Helikon Kiadó strana 13 z 115

A Putyin hatalmi gépezetével bátran szembeszálló ellenzéki vezető megrendítő önéletrajza Alekszej Navalnij 2020-ban kezdte írni a memoárját, nem sokkal azután, hogy kis híján végzetes merényletet kíséreltek meg ellene. Elmeséli a teljes élettörténetét: ifjúkorát, politikai tevékenységének kezdeteit, mesél a házasságáról és családjáról, arról, ahogy mind keményebben és hatékonyabban szállt szembe a világ egyik szuperhatalmával, amely el akarta hallgattatni, és a meggyőződéséről, hogy Oroszországban a változás elkerülhetetlen - s neki, a munkatársaival együtt, mindent meg kell tennie érte. Memoárja második felében a börtönbeli élményeiről mesél - gyakran derűsen, sőt humorral, máskor tökéletesen érthető ingerültséggel. Olvashatjuk a börtönnaplóját, leveleit, Instagram-posztjait - ám írni egyre ritkábban tudott, és egyre kevesebb írását tudta kijuttatni a börtönből. Közben újabb és újabb nevetséges vádakat emeltek ellene, egyre hosszabbodott büntetése, és Navalnij számára már világos volt, hogy élete - vagy a rezsim fennállása - végéig börtönben fog maradni. Kegyetlen és cinikus eszközökkel próbálták megtörni az akaratát és a méltóságát - de ez sohasem sikerült... "Ez a könyv Alekszej életének s egyben a diktatúra elleni elhivatott küzdelmének testamentuma - a meggyőződésének, amiért feláldozott mindent, végül az életét is. A könyv oldalain keresztül az olvasó megismerheti az embert, akit annyira szerettem: a makulátlanul tisztességes és rendületlenül bátor férfit. Történetének közreadása nem csak tisztelgés az emléke előtt; inspirációval szolgálhat másoknak is, hogy álljanak ki az igazukért, és soha ne veszítsék szem elől azokat az értékeket, amelyek igazán számítanak." Julija Navalnaja

Valamikor 1962 nyarán két középiskolás beatzenekar úgy döntött, hogy közösen folytatják tovább. Szeptember 23-ai koncertjük előtt néhány órával a Hess András téri Vár Klub egyik rendezője nem tudta, hogyan is hirdesse az akkor még névtelen együttest, és elnevezte a bandát Omegának. A többi - ahogy mondani szokás - már történelem... Kóbor János élete a kezdet kezdetétől szorosan összefonódott a halhatatlan magyar rockzenekarral. Az Omega kedvéért hagyta el a műszaki pályát, mondott le sportolói karrierjéről, hogy aztán a hatvanas évek végétől kezdve évtizedekre az európai könnyűzenei szcéna egyik ikonikus és meghatározó előadóművészévé váljon. Kóbor János 2019-től kezdődően hosszú, több mint kétszáz órás életútinterjút adott Csatári Bence rocktörténésznek. A beszélgetések során Mecky mesélt gyerekkoráról, gimnazista éveiről, a magyar beatkorszak hajnaláról, emberi kapcsolatokról, fájdalmas szakításokról és nagy egymásra találásokról, zenei trendekről, kalandos utazásokról, elszalasztott lehetőségekről és a Kádár-kor mindennapi abszurditásairól - de elsősorban élete nagy szerelméről, az Omega együttesről, ami számára mindig többet jelentett egyszerű zenekarnál: úgy tekintett rá, mint baráti társaságra, sorsközösségre, sőt egyfajta éltető közegre, amelyre a legnehezebb időkben is mindig bízvást számíthatott. Akkor még sem Kóbor János, sem Csatári Bence nem sejtette, hogy ez lesz az énekes utolsó interjúja... "Ekkoriban kaptuk azt a megtisztelő címet, hogy mi vagyunk a Kelet Rolling Stonesa."

