Fapadoskonyv.hu strana 57 z 82

Az arany, a vér és a szerelem buja pompájú regénye Pizzaro és a spanyol konkvisztádorok korába viszi el az olvasót. Dél-Amerikában az aranyország hírének varázslata ejti meg egy fiatal spanyol vitéz lelkét. A mohó aranyláz miatt egész Peru vérözönbe fúl, csak a főhős menekül meg: a Napisten egyik szolgáló szűzébe szeret bele. A kalandirodalom egyik legművészibb alkotása a regény.

Ihol az tizedik könyvem akit a zirásajimbul az filyam igazitott röndbe mivelhogy a szömöm nem fogja mán az bötüt.

„Életem folyásáról csak annyit ereszthetek közre, amennyit minden nagy író biografiáiban találunk, tudniillik, hogy születésem után szoptam, ettem, ittam és aludtam addig, mígnem a magyar két haza csodájára szerzőnek felnevekedtem. Azt mindazáltal szükséges megjegyeznem, hogy már bölcsőm óta örömest hallgattam a dajkám kellemes mesézéseit a zöld királyról, annak három leányáról, kik közül mindig a legkisebbet óhajtottam, az aranyvárakról, melyeket ifjúságom bájos esztendeiben magam is számosat építgettem, s a mindent tehető tátosokról, kiket időjártával pénzes emberekben találtam fel…” "Valamint a lúd minden elmenő állatra nyakat nyújtva sziszeg, de tőle egyik sem fél, sem sziszegésére útjából ki nem tér: úgy én is, a meseíró, hiában mesélek, moralizálok, csipkedek elő s hátra, senki sem fél tőlem, s nem is javítok meg, tudom, senkit." (1820) Fáy András

Hogy kicsoda Esti Kornél, az az elso fejezetbol derül ki. Kosztolányi másik énjét fedezhetjük fel benne, aki az író elfojtott vágyait testesíti meg. Barátságuk fiatalkorukra nyúlik vissza, amikor még elválaszthatatlan ellentétei voltak egymásnak. Esti Kornél sajátosan összetett jellem: egyszerre komisz, léha, szeleburdi, züllött és ugyanakkor a legnemesebb emberi érzések is ott rejtoznek benne. Tréfából bárkiben képes kárt tenni, de a szenvedok iránt részvétet táplál, s a bajban mindig segítségükre siet. Kosztolányi azt akarja megmutatni, hogy az élet apró dolgaiban is véghezvihetünk nemes cselekedeteket, s igazából ezek adják az élet értelmét, nem pedig a látszat dolgok, miként azt Esti Kornél énekében mondja: ?Jaj, mily sekély a mélység / és mily mély a sekélység?. Tudjuk azt is, hogy csak fiatalkorukban voltak elválaszthatatlanok, majd mintegy tíz évre elfelejtették egymást. Amikor újra találkoztak, Esti Kornél továbbra is a kicsapongó, állandóan úton lévo, szabad agglegény, míg Kosztolányi, a narrátor, addigra már családos ember, aki beleszokott a konszolidált polgári életformába: már nem utazgat, nem rúg ki a hámból, hanem szorgalmasan dolgozik és családjával törodik. Valójában a XIX. és XX. századi írók egyik alapélményét dolgozza fel az író saját jellemének kettészakításában: muvész és polgár ellentétét.

Az időszámításunk előtti V. század Görögországába, Athénba, az ókor világába vezeti ifjú olvasóit Hegedűs Géza. A görög-perzsa háborúk ideje ez: a halhatatlan Marathónnak, Leónidasz spártai király szállóigévé vált hősiességének, Miltiadésznak és Periklésznek, az ókori tudomány virágzásának kora. A regény a kis-ázsiai Milétoszban kezdődik. Két fiú sétahajózni indul, de a tengeren viharba kerül, és elszakad otthonától. Perzsiába jutnak, ahonnan csak esztendők múlva, élményekben gazdagon, kalandok sorozatán át kerülhetnek Görögországba. Csatákban, veszélyben, munkában és szerelemben, kémek üldözése és filozófiai viták, művészi élmények és világjárás közben bontakozik ki az olvasó előtt az emberiség ifjúkora.

