, de akkor szebben, mint a föld bármilyen más teremtménye... ...Egyetlen csodálatos dal, az élete árán. De akkor az egész világ elnémul, őt hallgatja, és Isten mosolyog az égben. Mert a legeslegjobbnak mindig fájdalom ... Folytatás ›› az ára... Legalábbis a monda szerint." Colleen McCullough ausztrál írónő világsikert aratott regényét a mondabeli "tövismadár" történetével kezdi. A tövismadár jelkép: a történet hősei - asszonyok és férfiak, a Cleary család tagjai - hasonlóképpen csak egyszer szeretnek, életüket egyetlen szenvedélyes szerelem tölti be, amely meghatározza sorsukat. A Clearyek története Új-Zélandon kezdődik és Ausztráliában folytatódik, ahonnan csak a második világháború szörnyű eseményei sodornak el egy-egy családtagot a jó öreg Európába. A Cleary család a gyönyörű ausztrál tájakon küzd a boldogulásért az anya vezetésével. Fee erős egyénisége szilárd erkölcsi alapon áll, mindent megtesz a családjáért, élete a kötelességteljesítés mintaképe. Gyermekeit mégsem tudja megóvni a keserves csalódásoktól, és a ragyogó napsütötte táj is kiszámíthatatlanul szeszélyes - hirtelen támadt, kegyetlen bozóttűz ragadja el egyik fiát... A két női főszereplő: Fee és Maggie - anya és leánya - élete a sors különös játéka folytán hasonlóvá válik egymáshoz, mindketten olyan férfit szeretnek, akitől a társadalom elválasztja őket, s a szerelmükből született gyermekek feje fölött a tragédia sötét árnya lebeg... Colleen McCullough regénye, a Tövismadarak, az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb könyvsikere volt világszerte, s a belőle készült televíziósorozat, amely elénk varázsolja a fordulatos eseményeket, csak növelte a könyv iránti érdeklődést. A(z) Tövismadarak (Könyv) szerzője Colleen McCullough.

"Az "Ulysses", mint maga a szerző mondja: minden. Tragédia, regény, szatíra, komédia, eposz, filozófia. Szintézis. Az egész világ a maga rendezett rendszertelenségében, vagy rendszertelen rendezettségében, felbontva, összefoltozva, ahogy egy hétköznapi ember agyán átcsurog; felidéz átélt, olvasott, hallott gondolatokat és képzeteket, aztán eltűnik, de nem nyomtalanul, mert újra feltűnik, mint szín vagy részlet, vagy ha szín és részlet volt, mint mozgató erő, vagy központi probléma." (Hamvas Béla, 1930) "Joyce-nak az egész világon igen nagy tekintélye volt, mint sok mindenkinek, akit senki sem ért meg, de senki sem meri bevallani. Ha valaki intellektuális körökben megkockáztatta kifogásait, lenéző mosolyok fogadták. Most már meghalt; halottakról vagy jót, vagy semmit. Most már talán sohasem szabad bevallani, hogy blöff volt az egész." (Szerb Antal, 1941) "Noha Joyce megszállottja a reklám-közhelyekből, handlékból és szirupos érzelgésből összeragadt Dublin városának, érdeklődése mégis egyetemes: az egész világ, az egész és örök ember érdekli, nem egyetlen osztály, vagy egyetlen korszak. Teljesen különbözik a századforduló naturalizmusától abban is, hogy műve tele van forma-játékkal: minden fejezet más és más kompozíciós ötlettel dolgozik: van dráma és van egy szuszra leírt belső monológ, van viktoriánus-érzelmes stílus-paródia, és van egy óriás katekizmus - műve realitás-tartalma így sokkal, de sokkal inkább érvényesül, mintha egyenletes regényformába öntötte volna." (Szentkuthy Miklós, 1947) "Joyce művében az európai kultúra abban a pillanatban látható, amikor irtózatos robajjal hullik, omlik szerteszét, s csak a törmelékek, a romok utalnak arra, hogy mindez valaha, ha egyáltalán, egységes egészként működött. Thomas Mann a zárt forma, James Joyce a nyitott forma apostola. Thomas Mann a hit mitikusa, s ezért olyan komoly, James Joyce a hitetlenség mitikusa, s ezért olyan derűs." (Nádas Péter, 1978/2000) "Ő akkor semmihez se kapcsolódva hirtelen azt mondta: "Tudod, mit szerzek, András fiam?" A magas ember fölvonta magát. "No?" "Egy hatalmas James Joyce képet. - És aztán úgy, ahogy Marci úr a bajuszt mutatja: - Vumm! Az egész szobafalra!" (Esterházy Péter, 1979) Az új magyar kiadás szövegében is új: Szentkuthy Miklós fordítását a Magyar James Joyce Műhely tagjai, Gula Marianna, Kappanyos András, Kiss Gábor Zoltán, és Szolláth Dávid dolgozták át. Az utószót Kappanyos András írta.