A Zseni árnyékban nagyszerű portré egy korszakos jelentőségű atomfizikusról, aki egyesíti magában egy szigorú tudós, egy könnyelmű bohém és a világpolitika befolyásos alakítójának nehezen összeegyeztethető személyiségjegyeit. Lanouette könyve izgalmasan s egyben minden apró részletre figyelve meséli el ennek a zseninek az életét, aki nem lett Nobel-díjas, bár megérdemelte volna. A század legjelentősebb tudósaival, Albert Einsteinnel, Teller Edével, Neumann Jánossal és Oppenheimerrel dolgozott együtt, óriási szerepe volt a Manhattan tervben, az első atombomba kifejlesztésében – majd a hidegháború évei alatt minden tekintélyét latba vetve szorgalmazta a pusztító fegyverek minél hatásosabb ellenőrzését és egy újabb világégés megakadályozását. „Egy csodálatos ember kalandos életének rendkívül olvasmányos és nem utolsósorban tűpontos lenyomata, ami az Oppenheimer című filmre való felkészülésemben a lehető legtöbb segítséget nyújtotta Szilárd Leó megformálásához.” Haumann Máté „Szilárd felkereste Einsteint, és megkérte, hogy ismertethesse a munkáját. Einstein udvariasan bólintott, és figyelmesen végighallgatta Szilárd előadását, aki, miután befejezte, kérdően nézett Einsteinre. – Ez lehetetlen – jegyezte meg Einstein. – Olyasmit állít, amit nem lehet megcsinálni. – Igen, de mégis megcsináltam – válaszolta Szilárd. – Hogyan sikerült ez magának? – csodálkozott Einstein, és a következő néhány percben Szilárd összefoglalta a tézisét és a megoldást. Einstein mosolygott. Tetszett neki a dolog.”

„Az ember először fiatal, aztán fokozatosan megöregszik; melyik az a pillanat, amikor leginkább önmaga?” Lehet-e izgalmas egy Agatha Christie-regény tojásfejű belgák, angol vénkisasszonyok és persze gyilkosságok nélkül? A krimi királynőjének Mary Westmacott álnéven írt érzékeny lélektani regényei egyértelmű igennel felelnek a kérdésre. Az e lapokon kibontakozó, idill és tragédia közt ingadozó élettörténetek finom társadalom- és élénk karakterrajzzal egészülnek ki, elfeledtetve a hullák hiányát. Amikor Larraby, az ifjú portréfestő egy fiatal nőt pillant meg kedvenc tengerre néző kilátóhelyén, először bosszúságot érez – hamar rájön azonban, hogy a helyét bitorló hölgy öngyilkosságra készül. Miután visszarohan, hogy megakadályozza azt, egy éjszakán át hallgatja Celia hadakozását a múlttal – ebből áll aztán össze a Befejezetlen portré. Az Agatha Christie-hez ezer szálon kötődő Celia története nemcsak egy talajvesztett nő töprengése afelett, kínál-e még neki a sors valamit, de alighanem Christie első próbálkozása is arra, hogy feldolgozza válását és szülei elvesztését.

Maria Callas minden idők legünnepeltebb operaénekesnője volt. Arisztotélisz Onászisz a világ egyik leggazdagabb embere. Szerelmük úgy indult, mint egy tündérmese. Maria - aki a nácik által megszállt Görögországban nőtt fel, egy olyan anya mellett, aki könyörtelenül kihasználta - nehezen nyílt meg az embereknek. És most életében először úgy érzi, talált egy férfit, aki nem a legendás operadívát látja benne, hanem az elragadó nőt. Onászisz bevezeti őt az elképzelhetetlen gazdagság világába, megismerteti Elizabeth Taylorral, Richard Burtonnel, Windsor hercegével és hercegnéjével... De a tündérmese aztán keserű fordulatot vesz. "Ezt a regényt a hírességek csillogó világáról és egy összetört szívről, az ambíciók és vágyak fergeteges történetéről Daisy Goodwinnak kellett megírnia: ő született erre." Lucy Worsley "Harmincöt éven át csak a művészetnek élt, most pedig csak a szerelemnek, de vajon melyikre van nagyobb szüksége?"