„Nem ismerek írót, aki olyan csalhatatlan biztonsággal érzékelte volna a valóságot, mint ő, s ugyanakkor olyan öntudatosan megtagadta volna a valóság törvényeinek érvényét az élet mélyebb térfogata, az emlék, a vágy és a képzelet birodalma fölött. Hősei állandóan úton vannak két életcél, két város, néha csak két vendéglő vagy fogadó között. Ez a kóborlási hajlam életük és regényességük egyetlen, igaz tartalma. Két világ között vonulnak, s szívesen bámulják rokonhajlamú égi társaik, a vadludak vándorútját az őszi égen. Két emlék között vándorolnak, postakocsin, gyalog vagy az álmok ködfogatján.” (Márai Sándor)

Aki meg akarja tudni, mi a kapcsolat a gólem és a számítógépek, Frankenstein és a mandragóra-emberke, az incubus-ördög és az eugenika, a génsebészet és az alkímia között, ebben a könyvben választ talál majd kérdéseire. Aki arra kíváncsi, miképpen próbált az ember magához hasonló lényt teremteni s miképpen vágyott részesülni az emberteremtés kétes gyönyörében, hogyan kutatta saját eredetét az alkímia, mágia, kabbala, a fizika, kémia és biológia segítségével, ezt a könyvet olvasva, ha ki nem is elégítheti, legalább csillapíthatja kíváncsiságát. Aki pedig pusztán szórakozni szeretne letűnt korok, hajdanvolt emberek és ősi gondolatok történetét hallgatva kíván megpihenni munka után, az sem teszi le csalódottan ezt a könyvet, hiszen nincs szebb, nincs érdekesebb, mint az emberi vágyak története – olyan történet ez, amelyben alig választható szét álom és valóság.

Petelei ?István (1852–1910) erdélyi magyar író, elbeszélő.1852. szeptember 13-án született Marosvásárhelyen.Iskoláit Székelyudvarhelyen, és Kolozsváron, és Pesten végezte. Tanulmányai után hazatér szülővárosába.Megjelennek írásai, novellái az Erdélyi Híradóban, a Századokban, a Történelmi Társulat lapjában, majd a Pesti Naplóban, és a Vasárnapi Újságban.Rövid ideig a kolozsvári Kelet munkatársa.1882-től a kolozsvári Közlöny segédszerkesztője.1886-ban kiadja a Kolozsvár című lapot.1882-ben a Révai Testvérek-nél megjelenik első novelláskötete, a Keresztek. Tíz rajz címmel.1886-ban még két novelláskötete jelenik meg.– A fülemüle (Singer és Wolfner)– Az én utcám (Pallas Rt.).1888-ban feleségül vette Korbuly Annát.1890. december 31-én agyvérzés kap. Visszaköltözik Marosvásárhelyre, majd Remeteszegen, Szovátán él haláláig.1910. január 5-én halt meg. Petelei István tagja volt a Petőfi Társaságnak, elnöke a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaságnak, valamint a Kolozsváron működő Erdélyi Irodalmi Társaságnak.

„Örülök, hogy megírtam A csendes amerikait. Általa született e – mások számára különösnek tűnő – mély barátság is egy kommunista író-újságíró és egy katolikus író között” – írta Graham Greene egy évtizeddel ezelőtt Róbert László egyik könyvének előszavában.Az olvasó e barátság krónikáját tartja a kezében. Ez a könyv mégsem egyszerű krónika, hanem szerzőjének „fiúi” vallomása mesteréhez. Nyilvános gyónás és vallatás. Ám Róbert Lászlónak ezt az írását is a nosztalgia és a romantika mellett jótékonyan szövi át az önirónia.

Thury Zsuzsa született elbeszélő, az irodalmi divatoktól függetlenül alkotó realista író, aki mindig érzékenyen és pontosan ábrázol, akár anekdotázik, akár elmélkedik, akár ironikus, akár tragikus módon láttatja a világot. Elbeszélései az elmúlt fél évszázad belső, emberi történéseinek pillanatképei, akár önéletrajzi regényként is egybeolvashatók lennének. Elsősorban családi dolgokról szólnak a novellák, a gyermekkor szegénységéről, tragédiáiról, megaláztatásairól, de ugyanilyen tiszta és őszinte hangon szól az öregkor magányáról és veszteségeiről. A kötet erőssége a Tiszta helyzet című kisregény, amely a Mihelfi-Nagy család lassú széthullásának, képmutatásának és lelepleződésének groteszk és tragikus története. Thury Zsuzsa nagy hatásának titka kétségtelenül a személyesség varázsa és a realista jellemábrázolás: ez teszi lehetővé, hogy írói skálája az érzelmes emlékezéstől a maró szatíráig terjed. elbeszéléseinek e gyűjteménye erről a gazdagságról győzhet meg minden olvasót.