Két várost látok: az egyik a patkányé, a másik a fecskéé. "Nem biztos, hogy Kublai kán elhisz mindent, amit Marco Polo mond, amikor leírja neki a követi kiküldetései során meglátogatott városokat, de nyilvánvalóan nagyobb kíváncsisággal és figyelemmel hallgatja a tatárok császára az ifjú velencei szavait, mint bármelyik más küldöttéit vagy felfedezőéit..." És Marco Polo mesél: láthatatlan városokról - a városokról és az emlékezetről, a vágyról, a jelekről és a szemekről, a városokról és a holtakról, a városokról és az égről, a karcsú, a folyamatos és a rejtett városokról -, mesél és mesél Kublai kánnak, míg rá nem döbben az olvasó a nagy titokra: hogy mindvégig egyetlen városról, az ő városáról, Velencéről beszélt... A vajmi kevéssé tudományos, ám annál fantasztikusabb "Láthatatlan városok" magyarul jó harminc éve egy scifi-sorozatban jelent meg. A 20. századi olasz irodalom egyik legnagyobb, iskolát teremtő és nemzetközileg is páratlan népszerűségű alkotójának, Italo Calvinónak (1923-1985) ez a remekműve most az életműkiadás újabb, nagyszerű darabjaként kerül a magyar olvasó kezébe.

Öt ízig-vérig mai történet, s mindegyik - ahogy azt már megszokhattuk Pelevintől - bizarr ötletre épül, s miközben maró gúnnyal ábrázolja világunk válságát és káoszát, örök filozófiai kérdésekről is elmélkedik. A "Burning Bush művelet" az orosz titkosszolgálat hihetetlen akciójáról szól, melynek az a célja, hogy hamis Isten-hangot ültessenek be George W. Bush tudatába. Főhőse egy zseniális utánzóképességgel megáldott odesszai zsidó, akit kiképeznek rá, hogy a mennyei "igazságokat" közvetítse az Egyesült Államok elnökének, s így valójában Oroszországból irányítsák a döntéseit - s ehhez hősünknek előbb valóban látnia kell Istent, majd a pokol fenekét is... A második elbeszélés hősét a tálibokhoz építik be, hogy segítsen nekik az Amerika elleni háborúban. Az orosz ügynök újfajta fegyvert talál ki: a sivatag homokjára írja szavait, amelyek halálos fegyverként összezavarják a szupermodern amerikai robotrepülőgépek mesterséges intelligenciáját... Platón barlangja és a Wikileaks-botrány, a buddhizmus ősi tanításai és az angyalok mai divatja, high-tech, a modern háborúk eszközei, ősi és mai mítoszok elegye, a mesterséges intelligencia problémája és az örök kérdés, hogy van-e Isten, s ha igen, akkor miért ilyen világot teremtett... Szédítő, rabul ejtő, elgondolkodtató kaleidoszkóp Pelevin új könyve: az ő könyveit olvasva biztosan más szemmel fogjuk látni a világot - mert semmi sem az, aminek látszik...

