Fapadoskonyv.hu strana 59 z 82

Stendhalnak, ?aki a Vörös és feketével kezdte regényírói pályáját, A pármai kolostor öregkori, utolsó, legérettebb remekműve. A maga korában kevesen értették meg, de e kevesek közt nagy vetélytársa, Balzac, így nyilatkozott róla: „Stendhal olyan regényt írt, amelynek minden fejezetében a fenséges szólal meg!… Csak lángész teremthette meg ezeket a helyzeteket, eseményeket, újra és újra feltáruló bonyodalmakat – egy zsarnok udvarát!… Nagyszerű, szellemes, szenvedélyes és mindvégig igaz mű!… Micsoda könyv! A szenvedély nagy kiáltásait halljuk majd minden oldalán!” „A pármai kolostor mindenekelőtt a tizenkilencedik század nagy regénye, a szabadság és a boldogság követelése a szent Szövetség, Európa akkori Atlanti Paktuma korában” – írta róla legutóbb Aragon. A Pármai kolostorban csodálatos egységben találkozik Stendhal társadalmat leleplező kritikai realizmusa és páratlan romantikája, mely ártatlanságukban és romlottságukban egyaránt elragadó nőalakokban és varázslatos olasz tájakban bontja ki az öreg Stendhal szenvedélyes és mégis szemérmes líráját, végső vallomását az életről és a világról. Stendhalnak ezt a regényét is Illés Endre fordítói művészete hozza közel a magyar olvasóhoz.

A két világháború közti időszakot méltán tarthatjuk a magyar ponyva aranykorának, amikor is több tucat kiadó százával, ezrével jelentette meg azon műveket, melyeknek az egyszerű szórakoztatáson túl nem igen voltak magasabb rangú célkitűzései. A zömében nyugati mintára íródott kalandregények között azonban időről-időre felbukkant jó néhány gyöngyszem, akik nélkül valljuk be, a magyar nyelvű irodalom szegényebb volna. A műfaj vitathatatlanul legnagyobb zsenije természetesen Rejtő Jenő volt, azonban az ő kortársai között nem kevesen vannak olyanok, akik e műfaj keretein belül a legmagasabb szakértelemmel „termelték” a western, idegenlégiós, detektív vagy épp szerelmes történeteket. E mindig is népszerű műfaj, mára klasszikussá vált darabjaiból állítottuk össze sorozatunkat.

Tribulat Bonhommet, a híres orvos, a természettudományok tanulmányozása közben megtanulta, hogy a hattyúk haláluk előtt énekelni szoktak. Hallani akarta ezt az éneket. Egy elhagyott, sűrű parkban, százados fák árnyékában, egy szent tóra bukkant. A tó vízének sima tükrén tizenkét madár úszkált békésen. Éjszakánként egy fekete hattyú vigyázott rájuk. Szemét tágra nyitva virrasztott. Hosszú, rózsás csőrében sima kavicsot tartott, melyet a legcsekélyebb zajra a vízbe ejtett. Mikor a többi hattyú a kő csobbanását meghallotta, szanaszét repült. (részlet)

Kriza János 1863-ban megjelent Vadrózsák c. népköltési gyujteménye óta az irodalmi köztudatban a székely népballada különleges rangot nyert# az egész magyar balladaköltészet szépségeinek és gazdagságának legméltóbb képviselojét szokás tisztelni benne. Több mint száz év alatt balladaismereteink földrajzilag és történetileg egyaránt nagymértékben kitágultak, ámde minden újabb gyujtés után bizonyosabbá vált, hogy a legtöbb klasszikus balladát valóban a székely folklór orizte meg számunkra, ide számítva a székelységbol kivált csángók és bukovinai székelyek folklórját is. Kriza jeles munkatársai (köztük Gálfi Sándor, Ürmösi Sándor) és kortársai (Gyulai Pál, Szabó Sámuel, Vass Tamás és mások) után a századforduló tájáig a székely balladagyujtés munkája foleg Benedek Elek, Sebesi Jób, Mailand Oszkár, Versényi György és Kanyaró Ferenc nevéhez kapcsolódott. A múlt századi gyujtésekbol állította össze Benedek Elek Székely népballadák c. válogatását (Budapest, 1921), amely jelen kötetünk alapjául szolgált.  