A Rothschild név senkit sem hagy közömbösen. Hiedelmeket és legendákat táplál évszázadok óta. A pletykák leginkább egy feltételezett titkos háttérhatalom és a háborúk során szerzett vagyon körül forognak. De mit is tudunk valójában a Rothschildokról? Élie de Rothschild jr beleásta magát a család történetébe, és könyve messze túlmutat a mítoszon. Az alapvető szándéka az volt, hogy az emberek természetes kíváncsiságát kielégítse. Amellett, hogy felvázolja az antiszemitizmus működésmódját, megvizsgálja a fontosabb pénzügyeket, és részletesebben is bemutatja a kulcsfigurákat, a família kiemelkedő tagjait. Nem elégszik meg azzal, hogy papírra vesse, amiről az idők folyamán mások már beszámoltak, hanem értékeli, elemzi is a történteket és azoknak a hatását az európai társadalmakra. Feltárja a Rothschildok speciális vonásait, sikerességük receptjét. Mindennek eredményeként jobban megérthetjük az ő érdekeiket, de az európai társadalmak vezető rétegeinek, irányítóinak érdekeit is, valamint a politikai döntéseket meghatározó kérdéseket. "...uralkodók kisegítése, bútor, posta, pénz szállítása mindenkinél gyorsabban, adni-venni bármit, ahogyan a kereslet kívánja, a hatalmasok meggyőzése úgy, hogy fenyegetettnek ne érezzék magukat: így csinálta meg szerencséjét a család, nyereségét államkötvények révén konzerválva, majd diverzifikálva üzleteit, a társadalmi szférába terjeszkedve, alkalmazkodva minden helyzethez, a haladáshoz, a korszellemhez..."

Valahol az isten háta mögött, egy frissen nyílt fogadóban különös vendégsereg esik a tomboló hóesés fogságába. A helyzetet nem teszi rózsásabbá, mikor a sítalpon érkező rendőr, Trotter őrmester tudatja az egybegyűltekkel, hogy gyilkos van közöttük, és újból ölni készül... A három vak egér klasszikusnak született: 1947-ben kifejezetten Mária anyakirályné kérésére készült a BBC rádió számára, színpadi változata, Az egérfogó az 1952-es bemutató óta folyamatosan műsoron van, kibővített verzióját pedig épp a kezében tartja az olvasó - akinek azonban nem kell megelégednie e páratlan sikerű történet fordulataival: a "krimi királynője" ugyanis nyolc másik nyomozást is kínál Miss Marple, Hercule Poirot és Mr. Harley Quin főszereplésével.

„Vegye már tudomásul, hogy az élet nem ponyvaregény.” Lehet-e izgalmas egy Agatha Christie-regény tojásfejű belgák, angol vénkisasszonyok és persze gyilkosságok nélkül? A krimi királynőjének Mary Westmacott álnéven írt érzékeny lélektani regényei egyértelmű igennel felelnek a kérdésre. Az e lapokon kibontakozó, idill és tragédia közt ingadozó élettörténetek finom társadalom- és élénk karakterrajzzal egészülnek ki, elfeledtetve a hullák hiányát. Az óriás kenyerének első lapjain az új londoni operaház nyitódarabján találjuk magunkat, mely erősen megosztja a zeneértő közönséget: van, aki értetlenül áll a befogadhatatlannak tartott „gépzene” előtt, mások viszont zseniális műnek, a jövő zenéjének tartják. Vernont, az ismeretlen komponistát egyedül az operaház igazgatója ismeri, akihez gyerekkora óta mély barátság fűzi. Vernon Deyre egy ősi angol nemesi család utolsó sarja, akiben a muzsika géniusza lakozik – és ez a géniusz kisajátítja, és tragikus választásra kényszeríti az ifjú zeneszerzőt. De vajon békében, biztonságban és kényelemben élje le középszerű életét, vagy elégjen a zene tüzében, hogy maradandót alkosson?