"Azért jöttem a tükrök városába, mert egy olyan történet szereplője vagyok, mely jóval a születésem előtt íródott. Azért vagyok a tükrök városában, mert meg akarom tudni, ki vagyok valójában." A 16. század végén Spanyolországban az inkvizíció és a rettegés az úr, ezrek kerülnek máglyára ártatlanul és még többeket hurcolnak meg. Madrid városában Alonso Perez de Herrera dörgedelmes szónoklatai uszítják a keresztényeket a más vallásúak ellen. Alonsót a Hang irányítja, amelynek segítségével az egyszerű pék legkisebb fiából tanult ember lett: A Hang beszél a templomban és mondja ki a halálos ítéleteket, Alonso pedig engedelmeskedik neki, mert van egy szörnyű titka, amelyről csak a Hang tud. Madridban él egy testvérpár, Antonio és Miguel Pereira. Antonio a családi hagyományt folytatva orvos lett és az egyetem filozófia tanszékének vezetője, szép felesége, Isabel és kisfia, Andres iránt azonban nem sok érdeklődést mutat. Velük egy fedél alatt él korhely, csélcsap öccse, Miguel, aki kibukott az egyetemről, és bár számtalan nőt ismert, csak egyet szeret - azt, akit nem szerethet. A regény főszereplői az inkvizíció elől menekülő ibériai zsidók, akiket az Oszmán Birodalom zsidó közösségei fogadtak be. Voltak köztük, akik korábban kikeresztelkedtek, de olyanok is, akik többé nem valamely vallási közösség tagjaként kívánták meghatározni magukat, mert szabadon akartak élni, és arra a kérdésre kerestek választ: Ki vagyok én? A török származású Elif Shafak nagyszerű mesélő, kiváló jellemábrázoló, és akárcsak Az isztambuli fattyú, valamint a Szerelem című regényeit, ezt a történetét is áthatja a misztikum: varázslás, dzsinnek, démonok, őrangyalok kísérik hősei útját.

Ki irigyelhette szépségét, gazdagságát, boldogságát? Mindenki. Kinek lehetett több-kevesebb oka a gyilkosság, sőt gyilkosságsorozat elkövetésére? A hajón szinte mindenkinek. S ha már Egyiptomban, régészeti leletek felkeresésére indult útnak gazdag utasaival a hajó, a -véletlenül- fedélzetén tartózkodó Poirot is régészeti módszerekkel kezd a bűntény felderítéséhez: először minden zavaró, fölösleges elemet eltávolít, aztán minden kétséget kizáróan bebizonyítja, hogy az a gyilkos, akire (természetesen) a legkevésbé sem gyanakodhatunk.

Előkelő, szép, fiatal nő a vádlottak padján. Halálsápadtan hallgatja a vádbeszédet. Elinor Katherine Carlisle -szól az ügyész-, ön gyilkosság vádjával áll előttünk. Bűnösnek vallja magát? A lány szeme előtt összefutnak az arcok. Úgy érzi, sűrű köd veszi körül. Mozdulni sem tud; a beszédből csak egy-egy szó jut el a tudatáig. Bűnös vagy nem bűnös? - hangzik el másodszor is a kérdés. Nem vagyok bűnös - jelenti ki Elinor, de maga sem tudja, igazat mondott-e. Sorra állnak elő a tanúk, és a vallomások kivétel nélkül mind Elinor bűnösségét látszanak bizonyítani. Egyedül Peter Lord, a fiatal orvos kételkedik. Sikerül rávennie Hercule Poirot-t, folytasson magánnyomozást. A zseniális belga mesterdetektív pedig megdöbbentő eredményre jut.