A két világháború közti időszakot méltán tarthatjuk a magyar ponyva aranykorának, amikor is több tucat kiadó százával, ezrével jelentette meg azon műveket, melyeknek az egyszerű szórakoztatáson túl nem igen voltak magasabb rangú célkitűzései. A zömében nyugati mintára íródott kalandregények között azonban időről-időre felbukkant jó néhány gyöngyszem, akik nélkül valljuk be, a magyar nyelvű irodalom szegényebb volna. A műfaj vitathatatlanul legnagyobb zsenije természetesen Rejtő Jenő volt, azonban az ő kortársai között nem kevesen vannak olyanok, akik e műfaj keretein belül a legmagasabb szakértelemmel „termelték” a western, idegenlégiós, detektív vagy épp szerelmes történeteket. E mindig is népszerű műfaj, mára klasszikussá vált darabjaiból állítottuk össze sorozatunkat.

Gárdonyi ?Géza kisregénye, A lámpás 1894-ben jelent meg először. Személyes vallomás ez a könyv önnön pedagógiai és emberi küzdelmeiről, a korabeli hatalmakkal és hatalmasságokkal vívott harcáról. Arról a harcról, melyet azért vívott, hogy az egyszerű nép számára fényt sugározhasson, hogy lámpás lehessen. „Kovács Ágoston néptanító ötven esztendeig tartó szolgálatának ideje alatt minden erejével harcol az ismételten rákényszerített ,véka alá tett gyertya' szerep ellen, s megpróbálja legalább a gondjaira bízott maroknyi ember, tanítványok és szülők életét a maga szerény fénykörébe vonni” – írja előszavában Petrőczi Éva, majd így folytatja: „Számomra ez a könyv nem elsősorban a templom és az iskola minden esélyegyenlőség nélküli küzdelmének regénye. Sokkal inkább kemény hangú vallomás arról, hogy mifelénk a világítás veszedelmes mesterség volt minden időben. … Egy bizonyos: ha rajtam múlna, minden oktatásügyi vezetőt A lámpás egy példányával fölszerelve engednék csak hivatalba lépni, hogy látva lássa, hány lelket károsít meg, ha a magukat világításra szánók egyre gyérülő, egyre inkább a megbecsülés szélére szoruló táborától megvonja a világítás elemi jogát.”

Muraközy János, az elfelejtett, különös, kettős életű, XIX. századi romantikus magyar festő Hegedüs Géza legújabb regényének hőse. „Muraközy sorsa felizgatta képzeletemet – vallja az író. – És ezt az életet a maga szélsőséges egyediségében nagyon is jellemzőnek éreztem a múlt század második felének Magyarországára, ahol 48 élő és szeretett emléke szakadatlanul jelen volt 67 sohase lelkesítő, de józanul vállalt valóságában, ez pedig kisebb vagy nagyobb mértékben az egész társadalomra kényszerített valamelyes tudathasadást. Én Muraközy életének gyér számú adataiból, néhány kiválasztott képből és a korszakra jellemzőnek tartott történelmi tényekből szerkesztettem meg a regény vázlatát, kitöltve a tények mögé és köré képzelt érzésekkel, gondolatokkal, cselekménymozzanatokkal.”