Apokaliptikus regényei után Dmitry Glukhovsky legújabb, publicisztikai írásait összegyűjtő kötetével ezúttal egy fájdalmasan valóságos katasztrófával vet számot. Hogyan juthatott el a hazája odáig, hogy háborút indítson Ukrajna ellen, és miért tűri ezt tétlenül (vagy épp támogatja lelkesen) honfitársainak döntő többsége? Erre az égető kérdésre keresik a választ a Mi egy-egy tünetértékű közéleti eseményt kommentáló, a Putyin-rezsim elmúlt bő tíz évének baljós látleletévé összeálló írásai. Dmitry Glukhovsky sorra veszi mindazokat a pusztító folyamatokat, amelyekről sokan máig nem hajlandók tudomást venni: hogy miképp vált állami ideológiává a patriótaköntösbe bújtatott militarizmus; hogy miképp generált jó előre kollektív háborús pszichózist a mindent átható propaganda; hogy miképp építették le a Kreml aktuális urai szisztematikusan a civil társadalmat, a politikai ellenzéket és a sajtószabadságot... A Mi provokatív és gondolatébresztő olvasmány - kritikájának hitelességét sajátos (és sajnálatos) módon az is bizonyítja, hogy szerzőjét az orosz hatóságok előbb "külföldi ügynöknek" bélyegezték, majd 2023 augusztusában távollétében nyolc év börtönre ítélték. "Olyan emberekre uszítanak rá, akik most a családjukat és az otthonukat védik, és azt követelik tőled, hogy öld meg őket. Öld meg őket, hogy az államod maga alá kaparja a földjüket, és ott is bevezesse a maga kannibalisztikus rendjét."

„Teréz anya mosolyában, szavaiban és tetteiben Jézus újból a világ utcáin járt irgalmas szamaritánusként.” II. János Pál pápa Jim Towey kongresszusi tisztviselő volt az 1980-as években, látszólag sikeres (és hívő) ember, de már fiatalon kiégettnek érezte magát, az életét üresnek, céltalannak – mígnem egy röpke találkozó Teréz anyával mindezt megváltoztatta. Önkéntesként kezdett dolgozni egy leveskonyhán, majd évtizedeken át ő intézte „Anya” jogi ügyeit. Most pedig, a halála után úgy meséli el az életét, ahogy még senki. Azt, ahogy elindult Albániából, ahogy a Haldoklók Otthonát megszervezte Kalkuttában, ahogy minden tevékenységében Jézus iránti szeretete vezérelte, ahogy mindennap sokat imádkozott, egyszóval életének főbb elemeit már ismerhetjük másoktól s részben tőle magától is. Jim Towey e történet mélyére hatol: mesél arról, hogyan élte át Teréz anya – éveken, évtizedeken át – a lélek sötét éjszakáját: amikor úgy érezte, Isten nincs vele, sőt sehol sincsen. Mesél Anya apró humoráról, gyermeki kedvességéről, de hétköznapi gyarlóságairól is. S ugyanakkor könyvében igyekszik megvédeni őt azokkal a súlyos vádakkal szemben, amelyek egy időben oly gyakran elhangzottak Teréz anyával kapcsolatban. „Ha látom, hogy valaki haldoklik, magamhoz veszem. Ha látom, hogy éhes, enni adok neki. Ő is tud szeretni és szeretve lenni. Nem nézem a bőrszínét. Nem nézem a vallását. Nem nézek semmit. Minden ember, legyen hindu, moszlim vagy buddhista, a testvérem.” Teréz anya