Biztos vagyok benne, hogy senkinek nem fog elárulni semmit sem. Nem mintha nem bízna az emberekben, egyszerűen azért, mert nem akar tanút hagyni maga után. Azt mondta nekem: „Tudja Árpi bácsi én végig ültem a rendősgyilkos Soós Lajos perét és rájöttem arra, hogy az a pitiáner gyilkos megérdemelte a sorsát, tulajdonképpen a társai buktatták le. A nagy tanulság tehát az: ha már elhatároztam, hogy megölöm az ellenségemet, akkor úgy végzek vele, hogy senki se lássa, senki se tudjon róla.” Megkérdeztem tőle: Mi lenne akkor, ha mégis akadna egy tanú? „A tanút meg kell ölni.” – válaszolta. Te jó ég! – mondtam neki – te nem lehetsz ennyire cinikus, nem válhatsz hidegvérű gyilkossá! „Nem, nem vagyok az. Ma még nem…”

A századforduló körüli évtizedek legendás hírű írója Ambrus Zoltán. Félelmes színikritikus, népszerű regényíró. Novelláit, tárcáit előszeretettel közölték az újságok. Franciásan könnyed és elegáns íróművészetéről, klasszikus egyszerűségét és világosságot kedvelő művészetszemléletéről nemcsak elvi cikkei, de saját írásai is tanúskodnak. A kötet Ambrus legjobb elbeszéléseit tartalmazza. Az írások szemlélete rokonságot mutat: mindegyikben Ambrus humanizmusa, emberszeretete érvényesül. A válogató igyekezett a leghívebb képet nyújtani Ambrus egész munkásságáról, emberi és művészi értékeiről. A színvonalas és jó olvasmányt nyújtó kötet igazolja, hogy ez a törekvés sikerült. Bizonyítja, hogy Ambrus legjobb művei, immár a magyar irodalom klasszikus értékei közé tartoznak. Különböző témák, más és más történetek.

A történet Veronában játszódik, egy olasz városban. Két, õsidõk óta gyûlölködõ családot mutat be: a Montague-kat, és a Capuleteket. A Montague fiú (Rómeó) és a Capulet lány (Júlia) egymásba szeret, titkon összeházasodnak, ám a frigy halált hozó bonyodalmakba torkollik.

A két világháború közti időszakot méltán tarthatjuk a magyar ponyva aranykorának, amikor is több tucat kiadó százával, ezrével jelentette meg azon műveket, melyeknek az egyszerű szórakoztatáson túl nem igen voltak magasabb rangú célkitűzései. A zömében nyugati mintára íródott kalandregények között azonban időről-időre felbukkant jó néhány gyöngyszem, akik nélkül valljuk be, a magyar nyelvű irodalom szegényebb volna. A műfaj vitathatatlanul legnagyobb zsenije természetesen Rejtő Jenő volt, azonban az ő kortársai között nem kevesen vannak olyanok, akik e műfaj keretein belül a legmagasabb szakértelemmel „termelték” a western, idegenlégiós, detektív vagy épp szerelmes történeteket. E mindig is népszerű műfaj, mára klasszikussá vált darabjaiból állítottuk össze sorozatunkat.

Csáth Géza, eredeti nevén Brenner József (1887-1919) magyar író, orvos, zenekritikus. Kosztolányi Dezso unokatestvére.Bródy Sándor biztatására kezdett komolyabban foglalkozni az írással. 1906-tól a Budapesti Naplóban jelentek meg írásai, de más lapokban is publikált. A Nyugatnak 1908-as alapításától munkatársa volt. Ugyanebben az évben jelent meg elso novelláskötete, A varázsló kertje. 1909-ben orvosi diplomát szerzett, majd Budapesten az Elme- és Idegkórtani Klinikán kezdett dolgozni. Idegorvosi munkásságának kiemelkedo alkotása az Egy elmebeteg no naplója, mely ? saját naplóját leszámítva ? egész munkásságának legnagyobb szabású darabja. Ebben egy paranoiás no kórképét írta meg, melyben a hagyományos pszichiátria és a pszichoanalízis szempontjai keverednek. Csáth tudatosan rászokott a morfiumra, mert érdekelte annak tudatmódosító hatása. Szenvedélyét azonban csak rövid ideig sikerült kordában tartania. A morfium hatása alatt szerzett élményei irodalmi muvein erosen érzodnek, melyekben az ideggyógyászat akkori eredményeit is felhasználta, orvosi megfigyeléseinek irodalmi keretet adott. 1911-ben jelent meg a Délutáni álom címu elbeszéléskötete, amelyben többek között ezen tapasztalatokat dolgozta fel.A leszokást elosegítendo falusi orvos lett Földesen, majd Regocén, de a gondok csak fokozódtak. Környezetével megromlott a kapcsolata, fokozódott paranoiája. 1919-ben már a bajai elmeosztályon ápolták. Miután megszökött, lelotte feleségét, és öngyilkosságot próbált meg elkövetni. A sikertelen kísérlet után a szabadkai Mária Valéria Közkórházban ápolták. Nem sokkal késobb pantopon-túladagolásban meghalt.Munkássága nagy hatást gyakorolt a késobbi írógenerációkra, így több követoje is akadt.(Forrás: Wikipédia)