Ezt válaszolta bölcs, ifjú barátom, a haditudósító, aki a pesti korzón járatos# így válaszolt az ötvenéves, sokat tapasztalt hölgy, aki legjobban ismeri a dámákat és kócsagtollaiknak ere­detét# ugyanezt mondta a szentéletu asszony, akit még tisztelettel megkérdeztem a templom környékén, honnan gyászruhájában, suru, fekete fátyol alatt kilépett. Tán meghalt férje, testvére vagy fia - hisz manapság oly surun halnak a férfiak? Még csak egy távoli atyafia fekszik a galíciai hó alatt, hogy tavaszra megmutassa sarkantyús lábát. Ám az úrno korábban készült el tavaszi ruhájával, mint kellett volna. O szegény, azt hitte, hogy az idén a gyászruha lesz divatos hölgyeinknél. Pedig, lám, a hármasszoknya diadalmaskodik. (részlet)

Maxim Gorkijt a magyar olvasóközönség foleg a regényei alapján ismeri. Ez a könyv most Gorkijt, mint novellaírót mutatja be. A nagy orosz realista író novelláiban is a dolgozó nép bajainak, szenvedéseinek ábrázolója. Gorkij muvészetének tükrében a társadalom elesettjei megelevenednek, élové, hitelessé válnak. Az író a legkülönbözobb területeken ismeros. Éppoly hitelességgel rajzolja meg a nyomortanyák lakóit, a parasztok életét, mint a kóbor cigányok bánatát, vagy az amerikai ?demokrácia? kizsákmányoló, imperialista elnyomását. A novelláskötet megtelik népi motívumokkal, valódi népi meseanyaggal, s ezen keresztül Gorkij magát a nép fiát szólaltatja meg, vele beszélteti el az egész nép tragikus sorsát. Gorkij novelláskötete kimagasló helyet foglal el az író munkái között. Utat mutat a realista novellaírásban és teljesebb képet nyújt Gorkij írói muvészetérol.

A szerzőről szinte semmit sem lehet tudni, életútja ismeretlen. Az 1887-ben megjelent regénye azonban azon magyar utópiák sorába tartozik, melynek legnagyobb és legismertebb alkotása Jókai Mór tollából született A jövő század regénye. A regény egy nemzeti vágyteljesítő álmot igyekszik megteremteni, nagy teret engedve a cselekményességnek és a jövőbeli technika találmányok részletes ismertetésének. Privigyey Pál 2000-ben játszódó regényét méltán tekinthetjük a magyar tudományos-fantasztikus regények úttörőjének

A nagy magyar író posthumus munkája ez a regény. Szabó Dezso a Nemzeti Múzeum könyvtárára hagyta kéziratát azzal a meghagyással, hogy csak halála után publikálható. Az Ének a révben, ez a kíméletlenül ostorozó remekmu, mely pellengérre állítja a mindörökre elmerült korszak szolgai hajlongását a rang felé és kegyetlen terrorját a nincstelenek, a kisemmizettek irányában, valóban csak most jelenhetett meg. Az elsodró ereju, víziós hevületu írás kiegészíti és teljessé teszi Szabó Dezso életmuvét. Szabó Dezso regényét Tolnai Gábor kíséro tanulmánya fejezi be.

Vajda ?János felesége, Bartos Róza élete végén – a húszas években – öntötte végleges formába Emlékiratai-t. Bartos Róza valóságos adatokat, megtörtént eseményeket rögzít izgalmas, érdekes írásában, de a tények közé minduntalan beilleszt olyan mozzanatokat is, amelyek képzeletének szüleményei. Vajda Jánossal kötött sikertelen házassága, majd a botrányos válóperük nyomán kialakult híresztelések miatt Róza könyvével kívánja igazolni önmagát – nemegyszer mások és Vajda életének, jellemének támadásával. Amit Róza saját életéről és a költővel való házasságáról elmond, számtalan ponton korrigálást kíván.Ezt a sok figyelmet, türelmet igénylő munkát végezte el Szemző Piroska. Részletes bevezető tanulmánya és körültekintő jegyzetei mindazt a homályt és kétkedést eloszlatják, amely eddig Bartos Róza írását övezte. Róza írását és párhuzamosan a jegyzeteket olvasva egy szerencsétlen sorsú asszony életútja bontakozik ki előttünk: elhúzódó szakítás, körülményes válóper, s mindez a nyilvánosság előtt. Róza – önigazoló szándékában – Vajda jellemét is a maga igényei szerint kívánja megformálni, s ezért Vajda előéletét is föl akarja tárni. Emlékiratai-nak a Gina-szerelem éppúgy tárgya, mint Vajda mindennapjai, vendéglői látogatásai, vadászati kiruccanásai, a házi torzsalkodások és az idillikus pillanatok.