Mi volt Agatha Christie kedvenc koktélja? Mit reggelizik Miss Marple? És mi baja van Poirot-nak az ötórai teával? Szederkényi Olga rendhagyó szakácskönyvében egyszerre van jelen francia és angol kulinária művészete, no meg a méregkeverés tudománya: éppoly szerves része a jégből faragott hattyúban feltálalt Peche Melba, mint a romantikus körülmények közt odaégetett sült hering, és persze az arzénes curry. Írni, főzni és gyilkolni: e könyv lapjain e háromszöget járjuk be Agatha Christie életén és regényein, valamint a francia "szakácskirály" Auguste Escoffier receptjein keresztül. "A Halál a Níluson lapjain kiderül, hogy gyomorbajos ember nem tud gyilkolni. A Gyöngyöző ciánból megtudjuk, hogy a brit lányokban azért nincs már elég életerő, mert kevés spenótot esznek. A Holttest a könyvtárszobában felütésében Miss Marple egyik ismerőse először megállapítja, hogy a konyhából sült szalonna illata száll, és csak utána közli, hogy egy hulla fekszik a könyvtárszobában."

„Ne legyél a trendek híve! Ne hagyd, hogy a divat uralkodjon feletted, hanem te döntsd el, hogy mi vagy, mit akarsz kifejezni az öltözködéseddel!” A Versace mindig is a divat élvonalába tartozott. A márka szilárdan jelen van a popkultúrában, és a modern stílus legfeledhetetlenebb pillanatai mögött is ott állt, Elizabeth Hurley biztosítótűs ruhájától Lil Nas X Met-gálás arany páncélzatáig, és Lady Diana Harper’s Bazaar-címlapjától Jennifer Lopez merész zöld ruhájáig. A Versace – Divatikonok VI. elmeséli az ikonikus divatház történetét, megalapításától kezdve a mai, kultikus státuszáig. A kötet több mint 100 képet tartalmaz a vörös szőnyeges pillanatokról, a legfontosabb darabokról és a lenyűgöző kifutói bemutatókról. Ez egy mesés gyűjtemény mindenről, ami Versace.

Párizs, 1720. Marguerite Pancatelin rendfőnök asszonynak kilencven „önkéntest” kell találnia az árvák és kitaszítottak közt, hogy az óceánon átkelve hozzámenjenek a frissen francia kézre került La Louisiane gyarmatosítóihoz. A hányattatott hajóút valószínűtlen barátságokat szül: így szövődik össze a tizenkét éves, éles nyelvű árva, Charlotte, az abortusz miatt elítélt Genevieve és a hallgatag, bolondnak pletykált arisztokrata lány, Pétronille sorsa. A hajóút ragályokkal és kalózokkal terhes, de sokkal feszítőbb a kérdés: mi vár rájuk odaát a teljes ismeretlenben? Együtt maradhatnak-e, s megtalálhatják-e a teljesen idegen környezetben jobbik önmagukat? A pelikánlányok egyszerre merész és megindítóan finom regény barátságról, szolidaritásról és vágyról: egy igazi női véd- és dacszövetség kemény küzdelme a vad természet, a férfiközpontú társadalom és az ismeretlen ezer arca ellen.

Egy bögre forró tea, egy puha takaró és egy kötetre való Agatha Christie-novella. Mi más kell még a téli estékre, amikor egyre rövidebbek a nappalok és sötétebbek az éjszakák? Tomboló hóviharok, veszélyes ajándékok, méreg a portóiban és egy váratlan látogató... Ezekben az advent és újév között játszódó novellákban Agatha Christie minden híres nyomozójával találkozhatunk. Miss Marple egy gyógyszállóban tölti a karácsonyt, Hercule Poirot vidéken, Parker Pyne Mallorcán, Mr. Quin és Mr. Satterthwaite egy kastélyban, Tommy és Tuppence pedig egy vidéki fogadóban - a nyomukban pedig ott jár a halál...