"Ki vagyok? Hová megyek? Kivel?" A világhírű argentin pszichológus egyik legnépszerűbb könyve húsz rövid fejezetben húsz tanácsot fogalmaz meg, melyeket követve harmonikusabb, gazdagabb s talán boldogabb lehet az életünk. Egyszerű tanácsok ezek: igyekezzünk megismerni önmagunkat, használjuk ki jobban az időnket, rakjunk rendet magunk körül, tanuljuk meg meghallgatni a másik embert, ne féljünk kockázatot vállalni... - ám a szerző minden tanácshoz, mint megszokhattuk tőle, elgondolkodtató történeteket is elmesél. S ezektől könyve nemcsak élvezetes olvasmány lesz, hanem egy-egy meghökkentő csavarral, nézőpontváltással, egy kis humorral vagy öniróniával olyan új megvilágításba helyezi mindennapos problémáinkat, hogy egyszeriben megoldhatónak tűnik az, amivel annyit küszködtünk hiába. A bevezetőben Bucay elmeséli, hogy amikor az amerikaiak és az oroszok még versengtek egymással az űrkutatásban, az egyik legnagyobb probléma az volt, hogy mivel írjanak az űrhajósok a világűrben, a súlytalanság állapotában ugyanis nem működik a golyóstoll. Az amerikaiak titokban, nagyszerű tudósok bevonásával, óriási pénzeket áldozva rá, kifejlesztették a világűrben működő golyóstollat. Az oroszok meg egy kicsit vakarták a fejüket, majd gyorsan eldöntötték, hogy jó lesz a ceruza is. E tanmese tanulsága csak látszólag az, hogy mindig van egyszerű megoldás (mert sokszor nincsen) - de hogy valójában mit sugallnak, mire tanítanak Bucay történetei, azon kinek-kinek magának kell elgondolkodnia.

"Minden kezdet nehéz. Ez is. Kikecmereg a vízből, körül se néz. Pedig igazán vethetne még egy utolsó pillantást az óceánra, és legalább udvariasságból színlelhetne némi honvágyat, de nem teszi." Verhulstöt a mai flamand irodalom legtehetségesebb és legizgalmasabb szerzőjeként, afféle „új Louis Paul Boon”-ként tartják számon. Semmivégre című önéletrajzi ihletésű regényével aratta első nagy sikerét mind a kritikusok, mind az olvasók körében. A könyv 2007-ben megkapta a Gouden Uil irodalmi díjat, és hamarosan film is készül belőle. Verhulst igen termékeny író, általában évente megjelenik egy regénye. Az "Elcseszett napok egy elcseszett bolygón" az emberiség fekete humorral megírt krónikája, az európai "kultúrember" - története. Hogy milyen ez a történet? A legkevésbé sem dicsőséges, sőt inkább szégyenletes események hosszú sora. Főszereplője a hódító, erőszakos és pusztító ember, aki testi erejét arra használja, hogy más élőlényeket elpusztítson, szellemi erejét pedig arra, hogy minden szépet és jót tönkretegyen. Verhulstnek nem célja, hogy hízelgő portrét fessen az emberiségről. Helyette azt mutatja be, miképpen "fejlődik" a primitív őslény minden hájjal megkent gyilkossá, hogyan használja fel tudását arra, hogy magát és környezetét elpusztítsa. E kifordított modern kori fejlődésregény narrátora mindvégig kívülállóként tudósít az eseményekről. Ahogy Verhulst mondta egy interjúban: a marslakó szemszögéből próbálja megírni a történetet. S a marslakó ártatlan és értetlen pillantása leplezi le az eseményekben rejlő abszurditást.