A ?regény középpontjában látszólag egy rövid házasság története áll. 1946-ban Lőtte Józsi vegyészmérnök, régi, illegális kommunista feleségül veszi hajdani szerelmét, Szűcs Dóri grafikust. A két ellenkező természetű ember házassága – bár szeretik egymást – pár év alatt válságba kerül. Dóri egy ideig a maga módján alkalmazkodni próbál férjéhez, 1949-re azonban elbizonytalanodik, s túlbuzgóságában megnyilvánuló félelme egész környezetével, még férjével is szembefordítja.A történet alakjainak alapos megismertetéséhez az író a múlt különböző rétegeit idézi fel, elsősorban Dóri gyermekkorát, a „bűvös kört”: a Szűcs család különös és vonzó légkörét, majd az idősebb Szűcs leánynak, a gyönyörű Vilmának a házasságát, azután a túl érzékeny Dóri életének szeszélyes fordulatait. A múlt szuggesztív erejű megjelenítése érthetővé teszi a házassági válságnak a jellemek különbségéből származó legapróbb tüneteit is, s ugyanakkor rendkívüli mértékben kitágítja a történetet. A házassági válság rajza tehát szinte észrevétlenül a Szűcs család regényévé szélesül, egymásba fonódó vagy egymástól távolodó emberi sorsok gazdag, eleven áradatává, amelynek sodra ellenállhatatlanul magával ragadja az olvasót.

?? Mit akarsz apámtól? ? Nem tartozik rád! ? Goldmayer elovette a heroinos cigarettát. Elhúzta az orra elott. ? Két adag van benne. Nos? Megkapom a kulcsokat? Emoke a cigarettát nézte, szája sarkából alig észrevehetoen nyál szivárgott, nagyokat nyelt. Táskájából elovette a lakáskulcsokat és az asztalra tette, aztán szinte ugyanazzal a mozdulattal a cigarettáért nyúlt. Goldmayer hagyta, hogy a lány elvegye tole a cigarettát. Emoke lázasan kutatott a táskájában az öngyújtója után, de nem találta. A férfi elovette az öngyújtóját, felkattintotta, de nem gyújtotta meg a lány cigarettáját. ? Kérlek, ne kínozz! Nem bírom tovább. ? Bekapcsolom a magnót. Üzenj apádnak, hogy teljesítse a kérésemet, mert különben nem kapsz tolem több drogot, és akkor véged. Világos? A lány bólintott. ? Mindent elmondok, csak adj már tüzet!?

Az ösztönszerű érzésekről volt szó. Milyen különös az, hogy egy arc, egy tekintet vagy néhány elejtett szó erős előítéleteket kelt bennünk, gyűlölethez hasonló idegenkedést vagy megmásít­ha­tatlan rokonérzést, amely hirtelen indulatok idővel mind, mind igen bölcseknek bizonyul­nak. Az ember néha első pillantásra megérzi, kit szeressen és kitől óvakodjék, kivált ha az em­ber nem is ember, hanem csak asszony vagy gyerek. Mert minél kevesebb a világis­meretünk, ez az ösztönből eredő ítélet annál hatalmasabb. Még az állatok sincsenek e nélkül a sajátságos szimat nélkül legalább a kutyák e tekintetben is csudálatos finom szaglásról tesznek bizonyságot.