"Idegen vagy. Tegyél csodát." "Mikor a San Gennaro vérét olvasom, mindig megtörténik a csoda. Itt minden megvan, itt Márai mindent tud, amit csak író tudhat. Egyik kezével tájat fest, a másikkal lelket ábrázol. Aki sosem volt Nápolyban, az is érzi a tenger sós illatát, a reggel fogott hal délutáni szagát, a szegénység bűzét. Néha kriminek álcázza a metafizikát, néha bédekkernek a végzetet. Tud feszültséget teremteni és tud lágyan ringatni érzelmekkel. Tud átlépni a transzcendensbe és tud visszalépni a hótreálba. Érti a szerelmet, a szentséget, a halált. Egyszerre stiliszta, moralista és költő - vagyis igazi prózaíró. Tablóban látja az egész európai sztorit, rá is pingálja a málló vászonra. Néha olyan imádnivalóan veszik el a részletekben, mint egy részeg panteista tájképfestő. Kegyetlen és könnyed. Romantikus és tragikus. Humora elegáns és fekete, akár egy világon végighurcolt, de azért megkímélt cilinder. Sosem szájbarágós, és sosem ködösít fölöslegesen. Parádés szerkezet, vibráló hang. Ez a regény: világirodalom." - Cserna-Szabó András "Már maguk sem tudják, miben, de reménykednek. Már tudják, hogy nincs hazájuk - egy hazát csak feltétlenül és véglegesen lehet elveszteni, s történelmi fordulatok legtöbbször csak ötletszerű, elsietett hazatérésekre adnak módot, de hazát újra nem adnak -, és mégis várják a postát. Tudják, hogy a haza nemcsak egy térképen meghatározható földrajzi tünemény volt, hanem egy élménykör, mint a szerelem. Aki ebből az élménykörből egyszer kilépett, hasztalan tér vissza ahhoz, amit vagy akit szeretett: nem egy hazát talál, nem is szerelmesét, hanem egy országot vagy egy nőt, aki időközben kissé meghízott, vagy máshoz ment feleségül." Az utószót írta: Cserna-Szabó András

Falcsik Mari prózája a gyerek- és ifjúkori eszmélés, az első gyönyörök és csalódások idejébe visz vissza, s aztán tovább - az emlékezet hajszálcsövein. Nem annyira a nosztalgia borzongató-kéjes érzésének felszítását szolgálja ez, bár egyszerre gyönyör és fájdalom, a szavak gyönyöre és a lélek fájdalma, ahogy egy fiatal lány úgy érzi: a világ árvája lett, fölrobbant otthonáé, hiába-szerelméé... De nem... nem nosztalgia ez, inkább az örök - "igazi" - idő ritmusa: az élet minden örömének és fájdalmának átélése még egyszer, irodalommá varázsolva: saját kis és nagy tragédiákkal és az élet során a tudat mélyére űzött sejtelmes történetek előhívásával: mintha csak film készült volna róluk. A történetek főhőse többnyire ő maga, a szerző, Mari, de lehet az apja is (aki széppé mitologizálja az életét), lehet egy gyerek, akit nem szeretnek (mert akit szerettek, meghalt), lehet Poncius Pilátus és Magdaléna, és lehet egy kisvárosi alkoholista apa elől menekülő fiú... És minden történet közben szól egy dal - s talán mindegyik történet zene is egyúttal: a szó, a költő ezúttal prózai szava hol csitító, hol karcos, fölkavaró zenévé változik: hol dörzsös ritmus szól benne, hol fémes gitár, hol az a visító síkos glisszandó. "És jön a zene. Összerándulunk az ismeretlen mélyből fölkorbácsolódó majdnem-kín szenvedélytől, izzadva, izgulva, zuhog a gyönyör ránk - bár sokkal ártatlanabb fajta, mint az ősök gondolnák, ha most ránk nyitnának. Nem egymást izgatjuk föl ennyire: a Hang teszi. A síkos glisszandó. Az ilyen-még-nem-volt."