Ernestónak szeretője van - konstatálja Inés a férje papírjai közt talált rúzsfoltos üzenet láttán. Az üzenet közönséges ízlésre vall: ugyan ki vesz komolyan egy olyan nőt, aki rúzzsal szívet rajzol, aztán még alá is kanyarítja, hogy "Szívecskéd". Minden nőt megcsalnak - véli -, csak nem mindenki tudja meg. És az ilyeneknek könnyebb, mert ettől még nem változik meg az életük. Aki viszont megtudja, mindenáron ki akarja deríteni, ki az a nő; tépelődik, mi lehetett a baj, mit kéne tennie, megbocsásson-e vagy sem, és hogyan bosszulja meg a rajta esett sérelmet, aztán mire a párja otthagyja azt a másikat, már úgy összekavarodik benne minden, hogy képtelen visszatérni a rendes kerékvágásba. Főleg ha további rúzsfoltos üzenetek kerülnek elő - például egy óvszeres dobozból! Inés persze utánajár, ki lehet az a sekélyes ízlésű, közönséges nő, majd pedig mindent elkövet, hogy mentse a férjét, aki felfokozott izgalmában végzetes balesetet okoz: "Szívecskéd"-et megöli és jobb ötlet híján bedobja a tóba. Ezzel azonban még koránt sincs vége a családi drámának. Claudia Pineiro az argentin széppróza egyik legnagyobb sztárja. 1960-ban Buenos Airesben született, pályáját forgatókönyvíróként és grafikusként kezdte. Különleges lélektani krimiket, művészi és egyben nagyon olvasmányos pszichothrillereket ír. Nagy mesterek - többek közt Saramago - fedezték fel az irodalomnak.

Embernek hisszük magunkat. No de mit is jelent ez? Miként határozható meg az emberi jelleg? Felipe Fernández-Armesto, a londoni Mária Királyné Egyetemen a globális környezettörténet professzora, tanulságos útra visz bennünket az emberi nem történetén át. Feltárja, mi minden mond ellent annak a legalapvetőbb vélekedésünknek, hogy emberek vagyunk, és mindig is azok voltunk. Öt nagy témakörben vizsgálódik: a Homo sapiens és a majomfélék kapcsolata; az ember mint az állatvilághoz tartozó, ám abban dominanciát szerzett lény (ókori kínai, indiai, görög világképek, utópiák, Biblia); a neandervölgyi embert és más evolúciós rokonainkat övező paleoantropologikus vita; a fajokat nem mint szilárd, hanem mint képlékeny kategóriákat kezelő felfogás (mi szubhumánus, mi teljesen humánus és mi egyáltalán nem humánus - fizikai jellemzők, bőrszín, stb.); a mesterséges intelligencia kapcsán felvetődő problémák, pl. a tudat és a képzelet); és végül a jövő lehetőségei a biotechnológia tükrében. Részint tudományosan igazolt tények, részint anekdoták sokaságával rávilágít, hogy jóformán minden olyan tulajdonság, amit egyedülállóan emberinek gondoltunk - a nyelv, a tűz, az eszközök használata, mezőgazdálkodás, szervezett együttműködés és hasonlók - más állatoknál is fellelhetők; a lélek vagy a szellem megléte az emberben igazolhatatlan; az öntudatról pedig olyan keveset tudunk, hogy nincs értelme azon spekulálni, vajon az ember létrehoz-e öntudattal bíró mesterséges lényeket, ha egyszer azt sem tudjuk, mi az, amit át kéne adnunk nekik. Az Európa Diákkönyvtár párjaként elindított új sorozatunkban olyan műveket adunk közre, melyek élvezetes formában összegzik mindazt, amit a történelem, a kultúrtörténet, a társadalom- és természettudományok legfontosabb kérdéseiről manapság tudnia kell és tudnia érdemes a művelt, felkészült diáknak és a tájékozott felnőtt olvasónak.

Korfu szigete kimeríthetetlen tárháza Gerald Durrell élményeinek. A "Családom és egyéb állatfajták", a "Madarak, vadak, rokonok" és "A halak jelleme" után is friss, eleven történeteket élvezhet az olvasó az "Istenek kertjé"-ben, vagyis a korfui élményanyag újabb enciklopédiájában - temérdek emberi csudabogár és kedvesnél kedvesebb állat szíves segítségével. Mama és gyermekei - a zsémbes Larry, a harcias Leslie, a szerelmes Margo, és nem utolsósorban minden ember és állat igaz jó barátja, Gerry - egyik bájos bonyodalomból a másikba eveznek a kék tengeren, botladoznak a dús flórájú-faunájú szigeten, a csillogó-villogó görög ég alatt.

Egy ötvenes éveiben járó úrinő, Clarissa Dalloway, egy konzervatív politikus felesége London belvárosában sétálgat. Estélyt készül adni, amelyre meghívott jó néhány hírességet, köztük régi barátait, akikkel együtt töltötte vidéki birtokukon az ifjúkorát. Egy fiatal hivatalnok, Septimus Warren Smith és felesége, Rezia is a belvárosban sétál, de ők sokkal fontosabb: terápiás céllal, Septimus ugyanis idegösszeomlást kapott a harctéren átélt borzalmaktól (nem sokkal az első világháború után vagyunk). A belvárosban sétál, parkokban üldögélve eleveníti fel a régi időket s rágódik házaséletének mostani válságán Peter Walsh, Clarissa régi hódolója, aki nemrég tért vissza Indiából. Az ő sorsuk és még sokaké, ismerősöké, vadidegenekké kapcsolódik össze ennek az érzésekből, érzékelésekből és emlékekből építkező regénynek sajátos világában, az ő egyéni, vissza-visszatérő s finoman változó dallammotívumuk olvad szinte zenei harmóniába, mire az utolsó mondat is elhangzik. A főtéma azonban Mrs. Dalloway az ő alakja köré szerveződik a mű, ő az, aki mindenkinek másképp tűnik fel: hol régi reménytelen szerelemként, hol a konvenciók üresfejű rabjaként, hol felejthetetlen, noha sznob barátnőként, hol az életnek értelmet adó, sugárzó középpontként. Hangvilla ő, Clarissa, aki minden érintésre másképp rezeg, s a teljesség vágyva vágyott képzetét kelti az emberekben. Az írónőnek ez a műve ihlette "Az órák" című nagy sikerű filmet.

"...de a mi Istenünk odafent fészkel, hogy élvezze a panorámát, lelásson a világ legaljasabb dolgaira, és gondosan lejegyezze a noteszébe, hogy kéznél legyen utolsó ítéletkor..." Alig nyílt meg a furcsa nevű kocsma, az Útrakelt hitel, máris felborzolta a kongói kedélyeket, a helyi hatóságok a jó erkölcs nevében fordulnak ellene, így bezárás fenyegeti. Szerencsére a tulajdonos, Makacs Csiga, nevéhez hűen, eltökélten tartja a frontot, így válhat e hely a társadalom kirekesztettjeinek menhelyévé, akiket az üveg iránti vonzalom hív egybe mániákusan ezen a helyen, ahol a kosz és a nyomor jól megfér a bunyóval és a mámoros nevetéssel. Törött Pohár, a megfáradt vén alkesz, korábban tehetséges iskolai tanító, mostanság a helység krónikása, akinek a kocsmáros füzetet és ceruzát nyom a kezébe, hogy írja le az ott zajló kalandokat, a csodabogár vendégek hőstetteit. A "küldetés"-nek hamar híre kel, és a kocsma hírhedt figurái sorjában jelentkeznek Törött Pohárnál. Törött Pohár maga is kitárulkozik, visszapörgeti saját életét, vall anyjáról, aki a Csinuka folyóban lelte halálát, szerelemről, csalódásról, gyermekkorának régvolt pillanatairól, amikor viharlámpa fényénél olvasott, ami felkavarta, mint egy utazás, mint az evezőlapát a folyam vizét..., de minden történet a végső lépést késlelteti és érleli, hiszen Törött Pohár dolga már csupán a küldetés teljesítése, hogy elindulhasson végre a könnyek partján a Csinuka felé... Alain Mabanckou Brazzaville-Kongó szülötte, költő és regényíró, Franciaországban rendkívül népszerű, 2006-ban Renaudot-díjjal jutalmazták irodalmi munkásságát.